„Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem”

„Nem szűnő riadó a sosem szűnő harcra Ady Endre arca.” 
(Magyari Lajos: Ady Endre arca)

A déli órákban újságosok, lapkihordók kiabálták a hírt a körúton: 1919. január 27-én, délelőtt háromnegyed kilenckor Ady Endre elhunyt Budapesten, a városligeti Park Szanatóriumban.

A halott költő ágya mellett Móricz Zsigmond már fogalmazni kezdte az Ady Endre a ravatalon szövegét, Ferenczy Béni az ágy mellett ülve már rajzolta Ady a halottas ágyon című portréját, Vedres Márk pedig készítette a halotti maszkot. Miután a szobrász elkészült a halotti maszkkal, Móricz Zsigmond az ápolónő segítségével felöltöztette Adyt a sötétszürke ruhájába, ez volt a hűséges barát utolsó szolgálata. Eközben Kóber László grafikus a Vörös Lobogó című lap számára lerajzolta Adyt a halottas ágyon, röviddel ezután Landau Erzsébet fotós le is fényképezte, ez a két hiteles arckép készült a halott költőről. „Az éjjeliszekrény villanylámpájának zöld üvegernyője egy megbékélt, elpihent harcos csodálatos szépségű elsimult, e szinte derűs arcra verődött” – írta a hű erdélyi barát, Franyó Zoltán. („Oh, nagyon csúnyán éltem, / Oh, nagyon csúnyán éltem, / Milyen szép halott leszek, / Milyen szép halott leszek. / Megszépül szatír arcom, / Megszépül szatír arcom, / Mosoly lesz az ajkamon, / Mosoly lesz az ajkamon” – részlet a költő Az utolsó mosoly c. verséből.) Ezek után Móricz Zsigmond és Babits Mihály a díszsírhelyről egyeztettek, ki is jelölték a Kerepes úti temetőben Jókai sírjával szemben. A temetést január 29-ére időzítették, szervezni kezdték a nemzet nagy halottjának búcsúztatását, a búcsúbeszédet fogalmazták. „Sirály volt a bús magyar vizeken” – így köszöntek el Adytól az esti lapok. A költő negyvenkét éves volt.

Ki volt Ady? „Vagyok, mint minden ember, fenség / Észak-fok, titok, idegenség”, vallotta maga a költő. Született a Szilágy megyei Érmindszenten 1877. november 22-én, elhunyt Budapesten 1919. január 27-én. Életműve hatalmas, 1300 vers, 340 novella, 3000 cikk, 1800 levél, s ki tudja még, mi rejtőzik itt-ott? Mindezt mintegy húsz év alatt írta meg. „Agyveleje szüntelen munkában volt” – mondta róla Móricz Zsigmond. Versfaragványait eldobta, csak a letisztázott szövegeit tartotta meg. Szerkesztőségi szobákban, kávéházi asztalokon, szállodai íróasztalokon írt, saját otthona csak 1915 után volt felesége, Csinszka (Boncza Berta) jóvoltából a pesti Veres Pálné utcában.

Nagykárolyban, Zilahon, majd Debrecenben járta iskoláit, 1901-ben már újságíró volt Nagyváradon. Az Egy kis séta című írása mindjárt ki is verte a biztosítékot a Nagyváradi Friss Újságban a kanonok sor bemutatásával. Ebből ugyanis per lett, három nap elzárásra ítélte a szigorú bíró. Az akkori börtön a város szívében a törvényszék mellett volt, szemben a Müllerájjal, Ady egyik kedvenc helyével, onnan hozatta cellájába az ebédet és hallgatta az ablaka alatt muzsikáló, éneklő rajongóit, a váradi ifjúságot. Az épület ma is áll a Főutca közeli téren, ott kezdték berendezni 1955-ben az Ady Múzeumot.

Nagyvárad, a „Pece-parti Párizs” – ahogy a költő nevezte a bihari várost az alliteráció kedvéért – indította el a „csillag-lovas szekerét”, a Léda-versekkel legendát teremtett, a szerelem, az asszony mítosza egy új költői hangon szólalt meg. 1904-től ugyan már nem élt Nagyváradon, de többször visszajárt meghívásokra, most már mindig Lédával (Dióssy Ödönné Brüll Adél), vállalva az összetartozásukat. 1908-ban is ott volt Váradon, amikor is részt vett A Holnap Irodalmi Társaság megalakulásán, Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula és Miklós Jutka társaságában. (A Holnap hét betűje a hét megalakító számát jelölte.) Céljuk volt egy budapesti konzervatív irodalmi szemléletet meghaladó modern vidéki centrum létrehozása, a Nyugattal is konkuráló lap indítása. Szép kezdeményezés volt, de rövid idő alatt elhalt a lelkesedés, és néhány év múltán megszűnt A Holnap. Emléküket őrzi egy szoborcsoport Várad főutcáján a színház közelében – 2011-ben állították fel, Deák Árpád alkotása. Ady Endre, Juhász Gyula, Dutka Ákos, Emőd Tamás mellett egy arra járó, emlékező versszerető számára az üresen hagyott szék vár.

1909-ben Aradra hívták meg a holnaposokat. Ady nevével 1899-ben találkozhattak az aradi olvasók, az Aradi Közlönyben jelent meg az addig ismeretlen debreceni zsurnaliszta, Ady Endre néhány verse. 1907-ben az aradi sajtó hírt adott A Holnap megalakulásáról Adyval az élen: „A Holnap az ő hét emberével, Ady Endrével nagy dolgokat produkált… daltalan tájon dalokat bocsátott világgá és harcias kritikákat, irodalmi vitákat erőszakolt ki a tollakból. Nagy költőnek kell lennie, kit úgy követnek hívei, mint Adyt a költők” – írja Pártos Szilárd hírlapíró. A Holnap szervezkedésének hírére 1909. október 10-én az aradi hírlapírót, Franyó Zoltánt kérték fel, hogy rendezzék meg Aradon is A Holnap matinét. „A Holnap művészi körútját, amely Aradot is érinti, üdvözöljük!” a Függetlenség című aradi lap közölte, mivelhogy „az estély kimagasló száma Ady Endre, a legnagyobb modern magyar költő fellépése lesz, ilyen irodalmi esemény még nem igen volt, s nem egyhamar lesz Aradon”. Ám a lap novemberi száma nagy hirtelen bejelentette, hogy az előadást elhalasztották. Aztán november 10-én Franyó a napi számban mégis ezt írta: „Itt lesz Ady Endre is, Petőfi óta a legnagyobb magyar poéta.” Ady meg is érkezett, két napot töltött Aradon, a Vas Szállodában, az Úri utcában lakott. Másnap, október 11-én, a Fehér Kereszt Szálloda dísztermében, délután fél hétkor kezdődött az irodalmi előadás. Sok fellépő után következett az est fénypontja, Ady Endre. „Egy pillanatnyi csönd, aztán valóságos, percekig tartó tapsvihar, mikor Ady Endre megjelenik a dobogón.” A költő felolvasta néhány versét: Kisvárosok őszi vasárnapja, Kocsi-út az éjszakában, Így élünk vitéz módra, Szeretném, ha szeretnének, Ne bocsáss rám némaságot. Végül ráadásnak Az ágyam hívogat című mű hangzott el, ezzel hálálta meg Ady a zúgó tapsokat. Ezután Reinitz Béla előadta megzenésített Ady-verseit: Új vizeken járok, A Tisza-parton, Lelkek a pányván, Páris az én Bakonyom, A magyar vigasság. A közönség tapsolt, ünnepelte a szerzőt és előadót egyaránt, de senki a helyét el nem hagyta. Az Aradi Közlöny másnap közölte Franyó cikkét: A magyar Barbizon. A Holnaposok Aradon címmel. A Függetlenség ezt írta a másnapi számban: „Ma történt valami Aradon. Valami új, valami szokatlan, rendkívüli, ami olyan ritkán esik meg a mi eseménytelen koldus városunkban. Ami történt, azt lakonikus rövidséggel fejezi ki ez a hatalmas név: Ady Endre.”

A Holnap ezzel a rendezvénnyel elvetette egy irodalmi társaság magvát Aradon, két év múlva pedig megalakult a Jövő haladó folyóirat – és mindez a novemberi matinéra vezethető vissza. Bár a századfordulón Arad város irodalmi közvéleménye kissé maradi volt, egészen addig az Ady körüli fellángoló „harcot” nem is értette, A Holnap irodalmi matinéja és Ady aradi sikere, befogadása irodalomtörténeti tény lett.

Még Debrecenben, 1899-ben jurátus korában jelent meg első kötete, a Versek, ám az igazi áttörést 1906, az Új versek hozta meg. Már nem kérdezte: „Szabad-e Dévénynél betörnöm / új időknek új dalaival?”, ugyanis ekkor már ott van a 20. századi modern magyar költészetben, a váteszi szerepben, a küldetéstudatának hangoztatásával, szerelmi költészetének új hangjával, a régi világ tagadásával. (Ha ma élne, egészen bizonyosan megosztó személyiségnek tartanák.)

A Párizsban töltött évek, a Léda-szerelem testet és lelket felőrlő évei múltán már Pesten élt, egészségét felmorzsolta a sok éjszakázás, költészete szárnyalt, de egészsége szanatóriumokba, fürdőhelyekre kényszerítette a gyógyulás reményében.

„1911–12-ben a régi Magyar Király Szálló volt Ady szállása, ekkor már nagyon híres volt, és nagyon beteg. Délig aludt, pár falatot ebédelt, konflison a szerkesztőségekbe hajtatott, este a Magyar Király söntésében fröccsölt, vagy az igazi, még Petőfi-látta Pilvax utolsó híres vendége” – írta Cs. Szabó László. Lédával megromlott a kapcsolata, Ady viharos viszony helyett harmóniára, nyugalomra vágyott. 1912 februárjában a Városmajori Szanatórium nyújtott némi megnyugvást. Ekkoriban már végleg búcsút vett a Léda-szerelemtől, a szakítást megörökítő Elbocsátó szép üzenet publikálása után már soha többé nem találkoztak személyesen. Márciusban a szanatóriumban ismerte meg azt az aradi férjes asszonyt, akivel a nyugodt beszélgetések nagy hatással voltak Adyra. Nevet is adott neki, az Ady női változatát, Adát. Négy verset is ír hozzá (A magunk szerelme kötetben, Imádság a csalásért ciklusban). Április elején Ada hazautazott, ekkor levelezni kezdtek, hét levelet őrzött meg Ada. A levelekből kiderül, hogy az asszony visszafogottan viselkedett családi körülményei miatt, hiszen férjnél volt. Júniusban még mindketten visszatértek a szanatóriumba, kapcsolatuk újra meghitté vált. (Ady cím nélküli verse, melyet Adához írt, így kezdődik: „Halkult, rejtő és becéző szavak”.) Még ez év őszén a költő Aradra látogatott, elindult a pletyka, hogy a költő egy szépasszony után jött, talán házasodni akar, ám ekkorra a kapcsolat már nem volt a régi, a költő számára kiderült, hogy mennyire nem ismerte az asszonyt. Ady aradi szerelme, Ada évtizedek után is izgatta az aradi újságírók fantáziáját, modern egyénisége és az alakját körülvevő titokzatosság sokáig a sajtó témája maradt. Ám sokkal később, csak 2002-ben kerültek elő azok a levelek, melyeket Ady Biszticzky Józsefné Csutak Médihez írt, Adához, ahogy ő nevezte az asszonyt. Az irodalomtörténészek Adát ábrázoló korabeli képekre is bukkantak. A Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai meg is jelentették ezeket a dokumentumokat.

Ekkoriban kezdődött levelezése egy svájci intézetben tanuló erdélyi lánnyal, Boncza Bertával, a kapcsolatból váratlanul leánykérés lett, majd 1915. március 27-ére házasságkötés. Boncza Bertát Csinszka néven ismeri az Ady-versekért rajongók tábora és a 20. századi magyar irodalomtörténet.

Csinszka apja, Boncza Miklós országgyűlési képviselő egy szerényebb birtok tulajdonosa volt, már nem volt éppen fiatal, amikor minden ellenállást legyőzve feleségül vette a nála huszonnyolc évvel fiatalabb unokahúgát, Török Bertát, nővérének, özvegy Török Károlynénak a leányát. A boldog férj imádott felesége kedvéért felépítette a csucsai sziklamagaslat tetejére a ma is meglévő álomkastélyt, fajkutyákat, nemes vérű pompás lovakat, pávákat vásárolt a hatalmas parkba ifjú felesége szórakoztatására. Kislányuk születése után tíz nappal a fiatal anya gyermek­ágyi lázban meghalt, az apa a gyermeket hibáztatta rajongva szeretett felesége haláláért, a csecsemőt látni se akarta, lelencbe akarta adni. Ilyen családi légkörben nevelkedett a kis Berta, nagyanyja (aki egyben nagynénje is volt, lévén apjának testvére) gondoskodott róla.

1915 márciusában Ady Endre fiatal feleségét romló egészségével és a Csinszka névvel ajándékozta meg. Az esküvői szertartáson, akárcsak a kislánya hajdani keresztelőjén, az apa nem vett részt, az ifjú férj barátai ünnepelték az egybekelést a budai Hársfa Vendéglő étteremében megrendelt esküvői ebéden. Az esküvői szertartás a pesti Szilágyi Dezső téri református templomban történt, az eskető lelkész Hajpál Benő budapesti református esperes volt.

Hajpál Benő 1869. január 23-án született Pakson, végigjárta a vidék jóhírű protestáns iskoláit, Bonyhádon, Gyönkön tanult, majd Nagykőrösön, végül az érettségi évében már Pozsony következett. Négy év múlva fejezte be Budapesten a református teológiai akadémiát, lelkészi pályafutása aztán egészen a püspöki székig ívelt. Rendszeresen publikált a református sajtóban, írói álneve Saulus, illetve Paulus volt. Ő szervezte meg a Nagypénteki Református Társaságot, szerkesztette az Új Reformáció című lapot, könyvei jelentek meg, megalapította a kamaraerdei Erzsébet Árvaházat, 1918-ban az országos Református Tanács elnöke lett, majd a háború éveiben a Református Katonák Lapját szerkesztette. Tevékeny szabadkőműves volt – Boncza Miklóst is innen ismerte –, létrehozta a Sas-páholyt. Nem véletlen tehát, hogy ő eskette Adyt, hiszen ismeretségük szintén innen ered, ismert volt a költő vonzalma is a szabadkőműves eszmékhez. Hajpál adta a páholy nevét, szerinte a sas a fény felé törekvő, lelki utat mutató, de a földön időnként megpihenő, egyúttal a szentségek őreként szereplő jelkép. Páholybeli társaival karitatív tevékenységet folytattak még akkor is, amikor 1920-ban betiltották a szabadkőműves páholyt Magyarországon. Hajpál nevét és emlékét őrzi a Budai Református Egyházközség 1996-ban létrehozott Hajpál Alapítvány, melynek célja fiatal nemzedék nevelése, műemlékvédelem, idősek, rászorulók segítése.

A fiatal pár rövid ideig a csucsai kastélyban tartózkodott, majd júniusban barátok és tisztelők meghívására erdélyi körútra indult. Adyt mindenhol rajongói, verseinek ismerői várták. Vonattal utaztak először Brassóba, majd Marosvásárhelyre, ahol a város polgármestere, Bernády György díszvacsorát adott a híres költő tiszteletére. Csinszka szinte fürdött az ünneplésben, bár aggódott a mértéktelen borfogyasztás miatt. Szovátára is ellátogattak a polgármesteri fogaton, majd hamarosan visszatértek Csucsára.

Ady már 1914 nyarán váteszként látta a magyarság jövőjét, a trónörökös meg­gyil­kolásáról azt mondta, hogy ez Magyarország végét jelenti. 1915 nyarán a csucsai kastély teraszáról nézték az otthonukból elűzötteket, a menekülőket, a hosszú katonavonatokat, melyek a halálra szánt férfiakkal tartottak a végzetük felé. „Nem látom a bújtató erdőt / S fájlalom a fajtám”, írta a költő. „Hóhér idő volt” ekkoriban, iszonyú dolgok történésének ideje, a „Borzalmak tiport országútján” rohant a világ a végzete felé, szakadtak szét családok, bomlottak fel évszázados határok, „Csörtettek bátran a senkik, / és meglapult az igaz ember / S a kényes rabló is rabolt: / Különös, / Különös nyár éjszaka volt.” Az útvesztést, a kiúttalanságot, a soha haza nem térést érezte meg Ady: „Vak ügetését hallani / Eltévedt hajdani lovasnak”. 1916 szeptemberében az Erdélybe betört rabló román csapatok elől menekülő székelyek szekereinek hosszú sorát nézte Csucsán: „Borzalmak tiport országútján, / Tetőn, ahogy mindég akartam, / Révedtem át a szörnyűket: / Milyen baj esett a magyarban.”

1917 januárjában meghalt Boncza Miklós, a pesti lakást a Veres Pálné utcában Csinszka örökölte. (A hamarosan özveggyé váló Csinszka később, 1922-ben feleségül ment Márffy Ödön festőművészhez, majd 1934. október 24-én halt meg agyvérzés következtében, negyvenévesen.)

Ady egészsége egyre romlott, de azért 1917 őszén még elfogadta a váradiak meghívását, 1918 januárjában érkezett Csinszkával vonattal Nagyváradra, egy előadóestre. Beteg volt már, gyakran kötözte ágyhoz erőtlen szervezete, spanyol influenza, tüdőgyulladás, a betegségek sorban támadták. De vágyott Váradra, utazott, hogy találkozhasson régi barátaival, a „Pece-parti Párizzsal”. Az emelvényen nem tudott megszólalni, néma maradt. A közönség mindent értett, nem volt fütty, pisszegés, Várad megértette, hogy a költő nagyon beteg. A terem felállt, tapsolt, a város megbecsülte, szerette költőjét, aki az ősi városban találta meg igazi hangját, és Váradnak méltó helyet készített a magyar költészetben. Várad tudta, hogy búcsúzik Adytól.

De nem feledték azt a viharos ünneplést, amelyben részesítették költőjüket 1909-ben. Abban az évben Váradon rendezték az Új magyar képek című kiállítást, Kolozsvár, Arad, Várad festőinek új munkáiból a bemutatót. A Holnap Irodalmi Társaság a Fekete Sas kiállítótermében mutatta be a képeket Bölöni György rendezésében. Ez volt a Váradi Napló második matinéja. A terem zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel, főleg a Gulácsy-képek vonzották a közönséget, és persze Ady jelenléte. A matinét Juhász Gyula főgimnáziumi tanár nyitotta meg, majd Gulácsy is felolvasott, végül Ady lépett a pulpitusra, őt kitörő taps, éljenzés fogadta, a következő verseiből olvasott fel: Az Anti-Krisztus útja, Szeretném, ha szeretnének, Első szeretőm ölében, Virágkezek a fejemen. A nézők közül sokan sírtak, különösen a Szeretném, ha szeretnének vers alatt. Később Dutka Ákos írta visszaemlékezéseiben, hogy soha még nem látta ilyen jeleit a meghatottságnak, Gulácsy Lajos sírva borult Ady nyakába. Ady megdicsőülésének ünnepe volt ez a rendezvény.

Sok évtized múltán Nagyváradtól, a „Vér és Arany” városától kapta Ady az első emlékmúzeumát. Már 1942-ben felmerült egy Ady-múzeum létrehozásának ötlete Váradon, amikor is Tabéry Géza Nógrádverőcén felkereste Rozsnyai Kálmán ismert műgyűjtőt, akinek számtalan Ady-relikvia volt a birtokában. Rozsnyai már a század elején gyűjteni kezdte a híres művészek hátrahagyott dokumentumait, 1905-ben vette feleségül a nála 45 évvel idősebb Prielle Kornélia színésznőt, hogy hozzá kerülhessenek ritka színháztörténeti tárgyak, dokumentumok, Petőfire vonatkozó emléktárgyak is – Petőfiről tudjuk, hogy 1846 őszén hirtelen felbuzdulásában majdnem feleségül vette az ekkor Debrecenben fellépő, nagyon híres és sikeres színésznőt. Rozsnyai Kálmán már Váradon kapcsolatba került az új művésznemzedékkel, majd a nyugatosokkal, különösen Adyval. Kolozsváron ismerkedett meg a költővel 1909-ben, ez a barátság Ady haláláig tartott. Művészbarátaival együttműködve fontos szereplője volt a szecesszió nyomán kialakult ex libris műfaj hazai felvirágoztatásában. Tabéry a megbízatásának megfelelően kifizette a tízezer pengőt az Ady-gyűjteményért. A gyűjteményhez tartozott ötven, Ady által dedikált verseskötet, 370 kötetnyi Ady-irodalom, képek, fotók, egy tincs Léda hajából, továbbá egy 1932-ben írt Weöres Sándor-vers Ady emlékére (Ady szelleme mondja), melyet a fiatal költő a házigazda, Rozsnyai kérésére írt [1]. József Attila is Rozsnyai kérésére írta Ady emlékezete című versét 1930-ban [2]. Az öreg és beteg Rozsnyainak nagyon jól jött ez a hatalmas összeg. A megvásárolt gyűjteményt 1942. november 3-én szállították el Nagyváradra. Ám az emlékmúzeum tervét elsöpörte a háború. 1944 őszén Nagyváradot a szövetségesek többször bombázták, a dokumentumok egy része megsemmisült vagy erősen károsodott. Az új rendszer másféle értékrendje sem kedvezett az emlékmúzeum létrehozásához. Csak 1957-ben sikerült a múzeum megnyitása, a megmaradt gyűjtemény nagy része többnyire Rozsnyaitól származik.

1918 őszén talán öccse, Ady Lajos vette rá a költőt arra, hogy elmenjen a Vörösmarty Akadémia alakuló értekezletére, melyet Budapesten a Fővárosi Könyvtárba hívtak össze. Ady elment, de már nem beszélt, némán kinyújtotta kezét az elnöklő Móricz Zsigmond felé, belekezdett egy mondatba, de nem volt ereje befejezni, fáradtan dőlt vissza székébe. Ez volt Ady Endre utolsó „nyilvános szereplése”.

Január 15-én segítséggel felöltözött a Veres Pálné utcai lakásban, indulás előtt hosszan végignézte szobája minden egyes bútordarabját, különösen „matrac sírját”, ágyát, kísérői öccse, Ady Lajos, és Csinszka nagybátyja, Török Károly felé fordulva mondta: „semmit sem fordíthattok meg”.

1919 januárjában már forradalmi hangulat volt Budapesten, a háborúból hazatért katonák elégedetlensége, szegénység, fűtés nélküli tél, élelmiszerhiány sújtotta a lakosságot. („Utoljára Szabadszállásra mentem, / a hadak vége volt, / s ez összekuszálódott Budapesten / kenyér nélkül, üresen állt a bolt” – József Attila: Kései sirató.) A város mégis megadta a módját: nem akárkit temettek, az Operaház kórusa énekelt, hét búcsúbeszéd hangzott el, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Jászi Oszkár, a temetőben pedig a munkásdalárda dalolt. Csinszka akaratának megfelelően az egyházi búcsúztatást Hajpál Benő végezte, aki őket öt évvel azelőtt eskette. A búcsúztató beszédben elhangzott, hogy Ady népének és nemzetének, és az ember embervoltának megváltó és megtartó igazságát kereste, ennek a kereső útnak a mélységeiről a költő lelkigyakorlatainak tanúságtevője volt ő, a lelkész: „Én láttam Ady Endrét sírni a sírókkal. Minden versét, az egész életét megszenvedte azért, hogy dicsőség-szolgálata ember és nemzeti dimenzióban örök időkre megtisztuljon.” Pál apostol szavai kísérték a költő koporsóját: „A Krisztus követői nem testi életük épületén külső dísz gyanánt viselik a világmegváltó szimbólumát, hanem szívükben hordozzák a keresztet, azért szenvednek, mert szeretnek. A te életed másokkal és másokért való szenvedés volt.” (Hajpál Benő számos művészt kísért utolsó útjára, ő búcsúztatta 1910-ben Székely Bertalant a szadai temetőben, Lotz Károlyt pedig Budapesten, 1904. október 15-én.) A gyászszertartást a Vörösmarty Akadémia szervezte, Ady koporsóját a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel.

A költő egyszerű sírhalma felett szerény emléktábla jelezte kezdetben: „Itt nyugszik az Úrban néhai Ady Endre, élt 42 évet”. Ezt a csónakos fejfát Ady Lajos tervezte, majd 1921-ben állították fel, ez a síremlék tíz évig őrizte Ady Endrét, de talán ez illett leginkább a költőhöz. Az emlékét megörökíteni akarók között Hatvany Lajos olyan szobrot szeretett volna állítani, amely a magyar nemzet szenvedését, jövőbe vetett hitét sugallaná, de aztán elcsitult minden, se szobor, se érme nem készült a költő emlékére. 1927-ben pályázatot írtak ki a síremlék elkészítésére, 1930-ban el is készült a győztes mű, Csorba Géza alkotása. Az avatáson Ady édesanyja és testvére is még részt vehetett, egy korabeli híradófelvételen József Attila is látható.

Aradon már 1922-ben kezdeményezték egy Ady Társaság megalakulását, de csak 1926-ban sikerült huszonöt író részvételével elfogadni Franyó Zoltán előterjesztését a társaság megalakítására. Kolozsvárt Kuncz Aladár, Váradot Tabéry Géza képviselte az alakuló ülésen. Mindezek ellenére különböző okok miatt az Ady Társaság már 1926 nyarán felbomlott. Aztán 1928-ban létrehozták az Ady Emlékbizottságot, 1929-ben felhívásban tették közzé egy Ady-szobor felállításának a tervét.

1945 után az új rendszer új ideológiája volt kötelező az irodalom értékeinek megítélésében is, mint az élet minden területén. A proletár fiú versét, A grófi szérűn című verset népszerűsítették, szó sem eshetett Ady istenes verseiről. Hiszek hitetlenül Istenben, Istenhez hanyatló árnyék, Az Úr érkezése, a költő sok istenes verse maradt ki az irodalom­oktatásból több nemzedék kárára. Ma pedig újra időszerűvé vált a Kocsi-út az éjszakában, Az eltévedt lovas, és sok más váteszi Ady-vers. Aggódását nemzetéért ma is megköszönhetjük: „Ne tapossatok rajta nagyon, / ne tiporjatok rajta nagyon, / Vér-vesztes, szegény szép szívünkön, / Ki, íme, száguldani akar.”

Szilágyi Domokos 1957. október 18-án Érmellék. Emlékezésként Ady Endrére című versében így idézi nagy elődje emlékét: „A »hét szilvafa« ma őszi fényben ragyog. / Alkonyati bíbor hullik a sűrű csöndre. / Amíg az Ér elér a messze Óceánig: / Rólad csobog halkan mindenütt, Ady Endre.” 

Felhasznált irodalom

Ficzay Dénes: Ady, A Holnap és a Nyugat Aradon. Aradi Krónika. Magyar Elektronikus Könyvtár, 2015. október.

Igaz Szó. Ady Endre-emlékszám, V. évfolyam, 1957. november.

Ficzay Dénes: Aradi Krónika, Kölcsey Egyesület, Arad, 1997.

Cs. Szabó László: Doveri átkelés, Magyar néző, Fegyveres Európa. MMA Kiadó, Budapest, 2022.