Régóta tervezett erdélyi kutatókörutunkra indultunk 2024. május 12-én a Lendület Digitális Zenei Fragmentológia Kutatócsoport tagjaiként mi, e cikk szerzői, és Tóka Borbála. A három helyszínen – Kolozsváron, Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában – folytatott kutatásnak kettős célja volt: egyrészt minél több középkori kottás kódextöredék föltárása, azonosítása és digitalizálása, másrészt az új leletek elhelyezése a középkori Erdély liturgikus zenei forrástérképén. Az utóbbi cél persze inkább távlati, hiszen az eléréséhez szükséges mélyelemző munka jórészt a helyszíni terepszemlét követően következik majd.
Azt azonban már most elmondhatjuk, hogy a kutatás minden várakozást fölülmúlóan sikeres volt: mivel a szerencse is mellénk szegődött, az előre gyanított, de legalábbis óvatosan remélt eredményekhez további, váratlan fölfedezések társultak. Ezekből a legváratlanabb a kolozsvári állami levéltárban (Arhivele Naționale, Direcția Județeană Cluj) ért minket, ahová inkább csak becsületből tértünk be, hogy egy régi adósságunkat lerójuk. A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Diplomatikai Fényképgyűjteményének egyik felvétele alapján ugyanis régóta tudtuk, hogy a kolozsvári levéltárban őrzik azt az 1523–1549-es évek tanácsi jegyzőkönyveit egybefogó besztercei (Bistritz/Bistrița) iratanyagot, amelyet egy 14. századi kottás kódex lapjába kötöttek. Az 1950-ben készített homályos, fekete-fehér fényképen a pergamen borítóból nem sok minden látszott: sem a kötés típusa, sem a palliumként használt kódexlapok mennyisége és mérete nem volt biztonsággal megállapítható. A helyszínen kiderült, hogy nem egy, hanem négy besztercei protokollumot is kottás kódexlap borít, s mindegyik más-más 14–16. századi anyakódexből származik. Mivel a városi magisztrátusok iratait a 16–17. században szinte mindig a helyben kéznél levő, már nem használt kódexek kimetszett és méretre szabott lapjaiba kötötték-hajtogatták, joggal feltételezhetjük, hogy a besztercei protokollumok esetében sem volt ez másképp. S ha így van, a négy iratcsomó borítójául szolgáló fragmentumok mögött négy helybéli középkori kódex válik egyszerre tapinthatóvá, a legfontosabb észak-erdélyi szász központ, Beszterce világi és szerzetesi egyházainak négy közvetlen, liturgikus zenei forrása.
Az igazi meglepetés azonban a besztercei anyag átvizsgálása után következett. A levéltáros, Flóra Ágnes, akinek segítségét ezúton is nagyon köszönjük, lelkesedésünket látva további, immár helyi, kolozsvári protokollumokat hozott ki a raktárból. A túlnyomórészt 17. századi iratokat tartalmazó tíz köteg további tíz, kottás kódextöredéket jelentett. Ezúttal azonban három közülük ugyanabból az anyakódexből, a magyar zenetörténeti kutatásban Kolozsvári graduálénak nevezett pompás, 16. századi kottás misekönyvből származott. A gyulafehérvári Batthyáneumban őrzött hatalmas kódex szinte biztosan a kolozsvári Szent Mihály-templom kóruskönyvei közé tartozott egykor. Az elején és végén is csonka korpuszt a múlt század hetvenes éveiben a bencés szerzetes-zenetörténész Szigeti Kilián két lappal tudta kiegészíteni, az utóbbi években pedig Adrian Papahagi román irodalom- és könyvtörténész egy harmadik lappal gyarapította a kódexből származó töredékek számát: ma mindhárom a Román Akadémia kolozsvári fiókja könyvtárának régikönyves állományában található. Az Állami Levéltárban most megtalált három fólióval a graduále elveszett és megkerült lapjainak száma a duplájára emelkedett.
Az út következő állomása Gyergyószentmiklós volt, ahol kutatócsoportunk először láthatta közelről azt a 15. századi erdélyi antifonáletöredéket, amelyet még a járvány évében kapott digitális másolatban Bernád Ritától, a Gyulafehérvári Főegyházmegye főlevéltárosától. A fragmentum most a gyergyószentmiklósi templom kincseit bemutató, Bernád Rita által rendezett kiállításon látható a Tarisznyás Márton Múzeumban. A kiváló és fáradhatatlan levéltárosnak nemcsak ezt az egy fragmentumot köszönhetjük, hanem sok egyebet is. Többek között a Gyergyói misszálét, amely nem töredék, hanem egy teljes, 1428-ban másolt, sokáig a gyergyószentmiklósi Szent Miklós-templom plébániáján őrzött kódex, s amelyet a Gyergyószentmiklósi Gyűjtőlevéltárban tanulmányozhattunk és digitalizálhattunk.
Utolsó két napunkat Muckenhaupt Erzsébet muzeológus és kötéstörténész, Karda-Markaly Aranka, a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum igazgatója, valamint Kósa Béla művészettörténész segítségével a múzeumban őrzött 26 kottás kódextöredéknek szenteltük. Ráadásként pedig azzal a 15. századi erdélyi antifonálefragmentummal foglalkoztunk, amely a Csíksomlyón őrzött, de a mikházi ferences kolostorból származó 17. századi könyvek egyikét borítja. Ez a találat igazi szenzáció, hiszen annak a középkori anyakódexnek egy újabb lapja, amelynek eddig öt töredékét ismertük, s amellyel csapatunk paleográfus tagja, Gilányi Gabriella évek óta foglalkozik.
A földarabolt kódex töredékei jobbára véletlenszerűen kerültek elő az elmúlt években. Legelőször 2016-ban Budapesten, a Központi Papnevelő Intézet Pálos Könyvtárának egyik kottás könyvborítóján bukkant fel az egykori antifonále különleges, szemet gyönyörködtető hangjegyírása, amely a középkori magyar notáció egyik legszebb – erdélyi – típusaként jellemezhető. Ugyanerre a különleges kottaképre figyeltünk föl a Gyöngyösi Ferences Könyvtár egyik 16. századi könyvének borítóján is. A két fragmentum minden kétséget kizáróan összetartozott. Később ismét ugyanahhoz az anyakódexhez vezettek a szálak: ezúttal a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum könyvtárában tűnt fel egy újabb pergamenfólió az erdélyi antifonáléból. Ekkor már 2018-at írtunk. A következő két töredék ott került a kezünkbe, ahol arra a legkevésbé számítottunk: egy szlovákiai kutatóutunkon, a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Könyvtár szakolcai ferences könyvei között – ismét borítóként szolgálva. Ehhez az öt testvértöredékhez tehettük most hozzá hatodikként a csíksomlyói-mikházi könyv kötéseként fönnmaradt fragmentumot.
Az eddig föltárt hat töredéket ma három ország öt gyűjteménye őrzi, sajátos módon kapcsolva össze a magyarországi, szlovákiai és erdélyi könyv- és levéltárakat. Az újabb fragmentumok előkerülésébe vetett reményt a továbbiakban sem kell feladni: tapasztalataink azt mutatják, hogy a történelmi Magyarország területén bárhol lapulhat egy-egy rész a régi zsolozsma-énekeskönyvből.
Az erdélyi katolikus egyház szörnyű károkat szenvedett a középkorban, liturgikus zenei kódexei szinte mind megsemmisültek, a jellegzetes, sallangos-kerekded erdélyi kottaírást csupán töredékekből tudjuk rekonstruálni. Mindez felértékeli szerepüket a kutatásban. Bár csupán töredékekről, szakadozott pergamenlapokról, gerincet erősítő csíkokról és csak egészen ritkán egészben fölhasznált fóliókról van szó, az ezekből nyert adatok mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a középkori Erdély zenetörténeti forrástérképét, különleges gregorián kottaírásváltozatait egyre árnyaltabban és pontosabban rajzolhassuk meg.