Ő is ment a háborúba, de nem tért haza

Két éve eldöntöttem, hogy felkutatom a gyökereimet, továbbá azt is szerettem volna, ha elkészül a családfám. Viszont kevés információ állt a rendelkezésemre, és nem tudtam, merre keresgéljek – akkor még nem gondoltam volna, hogy idővel mennyi segítséget fogok kapni. Az a kevés ember ugyanis, akit ismertem apai nagymamám részéről, ismert egy másik rokont vagy közeli ismerőst... és így lassan helyére került a kirakósban sok hiányzó darab.

Apai nagyapámról mindig is nagyon keveset tudtunk, részben ezért is volt fontos kiderítenem azt, hogy mi történt vele, hol vannak a leszármazottai. Ezenfelül pedig szerettem volna édesapámnak okozni egy szép meglepetést. Úgy gondoltam, én majd megtalálom az ő apját, ugyanis egy életen keresztül foglalkoztatta az, hogy mi történt vele. Miért nem jött vissza édesapja hozzájuk? Mi történt vele? Hol temették el? Nagyon nehéz volt a háború után úgy felnőni, hogy hadiárva vagy… vagy egyáltalán, hogy árva vagy.

Aztán rábukkantam nagyapám nevére a Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadisír-nyilvántartójában, és csak úgy özönlöttek az információk. Kegye János 1914. március 18-án született, majd 1944. december 23-án hunyt el egy légitámadásban Bicskén, a 105. légvédelmi tüzérosztály tartalékos címzetes őrvezetőjeként. Fejszilánk okozta a halálát. A temetése két nappal később, december 25-én volt, karácsonykor.

Apjának neve Kegye János volt, édesanyjának leánykori neve Zsulán Julianna. Római katolikus vallásfelekezetű volt. Mint később megtudtam a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattárából érkezett igazolásból, 1944. április 17-től 1944. augusztus 31-ig szolgált a magyar hadseregben, „frontszolgálatáért és az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért a Tűzkereszt első fokozat kitüntetésében részesült”. (Az első, kardokkal és koszorúval díszített fokozat eléréséhez a hadműveletekben való tényleges és fegyveres részvételt írták elő, ezt azonban kiterjesztették a fegyvert ragadó nem harci állományra és a polgári lakosságra is.)

Nagyapámék a Monostoron, a Fenesi úton laktak: nagyapám, János, illetve a húga, Mária, valamint a szüleik. A ház most is áll, elrejtve a tömbházak közt. Civilként gépkocsivezető volt a Kolozsvár–Szamosfalva útvonalon. Katonaévei (1936–1939) után a háborús időszak miatt többször is besorozták három hónapos kiképzésre a légvédelemhez. Ekkor már átköltöztették a repülőtéri üzemanyag-lerakatot Patarét közelébe, hogy távol és biztonságban legyen az esetleges repülőtéri bombázásoktól. Így hát naponta biciklivel járt szolgálatba a Monostorról.

1944 januárjában megszületett György után a második fia, János, aki az én édesapám. Nagyapámnak azonban mennie kellett már áprilisban ki, a frontra. Vitte magával a harmonikáját is, amely jó társul szolgált neki a bajban, és amellyel az otthon hangulatát valamennyire megőrizhette a kemény és borús háborús mindennapokban. 

Bicske környékén légitámadás volt 1944. december 23-án, amikor is egy szilánk fúródott a fejébe. Két napig feküdt a kórházban, mielőtt elhunyt volna. 1945 tavaszán, egy aranyosgyéresi katonatárs megkereste a feleségét és az ő árváit, hazahozta az iratait és a harmonikáját, ő mesélt a légitámadásról.

György és János, amikor elérték az iskoláskort, megkezdték tanulmányaikat az Auguszteumban – a Monostori út és a Bem utca sarkán nyílt 1907 őszén dr. Hirschler József főesperes-plébános kezdeményezésére a Notre-Dame-apácák által vezetett Marianum leánygimnázium. Apácalak, kápolna, óvoda, hatosztályos elemi iskola és árvaház működött itt.

Tudva, hogy apai nagyapámat Bicskén temették el, fejembe vettem, hogy elmegyek a Fejér megyei településre, és megkeresem. Tudtam ugyanis, hogy van Bicskén egy emlékmű, ahol kis szerencsével megtalálhatom a nevét. Ez azonban nem történt meg… Majd 2024 májusában egy barátnőm Angliából utazott Budapestre, és mivel ismerte nagyapám történetét, felajánlotta, hogy megkeresi az emlékművet. És megtalálta. Az emlékművön szerepel nagyapám neve is.

Tudtommal a Kegye névből már nem sok akad Erdélyben és a Partiumban rajtunk kívül. Egy család még él valahol Szatmár környékén, ami érthető, ugyanis Kegye egy Szatmár megyei település, Érszakácsi déli szomszédjában, amelyet már a 13. században is nyilvántartottak, jelenleg pedig úgy százötvenen lakhatják. A Kegye névre ezért is vagyok büszke, mert ritka, és nem köznapi, és mert ebben a névben él tovább édesapám, nagyapám öröksége.