„Fejedelem? Koldus voltam,
Csak ködökbe markoltam.”
(Gellért Sándor, 1973)
Barátait látogatta meg 1983 júliusában Szatmárnémetiben e sorok írója.
A házigazda egy napon vendéget hozott, közepes testalkatú, szikár, ősz hajú, bajuszos férfit, izgatott, gyors beszédűt. Jellegzetes érdeklődő mosollyal mondta a nevét: Gellért Sándor. A név a vendég számára csak aznap délelőttről volt ismerős, amikor a városban megvette A magány szikláján című verseskötetet.
Az a délután Gellért Sándor „fellépésével” telt el, a költő a verseit szavalta, közben apró történeteket mesélt, belejavított a kötetbe,1 beleírta a cenzor által kihagyott versszakokat, végül a kedves, baráti dedikációt. Aki csak egyszer is találkozott vele, nem mentesülhetett hatása alól, lenyűgöző egyéniség volt, rendkívüli előadóképességgel, órákig szavalta verseit, de Aranyt, Petőfit is, versmemóriája elképesztette hallgatóságát. Amit megírt, fejből tudta. Az élő szó költője volt, mintha évezredek hagyományát folytatta volna az írásbeliség előtti időkből.
Emlékezetes délután volt.
Beke György írja Boltívek teherbírása című könyvében: „Németh László, akinek egyik pályatársa volt Gellért Sándor, »lobogó szeműnek« nevezte a nyugtalan, lázas költőt. Ez a lobogás megmaradt. A légzést sem lehet abbahagyni, mert az már a halál lenne. (…) Verselése is olyan természetes, mint a légzés. A nagy nyelvi leleményt, erőt akkor érezni meg igazán ezekben a Petőfi modorában írt mai versekben, ha maga a költő mondja őket. Minden versét kívülről, hibátlanul tudja, úgy élnek benne, mint muzsikusban a halhatatlan dallamok: elegendő leütni egy hangot, hogy felzúgjon az egész szimfónia. (…) Gellért egy időben vadítja és szelídíti, uralja és szolgálja a verset.” Dr. Gálfy Zoltán, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet professzora, Gellért Sándor közeli barátja mondta róla: „A versmondó Gellért Sándornál a költészet és a szenvedély, az aranyásó és a kincseket szóró egyesült.” Maga a költő, amikor azt kérdezték tőle, hogy lehet, hogy nem téved soha a szövegben, így vélekedett: „A szavaláskor nem a szavakat idézem, nem a szavak jutnak eszembe, nem a rímek meg az alliterációk, hanem mindig a képek ötlenek fel bennem. Ezek öltöztetődnek fel szavakba.”
Gellért Sándor életében vannak ún. „csomópontok”, Dabolc, Mikola, Debrecen, a Don-kanyar, majd a béke évei, a költői kiteljesedés, benne Finnország, ahol, mint írja, úgy érezte magát, mint otthon. (Ahogy ott érezte magát, mindig úgy kellett volna éreznie magát abban a világban, ahová sorsa vetette, de ez nem adatott meg neki.)
1916. december 11-én született Debrecenben. Édesanyja bözödújfalui székely cselédlány volt, tizenhat évesen szülte meg a fiát a debreceni kórházban. Felnevelni nem tudta volna, az újszülött kisfiút a dabolci kántortanító fogadta örökbe, akinek a felesége hiába várta a gyermekáldást, aztán boldog anyja lett az otthagyott kisfiúnak. „Mellbe csökkentett fejekkel, / mint elözvegyült menyecskék, / sok sírnak a helyét, hantját, / sárga nárciszok jelezték” – írja felnevelő falujáról Gellért Sándor. Veres Péter önéletrajzi írásában elmondja, hogy ő is szerelemgyerek, „az ilyen gyerekek sok bántódást, megaláztatást szenvednek, ő maga eldöntötte, hogy különb ember lesz másnál.” (Számadás) „Olyan faluban gyerekeskedtem, amelyik volt olyan ágya a nyelvnek, mint Arany Szalontája, vagy Petőfi Kiskunsága. A régi Ugocsában, Halmi alatt fekszik, Dabolcnak hívják (…) lakosai soha nem kereskedtek a környékbeliekkel, se azok velük.”2 Ez az ezeréves település, a költő felnevelő faluja kapta ajándékul később az anyanyelvet és a protestáns szellemiséget a költő Gellért Sándortól, aki megverselte Dabolc múltját – emlékezik kisebbik fia, Gellért Gyula református esperes. „Én azért írtam verset, énnekem a szerelmem a magyar nyelv volt ötéves korom óta. Izgattak a nyelv titkai már ötévesen. A vers virtuskodás a nyelvvel” – vallotta a költő. „Dabolc egy darab Ázsia volt körülöttem, a gyermek körül. Itt olvastam először Petőfit nevelőapám könyvei közül.” A Gellért család a harmincas évek elején Mikolára költözött, a fiú a szatmárnémeti Református Gimnáziumba került. Szülei ekkor mondták meg neki, hogy örökbe vett gyermekük. Gellért Gyuláról, a dabolci kántortanítóról nagy szeretettel rajzolt képet nevelt fia. A tanító a Don-kanyarba sodort fiának minden héten tábori lapot írt, ez a szeretet tartotta életben a mínusz 45 fokos hidegben a fiút. Kéthetes korában fogadták örökbe, mindig is saját gyereküknek tartották.
1937-ben besorozták a román hadseregbe, Marosvásárhelyen töltött egy évet. Falukutatók írásait olvasta, Szabó Zoltán Cifra nyomorúság, Féja Géza Viharsarok, Erdei Ferenc Futóhomok írásai kötötték le figyelmét. Ezek után hazatérve nem tett lakatot a szájára, tágabb és szűkebb szatmári, mikolai körökben mesélte, mit olvasott a magyarországi népi íróktól. 1939-ben a sziguranca már mint „véres szájú kommunistát” kereste Gellért Sándort Mikolán. Ám ő nem várta be a letartóztatást, közel volt a magyar határ, átmenekült Debrecenbe. Karácsony Sándor felkarolta, ő vezette be az irodalmi körökbe. A debreceni Ady Társaságban mutatkozott be mint költő, Németh László írta róla, hogy paraszti őstehetség. Hamarosan verse jelent meg a Mai magyar költők antológiájában. Írói-értelmiségi csoport, a Kaláka3 összejövetelein vehetett részt, Gulyás Pál, Tóth Béla, Gerencsér István, Fabricius-Kovács Ferenc, Komlósi Zoltán társaságában. Varga Imrével, a későbbi irodalomtörténésszel barátságuk 1939-re nyúlik vissza, levelezésükből mintegy hetvenöt levél maradt meg az 1943 és 1977 közötti évekből, ekkor politikai okokból „abbahagyatták” Gellérttel a magyar írókkal való levelezést. Ezek a levelek őrzik Gellért Sándor akkori és későbbi életének fontos fordulóit, döntéseit. Szociológusok, írók, nyelvészek között gyarapodtak ismeretei a világról, irodalomról, költészetről.
Debrecenben befogadták őt, aki nemrégen szökött át a királyi Romániából. Nagy szegénységben a debreceni Ispotályban lakott, ám meg kellett élnie valamiből, a paraszti életből mindeddig csak elméletben kapott ismereteket, most azonban a saját bőrén kell megéreznie, mit jelent béresnek lenni. Elszegődött a felvidéki Csetnekbe béresnek, majd Dunántúlra, Cseténybe, Hollischer Károly uradalmába. (Ennek a néhány hónapnak az emlékét őrzi A csetényi majorban című verse.) Közben 1941-ben a Kelet Népe szeptemberi számában két verse is megjelent (Veres Péterhez, Virraszt az Isten). Zilahy Lajos írt róla kritikát a Hídban, Költő vagy őstehetség címen. Végre belépett a magyar költők közé, 1942-ben kötete is megjelent, A bál udvarában. A kötet legszebb verse egy balladás hangú vers az árvaságról: Anyámnak a tűznél („Tizennégy lány, cselédkislány / szeretőt akar szegény (…) nem ő nevelt az anyám, / egy árva vasárnap után.”
Egy, a Nyugatban megjelent kedvezőtlen kritika után úgy döntött, hogy beiratkozik az egyetem bölcsészkarára, diplomát szerez, ám közben családot alapított, megnősült, felesége Magoss Julianna tanítónő lett. 1994-ben Szatmárnémetiben a 82 éves özvegy Gellért Sándorné a Gellért Sándor Szavalóverseny alkalmával a Szatmári Friss Újság számára így idézte fel megismerkedésüket: „Sándorral Szatmáron, Ligetiéknél találkoztam először. Akkoriban nem vettem komolyan, idősebb is voltam nála, meg eszem ágában sem volt férjhez menni. De attól kezdve egyre jövögetett. Mikolában tanítottam ekkor, ő meg oda jött haza Magyarországról a nevelőszüleihez. Esténként én kézimunkáztam, ő felolvasott, mindketten szerettünk olvasni, ő még nálam is jobban. Jött a háború, másodéves egyetemistaként vitték el a Don-kanyarhoz. Amikor 43-ban hazajött szabadságra, összeházasodtunk.” Gellért Sándor versben örökítette meg találkozásukat: „Szép lány volt Magoss Júlia, /megjelent a nagy kúria / szobájában akkor este / ő is a tiszteletedre. / Olyan szép magyar beszédet / ahogy Juci beszélt véled / nem hallottál senki mástól / csak Adynak a szájából.” (Sirató Földessy Gyula felett) A házaspárnak négy gyermeke született, nevüket az apa több versében is megörökítette, idősebb fiához, a református lelkészi hivatást választó Gyulához egész versciklust írt (Levelek Gyulu fiamhoz.)
1940-ben fél évet a kolozsvári egyetemen töltött diákként, majd behívták átképzésre a veszprémi ezredhez. 1942-es első kötetének megjelenésekor ő már a 34-es gyalogezred katonájaként bajtársaival ásta a lövészárkot a Don-kanyarnál. „1942. április 24-én indultunk Veszprémből. A búcsúzásról csak annyit akarok mondani, hogy ott egy hangos szó nem volt. Megöleltük a gyerekeket, mindenki a sajátját, mint a búzamező a szélben, úgy lehajoltak a szülők. Kézzel integettünk egymásnak, a viszontlátásig! Ki viszontlátta egymást, ki pediglen már soha többé.”
Második kötete – Halálra táncoltatott lányok – verseiben továbbfejleszti az árvaság motívumát, megjelennek a kurucos ellenállás (németek elleni) képei: Kösd a lovad bitófához, Táltos lovon. József Attila című versében írja: „Idézlek ím a / régi sörházban, / mosónő fia, József Attila (…) Magyarországon mit ér, hogy éltél / pír az orcámon, / gyöngy a rózsákon.”
A háborús évek kezdetén kötetet tervezett háborúról szóló verseiből, ezt világtörténelmi küldetésnek érezte, küldöttnek tekintette magát, akinek feladata van: „Magyar történelem / nagy udvara-kertje, / vigyázzatok, fiúk, / most kél egy fa benne. / Egyik ága hajlik / kis Európára, / másik ága hajlik / kerek Ázsiára. / Történelem fája, / vér hull a tövére.” (Most kél egy fa) A háború őrült haláltáncba hajszolja a katonákat, ezt értette meg, amikor 1942 tavaszán ő is elindult a frontra, maga is rongyos bakája lett ennek a haláltáncnak. „A feketeség, mint szétrugdalt ravatal, / roncsaiban nyögdécsel a magyar” – írta sorait a gyevicai bunkerben.
1942-ben kezdte írni A magyarok háborúja című „sorsénekét”, tervezett új kötetének darabjait. Mint a modern kor lantosa vetette papírra a második világháborúba sodort magyar honvédek megpróbáltatásait. A kötet első ciklusa, a Riadó eredetileg önálló kötetnek készült, de a cenzúra több vers megjelenését megakadályozta. (Verseit „lekörmölve” adta oda barátainak a fronton, a sorsában osztozó barát, Varga Imre lemásolva zubbonya felső zsebében őrizte a pripjatyi erdőben golyófogó gyanánt ezeket a verseket). „valaki most azt akarja: / nyúl tanyázzon a magyarban, / aki gyáva az a bátor, / ki ne fogyjunk a világból.”
Újkori magyar eposz ez. Allegóriái ősi mítoszokat idéznek elesett bajtársairól, katonasorsokról, pusztulások emlékeit rögzíti, személyesen megélt élményeit emeli sorsszerűvé. Egy új Tinódi Lantos Sebestyén tollával eleveníti meg katonaélményeit. E versek hitelét az adja, hogy a költő személyes résztvevője volt a Voronyezs alatti téli hóviharokban a Don-kanyartól Kijevig vánszorgó második magyar hadtest tragédiájának. „Robbanást robbanás követett, és csak a föld spiccelt, és alul ezek a gépek földközelben vonultak vissza, aztán új teherrel jöttek ismét, jöttek a stukák. 21 stuka jött libasorban. Elébb az első jött orral lefelé, óriási zúgással, már az nyavalyatöréssé tette az embert és őrültté. Letette a bombát, s indult a második. És bizony akkor este a 7. században már 70 halott volt.” A 34. gyalogezred harmadik zászlóaljának embertelen szenvedéseit örökítette meg az orosz fronton írt versekben, a magyarság egész harctéri nyomorúságát. „Osztrogozsszkból együtt mentünk az országúton – idézte fel egy bajtársa fagyhalálát. – Ide figyelj, én az apámtól kaptam egy Károli-bibliát, én kihajítom, mert megvan vagy két kiló, hát nem bírom cipelni. Azt mondja, ne dobd ki, Sándor! S akkor, ahogy ezt kimondta, azt mondja: Én tovább nem megyek, mert beteg vagyok. Nekidőlt egy póznának, melyek mutatják Oroszországban az útvonalakat. És úgy maradt. Megfagyott, rászálltak az angyalok a szemére. Az ember megfogta a bajtársát, olyan volt, mint a fa, meg volt fagyva.” A menekülés borzalmaiban korábbi kincseitől is meg kellett válnia: „Németh László, szánom-bánom, / de a könyvét ki kell hánynom.” A kijózanodás fagyos napjai köszöntöttek a mínusz negyven fokban a vánszorgó magyar honvédekre. „Térdig érő hóban vágtattunk, megbújtunk kilőtt tankok mellett. A fejemen volt egy gyapjúsál, azt lefogta a fülivel a sipka, bocskai-sapka, azon felül még a pokróc, az ágytakaró, csak a szemünk látszott ki az arcunkból, mert volt olyan, akinek befagyott az orra, szája, nem lehetett szabadon, olyan hideg volt” – emlékezett Sára Sándor Pergőtűz című könyvében. Varga Imrének írja verses levelében: „Nem jártam én vert sereggel, / nem futásban veszett az el, / nem vitatom, nem is kérdem, / hogy kié ezért a szégyen.” (A verseposz második ciklusa, A németek torán, majd a harmadik, a Bocskai hajdúja és az Epilógus, a Boldog új évet kívánok már 1945 után íródott, kicsit érezni benne a „felszabadulás” utáni új világrend ideológiai elvárásait az irodalomban is.) Élményeit nem az íróasztal mellett örökítette meg, hanem a harctéren, bunkerben, elfoglalt ukrán falu házainak roncsai között, vagy sebesülten a harkovi kórházban. „Ültem a traktoron, és éreztem, hogy én szivárványos eget látok, s a bakák előttem meg a magyar hadsereg juhnyájjá változik, s én megyek utánuk, hajtom befelé őket a nagy kapun. Ezt álmodtam… Ha nem állok fel, ott maradtam volna ülve a traktoron. Hát ez a magyar hadsereg az orosz hómezőkön. Egész nap mentünk egymás mellett, de egy szót se szóltunk. A százezer ember néma volt. Néma, mint a kilőtt puska.” (Sebesülése mentette meg a hősi haláltól, felgyógyulása után már nem került vissza a frontra.) Összevetette a „régi dicsőséget” a jelennel, az 1942-es, 1943-as harci eseményekkel, kurucok, betyárok utódjaiként elevenítette fel Rózsa Sándor, Buga Jakab alakját, számos hősi halált halt magyar baka sorsát. „Zuhogó, rongy, sáros esős idő volt, a szanik, az egészségügyiek a sárban húzták a sebesülteket. Figyeltem a bajtársakat, a hozzánk beosztott román fiúk letérdepeltek az orosz ikon előtt, úgy imádkoztak akkor este. Mi, magyarok, inkább hallgattunk, így nyilatkozott meg a nagy félelem.”
„A magyarok háborúja úgy áll ezer év küzdelmeinek végén, mint egy nagy rovancsolás. Kik voltak az én elődeim? Ha a katonai életformát nézzük, még legközelebb állt hozzám Tinódi, a béna kezű lantos. Balassi és Amadé urak voltak, úgy katonáskodtak. Petőfi, ha közkatonák között forgolódott is, csak Bem adjutánsa volt, őrnagy. Gyóni Géza? Ő a germán és szittya összefogásról ír, és arról, hogy »Ferenc Ferdinánd jár a hadak élén.« Én, mint katonaköltő, nem tartozom közéjük. Rongyos baka voltam, akinek se üstje, se füstje.”
Az Attila sírja tervezett kötetét a cenzúra 1942 után nem engedte kiadni, ez a kötet lett előzménye később A magyarok háborúja című, 24 eposzból álló ciklusnak. „Hol is kezdtem írni? Talán már a vonatban, mikor ezerkilencszáznegyvenkettő tavaszán robogott velünk végig Lengyelországon, át a brianszki erdőn. Vagy talán ott, Kurszktól keletre, egy erdőszélben, ahol az első védelmi állásunk volt. Aztán folytatódott a nyári előrenyomuláskor, továbbá a Don menti falvakban: Boldirevkában, a gyevicai sötét bunkerben, végül átfordulva már a negyvenhármas esztendő kegyetlen telébe, Prilepiben és a charkovi kórházban. (…) Hát igen, egy a betű hazugság sincsen a művemben. Az alap, amiből kiindulok, mindig a szemem-látta és a fülem-hallotta valóság, s ebből nő ki a líra, vagy az egyén, vagy a közösség lírája. Úgy kell elképzelni ezt a művet, a maga énekeivel, mint egy nagy, ágas-lombos fát. A törzséből nőnek ki az ágak, az ágak végén meg ott vannak a levelek, amelyeken keresztül lélegzik a fa. Ennek a nagy fának, azaz hogy az eposznak a leveleit a líra jelenti. Végeredményben mégse eposzt írtam, ahogy pedig emlegetik, és nem is lírát írtam, hanem magyar sors-éneket a huszadik század első felében.” (Idézi a költő szavait A magyarok háborúja. Vershagyatékban Fábián Imre szerkesztő – Literator, Nagyvárad, 2000.)
A versek legtöbbje a Szovjetunióban íródott, a címek vagy a versek alatt álló szövegek is a földrajzi neveket idézik: A brianszki erdőben, Oroszország határában, Kurszktól keletre egy erdőszélen, Írtam Uriv alatt a gyevicai bunkerben, Vonaton, Kikiáltás a kurszki erdőből, Hómezőn.
„Magyar legény éjszakában / áll a világ kapujában, / el-elhajít egy csillagot / s várja a felkelő napot.” (Magyar legény éjszakában)
Kinek ne jutna eszébe Radnóti Miklós Bori notesze?
„De van a második világháborús éveknek is más, Cseres Tiborhoz fogható krónikása, különösen azt a – talán Petőfitől átvett – szokást nézve, hogy a költemények keletkezési idejét és helyét fontosnak tartja jelölni. Gellért Sándor ő, akit a népi lírikusok között, a népi tárgyiasság és mitologikus ösztönös ágának képviselőjeként tart számon az irodalomtörténet, és aki katonaként végigszolgált az ukrán fronton a második magyar hadsereg tizedeseként, illetve karpaszományos őrmesterként vett részt a doni ütközetben” – írja Márkus Béla. A szenvedések, harctéri nyomorúságok, félelmek megörökítője a páros rímekből fakadó könnyedséggel írja le az iszonytató történéseket: „Ni, három hótt véres lába. / Félig vannak földbe vájva. / Ugrik a szív a ketrecben. / Szűzkoronám elvesztettem.” (Buga Jakab farkasbőre)
A költő empátiával, erős érzelmi hangoltsággal írja le a magyar baka háborús élményeit, szenvedéseit. „Az előrenyomulás bizony azt is jelentette többek között, hogy két hétig a bakancs nem volt lent a lábunkról. Örökösen riadókészültségben voltunk, örökösen mentünk.” A magyarok háborúja egyszerre eposz, verses napló, históriás ének a 2. magyar hadseregről.
Később, az 1980-as évek elején az élőszó erejével felidézett emlékeit Gellért Sándor szinte nyomdakész szófűzéssel mondta el sírig tartó szép románcát egy ukrán tanítónővel Sára Sándor kamerája előtt.
Sebesüléséből felgyógyulva 1944 nyarán otthon, amikor kislánya még kéthetes volt, újra behívták, Budapestre még eljutott, de szerencsére „lekéste” a biztos halálba menetelést. A háború után Szatmárnémetiben volt tanár (egy kis ideig Páskándi Gézát is tanította a gimnáziumban), majd végleg Mikola lett az otthona, ahol tanító, hosszú évekig megfigyelés alatt álló, „refes” (rendőri felügyelet alatt álló személy) volt. Az ötvenes években gyermekverseket is írt (Bodor Péter kútja, 1955), olvasókörúton vett részt Sütő András, Balla Károly, Majtényi Erik társaságában. 1957-ben válogatott versei jelentek meg (Angyal Bandi nyomában). Képalkotó fantáziájáról, nyelvteremtő erejéről szólnak a kritikák, Veress Dániel írja róla 1957-ben az Igaz Szóban: „Gellérthez hasonló jelenséget nem találunk a jelenkori irodalomban.”
1970 decemberében a kolozsvári Igaz Szó szerkesztőjének, Cseke Péternek a kérdésére, hogy mit kapott Mikolától, ezt felelte: „Németh László mondta nagyon találóan, hogy az isten mindig ledobja a pénzét valahova. Egyszer ledobta Farkaslakára – és bevonult az irodalomba Tamási Áron. Aztán le Biharba – és Sinka István akasztotta be a kampós botját. Hát valahogy én is így vagyok itt Mikolában. (…) Költői és emberi példaképem Kölcsey Ferenc, aki tizenöt évet élt itt a közelben, szatmárcsekei birtokán.”
Korábban már hozzáfogott Mikolán, hogy kötetté szerkessze lírai munkáját, A magyarok háborúját. Az idő nem kedvezett ennek a témának, csak 1955-ben fejezhette be, a kiadására nem is gondolhatott. Hiába járt közbe a régi barát, Varga Imre irodalomtörténész, aki Darvas József segítségét kérte, hogy a román írószövetség elnökét, Zaharia Stancut bírja rá a kiadásra, a válasz elutasító volt. Magyarországon Dobozi Imre is elvetette a kiadás ötletét. Csak később, Bukarestben a Kriterion Kiadónál, de ez már 1983, A magány szikláján kötetben jelenhetett meg néhány vers a ciklusból, ezek egy része is hiányos, szerkesztői önkénnyel átírva, sok szövegkihagyással.
A hetvenes években Varga Imre Mikolán felkereste Gellért Sándort, aki keserűen idézte fel egy házkutatás történetét, amikor elvitték egyik 1940-es kéziratát, valamint Kónya Lajos neki dedikált, kéziratos doni naplóját. Mikolán költői magányából a fizikai munkába menekült, mint egykor szolgalegény korában, kaszált, kapált, vetett, téglát rakott, besegített a parókia építésében Szentjobbon, ahol Gyula fia református lelkész volt. Néha még eljutott Bukarestbe, felszólalt az írószövetségi gyűléseken, amíg tehette. Érdeklődéssel fordult a finn irodalom, különösen a költészet felé, finnül kezd tanulni, a rokon nyelv ismeretében fordítani kezdett, kötetnyi fordítása jelent meg 1972-ben, Csillagok Suomi egén címen. Ezek nem csupán fordítások, de igazi Gellért Sándor-versek is. „Mit adott Finnország? A lélek tiszta örömét. Olyan volt a lelkem, mint a szűz hó” – írta 1979-ben.
A költő valójában mindezek ellenére mikolai magányában élt, távol az irodalmi élet forgatagától, de szaporodtak kiadatlan munkái, Kölcsey-életrajza, irodalomkritikai írásai, melyeket Kóborló hadjáratok címen szeretett volna kiadni, pedagóguséveinek összegzése (Az én kertem pónyik almái), finnországi úti élményei (Vejnemöjnen fakóján), Arany-monográfiája, Mikola település története, önéletrajzi munkája (Karácsony Sándor szekerében), de mindezek egyelőre fiókban maradtak.
1980 áprilisában Sára Sándor forgatásra hívta fel Budapestre, közreműködését kérte a tervezett 25 részes, Krónika című dokumentumfilmjéhez. A harmadik fejezetben szereplő Gellért Sándor visszaemlékezése a doni katonai eseményekre olyan vihart kavart, hogy a szovjet nagykövet is közbelépett, követelte a film betiltását. Gellért Sándor Magyarországon egyszeriben híres lett, de nem mint költő, hanem mint Sára Sándornak a 2. magyar hadsereg televíziós filmjének az egyik megszólalója, emlékezője. Az eredetileg 24 részből álló dokumentumfilmet a 17. rész után (az első 17 epizódot 1982-ben mutatták be, ebben szerepelt Gellért visszaemlékezése, ott hangzott el az 1943-as januári áttörés) levették a műsorról, később a rendező ebből készített egy ötrészes változatot Pergőtűz címen. A visszaemlékezéseket könyv alakban csak később, 1988-ban engedték az olvasók kezébe adni, az első változatot bezúzták. Mindez azért volt, mert Gellért Sándor elmesélte egy ukrán tanítónőhöz fűződő nagy szerelmét, akiről később kiderült, hogy partizán volt. (Ezt az életre szóló élményét meg is verselte a Bogár Imre vasban című költeménye.) „A mi századunk Otticskát szállta meg. Ott ment keresztül egy hatalmas erdő, ami 12 km hosszú volt. Engem Uszpenykában hátrahagytak, mint lőszertizedest, aki a századtörzshöz tartozik. Itt volt életem egyik legnagyobb szerelme, ami idővel szétszakadt, mert szét kellett szakadnia. Nekem kellett volna agyonlőnöm, mert később megtudtam, hogy partizán, mindent tudtam róla, de senkinek nem mondtam. (…) Aztán kivonták a zászlóaljat Novo Uszpenykából, Dubovoj községbe mentünk. Az egriek jöttek be a faluba felváltani minket. Ha él az az asszony, a magyarokról csak jót mond. Aztán pedig én is megbékéltem az orosz néppel. Egy olyan madzaggal kötöttem meg a békét vele, amit nem tud eltépni senki se.” A filmben elmondottak felháborították a cenzorokat, a szovjet nagykövetség hivatalosan Kádár Jánosnál tiltakozott, állítván, hogy a megszálló magyar hadsereg egyik katonája nem folytathatott szerelmi viszonyt egy öntudatos szovjet tiszt feleségével, egy partizánnő soha nem hűtlenkedhetett egy fasiszta magyar katonával. A felháborodás egészen Jurij Andropov pártfőtitkárig jutott Moszkvába, úgy hírlett, ezért menesztették a magyar televízió elnökét is. A skandalum okául azt hangoztatták, hogy a náci megszállók szövetséges hadseregének egyik katonája és egy szovjet partizánnő között nem állhatott fenn ilyen viszony, amit felidézett egy visszaemlékező karpaszományos tizedes, néptanító valahonnan Romániából. A soron következő részből (Hídfőcsaták, 1983. február 9.) hosszú részeket vágatott ki az örökösen Moszkvára pislogó magyar cenzúra, mert több évtized után is hadititoknak tekintette az elhárítás azt a felidézett részt, hogy egy harcoló szovjet alakulat megadja magát, vagy a szovjet katona úgy akarja életét menteni, hogy átadja fegyverét az ellenségnek. Voltak pártkatonák, szolgálatos politikusok, hithű nézők, akik úgy vélekedtek, hogy ez a Gellért Sándor orosz nőkkel erőszakoskodott, ezért utólag bíróság elé kellene állítani, mert egy fasiszta katona szovjet nőt erőszakolt meg. Kérdezték, hol lakik ez az ember, elő kell szedni, meg kell büntetni. (Azt, hogy hol van Mikola község Romániában, nem igazán tudták a magyar nézők.) „Akkor is úgy éreztem, hogy ez a háború csak ezért volt, hogy mi ketten találkozzunk. Én onnan Usztyenkából nem is akartam elmenni, annyira szerelmes voltam, ha egy nap nem láttam őt, szinte betege voltam. Éheztek a két gyermekével, nem volt mit enni, fogtam nekik az erdőben egy kóborló tehenet. Ha otthonról csomagot kaptam, azt odaadtam nekik. Később elmagyarázta nekem, hogy ő Kijevben él, tanítónő, akkor jöttem rá, hogy nem orosz, hanem ukrán, vittem neki egy lerombolt házból könyveket, verseket, Majakovszkijt, Tolsztojt. Aztán a zászlóaljat kivonták onnan, Novo-Uszpenykába mentünk Duhovoj községbe, én szinte nem bírtam elszakadni tőle. A háza ajtajára kitettem egy magyarul írt üzenetet: „A tehenet ne bántsátok, az egész család abból él!” Aztán már nem tudtam meg, mi történt vele, a falut evakuálták, a lakosság sorsáról semmit nem tudtam, csak azt, ami történni szokott ilyenkor (…) Később még egyszer átmentünk ott, a ház fel volt dúlva, a faluban egy lélek sem volt” – idézte fel emlékeit Gellért Sándor. 1943-ban írta Mint az őszi kóró című versében: „ő lett nékem minden orosz / ki a Donnál őrködött, / csak azért volt a háború, / hogy mi ketten találkozzunk. (…) El-megjöve a világból, / véres nagy Oroszországból, / visszanézek fél utamból, // szememből a könny kicsordul.”
„Lemérettem a Don kanyarnál emberségből, abból, hogy a humánum mérlegén megállja-e a magyarságom a helyét” – idézte fel a történteket a költő.
1983-ban Marosi Ildikó marosvásárhelyi irodalomtörténésznek mondta: „Én nem tartom magam népi költőnek, szerintem csak költő van. Molter Károly azt írta Dsidáról, költő, semmi más. Lehet, hogy én is csak az vagyok.” Ő volt az a hajdani hűséges kuruc katona, aki őrhelyét a huszadik században is megőrizte, mert haláláig tartott szolgálata. Bár az irodalomkritika a népi költők közé sorolta, ennek ellentmond, hogy ott találhatók verseiben a modern, már-már szürrealista képek is, ezek mellett a röghöz tapadó népi valóság is megfért, a mitológiai meseszerűséggel együtt. Láng Gusztáv 1976-ban írja róla egy méltatásában: „…a mindennapiság versbe szedése a népi líra egy sajátos költői fogása, a részlet-realizmus, amely Kányádi Sándor sokszínű költészetében is jelen van.” A nyelvet évszázadokon át őrző egyszerű emberek szavait, képeit, kifejezésmódjait emelte költői magasságba. Emellett életművének fontos része a historizáló törekvéseket tükröző A magyar Kalevala énekei ciklus, melyben a magyar nyelv értékeit hangsúlyozza, mesél a szabadságharcosokról, a kultúra, a nyelv megőrzéséről, életről, öregedésről. Mindez együtt jelenik meg a Levelek Gyulu fiamhoz ciklusban: „Életünkben, e nagy / éjben kóborolva / szükségünk van, fiam, / a kísérő holdra (…) S míg ott benn kacagtok / a nagy asztal mellett, / kinn az éjszakában / farkasok figyelnek: / mintha Cinka Panna / egy csillagon ülve / Bercsenyi uramnak / nótát hegedülne.” (Mikola, 1970. február 4-én) 1969 halottak napján írt versében Gyulu fiának örökül hagyja, mit gondol a háborúról: „A háborúban a / bennünk lévő állat / kitör járomfájá- / ból a nagy igának, / megöli az embert, / és tort ül felette, / farán forgolódva / bőg fel az egekre.” (Vers a katonaságról és a bennünk lévő megbőszült állatról)
A magány sziklája (versének és kötetének címe) valódi sziklazátonnyá nemesedik Gellért költészetében, miként a magyar költészet is így válik a világirodalom tengerén magányos menedékké egy veszélyes, hajótöréses időben. „Úgy látom, hogy nagyon / kicsi az én népem, / hogyha nagyságát az / én sorsomon mérem.”
„Életem napórája árnyékba borult” – mondta 1985-ben Nagyváradon egy írói találkozáson. Kezdetben ő egy világtörténelmi feladat küldöttének tudta, érezte magát („új mongol birodalom” megszületését várta), csak később döbbent rá a magyarok kiszolgáltatottságára, a „Könnyű fejsze szorult a nagy fába, / mi is megyünk be Oroszországba”-helyzetébe.
„Utolsó hónapjaiban űzött vad lett, mint Arany csodaszarvasa, az egyik kihallgatáson azt mondta, hogy nagyon sajnálja azt, aki előtte áll, mert nem ismerte ezt a nyelvet, és nem tudja, ki volt Arany János. …Az anyanyelv nála finom matériává lett, valami olyanná, mint az olimposzi istenek eledele. Táplálékká lett számára, mint másoknak az úrvacsorai kenyér és bor” – így emlékezett barátjára dr. Gálfy Zoltán. Ekkor már a költő mindentől búcsúzott, egyik utolsó versében írja: „A harmatos füvön alszunk / Egyre vadabb már az arcunk / Lemosódik lassan róla / Végképpen az anyánk csókja.” (Laczkfi Endre vitézei) Mindent tudott anyanyelvének múltjáról, értékeiről, szépségéről, hihetetlen képgazdagságáról, immár elérkezett a „mennyei pázsitra”, megtalálta, amit egész életében keresett, a szépséget, a csodát, a leírt, kimondott szó erejét: „A csetneki csizmát / ki mennyit vásítja / aszerint fekhet a / mennyei pázsitra.” (A mennyei pázsit felé)
Gellért Sándor 1988. január 26-án halt meg Szatmárnémetiben, január 28-án, temetésén Kányádi Sándor mondott búcsúbeszédet.
Sírfelirata egész életét felöleli. „Én nem maradtam adósa az életnek / az élet maradt adósa énnekem.”
Életműve öt-hat verseskötet, tíz kötetnyi kiadatlan vers, tanulmány, esszé, kritika, ezeroldalnyi nyelvészeti kézirattöredék.
Felhasznált irodalom
Beke György: Boltívek teherbírása. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1983.
Fábián Gyula: Elfeledett magyarok, Gellért Sándor. In: trianoniszemle.hu
Görbe István: Dabolc, Gellért Sándor dajkáló, felnevelő szülőföldje. Honismeret, 2001. 29/2.
Kántor Lajos: Gellért Sándor-olvasat. In: forrasfolyoirat.hu
Kereskényi Sándor: Országút és gyalogösvény – Gellért Sándor költői útja. In: Gellért Sándor: A magány szikláján. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1983.
Láng Gusztáv: Egy látásmód: a látomás. In: A jelen idő nyomában. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1976.
Márkus Béla: „A föld örökre megőrzi testünket, ha most megőrzi”. Cseres Tibor háborús költészete, 2. rész. Kortárs, 2022/2.
Murányi Gábor: Pergőtüzek krónikája. Múlt-Kor, 2018. tavasz.
Murai András: Pergőtűz I–IV. In: MMA-MNKI Lexikon.
Robotos Imre: Második búcsú Gellért Sándor erdélyi költő halálára. Magyar Nemzet, 1988. február 1.
Sára Sándor: Pergőtűz A második magyar hadsereg pusztulása a Donnál. Tinódi Kiadó, Budapest, 1988.
Varga Imre: Találkozások Gellért Sándorral. Magyar Nemzet, 1988. március 31.
Végh M. Balázs: 90 esztendeje született Gellért Sándor. Művelődés, 2006/10.
Gellért Sándor Szavalóverseny, Szatmárnémeti, 1990–1995. Az emlékfüzetet szerkesztette Csirák Csaba és Kereskényi Sándor, a fedőlapot tervezte Muhi Sándor, kiadja a Szent-Györgyi Albert Társaság. é. n.
Jegyzetek
1 A kötet javításai a költő kézírásával: A bál udvarában című vers 9. szakaszban „magyaroknak” szó helyett a cenzor „embereknek” szót írt. A Toldi-ballagással vers 8. szakaszában „magyar” helyett „egymás” szerepel. A magyar Kalevala énekei ciklus Dabolc verse 8. szakaszában „pálinkás románok” helyett „részeg fuvarosok” szerepel. A béresek csillaga vers 12. versszakában „mint a vad rác” helyett „miként a rác” szerepel. Kihagyott versszakok: Mata János kisvőfélynek című versből kihagyták a 3. versszakot, ezt a szerző maga írta be a lapszélre: „Egy hajtincs a vak szememen, / lobog, mint a fekete gyász, / mintha nem is magyar volnék, / csak afféle vad bunyevác.” Ugyanebből a versből kihagyták még a 28. szakaszt is. A költő beírása: „Visz a ló. Itt oldalt a nagy / Egerből egy varjú szállt a fejem / fölé, ez kísér a magyar / halhatatlanságba.” Levelek Gyulu fiamhoz (akit a költő haláláig Gyulunak szólított) minden darabjában a cenzor a költő fiának nevét Gyulára javította. Apróbb átírás még számtalan található a kötet verseiben.
2 Dabolc Szatmár megye kisközsége, 2011-ben lakóinak száma 354 fő volt. Halmi községhez tartozik közigazgatásilag. A 20. század elején még Ugocsa vármegyében a Tiszántúli járás része volt. Református templomát 1865-ben építették a hajdani fatemplom mellé.
3 Kaláka. Értelmiségi csoportosulás Debrecenben, írók filozófusok, szociológusok, művészek összedobott néhány pengőből ültek le egyik-másik kiskocsmában beszélgetni. Volt népdalolás, de „megszavaltatták” mindig Gellért Sándort, aki verseit sodró erővel, szuggesztivitással adta elő. A nagy sikerű Zápolya című versét mindig kérték társai. Ez a verse meg is jelent az első kötetében (A bál udvarában), 1942-ben. Az egyik összejövetelen 1940-ben Németh László is jelen volt, aki 1940. április 14-én a Magyar Vidék című cikkében megemlékezik a „szilaj arcú” erdélyi költőről.