A Kolozsvártól északkeletre, a Kis-Szamos partján található település első írásos említése 1263-ban, majd ez oklevél későbbi átírásaiban 1324-ben és 1580-ban történt. Nevét több alakban örökítették meg: magyarul Apathida, Apathyda, latinul pedig Pons Abbatis alakban. Elnevezése azzal kapcsolatos, hogy a kolozsmonostori bencés apátság itt lévő birtokán híd vezetett át a folyón.1 Tulajdonosa és fenntartója az akkor megszokott jogállás szerint az áthaladóktól hídvámot szedett.
Addigi birtokosai, valamint Kolozsvár város és környéke a törökök által kivetett sarcot, adót csak úgy tudták megfizetni, hogy a települést a lakóival együtt kénytelenek voltak elzálogosítani 6300 forintért: mégpedig a református és az unitárius egyháznak fele-fele arányban. Ennek a záloglevélnek az átírásos szövege a kolozsvári református egyház levéltárában maradt fenn az utókorra. Szövegét teljes terjedelmében Török István történész-tanár közölte 1894-ben.2
Rövid bevezető után következik a sokszor nagyon nehezen értelmezhető főszöveg a részletes adatokkal. A megértést két dolog nehezíti. Egyrészt a rövidítések, amelyeknek a feloldása tévedésre adhat okot; másrészt hogy a szöveges rész több mint fele „latinul” íródott. A szót azért tettük idézőjelbe, mert a megfogalmazója pontatlan, sokszor rossz szóhasználattal alkalmazta az úgynevezett magyaros-latin nyelvi elemeket, ragozást és kifejezéseket. Mindezen hibák ellenére igyekeztünk azokat értelmezni, néhol megmagyarázni a kétségeinket. Szerencsére a címben jelzett tulajdonnevek jól olvashatók. Bár a 19. század végi magyar helyesírást követik, ezeket a mai olvasó is jól tudja követni. Természetesen ezen írásban a nevekről lemaradt ékezeteket pótoltuk, a névvariációk közül a ma elfogadott alakot említjük, ahol ez lehetséges. Zárójelben a régies formát csak akkor közöljük, ha az számunkra érdekesebb, vagy ritkábban fordul elő.
Militärkarte der österreichisch-ungarischen Monarchie – Österreichisches Staatsarchiv,
Kriegsarchiv, B IX 715: Original-Aufnahmskarte des Grossfürtenthums Siebenbürgen
A faluban korábban csupán egyetlen nemesi család élt egy udvarházban – ez volt a legértékesebb ingatlan. Ez pedig „néhai boldog emlékezetű Smolter Lőrincné Baratt Borbára (sic!) asszonytól”, illetve „néhai üdvözült vejétől, Kovács Gáspártól” származott a jogutódokra. Ebben az udvarházban fogalmazódott meg ez a hosszú, rengeteg adatot tartalmazó okirat. Kolozsvárról a következők vettek részt a találkozón: Posgai Márton, Stenczel András, Budai Mihály, Rajner Márton, Krajczár András és Huszár Péter. Az utóbbi négy írta alá saját kezével, és látta el pecsétjével a záloglevelet. A család részéről két örökös hölgy jelent meg, Kovács Judit és Ferenczi Kata(lin), akik egyben képviselték a férjüket is: Huszár Mihályt és Dálnoki Jánost. Amint az okmányból kiderül, valószínűleg elköltöztek már korábban a faluból, az épületben lévő ingóságaikat elvitték, csak néhány apró dolog maradt ott. Úgy véljük, hogy az értékes darabokat épp az elzálogosítás elől mentették meg. Az itt felsorolt neveket természetesen a későbbiekben nem tárgyaljuk, hisz ezen személyek nem Apahida lakosai voltak.
A két jogutód családjáról nagyon keveset tudtunk kideríteni.3 Ferenczi Katalin szülei Ferenczi Antal és Kováts Anna, anyai nagyszülei pedig Kováts Gáspár és Smelczer Anna voltak. A Dálnoki–Ferenczi házaspárnak két leánya volt: Júlia (férje Enyedi János) és Klára (férje Jó Mihály). Ez utóbbinak egy leányáról tudunk: ő Borbála, Pápai Istvánné. (A Pápai név még a végén előkerül írásunkban.) Tehát a két jogutód rokonsági kapcsolatban volt egymással, Kovács Judit a családneve miatt feltételezésünk szerint Katának vagy a nagynénje, vagy az unokatestvére lehetett – pontos évszámok híján nem lehet dönteni.
A személynevek bemutatása előtt egyetlen ingatlannal, ezzel az udvarházzal érdemes megismertetni az olvasót, hisz maga az esemény, azaz a záloglevél írásba öntése itt történt. Ezen fejezetben arra törekedtünk, hogy a 17. századi nyelvezetből mind többet beépítsünk a leírtakba azért, hogy magunk elé képzelhessünk egy ma már nem ismert, körülbelül 350 évvel ezelőtti épülettípust a kiszolgáló járulékaival.
A faluban a Szamos felől, azaz hozzá közel volt ez a nemesi udvarhely. Maga az udvarház – amelynek a beosztásáról sajnos nem esik szó: szobák, konyha, kamra stb. – közeli részei: kapu, udvar, kert rossz sövénnyel bekerítve, pajta, három félszer, amelyben jászlak voltak. Ennek háta mögött egy csűrös kert, amelyben egy nemrég épített csűr is volt. Továbbá egy méhes, mellette pedig egy ház, amelynek egy szobájában több tárgy itt maradt: kemence, almárium, fogas, ágy, asztal, új padok, és pitvara volt ajtóval. Mögötte keletre disznórekesz, pajta; északra a víz (Szamos) felé egy veteményeskert, tyúk- és disznóólak, szekérszín és két jó kőboltozatú pince, egyik jégnek. És végül egy pontos idézet a záloglevélből: „…az Udvarrol az Szamosra le jaro ajto mellet nap kelet felől valami hitvan olának vala kunnyo háza…”.
Kép: Wikipédia
Röviden bemutatva így nézett ki, ilyen részekből állt egy nemesi udvarház abban a korban, feltehetően nemcsak Apahidán. Ez „nyil vetés szerént”, azaz sorsolással az unitárius egyháznak jutott. A kolozsváriak becslése szerint az értéke 200 forintnyi, ezért száz forintot tartoznak adni a református egyháznak.
Volt még a faluban két udvarháznak való hely. Egyik a templom, a másik a „közönséges ut” mellett. Épület egyiken sem volt, csupán egy-egy üres pince, amelyeket szintén elosztottak.
E kis kitérő, az udvarház bemutatása után rátérünk a faluban élő személyek nevének bemutatására. A záloglevél ezen pár oldala négy részre oszlik. Először a jobbágyokat, majd a zselléreket sorolja föl név szerint, hogy közülük kik kerültek a református, és kik az unitárius eklézsiák szolgálatába. Ez négy, nagyon logikusan felépített táblázat, amelyekben elsőként az illető neve, a megjegyzés rovatban a fiainak a száma és neve olvasható. (A feleségeket és leánygyermekeket nem jegyezték be!) A kettő között pedig az általuk birtokolt jószágok száma olvasható. Ezek sorrendben a következők: marha (valószínűleg itt az igavonó ökröket értik), ló, tehén, borjú, juh, méh, disznó. Mindezt követik újabb fejezetben a házzal és puszta házhellyel rendelkező családfők, akiknek a házát arányosan fölosztották a két vallás egyházközösségei között.
Érdemes megvizsgálni, hogy a falu lakói hány és milyen állattal bírtak, hisz ebből következtetni lehet a vagyoni állapotukra, életükre. Elmondható, hogy a zselléreknek sokkal kevesebb jószáguk volt, sőt olyan is akad köztük, akinek egy állata sem volt (Orosz István, Frunya János). Az egész faluban mindössze tíz lovat írtak össze, Moldován Andrásnak viszont három is volt. Feltehetően ökrökkel végezték a szántóföldi munkálatokat, az igavonást. Hat-nyolc ökre volt Moldován Tódor, Moldován András, Jankó Istók, Horváth György, Tótt Tamás és Hirica János lakóknak. Tehén, borjú és disznó volt a legtöbb a faluban. Sák Tivadarnak 30, Kira Jánosnak 50 birkája volt – talán juhászok lehettek –, az előző még 26 kaptár méhvel is rendelkezett.
Az írás terjedelme miatt nem közöljük ezeket a táblázatokat, csupán néhány kiemelkedő számot ismertetünk a tulajdonosa nevével. Nem teszünk különbséget az „örökös hon lako szolgálo Jobbágiok” (11 fő) és zsellérlakók között (12 fő), mivel ez a nevek vizsgálatánál lényegtelen szempont. Az ezekben szereplő 23 főn kívül még meg kell említeni a két egyház által közösen alkalmazott személyek (például a molnár), a jelenleg másutt élő, de apahidai lakosokat, a név szerint felsorolt fiúkat, a puszta (üres) házhelyek és a házak tulajdonosait, illetve az azokban lakókat. Ezért az egyes helyeken közölt részadatok nem mindig egyeznek meg az összesített nevek számával. Másrészt ugyanazon személy több helyütt is szerepelhet (a házuk, az állataik felsorolása), ezért az ismétlődések miatt az adatok nem lennének hitelesek.
Apahida családneveit betűrendben közöljük, zárójelben a velük kapcsolatos megjegyzések olvashatók: Bakó – 2 fő (az egyik fiai: Istók, András és Jancsi), Demjén, Dobos (fia Mihály), Domokos – 2 fő, Fogas (fia Simon), Frunya (fia János), Hajas – 2 fő, Hirica, Horvát (fia György), Irtsik, Jankó, Kaszás, Kira, Kis – 4 fő, Kovács – 2 fő, Kozák (fia Jancsi), Kozma, Kutas, Márkus – 2 fő, Moldován – 2 fő (fiaik János és Simon), Nagy – 3 fő (egyikük fia Mihály, másiké Istók), Oláh, Ombozi – 2 fő, Orosz – 2 fő (egyikük fiai Jancsi és Ciron, másiké Péter), Ölyves – 4 fő, Ruszka (a fiai neve hiányzik), Sák (ejtése lehetett Zsák vagy Szák?), Szabó (fia János), Szakmári – 3 fő (egyikük fiai: Mihály és Istók), Székely – 2 fő, Szekeres, Szilágyi, Tótt (fia Gyurka), Tőkés.
Ha végignézzük a 34 különböző családnevet és viselőik számát, akkor feltűnik, hogy azok legtöbbje magyar, csupán körülbelül öt százalékuk idegen eredetű, de azt csak egy-egy személy viselte. Mivel a fiúgyermekeket nem számítottuk be – bár az apától örökölt vezetéknevüket ismerjük –, ez az arány még kedvezőbb a magyar etimonú nevek tekintetében. Érdekes módon egyetlen asszonynév sem szerepel a leírtak között, pedig bizonyára voltak a faluban özvegyasszonyok vagy egyedülálló nőszemélyek is. Ugyanígy egyetlen lánygyermek nevét sem rögzítették, alkalmazkodtak az akkori jogi, öröklési szokásokhoz. Csak egy felnőtt férfit említenek a becenevén (Jankó Istók), talán a fiatal korára való tekintettel, ugyanakkor a kiskorú fiúk legtöbbjét becézett alakban rögzítették. Amint korábban jeleztük, a családneveken pótoltuk az ékezeteket, hisz valójában azokat akkor is hosszú magánhangzóval ejthették, csupán a lejegyző hagyhatta el azokat (Markus, Tott, Horvat, Szabo stb.). Néhány azonos, főként a ritkább vezetéknévnél feltételezhetjük, hogy viselőik testvérek, rokonok voltak. Több esetben apa–fia viszonyt is jelöltek az okiratban, például: Ombozi, Székely, Kis.
Mindezek után nézzük meg, hogy Apahida férfi lakói milyen keresztneveket kaptak ebben a korban. Ebben a sorban feltüntettük a megnevezett fiúkat is, természetesen itt nem a becézett nevükön. Ezek a következők: György 10, István 10, János 10, Mihály 9, Balázs 5, András 4, Simon 4, Gergely 2, Imre(h) 2, Márton 2, Antal 1, Bálint, Boldizsár, Ciron (?), Demeter, Lázár, Lőrinc, Miklós, Pál, Péter, Tamás, Tivadar, Tódor.
A 71 személy 23 különböző keresztnevet viselt, azaz minden harmadik gyermek más-más névre hallgatott. Ezt a jó arányt az egy alkalommal választott utónevek (13 név) adják, ugyanis az első négy leggyakoribb név lefoglalja az összesnek több mint a felét. Kálmán Béla4 névtanos-nyelvész megvizsgálta a mai Magyarország területén a 17. században legdivatosabb férfineveket. És nála is a következő négy volt a leggyakoribb, sorrendben: János, István, Mihály, György. Tehát Apahida lakosai akkor még a magyar névadási szokásokat követték. Csupán kettőnek a száma emelkedik az idézett táblázatból, ez a Balázs és a Simon kedveltsége, aminek okát ma már nem tudjuk megfejteni. Mint mindenütt, itt is olvashatunk ritka, csupán egyszer szereplő neveket, ilyenek a Demeter, Lázár, Tivadar és a Tódor. Egyetlen név eredetét nem sikerült megfejteni, ez a Ciron. A magyar névállományban ilyen nem fordul elő még becézett névalakban sem. Az apja Orosz István zsellér volt. (Felvetődik, hogy az eredeti okmányban szereplő név nem a Simon téves olvasata-e?)
A személynevek után következzék a kevés számú földrajzi név, amely a záloglevélben szerepel. A Szamos folyón kívül kétszer is említés történik egy kis patakról, ez a Sós (sos) patak, amelyet ennyi idő múltával már nem sikerült azonosítani. Annyit tudunk róla, hogy az udvarház alján csörgedezett ez a feltehetően sós vizű kis csermely.
A továbbiakban azok az ingatlanok szerepelnek az okmányban, amelyek a falu közös tulajdonában voltak: szántóföldek, rétek, szőlő, tó(hely). Ezek említésekor találkozunk e néhány „névvel”. Ez utóbbi szót azért tettük idézőjelbe, mert ezt nem a pontos jelentésében kell értenünk. Ugyanis vannak köztük valódi helynevek; néhányat azonban hosszabb körülírással pontosítottak; vagy éppen a szomszéd tulajdonosok/esetleg falu határával igyekeztek behatárolni. E kevés, több száz éves adatot azért érdemes megmenteni, mert bizonyára még tudják azonosítani a helyszínt a faluban élő, csökkenő számú magyar lakosok. Ezeknél az úgynevezett mikrotoponímiáknál igyekeztünk a körülírás pontosságára, még ha az akkori megfogalmazásuk néha kissé körülményes is volt. És még akkor is, ha a mai értelemben, a mostani névtani terminológia szerint nem számítanak valódi földrajzi neveknek.
Elsőként a falu közös szántóföldjeit említjük, ezek a következők: a város (Kolozsvár) tava mellett; a Kenderes-völgyön (Horvát és Pápai nevűek részföldjeinek szomszédságában – a Pápai családnevet lásd az udvarház tulajdonosainál); Ravasz lyuk (Lovászék a szomszédai): a Darvasban; az ország útja mellett; a pap tava mellett; a falu tava mellett, ennek a végében; és két föld „az tér mellett”.
A három rét a következő: „Az malmon felűl Colosvar felől; „más végiben, mely Ur vőlgynek hivatik”; és Jobbági Andrastol valo, Ur vőlgyin”.
Egyéb ingatlanok: a malomhoz tartozó „szép darab Berek”; szőlő a Suki határon belől (ez a szomszédos Zsuk települést jelenti); egy „puszta to helly”. Azonban a tó valószínűleg elhagyatott, mocsaras lehetett, mivel utána az a megjegyzés áll, hogy ki kell építeni, azaz rendbe kell tenni. Mivel ezeket az ingatlanokat a zálogdíjon kívül ingyenesen adták, azokat vagy meg kell osztani a két egyház között, vagy pedig majd közösen használják őket.
Az itt ismertetett záloglevél valójában két oknál fogva is nagyon szomorú, sőt, tragikus tartalmú. Az egyik az, hogy egy olyan híres, a maga korában is nagynak számító, gazdag magyar város, mint Kolozsvár, a rajta kívül álló történelmi-politikai okok miatt arra kényszerült, hogy 6300 forintért kénytelen volt lemondani egy egész faluról, hogy önmagát megvédje, és a török sarcot ki tudja fizetni. A másik, hogy egy ártatlan település szegény lakóit volt kénytelen ilyen nagy változásnak kitenni. Mechanikusan felosztották a falut két egyház között. Az ott élők ezáltal talán még az addigi vallásuk megváltoztatására is rákényszerültek. És szerény, kevés vagyonkájukkal, állataikkal, kis házaikkal kitették őket ilyen nagy, érzelmileg, lelkileg is sújtó traumának. Mindezekről és kiszolgáltatottságukról nem szól az okirat.
Jegyzetek
1 Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára I. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1988. 104. o.
2 Török István: Záloglevél 1679-ből. Történelmi Tár. 1894. 163–170. o.
3 Jakab Elek: Oklevéltár Kolozsvár története első kötetéhez. I. Buda. 1870. 412–413. o.
4 Kálmán Béla: A nevek világa. Debrecen. 1989. 50. o.
