A második világháború felvinci kötődésű áldozatai

Sándor József László történész aggódó előrevetítése a felvincieket már nem fenyegeti, mert a 2017–2018-as év során megtervezett és megépített világhábo­rús emlékmű révén 74 éven keresztül szunnyadó parázs lángját sikerült fel­lobbantani, és remélhetőleg e lángot to­vább táplálják a falu fiataljai.

Az első világháborút követően a né­met és a magyar diplomáciai tevékeny­ség irányítójává vált a könyörtelen bé­kediktátumok revíziója, az elcsatolt területek és lakosságuk visszaszerzése. Az elvesztett országrészek és az idegen uralom alá került honfitársak nagy ré­szének az anyaországokhoz való visszacsatolása békés úton megvalósult a müncheni és a két bécsi döntés során, de az emberiség újabb háborúba sod­ródott, és Felvinc lakossága is kemény véráldozatot fizetett.

1940 augusztusában a második bécsi döntés értelmében Felvinc Románia ré­sze maradt. A román háborús mozgó­sítás elől a falu katonaköteles magyar fiatalságának nagy része átszökött az újonnan meghúzott határon Magyaror­szágra, többnyire Kolozsvárra. Ők a hon­védség soraiban, az itthon maradottak pedig a román hadsereg kötelékeiben váltak ágyútöltelékké 1941 júniusától a közös ellenség, a kommunizmus elleni hadjáratban. Az 1944. augusztus 23-i ro­mán átállás után azonban a felvinciek egymással ellenséges táborba kerülve kellett megoldják a testvérgyilkolásig menő kényszerítő helyzetet.

Az elvesztett háború katonai és civil túlélőit fogságba, szovjet rabszolgamun­kára hurcolták. A győztesek ellen harco­lók megbüntetése, illetve a Szovjetunió újjáépítéséhez szükséges munkaerő igé­nye között húzott hajszálvékony határ döntötte el sokuk életét.

A hadkötelezettség alól felmentette­ket munkaszolgálatra internálták. A ro­mániai testet-lelket-egészséget felőrlő, úgynevezett koncsentrákról (munka­szolgálatra behívás – szerk. megj.) hazatérők beszámolói vetítettek fényt a magyarok által ott elszenvedett meg­aláztatásokra, a hanyagság vagy a rosszindulatúság miatti elhalálozásokra. A hadseregben uralkodó hozzávetőle­ges fegyelem és egymásrautaltság még kordában tarthatta a magyarellenes indulatokat, de a munkaszolgálatosok teljesen kiszolgáltatottakká váltak a fel­jebbvalóik és társaik önkényének.

Felvincet a frontvonal 1944. szep­tember 8-án érte el, négy napon ke­resztül dúltak a harcok a falu térségé­ben. A szemtanúk mai napig borzadva és könnyes szemmel számolnak be az előttük lepergő tragédiákról, a honvé­dek hősies küzdelméről a többszörös túlerővel szemben, a magyar sebe­sültek kivégzéséről, utolsó szavaikról, a szovjetek fosztogatásairól, a falu la­kosságának szenvedéseiről.

A továbbiakban ismertetném Felvinc lélekszámának alakulását a második világháború előtti évszázadban Varga E. Árpád demográfus adatai segítségével. Az 1848 végi móc pusztítás után (1500 áldozat) lakosságszáma az 1850-es nép­számláláskori 1207-ról (1057 magyar, 18 román) az 1910-es 2088-ra ugrott (1775 magyar, 196 román). Habár helységünk 1901-ben elvesztette városi státuszát és átalakult nagyközséggé, Trianonig Tor­da-Aranyos vármegye Felvinc járásának székhelyeként működött, 19 település tartozott hozzá.

A vasút megépítése, a Kolozsvárt Gyu­lafehérvárral összekötő nagy forgalmú országút jelenléte, a tordai és a maro­sújvári sóbányák közelsége, valamint a felpezsdítette a kereskedelmet és a gaz­dasági életet. Kereskedők és viszontel­adók telepedtek le, a közigazgatásban és az állami intézményekben alkalmazott hivatalnokok, tisztviselők, orvosok és tanárok is növelték a lakosságszámot. Az újonnan érkezett személyek azonban ritkán váltak felvinciekké, hacsak nem házasodtak be, vagy nem vásároltak földterületet. Az impériumváltás okozta gazdasági visszaesés, az 1922. évi – főleg magyar gazdákat és egyházakat sújtó – földreform és az állami tisztviselők ro­mán anyanyelvűekre cserélése miatt a munkájukat és megélhetésüket elveszí­tő, nem tősgyökeres családok elköltöz­tek helységünkből, így a magyarok szá­ma 1941-ig 1342-re csökkent (a románok számát nem lehet felmérni, mert Fel­vincet 1932-ben összevonták a színro­mán Marosveresmarttal). Az eltávozot­tak emléke idővel megfakult, ittlétükről csupán a felekezeti, 1895 után pedig a polgári anyakönyvek beírásai tanús­kodnak. Ezzel magyarázható, hogy 75 év távlatában falunk kis magyar közös­sége a Honvédelmi Minisztérium adat­bázisából származó, felvinci születésű­ként feltüntetett áldozatok nevei közül ötöt nem tudott személyekhez társíta­ni. A többi 24 áldozat emlékét azonban rokonaik megőrizték, élő szóban vagy levélben megerősítették, elhalálozásuk körülményeit hivatalos iratokkal alátá­masztották.

Az alábbi veszteséglajstrom összeál­lításának forrásai: Honvédelmi Minisz­térium Hadtörténeti Intézet és Múze­um, dr. Cech Vilmos és Kékkői Károly hadisírgondozók, a hadisir.hu és a ka­tonakagulagon.hu világhálós oldalak, a Gyulafehérváron székelő Fehér megyei állami levéltárban található felvinci re­formátus és római katolikus anyaköny­vek, a községünk polgármesteri hiva­talában őrzött polgári anyakönyvek, a felvinci magyar temető sírfeliratai, a családok birtokában levő értesítések, amelyek révén a hatóságok tudatták a hozzátartozókkal a rokonaik elhalálo­zásának tényét, és természetesen azok a személyek, akik emlékeik töredékeiből összerakták azoknak a vérgőzös idők­nek a képét.

Honvédként estek el:

1. Balázs Dénes az 1939-es mozgósí­tás során Nagybányán megbetegedett és 21 évesen elhunyt, Felvincen temették el. A szülei Ürmösről (Brassó megye) költöz­tek Vincre.

2. Leopold Miklós (szül. 1911-ben) 1945. március 1-jén Augsburg (Német­ország) mellett vesztette életét, ugyan­ott temették el (2. sor, 372. sír). Unoka­bátyja, Leopold Ferenc szintén háborús áldozat.

3. Magyari Miklós (szül. 1914-ben) „a szovjet ellen vívott keresztes hadjá­rat alkalmával hazája védelmezésében 1944. május 21-én, Runguri mellett ví­vott súlyos harcokban hősi halált halt, és 1944. V. 23-án Runguriban (ukránul: Runhuri, Kolomeától nyugatra, ma: Uk­rajna – szerk. megj.), a hősi temetőben temették el. Kérem a Magyarok Istenét, adjon Önöknek erőt és megnyugvást, mert Hősi Halottunk a legszentebbért, Hazánkért adta drága életét” – tudat­ta a tábori lelkész a hozzátartozókkal. Magyari Miklós édesapja, id. Magya­ri Miklós az első világháborúban esett el. A runguri-i ortodox templom mellett elterülő honvédtemető – korabeli felvé­teleken látható – fakeresztes sírhantjait a gondozatlanság és az idő elsimította. A bekerített, füves területet a 2017-ben készített fényképek szerint még nem építették be.

4. Mátéffy László főhadnagy Buda­pest védelmében esett el 1945. február 1-jén, 37 évesen. Budapesten temették el. A mai vinciek nem ismerik a csalá­dot. Akkori lakcímük Budapest, 2. ker. Kopács u., 43. volt.

5. Dr. Szacsvay István katonaor­vos 1945. április 25-én, 50 éves korá­ban hunyt el Ingolstadtban (Ausztria), tüdőgyulladás következtében, két hét­tel a háború befejezése előtt. Eredetileg Ingolstadban temették el, később a pockingi (Ausztria, a helységben fogolytá­bor is működött – szerk. megj.) magyar temetőben (470. sír) talált végső nyugo­dalmat. Itt érdemes megjegyezni, hogy 1953-ban a Népszövetség a Német Ha­disírokat Gondozó Szervezet javasolta, hogy egy központi temetőt hozzanak lét­re az összes délbajor földön elesett ma­gyar katona emlékére (141 településén 1500 magyar sír.) Pocking képviselő-tes­tülete a helyi temetőben egy 1000 négy­zetméteres területet bocsátott a temető rendelkezésére. Az elkövetkező évek­ben több száz magyar háborús áldozat került ide, akiket tömegsírokból exhu­máltak azokban a helységekben, ahol a Népszövetség áttelepítő csoportja mű­ködött. A már meglevő sírokat, amelyek állapota biztosítottnak látszott, érintet­lenül hagyták. 1961-re az akció befejező­dött. A kegyeleti helyen 115 településről 747 magyar katona földi maradványai találtak itt örök nyugalomra, 107 halott neve ismeretlen. 618-an a német oldalon harcoló katonaként estek el. A kihanto­lások során 129 civilt is találtak, közöt­tük 32 nőt és 56 gyermeket. Nevüket em­léktábla és a sírkertben bronzból készült emlékkönyv örökíti meg.

Szovjet hadifogságban vesztették életüket:

6. Leopold Ferenc (szül. 1900-ban) szibériai hadifogolytáborban fagyott meg 1946-ban vagy 1947-ben. Désről vit­ték a frontra.

7. Szegedi István (szül. 1908-ban) sor­sáról a Honvédelmi Minisztérium által kibocsájtott értesítésben ez áll: „Igazo­lom, hogy a birtokunkban levő, az Orosz Föderációtól kapott hadifogoly-adatbá­zisa alapján Szegedi István őrvezető Kács (Borsod megye) 1944. 11. 29-én fog­ságba esett. Nevezettet 1945. 04. 14-én, a 315/4-es táborban (Dnyepropetrovsz­ki terület, Ukrajna) temették el. A tábor pontos helyét nem ismerjük.”

8. Takács Árpád (szül. 1899), Takács Pál fia, honvéd, 1945. szeptember 17-én hunyt el Traktornijban, Sztálingrád (ma Volgográd) környékén a www.ka­tonakagulagon.hu adatbázisa szerint. A vincieknek nem sikerült azonosítani a családot.

A román hadsereg katonáiként tűntek:

A pitești-i katonai levéltártól többszöri kérésünk ellenére sem kaptunk sem­milyen adatot. Egyelőre a következőket tudjuk:

9. Lázár Lajos a felvinci református anyakönyv bejegyzése szerint „22 éve­sen hősi halált halt az orosz harcme­zőn a bolsevizmus elleni harcban 1943. máj. 2-án.”

10. Nagy Domokos halálát a felvinci református anyakönyvbe Balázs József lelkész vezette be: „1942. 10. 12-én, 21 éves korában hősi halált halt a bolsevizmus elleni kaukázusi harcokban. 1942. 11. 15-én a templomban tartott gyászisten­tisztelet alkalmával az ige vigasztalásra hirdette bánatos szüleinek.”

11. Nagy Gyula a családnak postázott értesítés szerint Ianca (Brăila megye) környékén betegedett meg tífuszban, és 1945. május 15-én halt meg 22 éves korában.

12. Ozsváth Ferenc 1942-ben, 26 éves korában sorozták be, majd ugyanabban az évben a román hadsereg közölte a családdal, hogy eltűnt a fronton.

Munkaszolgálat során szerzett betegségekben hunytak el:

13. Kovács István 40 éves korában, a Bukarestben eltöltött munkaszolgá­lat során a rossz bánásmód miatt olyan súlyos lelki, majd testi kór támadta meg, hogy két év szenvedés után ön­nön kezével vetett véget a kilátástalan küzdelemnek.

14. Lazsádi István 46 éves korában ve­zényelték ki Felvincről a tordai csatában elesett katonák holttestét összegyűjteni. A kezén levő nyílt seb miatt hullafertő­zést kapott, és egy hét múlva elhunyt.

Szovjet munkatáborban haltak meg:

15. Demeter János jogászként tevé­kenykedett Budapesten. 68 éves korában hurcolták el.

16. Király István 33 évesen, Kolozs­várról, a nagybátyja lakásából rángat­ták be a foglyok menetoszlopába.

17. Lazsádi István (szül. 1900), Ko­lozsvárról internálták. 1945. február 19- én hunyt el. Végső nyughelye Taganrog (Oroszország), a 356/1-es hadifogolytá­bor temetője, 41. sír.

18. Pál Fábián 17 éves korában apjá­val és két testvérével együtt hurcolták el Tordáról „egy kis munkára, malenkij robotra”. Egy év fogság után tüdőgyulla­dás végzett vele Cseljabinszkban, ahol a vasöntödében dolgoztatták.

Cseljabinszkben gyártották a T-34-es tankokat, később traktorokat és buldó­zereket. A KPZISZ láger temetőjében 1945 áprilisa és 1949 májusa között 152 ma­gyar hadifogoly holttestét hantoltak el. 2012 októberében a Honvédelmi Minisz­térium Hadisírgondozó Irodája emlék­művet állított a temetőben.

Király Istvánt és Lazsádi Istvánt az 1944. október 12. és 15. között összegyűj­tött 5000 kolozsvári, a Pál családot pe­dig a 700 Torda és környéki, kizárólag magyar polgári személlyel együtt Tor­dán, illetve Tövisen marhavagonokba gyömöszölték, majd a foksányi gyűjtő­táboron keresztül a Szovjetunióba szál­lították. Az útközben és a lágerekben elszenvedett embertelen nélkülözések miatt a deportáltak egyharmada soha­sem térhetett vissza szülőföldjére.

Az 1944. szeptember 8. és 12. közötti, felvinci csata civil áldozatai:

19. Damó Anna (Nusi, 17 éves). Szep­tember 8-án a Vincre kilőtt első orosz lövedékek a Nusiéktól 200 méterre álló házat célozták meg, ahol magyar hír­közlő egység tartózkodott. Az udvarról bemenekült egy melléképületbe, de már késő volt. A repeszek elérték, az édes­anyja karjaiban lehelte ki lelkét.

20. Szabó Miklóst 63 évesen ölte meg egy szomszéd helységből származó ro­mán katona. A menyét is meg akarta lőni, de a Szabó Miklóssal való dulako­dás alatt el tudott menekülni. A gyilkos­ság után három évre a tettest elfogták és két év börtönre ítélték.

21. Szabó Zsigmondot 61 éves korá­ban az udvarán érte a golyó.

22. Szilágyi Sanyikát 17 éves korában lőtték le az oroszok. Kilépett az óvóhely­ről, ahol többedmagával húzódott meg, azonnal eltalálták a mellkasán.

23. Takács Ferencet (70 éves) a ház falán áthatoló bombarepesz találta el.

A hadifogságban szerzett betegségekben, hazaérkezésük után haltak meg:

24. Benkő István 28 éves korában, 1947. augusztus 24-én.

25. Ebergényi Ferenc 24 évesen, 1946. július 10-én.

Nem hadi események során történt az alábbi tragédia, de a háború idején a hadiállapotban levő hadsereg köteléké­ben, ezért került nyilvántartásba. A re­formátus anyakönyvben található be­jegyzés szerint:

26. Opra Károly „katona, ref., szül. Felvinc, lakhely Craiova, 24 éves, 1. és 2. fokú égési sérülés, Craiován szolgált, mint katona és ott is halt meg. 1942. 02. 21. Felvincen temették el.”

Balázs József felvinci református lelkész magyar és német tiszteket szállásolt el a parókián 1944. szep­tember 6. és 11. között. Emiatt a 12- én visszavonuló magyar csapatokkal ő is távozott, a lelkészi lakot pedig a szovjetek feldúlták. Az anyakönyvek megsérültek, lapok hiányoznak, sá­ros (véres?) foltok tarkítják. 1944. jú­lius és 1947. február között nem vezet­tek be adatokat. A következő lelkész, Gazda Lajos utólag vázlatosan pótolta a hiányzó adatokat. Közöttük szerepel a következő bejegyzés:

27. Bonczidai István „24 éves, hősi halott. Meghalt 1944. 09. 11-én, eltemet­ték 1947. 07. 1 (?)-én.” A dátum szerint a felvinci harcok során eshetett el, újra­temethették (?) a megadott időpontban. A mai felvinciek nem ismerik. A Hon­védelmi Minisztérium adatbázisában nem szerepel elesett honvédként.

A katonakagulagon.hu weboldalon további két felvinci születésűnek feltün­tetett személyre bukkantunk:

28. Karai István (szül. 1909-ben) meg­halt 1945. január 11-én a 130/5-ös hadi­fogolytáborban, az Ural-hegységbeli Asa helységben, Baskíriában. Itt a foglyok halálozási aránya elérte a 82%-ot.

29. Mikó Sándor (szül. 1926-ban) el­hunyt 1945. február 9-én az asai 130/5- ös táborban.

A vincieknek nem ismerős a Karai és a Mikó család, a falunk polgári anya­könyvében sem szerepel a nevük.

A falu temetőjében álló, 2018 szeptem­berében felavatott emlékmű felirata:

„EMLÉKÜL AZOKÉRT A FELVINCIE­KÉRT, AKIKNEK ÉLETÉT A HÁBORÚ SZÜ­LŐFALUJUKBAN VAGY IDEGEN FÖLDÖN TÖRTE DERÉKBA.

A FELVINCI SZÁRMAZÁSÚ HONVÉ­DEK EMLÉKÉRE, AKIK ÉLETÜKET ADTÁK A HAZÁÉRT. Mi elmegyünk, de veletek marad az Isten.”

A felvinci áldozatok névsora nem tartalmazza azokat, akiknek az életét megkímélte ugyan a háború, és a fogság poklából élve kerültek ki, de halálukig küszködtek sajgó testi és lelki sebeikkel, az elvesztettek után maradt űrt pótolni sohasem képes családtagokat, a falu te­rületén szétszóródott, épen maradt lö­vedékek és kézigránátok későbbi pusz­tításait, a megerőszakolt nőkét, azokét, akik öngyilkosságba menekültek e ter­hek alól, a háborút követő megtorlások mártírjait, akiket a győztesek új politi­kai rendszere, a kommunizmus fosztott meg emberi méltóságától, valamint a rezsim ellen szegülők áldozatait.

Most pedig következzenek azok a honvédek, akik életüket áldozták helységünk védelmében, és ugyanott találtak végső nyugodalmat. A felvinci harcokat az 1944. szeptember 15. és ok­tóber 7. között zajlott tordai csata elő­küzdelmeinek számítja a magyar had­történelem.

Ha már a német és a magyar hadve­zetés elszalasztotta a lehetőséget, hogy az 1944. augusztus 23-i román átállást követő napokban átcsoportosítsa sere­geit a Déli-Kárpátok hágóinak védelmé­re, legalább a Maros–Aranyos vonalán próbált védőállásokat kiépíteni. Ezt a feladatot az Északkeleti-Kárpátok front­járól átvezényelt, a 2. magyar hadsereg­be tartozó 25. gyaloghadosztály és a 2. páncélhadosztály kapta feladatul.

Szeptember 5-én hajnalban indultak el a hadműveletek. Áttörtek az erdőfe­leki román határőrvédelem vonalán, nagy veszteségeket okozva a 4. román hadseregnek. A magyar seregek gyors előrehaladását bizonyítja, hogy 6-án a 7. tábori póthadosztály alakulatai már elérték Felvincet.

A hadijelentés szerint „A magyarok könnyes szemmel, de étellel és itallal fogadtak bennünket, és virágot tűz­tek zubbonyunkra. A román lakosság házaik kerítése mögül, félelmüket le­győző kíváncsisággal figyelt bennün­ket.” Vagyis a magyar lakosság a fel­szabadítókat látta a bevonuló magyar katonákban, a románt pedig nem érte bántódás.

7-én továbbvonultak Miriszló felé, hogy csatlakozzanak a Torockóról Nagyenyedre vonuló honvédekkel. 8-án a túlerő elől visszavonultak, de sikerült megvetni a lábukat Felvincen és a kör­nyező magaslatokon. 9-én váltakozó erővel folyt az állóháború a felek között. 10-én a 7. román kiképzőhadosztály be­tört Felvincre, azonban a már itt harco­ló 25/I. zászlóalj és a napközben ideért 9. póthadosztály kivetette őket. 11-én a 2. páncéloshadosztály 3. harckocsiezrede és a 4. gépkocsis lövészzászlóalj kiver­te a faluból a 6. szovjet gárda egy harc­kocsi-hadtestéből és a román 20. kikép­ző gyalogoshadosztályából álló sereget. A magyaroknak a német Dél-Ukrajnai hadseregcsoport Gruppe Siebenbürgen hadtestének 92. páncélos utász- és a 207. utászzászlóalja segített.

12-én a magyar–német sereg végle­gesen kivonult Felvincről Torda irányá­ba a Nagyenyed felől érkező nagyszá­mú (180–200) páncélossal megerősített ellenség elől. A hadműveletek adatait Kékkői László: Tűzözön, Illésfalvi Péter– Szabó Péter–Számvéber Norbert: Erdély a hadak útján 1940–1944 és Ravasz Ist­ván: Erdély ismét hadszíntér – 1944 köny­veiből merítettem.

A Honvédelmi Minisztérium Társa­dalmi Kapcsolatok Hivatala közölte ve­lünk a felvinci harcok veszteséglistáját (zárójelben a születési helyük): Balázs Lajos (Temesság), Bíró Gyula (Kerekegy­háza), Dubniczki György (Budapest), Farkas Béla (Jászkunszolnok), Fontos János (Turjapaszika), Gaál József (Pi­lisszántó), Gergely János† (Magyarvis­ta), Gödöki János, Hermann Imre (Técs), Ifkov Iván† (Tokod), Kocsán József (Ko­lozsvár), Lakatos Ferenc (Nagykároly), Márkus János†, Nagy Ignác (Felsőbá­nya), Papp Mihály (Gyula), Paska An­tal (Bánkeszi), Pinke Sándor (Csúz), Schwartz Kálmán (Pestszenterzsébet), Tályai János (Mezőcsát), Zsablyák Mi­hály† (Majdánka). A kereszttel jelölt honvédeket az elesett, a többieket az eltűnt és megsebesült kategóriába so­rolták.

A névsorban nem szerepel a felvin­ciek által eltemetett, név szerint ismert három honvéd neve. A sarmasági Dari Sándort az Apa Bálint, a felvidéki Sled­nicki Józsefet Takács Albert és a széke­lyudvarhelyi Czokos Józsefet Lazsádi Juliánna (Szilágyi Miklósné) udvarán végezték ki tarkólövéssel. Takács Mar­git és Szilágyi Irma néni gyermekként, szemtanúként élték meg a honvédek meggyilkolását saját telkükön, és me­sélték el az eseményeket. Apa Bálint le­vélben értesítette a Dari családot a tör­téntekről.

Kékkői Károly hadisírkutató közölte a Felvincen fogságba esett és a szovjet lá­gerekben – az irgalmatlan körülmények között – elpusztult hét honvéd nevét (zá­rójelben születésük helye): Barabás Elek (Kolozsvár), Fehérvári Imre (Ekecs), Joó Gábor (Dunaszeg), Kövesdi József (Ceg­lédbercel), Mangu Kálmán (Rév), Mold­vai András (Páké), Ökrös Lajos (Kiske­reki). Rab Imrét, a felvinci csatában is résztvevő ágyúkezelőt a tövisi vonatál­lomáson lőtték le szökési kísérlete köz­ben az oroszok.

1944. szeptember 7-én a Miriszló és Mikószilvás felől visszavonuló honvé­dek négy társuk holttestét hozták ma­gukkal, akiket a felvinci temetőben te­mettek el. A sírokat senki sem jelölte meg kővel vagy kereszttel, nem kerítet­te körül, a sírhantok idővel elsimultak, de a helyük ismert. Mivel a Honvédel­mi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum nem rendelkezik adatokkal a négy honvédről, emiatt a felvinciek gondjaira bízattak. E négy katona iránti kegyelet lerovása még várat magára.

A faluban elesett szovjet és magyar katonákat a felvinci magyar temető­ben ásott tömegsírba temették, néhány honvédet a magyar lakosság a saját ud­varába, kertjébe, ahol éppen holttestük hevert. 1945 tavaszán a román ható­ságok higiéniai okokra hivatkozva ki­ásatták a magánterületeken nyugvó magyar katonák földi maradványa­it, és a szovjet tömegsírba temették el őket. (Czokos Józsefet a szülei kihan­tolták a Szilágyi Juliánna kertjéből, és hamvait hazaszállították Székelyud­varhelyre.)

Az 1950-es években a kommunis­ta hatóságok márvánnyal fedett, piros csillagos emlékművet emeltek a szov­jet és a magyar katonák közös sírja fölé. A díszsírhely orosz, román és magyar nyelven azonban csupán azt tudatja, hogy a márványlapok alatt „az emberi­ség felszabadításáért folyó harcban ele­sett” 121 szovjet tiszt és katona nyugszik, de egy szóval sem említi, hogy ugyan­ott magyar katonák is, egykori ellensé­geikkel összekeveredve alusszák örök álmukat.

Az emberiség felszabadítóinak ne­vezett szovjet katonák tekintélyes ré­szének gaztetteiről keveset írtak, az akkor kiszolgáltatott felvinciek (és Európa-szerte további embermilliók) azonban elszoruló torokkal emlékez­nek vissza zabolátlan garázdaságaikra, harácsolásaikra, erőszakoskodásaikra, majd a háború után rájuk erőltetett gát­lástalan, cinikus, kultúra- és szellemi­ségellenes, primitív kommunista ideo­lógiájukra.

A történelmi igazság részleges fel­derítése érdekében a felvinci magyar temetőben 2018. szeptember 9-én fel­avatott világháborús emlékmű egyik táblájára a következő szöveg került:

„A II. VILÁGHÁBORÚBAN A FELVIN­CI HARCOK SORÁN 1944. SZEPT. 8. ÉS 12. KÖZÖTT ÉLETÉT VESZTETT, MEGSEBE­SÜLT ÉS ELTŰNT 20 HONVÉD EMLÉKÉ­RE. HŐSI HALÁLT HALT: GERGEI JÁNOS honv., IFKOV IVÁN honv., MÁRKUS JÁ­NOS őrm., ZSABLYÁK MIHÁLY honv.

ÁLLÍTTATTA A FELVINCI MAGYARSÁG ÉS A TORDAI HONVÉD HAGYOMÁNYŐR­ZŐ BIZOTTSÁG, 2018”

A román és az angol nyelvű tömör felirat szövege:

„ÎN MEMORIA LOCUITORILOR CO­MUNEI NOASTRE, PIERIŢI ÎN RĂZBOI ŞI A SOLDAŢILOR CĂZUŢI PENTRU APĂRA­REA SATULUI NOSTRU.”

„IN MEMORY OF THE PEOPLE OF OUR COMMUNITY WHO PASSED IN THE WAR AND THE SOLDIERS WHO GAVE THE­IR LIVES IN THE DEFENCE OF OUR VIL­LAGE.” (Magyar fordításban: Emlékül helységünk azon lakosaiért, akik a há­borúban vesztették életüket, és a kato­nákért, akik falunk védelmében életü­ket áldozták.)

Ennek az emlékműnek köszönhetően 74 év elhallgattatás után a falu magyar lakossága is tiszteleghet hősei előtt, és leróhatja kegyeletét azon felvinciekért, akiket a háború vihara kitépett közös­ségéből.

Az akkor események nyomán ro­mán emberek is áldozatul estek. Ők nem felvinci születésűek voltak, ha­nem 1920 után költöztek ide a szomszé­dos falvakból:

Ilea Augustin egy épen maradt má­sodik világháborús lövedék gyújtó­szerkezetéhez ért hozzá ásás közben 1968-ban. A robbanás következtében szörnyethalt.

Maier Victort magyar katonák hur­colták el Felvincről 1944. szeptember 8-án kémkedés gyanújával. Többé nem látták.

Onișor Vasile fagyási sérülésekkel került a gyulafehérvári kórházba 1944-ben, ez okozta halálát.

Şolea Iuliu román katonaként a Szovjetunióban halt meg egy fogoly­táborban.

Şolea Vasile halálát épen maradt töl­tények robbanása okozta 15 éves korá­ban, a front elvonulása után.

A falu központi piacterén az 1940-es évek végén állított obeliszkre a követke­ző szöveget vésték (betű szerint – szerk. megj.):

„GLORIE EROILOR DIN ACEST COMUN CARE AU CĂZUT PE FRONTUL ANTI-FASCIST. 1944–1945. TĂTAR L. VASILE, COSTAN I. IOAN, CACOVEAN O. BAZIL, TIMAR I. LAUREAN, TIMAR I. DOMNO­SIE” (Magyarul: Dicsőség ezen község hőseinek, akik az antifasiszta harcté­ren estek el. 1944–1945.) Ezek az emberek községünk román falvaiból származtak. Tătar L. Vasile marosveresmarti volt, ő a Zólyom melletti Szászpelsőc (szlová­kul Sasa) faluban esett el, Costan I. Ioan és Cacovean O. Bazil aranyosdombróiak, a Timar testvérek inakfalviak voltak.