Megosztanék néhány gondolatot, amelyeket Simone de Beauvoir (1908–1986) 20. századi francia írónő Egy jóházból való úrilány emlékei című önéletrajzi regénye ébresztett bennem.1 Az írónő saját példáján, saját élményein és tapasztalatain keresztül mutatja meg, hogyan jut el egy úrilány a szigorú konvencióktól a szabad gondolkodásig és cselekvésig az 1920–30-as évek Párizsában. Ahogyan az írónő fogalmaz a műben: „Első húsz esztendőmet már régóta el akartam mondani magamnak… Amikor ötvenéves lettem, úgy gondoltam, hogy elérkezett az ideje, kölcsönadtam mai tudatomat a gyermeknek s a leánynak, akiket valaha az elveszett idő mélyén hagytam, s akik az eltűnt idővel tűntek el maguk is. Életre hívtam őket fekete betűkkel, fehér papíron…”
A kis Simone számára az ünnepek és a templomba járás eseményei is emlékezetesek voltak. Meg kellett tanulnia, vagy inkább meg kellett szoknia a szabályokat – mindez pedig gyakran hisztériás rohamokat váltott ki belőle. Az iskola sok örömöt nyújtott neki: a nagypolgári családban lehetősége volt az ismeretek gyarapítására könyvek olvasásával, vagy színházi előadások, múzeumok, rendezvények látogatásával. A családban és az iskolában vallásos nevelésben részesült, a rokoni kapcsolatok is ezt erősítették benne. A múlt század elején, Simone de Beauvoir fiatalkori éveiben a mindennapi játékokat rendszerint maguk a gyermekek vagy szüleik készítették hagyományos anyagokból. A természetjárás hozzátartozott a mindennapi élethez. Az erdélyi gyermekek a francia kislányhoz hasonlóan részesülhettek vallási nevelésben, a hagyományos ünnepeket, a templomba járást hasonlóképp éltük meg. A téli ajándékozást, a születés körüli titkolózást vagy elhallgatást az erdélyi gyermekek is átélték. Az erdélyi családok nagy része kemény harcot vívott a megélhetésért. A „segíts magadon, Isten is megsegít” nem csak egy üres mondás volt. A vallásos istentisztelet és a vallásos ünnepek betartása mellett a család apraja-nagyja minden nap dolgozott, könyvek olvasására így nem sok idő maradt. De a természet ismerete, a közösségi szabályok és szokások erőt adtak. A középiskolai és egyetemi tanulmányok idején a kemény munkára szokott fiatalok megállták a helyüket. Az egyetemi tanulmányok segítették a fiatalokat életcéljuk megtalálásában, a szülők ezután kevésbé tudták befolyásolni őket.
A francia kislány gyors szellemi fejlődésen ment át. Különválasztotta a vallásosságot, amit édesanyja képviselt, és a szellemi életet, amit elsősorban édesapjától kapott, ő ugyanis nem volt buzgó vallásos ember. Simone a párizsi Sorbonne Egyetemen végzett, és hamar utat választott magának. A tanításban lelte örömét, de írói próbálkozásai is voltak, és a baráti bírálatok egyengették az útját. Ez volt az a kor, amikor J. P. Sartre bemutatta egzisztencialista filozófiáját. Sartre az eredeti dolgokat kedvelte, semmit sem fogadott első látásra vagy hallásra, számára az írás abszolút cél volt. Simone tehetsége jó irányba fejlődött, elhatározta, hogy elszakad a burzsoáziát védő szülei társadalmi értékeitől – ő ugyanis az össztársadalmat akarta képviselni. A házasság tekintetében a szülei a hagyományok útján az érdekházasságot szorgalmazták, amivel Simone nem értett egyet.
Erdélyben, az irodalmi, művészeti életben a népi kultúra hatása érződött. Az építészetben Kós Károly munkássága nyomán a népi építészet hagyományai is teret kaptak. Az első világháborúig a képzőművészek Budapesten és nyugaton tanultak, innen hazatérve ők oktatták a fiatal nemzedéket. Sokan tanulmányútra mentek Olaszországba, Franciaországba, ahogyan Miklóssy Gábor, Abodi Nagy Béla, Ziffer Sándor festők, Vetró Artúr, Benczédi Sándor, Szervátiusz Jenő, Izsák Márton szobrászok, de említsük meg Bandi Dezső iparművészt is. Banner Zoltán műkritikus szerint az erdélyi képzőművészet természetközeli, történelmi és tanúságtevő. A Nagybányai Művésztelep szép példája az erdélyi tájfestészetnek, a nyugatról hozott stílusok érvényre jutottak – mint például az impresszionizmus –, de ezek sajátos helyi jelleget is kaptak. Erdély mindig is többnemzetiségű volt, és az is maradt a mai napig – ez a tény pedig rányomja bélyegét a művészetre is. A művészek érzik leginkább az emberiség univerzális értékeit, és tisztelik is azokat.
A 20. századi erdélyi irodalom egyik főbb motívuma a kisebbségi sors megélése volt. Ezt tetézik a második világháború utáni diktatórikus rendszerek okozta drámai helyzetek. Számomra a drámaírásban találhatók meg azok a gondolatok, amelyek ezeket az erdélyi viszonyokat értelmezik. Székely János és Sütő András műveiben ilyen tematika fogalmazódik meg. Az erdélyi táj, hagyományok, mitikus alakok felelevenítése terén Tamási Áron életműve fontos mérföldkő. Modern hangvételű Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regénye is, amely pszichológiai vonatkozásaival és a vidéki élet belső ellentmondásainak feltárásával korunk jelentős irodalmi alkotása.
Simone de Beauvoir írónő kisgyermek korától különlegesnek tartotta magát. Ezt szülei és rokonai is kinyilvánították. A gyermek ezt korán észrevette, és rá is játszott szorgalmával és gyermeki kötelességeinek betartásával. Szellemi képességei gyorsan fejlődtek, ez is erősítette önbizalmát. Találkoznia kellett nagy írókkal, filozófusokkal, hogy rájöjjön: „sem egyedüli, sem első nem vagyok; egy vagyok a többi között”. Amikor Simone megfogalmazta ezeket a szavakat, rájött, hogy az írói hivatással nehéz feladatot vállalt magára, ami bizony nem kecsegtet állandó sikerekkel. Ezt érezheti az erdélyi képzőművészek és írók többsége is, de a művészet szeretete és a hit abban, hogy jó úton járnak, erőt ad.
Simone de Beauvoir könyveivel nemzetközi sikernek is örvendett. Felvállalta a harcot a nők egyenjogúságáért, nőtársaival elérte azt, hogy a francia parlament alkotmányába foglalja az abortuszhoz való jogot. Elítélte az 1956-os szovjet inváziót Budapesten, és kiállt Algéria függetlensége mellett. A nők egyenjogúságának felvállalásáért és politikai szerepéért sok támadás érte, elsősorban a férfiak részéről. 1954-ben megkapta a francia Goncourt-díjat, amelyet az év legjobb és legképzelettelibb prózai alkotás szerzőjének osztanak ki, továbbá többször javasolták irodalmi Nobel-díjra is.
Jegyzet
1 Simone de Beauvoir: Egy jó házból való úrilány emlékei. Forum Kiadó, Újvidék, 1968.
