Amitől már hónapok óta tartottak, 1822. július 5-én hajnali 5 óra tájban bekövetkezett: losonci Bánffy György gróf, Erdély köztiszteletnek és -szeretetnek örvendő főkormányzója élete 75. évében bevégezte földi pályafutását.
Erdély talán legelőkelőbb és legismertebb főúri családjából származott, mely múltját visszavezette a honfoglaló Tomaj nemzetségig. Annak Losonci nevet viselő ágából származó egyik ősük a horvát báni tisztséget töltötte be, s a leszármazottakon ragadt a Bánfi (bán fia), utóbb Bánffy családnév. A család István nevű tagja 1440–1441-ben székely ispánként gyökeredzett meg Erdélyben. Itt aztán több ágra szakadva birtokokat szereztek, az Erdélyi Fejedelemség idején már az uralkodó környezetéhez tartoztak. Egyik túlságosan harácsoló, Habsburg-párti Dénes nevű családtag 1674-ben megszerezte a bárói rangot. A főurak összefogtak ellene, s országgyűlési ítélet nyomán 1674 decemberében lefejeztették. Az ő György fia, aki már a grófi rangot is megszerezte, a Nagyfejedelemséggé előléptetett, a Habsburg-birodalomba bekebelezett Erdély első főkormányzója lett. Erdély ügyeit ekkoriban az 1690-ben felállított – Bécsnek alárendelt – Főkormányszék (Gubernium) minisztériumként irányította, élén a főkormányzó állt, az egyes ügycsoportok intézése a tanácsosokra (miniszterekre) és (állam)titkárokra hárult. Az 1708-ban elhunyt György gróf hasonló nevű dédunokája lett a családból származó második erdélyi főkormányzó. Róla szólunk a továbbiakban. Az ő ága fiaiban kihalt. A család más hajtásai a 19. században számos politikust, még miniszterelnököt is adtak az országnak, a 20. században pedig külügyminisztert és mezőgazdasági minisztert. Az előbbi pedig egyben író és művész is: Bánffy Miklós. Ő az „ifjabb” grófi ág utolsó tagja, s egyben a századok óta a család tulajdonát képező bonchidai uradalom és kastély utolsó tulajdonosa.
Bánffy György életútja egyenes vonalú, a – közvetlen felmenőitől örökölt – Bécshez hű arisztokraták életútja. Édesapja, Dénes gróf (1723–1780) az utolsó akadályt is elhárította: 1755-ben áttért a katolikus vallásra. Lett belőle valóságos belső titkos tanácsos, négy vármegye főispánja, s végül királyi főlovászmester, ami zászlós úrrá tette. Feleségétől, báró Barcsay Ágnestől a Hunyad vármegyei Piskin született György fia 1746. vagy 1747. december 24-én. A házitanítóktól sajátíthatta el az alapismereteket, bizonyára a bonchidai kastélyban. 1756-ban felvették a bécsi Collegium Theresianumba. Ez a tanintézet a nemesi fiatalokból az uralkodóhoz hű tisztségviselőket nevelt, közvetlenül az uralkodónő felügyelete alatt. A szellemi és testi képzést (vívás, lovaglás) ötvözte. A tanulmányok legmagasabb szintje jogi ismeretekkel látta el a végzősöket. Vizsgadolgozat tételeit kellett megvédeniük. Bánffy latin nyelvű dolgozata nyomtatásban is megjelent 1766-ban: a természetjog ellentmondásairól szól. Az ő diákoskodása idején, 1760-ban alakult meg a bécsi magyar nemes testőrség, ennek is tagja lett Bánffy. Tanulmányai végeztével néhány évig gyakornok volt az udvari kancelláriákon, s megismerkedett a császári adminisztráció rejtelmeivel, ugyanakkor részt vehetett a bécsi arisztokrácia mulatságain. Valószínűleg ott találkozott az előkelő, 1750 óta grófi címet viselő Palm család Josepha (Jozefa) lányával (1754–1814), akit 1771 januárjában feleségül vett. Március 16-án az uralkodói kegy Morvaország és Szilézia kormányzóságánál tanácsosi tisztségbe helyezte. Egy év múlva már az Erdélyi Kincstartóság tanácsosa volt Nagyszebenben. 1776 októberében Kolozs vármegye főispánja lett, december 13-án pedig megkapta a császári és királyi udvari kamarási méltóságot, más szóval aranykulcsos vitézi címet. Ez feljogosította arra, hogy az udvari rendezvényeken bármikor részt vegyen. Főispánként a kolozsvári Királyi Líceum főigazgatói tisztségét is viselte. 1777-ben a Kincstartóságtól az uralkodó áthelyezte a Főkormányszék tanácsosi tisztségébe. A főispáni titulus 1783-ig hárult rá.
Kolozsvári kötődése egyre erősebbé vált ezekben az években. Kénytelen volt Szebenben lakni, de Kolozsvárt építtetett családi kriptát és gyönyörű palotát. A Szent Mihály-templom padlózata alatt kiépített kripta felirata az 1773-as évszámot viseli. A város barokk építészetének gyöngyszeme, a Bánffy-palota 1774 és 1785 között épült Johann Eberhard Blaumann mester irányításával. Közben bonchidai kastélyán is építkezett.
Még Bécsben bekapcsolódott a szabadkőműves mozgalomba. 1777-től a szebeni Szt. András Szabadkőműves páholy tagja volt, majd 1784 és 1790 között (a betiltásig) az erdélyi főpáholy nagymestere.
II. József idejében az uralkodói kegy egyre jobban elhalmozta Bánffyt. A szabadkőműves eszmények valamennyire össze is kötötték őket. A király tetszése szerint akár évenként más megbízatást adott neki, s ő mindenütt helytállt. A hűséges szolgálatot azután magas kitüntetésekkel honorálták. 1781 májusában elnyerte a császári és királyi udvari tanácsosi címet, egy évre rá már erdélyi kincstartó lett, ami a korabeli nagyfejedelemségben a főkormányzó utáni második tisztség volt. Még 1782-ben Bécsbe rendelte az uralkodó, az egyesített magyarországi és erdélyi udvari kancelláriák alkancellárjává nevezte ki. Ez tartotta a kapcsolatot a bécsi udvar és a kormányszékek közt. 1783 novemberében a Szent István-rend nagykeresztjének lett a tulajdonosa. 1786-ban II. József erdélyi körutat tett, Bánffy kíséretében. Így nem csoda, hogy 1787. március 15-én az uralkodó Brukenthal Sámuel főkormányzó leváltását követően Bánffyt emelte Erdély legfőbb tisztségviselőjévé. Március 18-án tette le Bécsben az esküt, május 21-én iktatták tisztségébe. A főkormányzói tisztségre tulajdonképpen az erdélyi országgyűlésnek kellett volna javaslatot felterjesztenie az uralkodóhoz, s az adja a kinevezést. Csakhogy II. József nem hívta össze a diétát, s önkényesen nevezte ki a tisztségviselőket. 1790 márciusában Bánffy megkapta a valóságos belső titkos tanácsosi címet is.
József halála után 1790 decemberében összehívták az erdélyi országgyűlést, amelyen a főkormányzói tisztségre Bánffyt találták a leginkább méltónak. Az új uralkodó, II. Lipót császár-király megadta a kinevezést. Az újbóli beiktatás 1791. május 16-án zajlott. Lipótot 1892-ben fia, I. Ferenc követte a trónon, aki szintén elégedettnek tűnt a kormányzó erdélyi politikájával. 1810-ben a Lipót-rend nagykeresztjét, 1815-ben pedig a Polgári érdem-aranykeresztet nyerte el Bánffy. 1803-ban majdnem egy évig betegeskedett, helyettesíteni kellett. 1819-ben és 1821-ben betegségére hivatkozva benyújtotta lemondását a főkormányzói tisztségről, de az udvar azt nem fogadta el. Mind az erdélyi három nemzet, sőt a románság is elégedett volt a Bánffy-féle egyensúlypolitikával. Az udvar pedig örült, hogy nincs gondja a peremvidéki nagyfejedelemséggel.
A főkormányzó családja szépen alakult: hat gyermeke érte meg a felnőtt kort. Pontos születési idejük és helyük még nincsen tisztázva. A legidősebb, Anna Mária (1773–1794) gróf Rhédey Jánoshoz ment feleségül, s már 22 évesen elhunyt, két árvát hagyva maga után. A templom kriptájába temették, s anyósa pompás barokk sírkövet emeltetett a templomban emlékezetére. Férje 1797-ben hunyt el, s kívánsága szerint a templomba helyezték nyugalomra, akárcsak a 20 éves Jozefa (1793–1813) lányukat. A második gyermek lett az első fiú és az apai név örököse, ifj. Bánffy György (1775–1831), egyetlen kislánya korán elhunyt.
A harmadik gyermek, egyben a második lány, Jozefa (1778–1861), Thurn Rajmond grófhoz ment feleségül. A negyedik gyermek, a második fiú, Bánffy József (1779–1858) lett Bonchida örököse és továbbépítője, nem nősült meg, így vele halt ki a család grófi ága. Bánffy Dénes (1780–1854), a harmadik fiú, osztrák bárónőt vett feleségül, gyermekük nem született, Bécsben éltek. A hatodik Bánffy-gyermek, a negyedik fiú, Ferenc (1784–1813) katonatiszt lett, osztrák feleségétől korán elhunyt lánya született. Mint főstrázsamester (őrnagy) esett el 1813-ban a Napóleon-ellenes küzdelmekben a Verona melletti Caldierónál. Ezek szerint a négy fiúgyermek közül egyiknek sem maradt örököse. Ismerve a korabeli gyermekhalandóságot, biztosra vehetjük, hogy a Bánffy-házaspárnak még született néhány korán elhunyt gyermeke is, akik esetleg a templomkriptában nyughatnak. A hat Bánffy-gyermekből gyászjelentése szerint Dénesnek csak a gyászmiséjét tartották a főtéri templomban 1854. október 9-én, bizonyára Bécsben helyezték nyugalomra. József esetében hangsúlyozza a gyászjelentés, hogy „saját kívánatára” Bonchidán a köztemetőben helyezték nyugalomra 1858. november 11-én, a kolozsvári „piaci nagytemplomban” 16-án tartották a gyászmisét. A főkormányzó felesége, Palm Jozefa grófnő – gyászjelentése szerint – élete 61., boldog házassága 43. esztendejében 1814. február 2-án hunyt el, 5-én délután temették a templomkriptába, 7-én tartották az engesztelő gyászmisét.
Miután 1787-ben főkormányzó lett, Bánffy György mindent elkövetett, hogy a Főkormányszéket Kolozsvárra helyezze át. Itt már állt főtéri palotája, abban szeretett volna állandóan lakni. Elérte, hogy az 1733 óta Nagyszebenben ülésező országgyűlést 1790 decemberében Kolozsvárra hívják össze. A város vállalta a követek elszállásolását. Egyelőre ideiglenesen áthelyezték a Főkormányszéket és a Kincstartóságot is – az előbbi aztán végleg itt maradt. A díszesen berendezett palotájában lakó Bánffy főkormányzó a Bécsben látott barokk pompát honosította meg Erdélyben, számtalan lakáj és szolga vette körül. Ahányszor alkalom adódott, nagy fogadásokat rendezett. Támogatta a művészeket, különösen a színtársulatot és a Musikai Egyesületet. Karácsonyra eső születésnapja, a maga és felesége névnapja évről évre ünneplésre adott alkalmat. A várost kivilágították, tisztelgő színielőadásokat, koncerteket rendeztek, ezeken ünnepi verseket osztottak szét. A legnagyobb megtiszteltetés azonban 1817 augusztusában érte, amikor nyolc napon át vendégül láthatta palotájában I. Ferenc királyt felesége, Karolina Auguszta kíséretében.
Bánffy halála 1822 júliusában nem volt váratlan. Már többször betegeskedett, emiatt leváltását is kérte. Mint Szilágyi Ferenc professzor halotti beszédéből kitűnik, 1821 decemberében bejött vidéki birtokáról (valószínűleg Bonchidáról) Kolozsvárra, hogy születésnapját megünnepeljék, itt aztán hirtelen ágynak esett. Karácsonyra már végállapotáról terjedtek a hírek. Úgy látszik, a rossz hír Bécsig is eljutott, s januárban állapota javulásában reménykedtek. Ekkor a bécsi magyar diákok jókívánságát az ott tanuló Aranyosrákosi Székely Sándor egy tízszakaszos versbe szedte, mely a Magyar Kurirban (jan. 18.) jelent meg. A magyar haza „jó ’s bölcs Aureliusának”, a haza hősének nevezte Bánffyt. Bizonyára a bölcsességéről híres Marcus Aurelius császárt tekintette mércének. A Pesten megjelenő Hazai ’s Külföldi Tudósítások viszont arról adott hírt (jan. 1.), hogy a kormányzó születésnapjának előestéjén, tehát december 23-án iktatták be nagy pompával Jósika János bárót az alkormányzói tisztségbe, a főúr palotájában (lábasház) fényes vendégséget rendezett. Aznap este a Musikai Egyesület nyilvános koncertet adott patrónusa, Bánffy tiszteletére a Redut nagytermében, ahol az erkélyről „versek repdestek le”. Arra nincs utalás, hogy Bánffy ezeken az alkalmakon meg is jelent volna. A bécsi lap 1822. május 21-én a György-nap kolozsvári megünnepléséről tudósít, s ez alkalomból idézeteket közöl Bánffy régebbi beszédeiből. Közülük a kor jellemző dilemmájáról vélekedőt idézzük: „Ugyanis nem egészen helyes ez a vélekedés: e’ jó Hazafi, tehát nem lehet Udvari; mint ő sem ellenben: ez Udvari, tehát nem jó Hazafi. Sőt éppen Udvarinak kell lenni, ha ki akarja tudni, mint lehessen Hazájához való szeretetét okosan megbizonyítani. Az Udvariság és Hazafiúság, kiváltképpen egy jó és Törvény útján járó Fejedelem alatt, nem ellenségi egymásnak; az ennek utasítója, ez amannak kedveltetője; mind a’ kettő pedig azon drága aranyláncnak megbecsülhetetlen mívese, mely a’ Király szívét a Hazájéval feloszolhatatlanul egybekapcsolja.” (1790. dec. 21.)
A bécsi Magyar Kurir július 16-i száma közli Bánffy július 6-ról keltezett gyászjelentése szövegét. Ebben hangsúlyozzák, hogy „ezen Nemes Erdélyi Nagy Fejedelemség’, ’s ehhez kapcsolt Részek’ 36, egymás után lefolyt” esztendejében töltötte be a kormányzói tisztséget, s összesen 56 esztendőn át szolgálta a hazáját és uralkodóját. A „Természet’ nagy Világát boldogító Nap’ példája szerint” élt családja körében, uralkodása alatt mindig a haza javáért cselekedett. A temetést július 8-án este 7 órakor tartották a templombéli családi sírboltnál. Feltételezhetően a nyári meleg miatt helyezték ilyen kései időpontra a szertartást. 9-én reggel 10 órakor tartják az engesztelő gyászmisét.
Mind a Hazai ’s Külföldi Tudósítások (július 20.), mind pedig a Magyar Kurir (júl. 30.) ugyanazt a tudósítást közölte a temetés részletes leírásával. Eszerint a palota lépcsőházát, helyiségeit feketével borították be. A ravatalt az „ebédlő palotában”, vagyis az emelet északnyugati sarkán lévő teremben állították fel. Ezen a nagy halott „méltóságához illő módon magyar köntösben” feküdt kinyújtóztatva. A ravatalt a kereszt és négy ezüst angyal vette körül. Számtalan gyertya világított. Kis asztalkákon selyempárnára felfogva az elhunyt kitüntetéseit, rendjeleit tették közszemlére. Kancellista nemes ifjak magyaros köntösben, oldalukon karddal álltak díszőrségben, óránként váltakozva reggel 8-tól este 6-ig. A kapu alatt a katonaság tartott díszőrséget. A ravatalnál állandóan imákat mondtak, a harangok naponta háromszor siratták a kormányzót.
Veress Ferenc felvétele
Szepessy Ignác erdélyi katolikus püspök dési vizitációján értesült a halálhírről, és rögtön Kolozsvárra hajtatott. Négy szomszédos vármegye főispánja érkezett a temetésre. A Kolozs megyei főispán, báró Kemény Ignác főkormányszéki tanácsos és a kincstartó, báró Miske László vezették a temetési rendet. Kivonult a Főkormányszék és a Kincstartóság tisztviselői kara, a katonai tisztikar. A kapu alatt a városi elöljáróság kapott helyet. A három tanintézet diáksága és a céhes emberek az épület előtt álltak sorfalat. Szepessy püspök a ravatal előtt zsolozsmázott, melyben az volt a különös, „hogy minden Zsoltár után, az Ó és Új Szövetségbeli Szentírásból egy-egy rész, mely a’ halhatatlanságról ’s jövendő feltámadásról oktatott, magyar nyelven fennszóval olvastatott”. A koporsót beszentelés után levitték a kapu alá, s hatlovas fekete fátyollal bevont mennyezetű halottasszekérre helyezték. A palota előtt állt össze a gyászmenet. Elöl a diákság és a céhek képviselői mentek, utána a főkormányszéki alsóbbrendű alkalmazottak. A protestáns papság és tanári kar következett, majd a Főkormányszéki tanács, végül a kocsi előtt közvetlenül a szertartásban részt vevő, 36 fős papság. A gyászszekér körül főrendi ifjak párnákon vitték a kitüntetéseket. A kocsi után az udvari tisztek és cselédek vonultak, s csak ezután került sor a családhoz tartozó férfi keservesekre (gyászolókra). A család női tagjai hintókon sorakoztak fel. Így a gyászmenet nagyjából a templomig érhetett. Azt akkor még épületek vették körbe, úgyhogy nagyobb volt a távolság a templomkapuig, mint napjainkban. Nincs utalás rá, hogy észak vagy dél felől kerülték meg a templomot. A piac mindkét oldalán több mint 260 fáklya világított, melyek valóságos „tűzfolyót” képeztek. Az „anyatemplom” bejáratánál, mely előtt akkor még állott az 1747-ben oda emelt barokk fogadalmi díszkapu, levették a koporsót a szekérről, s bevitték a templomba. A papság és a menet résztvevői követték. A katolikus temetési szertartás végén a családi kriptában helyezték nyugalomra a halottat.
Másnap, 8-án délelőtt 10 órakor kezdődött az engesztelő gyászmise, melyet szintén Szepessy püspök mutatott be illő segédlettel. A Musikai Egyesület Mozart Rekviemjét játszotta. A „fényes és piramisokkal körülvett gyászalkotmány” körül a fiatalok tartották a párnákra rögzített kitüntetéseket. A fekete posztóval bevont padokban külön-külön oszlopban ültek a férfi és a női keservesek. A gyászalkotmány minden bizonnyal egy „castrum doloris” (a fájdalom vára) lehetett, ami a 17–18. században a gyászszertartás divatos része volt főúri, uralkodói temetések alkalmával. Tulajdonképpen egy igen díszes, alkalmilag épített ravatal volt ez, allegorikus szobrokkal, címerekkel, feliratokkal, kandeláberekkel díszítve. Központi eleme rendszerint a baldachin alá helyezett koporsó volt, de gyakran a temetést követő megemlékezéseken csak egy urna helyettesítette azt. A szertartást követően a „gyászalkotmány” mellé helyezett ideiglenes szószékről Szabó János kolozsmonostori apát, károlyfehérvári kanonok mondott emlékbeszédet. Alapigéjét a Királyok I. könyvéből vette: „Keresett az Úr magának szíve szerint való férfiat, hogy kormányozza az ő népét”. Ebben három fejezetre osztva jellemezte az elhunytat. Először az emberről szólt, akinek nagyságát nem a kitüntetések, vagy a felséges külső adták, hanem a „belső jóság”. A második részben az elöljáró pályafutását és jellemzőit sorakoztatta fel. Felemlítette húszéves korától betöltött tisztségeit, s rámutatott, hogy fáradhatatlanul dolgozott. Még utazásai idején és betegágyában is mindig akták vették körül. Három uralkodó idején szerencsésen kormányozta át az országot a háborún, éhínségen és pestisjárványokon. A legbonyolultabb „ügyekbe is mélyen belelátott”. A harmadik rész a vallásos embert igyekezett bemutatni. Főleg feddhetetlen életvitelét emelte ki. A „világ ítéletét se mindenben követő, se mindenben meg nem vető” lélek volt. Szabó János két oldalnyi terjedelmű című halotti beszéde számozatlan lapú füzetkében a Királyi Líceum kiadásában jelent meg 1822-ben. Második, elegánsabban tördelt 26 oldalas kiadását a Református Kollégium nyomdája sokszorosította 1824-ben.
A castrum doloris tartozéka lehetett az a halotti címer, mely jelenleg a Magyar Országos Levéltár gyűjteményében található.1 Tizenegy soros magyar feliratának barokkos szarkofágkerete a Farkas utcai templom több címerében megtalálható. A föléje helyezett kisebb Bánffy-címer érdekessége, hogy a kilencágú koronából és abroncsából kiinduló két lánc övezi, a külső Mária Terézia névbetűit, a belső az I. Ferencét iktatja a láncszemek közé. Az egyiken a Szent István-rend, a másikon a Lipót-rend nagykeresztje függ. A szarkofágon hever a polgári arany-érdemkereszt és a kamarási aranykulcs, az utóbbi mellett a titkos tanácsosi jelvény.
Kép: Magyar Unitárius Egyház Kolozsvári Gyűjtőlevéltára, Pákei Lajos hagyatéka
A halálról és temetésről a négy túlélő leszármazott (György, Dénes, József, Jozefa) július 30-án szomorú jelentést küldött a közeli és távoli rokonoknak, előkelőségeknek. Hiszen az akkori útviszonyok közt a távolabb lakók nem értesülhettek idejében a temetésről, s még kevésbé utazhattak Kolozsvárra. A sűrűn nyomtatott két oldalas szöveg elejére kézzel írták a megszólítást, a második oldal végén is néhány ajánló szót és a dátumot kézzel jegyeztek be. Az első bekezdés a szülők halála okozta gyászt ecseteli, a második közli Bánffy György fontosabb életadatait. A harmadik a pályafutása alatt betöltött tisztségeit sorolja fel, a negyedik a kitüntetéseit. Itt is visszatér a napszimbólum. Az utolsó előtti bekezdés nagyon szűkszavúan a temetés helyét tudatja. Az utolsó sorok ajánlást tartalmaznak, illetve a címzett hasonló „változástól” való megkímélését kívánják.
A szélesebb család, a református hitéhez ragaszkodó bárói ág kívánságára egy második temetési-megemlékező szertartást is rendeztek a Farkas utcai templomban. Az erről szóló gyászkeretes Jelentés rámutat, hogy ugyan már megtörtént a temetés, a Bánffy-família a maga részéről szeptember 15-én „két halotti actiok előadatásával” fogja a végső tiszteletet megadni. E szertartásról nem jelent meg tudósítás a korabeli magyar sajtóban, de az itt felállított castrum dolorist az Unitárius Kollégiumban diákoskodó, tehetséges Pákei Lajos (a hasonló nevű építész édesapja) megörökítette, s a festményt ma a kolozsvári Unitárius Gyűjtőlevéltár őrzi. Bordás Beáta így írja le a temetési „műalkotást”: „Az építmény központi eleme egy magas hasábra állított empire stílusú urna volt, amely fölé négy oszlopon nyugvó baldachint emeltek, ezt két oldalról egy-egy szárnyas, koronás griff őrizte zászlótartó szerepben. A fekete és arany színekben pompázó felépítmény elé nyolc alacsony posztamenst állítottak, amelyeken a Bánffy- és rokoni nemzetségek címereit helyezték el.”2 A baldachin szélén olvasható felirat: „A Bánffy Familiából II. guber: Gr. Bánfy Györgynek”. Az urna talapzatán tízsoros gyászvers olvasható.
A halotti akció nem más, mint két emlékbeszéd, melyek bizonyára istentiszteleti kegyeletadás után hangzottak el. Az első, biblikusabb beszédet Szilágyi Ferenc, a Református Kollégium teológiatanára mondotta a Mózes II. könyvéből vett ige alapján: „Mozes nagy ember vala az Egyiptom földjén, a király szolgái előtt és a község előtt”. Számos bibliai és ókori történelmi személlyel hozza párhuzamba a főkormányzót, s ami a legmeglepőbb: Washington amerikai elnökkel is. A hosszú című beszéd 54 oldalas nyomtatványban jelent meg 1822-ben, a Református Kollégium betűivel. A másik, szintén félszáz oldalas beszédet Hegedüs Sámuel, korábban kolozsvári, ekkoriban nagyenyedi történelemtanár mondotta. Ez is tele van bibliai hasonlatokkal. Fő érdeme, hogy a végén felsorolja a Bánffy család leszármazását, s lehetőleg napra pontosan adatolva végig követi a főkormányzó életútját, kitüntetéseinek elnyerését. Itt kapunk tudósítást Bánffy György gyermekeinek addigi sorsáról is. E beszéd az előzővel összekötve kolligátumként jelent meg kollégiumi kiadványként. A református megemlékezésre is készült halotti címer, mely máig a Farkas utcai templom papi stallumai fölött kifüggesztve látható. A címerrajz alapján biztosnak tekinthető, hogy mindkettőt ugyanaz a mester készítette, a címert övező két lánc is azonos, csak a felirat elhelyezése és szövege más: „Néhai Mélt. L. B. és Gróf idősbb Bánffy György erdélyi gubernátor Ő Excell. halála emlékezetére / a báró Bánffy Familia 1822be 15 Septembr. / Kolosvárt”3.
Szentes Zágon felvétele
A haláleset olyan országos visszhangú esemény volt, amely az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő alkalmi költők pennáját is mozgásba hozta, s ezek szerzeményeit aztán ki is nyomtatták, mind a Református Kollégium betűivel. A költségeket a család fedezhette. A július 8-ra írt Erdély keserve című három kis gyászének szerzője ismeretlen, négylapos a nyomtatvány. Ugyancsak e napra született a Piam memoriam… kezdetű hosszú című, latin hexameteres versezet, ennek sincs szerzője. Legérdekesebb talán a Gyászos Idyllum főcímet viselő pásztorjáték. Ennek szerzője László Elek főkormányszéki kancellista, korábban a Királyi Líceum joghallgatója. Hat szereplőjéből négy pásztor, egyik a magyar, másik a székely, harmadik a szász nemzetet képviseli. Mind arról áradoznak, hogy milyen jó az élet Erdélyben Bánffy kormányzásának köszönhetően. S akkor megérkezik a Főkormányszéket képviselő pásztor, és tudatja Bánffy halálát. Mindnyájan keseregnek. Végül így bizonykodnak: „S míg tsak Erdélyben egy Magyar élhet, / Addig tiszteleted ’s dítséreted el nem enyészik”. Befejezésül a haza géniusza a Haza oltárára helyezi Bánffy emlékét és nevét. E négyoldalas nyomtatvány érdekessége, hogy második oldalán ott az augusztus 17-ről származó cenzori „imprimatur”, melynek aláírója nem más, mint a gyászbeszédet is mondó Szabó János kanonok.
A kolozsvári Szent Mihály-templom kriptájában történt temetkezések pontos jegyzékét még nem állították össze. Az építés idejét csak a toronyalj-kápolna melletti négyzetes terméskőtábla címert körülvevő felirata árulja el: „Monumentum familiae comitum Banffi anno 1773 erectum”. A kormányzó édesapját, a heves vérű Bánffy Dénes grófot 1780. augusztus 12-én szerény pompával temették a sírboltba. Feleségével, Barcsay Ágnessel nem volt jó viszonyban, s így a hölgy inkább Hunyad megyei birtokán élt. Ágnes asszony két évvel később halt meg. Őt is ide temették, derül ki a feltételezett építtető, Bánffy György gróf 1822. április 24-én írt végrendeletéből, melyben meghagyja, hogy koporsóját az anyja és felesége lábaihoz helyezzék el a kriptában. Sőt, azt is meghagyja, hogy apjának és feleségének síremléket állítsanak, de ez végül elmaradt. Feleségét, mint láttuk, 1814-ben ide helyezték nyugovóra. Ugyancsak ide került egyik lánya, Bánffy Anna Mária, gróf Rhédeyné 1794-ben, s annak férje, és egyik árvája. Egyedül Anna Máriának csináltatott anyósa, Rhédey Mihályné özvegy báró Bánffy Terézia méltó síremléket a templombelsőben.4 Ez eddig hét temetésre utal. Egyelőre nem találtunk adatot más temetésre.
1832-ben az egyházközségnél tett püspöki vizitáció során elrendelték, hogy a templom két kriptájába, a gróf Bánffy- és a gróf Kemény-kriptákba a templomon kívülről építsenek bejáratot. Ez a Bánffy-kripta központi fekvése miatt megoldhatatlan volt. 1854-ben a hatóságok teljesen megtiltották a templomkriptákba való temetkezést. Arról sincs eddig adat, hogy a 19. század további évtizedeiben, illetve a 20. század első felében mikor nyitották ki a kriptát, felemelték-e a két padsor közötti folyosó főoltár felőli végén található három hatalmas kőhasábot. Az 1956-ban elkezdődött, Bágyuj Lajos vezette nagy restaurálás során azonban a kriptát biztosan felnyitották. Erre most, 2021 őszén a jelenleg is folyó restaurálási munkálatok során derült fény, ugyanis a felnyitás során egyetlen, 50-es évekbeli kiképzésű fakoporsót találtak a kripta közepén két keresztgerendára helyezve. A koporsó tetején ez a felirat olvasható: „Losonci br. és gr. Bánffy család 10 tagjának tetemei. 1957. VIII. 7.” Ez arra vet fényt, hogy a felnyitáskor tíz – bizonyára igen korhadt – koporsóra bukkantak a kriptában, s az ezekben lévő csontokat, maradványokat összehányták egyetlen új koporsóba.5 Ennyi csont csak úgy férhetett el egy koporsóban, hogy több gyermek is került a kriptába. Nem kizárt, hogy a kormányzói házaspárnak is nyugszik ott kiskorú halottja. Mára csak genetikai vizsgálattal lehetne a csontokat szétválasztani.
Jegyzetek
1 Megküldését Gy. Dávid Gyulának köszönjük.
2 Bordás Beáta: A kolozsvári Bánffy-palota. Múlt és jelen, Kolozsvár, 2019. 21.
3 Képét közli Bordás Beáta I. m. 21. és Entz Géza – Kovács András: A kolozsvári Farkas utcai templom címerei. Budapest–Kolozsvár, 1995. (10. sz. kép)
4 Vö. Gaal György: Ház a Főtér sarkán. A kolozsvári Rhédey-palota. Polis, Kolozsvár, 2004. 45–46., 149., XXI. kép.
5 Az adatokat és a fényképet Lupescu Radu történésznek köszönjük.
