Makkai János be nem teljesedő 80. születésnapjára

Észre sem vettem, mikor fogyott el a piacról a Nyitott Szemmel című sorozatunk nagy sikerű, második kötete. Fajsúlyos, terjedelmes és gazdag volt ez a kiadvány, mind közül a legszínesebb tartalommal telerakva. Talán ezért is kapkodták el a könyvesboltok polcairól. Nem követtük figyelemmel, hogy mi történik a kiadványaikkal, hiszen azoknak élniük kellett a maguk életét, amint elpárolgott róluk a nyomdafesték szaga. Egyszerűen csak arra ébredtünk, hogy hiába keressük, nincs belőle több. Elfogytak a tiszteletpéldányok is, fölvásárolni sem maradt legalább egy-két kallódó példány…

Azóta sokan keresték nálam is, a kiadónál is, a könyvesboltokban is. Pontosan elmondták, miért keresik, milyen témakör iránt érdeklődnek – és ami a legfontosabb: kiről szeretnének olvasni benne. Köztük volt Makkai János bányamérnök, a sorozat egyik leghűségesebb követője, hozzászólója, később vendége és előadója, akivel ebben a Házban, ebben a kíváncsi, de soha nem rátarti és felfuvalkodott kultúrközegben találkoztam először, s ahol a bányamérnökök épp annyira jól érzik magukat – és egymást! –, mint az akadémikusok, az egyetemisták vagy a háziasszonyok. A mi közönségünk talán a legheterogénebb egész Kolozsváron.

Eleinte tisztes távolságból méregettük egymást. Életem java része a nyilvánosság előtt zajlik, de a sokat látott, éppen ezért már visszafogott és bölcs öregurak nehezebben adják meg magukat. Makkai János is keményebb dió volt számomra, s bizony el kellett telnie néhány évnek, hogy kiderítsem: tökéletes beszélgetőtársam lehet abban a sorozatban, amelyet – mint később kiderült – maga is nagyra tartott. 

Azt hiszem, így kezdődnek a becsületes, őszinte barátságok: méregetjük egymást, keressük, majd megtaláljuk a metszéspontjainkat, és bármennyire közös is lesz a két halmaz metszetének varázsa, megmarad a tisztelet az iránt, amit a másik emberből csak nehezen, csak nagy sokára, vagy talán soha nem fogunk megismerni. 

Makkai János bányamérnökkel Mongóliába mentünk aranyat ásni – s találtunk arany helyett szarvasköveket, amelyekről talán ő tudta Kolozsváron a legtöbbet. Szenvedélyesen kutatta, mi közünk lehet nekünk, Ázsiából vándorolt európai magyaroknak ezekhez a szkíta monolitokhoz, amelyekre ha nem éppen szarvasokat, hát eurázsiai karakterű emberábrázolásokat faragtak.

Magyarjárás Mongóliában? A kérdés nyilván spekulatív, de ha már ekképpen megszelídítettük és visszájára fordítottuk magunknak a tatárjárás fogalmát, miért ne tehetnénk fel olyan kérdéseket is, amelyek vakmerőbbek a hajdani mongoloknál? Valamikor a földgolyó dogmatikusan lapos volt: életre-halálra esküdöztek, hogy mozdulatlanul áll az univerzum közepén, mint egy monolit; és indexre tették vagy máglyára küldték azokat, akik szerint mégis mozog. És mi lett a vége? Lassacskán leszédülünk róla, ha nem lassulunk egy kicsit. Hát majd veszik a fáradságot a kései szakemberek, és kikutatják, hogyan is kerültek európai arcok a mongol sztyeppék monolitjaira. Tévedünk netán? Miért is ne? Tévedések talaján fogantak a legnagyobb felfedezések eddig is. 

És magyarázta, hogy a kőbe kalapált szarvasok jellemzően az ég felé nyargalnak, némelyikük pedig rovásírással adja tudtunkra, hogy agancsai között hordozza az imádságainkat. Vajon miféle túlvilágra készül? Vagy egyszerűen csak a másvilágra nyargal? Mondom: egy más világ felé, mint a mi csodaszarvasunk? 

Haza persze nem hozhatott ezekből a monolitokból, pedig a csodaszarvas legendáján cseperedő európai magyaroknál nem is érezhette volna jobban magát sehol a világon. Hát faragott belőlük egy tucatra valót, jóval kisebbeket, mint a sztyeppe monolitjai, de legalább annyira lendületes szarvasokkal, hogy a Kárpát-medencében rekedt ősimádságok szépen a helyükre kerülhessenek.

Amikor vendégül látott az otthonában, más is előkerült a tudományából: bizánci típusú mozaikokat készített, olyan technikai tudással és türelemmel, hogy a színes kavicsokból nagy műgonddal kibontakozó Theotokoszok, Hodégétriák és Eleuszák fölkérezkedtek néhány ortodox templom falára. Nem értettem pontosan a szarvaskövek és Madonnák összefüggéseit, de legbelül mégis éreztem, és azóta egyre jobban érzem, hogy szervesen tartoznak egymáshoz: a bizánci Madonnák ugyanúgy imádságokat hordoznak a menny­be, mint a sztyeppei csodaszarvasok. Látjuk az ikont, érezzük a mozdulatlanság és következetesség erejét ebben a szertelen jövés-menésben, miközben a szakrális paraván mögött valami titokzatos Jákob-lajtorján a legféltettebb fohászaink épp fölfelé kapaszkodnak az Istenszülő személyes ajánlásával. 

Olyan ez, mint a zarándokútlevélbe nyomtatott pecsét: itt járt Makkai János bányamérnök, szarvaskőfaragó, Madonna-készítő, s ha figyelmesebbek vagyunk mindannyian, akik ismertük és a magunk módján becsültük a szerénységében és alaposságában el-eltünedező Makkai bácsit, észrevehetjük saját kredenciálunkban a maga faragta pecsételő nyomát: azon egy icipici csodaszarvas száguld valamerre – s mi nyargalunk a hátán.

(Elhangzott Kolozsváron, a Györkös Mányi Albert Emlékházban, 2024. június 12-én.)