Születésének százhuszadik évfordulóján Tamási Áronra emlékezünk. Alább Szabédi Lászlónak a Termés című folyóirat 1942. őszi számában Tamási novelláiról írt értékeléséből adunk közre részletet.
(…) Befejezésül Tamási nyelvéről szeretnénk szólani. Ma élő íróink közül ő ír a legszebben, legmagyarabbul. Nem a nép nyelvén, hanem a saját nyelvén ír; más dolog az, hogy a kettő mélységesen azonos. Minden alkotó művésznek van egy titka, melyet ezer utánzója közül egynek sem sikerül ellesni, mert az utánzó a műben csak a teljesítményt látja, nem tudja, hogy a tehetség hajszálgyökerei a tehetetlenség talajából szívják éltető nedvüket. A mindenkori szólók titka ez, például a prófétáé, akit az Isten arra választott, hogy az ő szája legyen; a nem választottak talán boldogan cserélnének vele, de mi haszna, ha éppen Jónásnak kell szólani, aki pedig tiltakozik ellene. Nyelvi eredetiség csak azon az áron lehetséges, hogy az író lemond minden eredetiségre irányuló törekvésről, hogy teljesen átengedi magát annak, hogy azok az erők szólaljanak meg szavain keresztül, amelyek őt
beszélni tanították. Lehet a nyelvet tudatosítani s éppen ebből születik a stílus, mely válogatás, de nem lehet alakítgatni, mert ebből csak modor jöhet napvilágra, amely keverés, Tamásin keresztül a székely falu szólal meg, persze a stílus magaslatán s ezért nem ellentmondás, ha a föld szájának nevezzük őt, holott már megjegyeztük, hogy a saját nyelvén ír. A beszéd utánozható, a nyelvet birtokolni kell; a székely nem úgy beszél, ahogyan Tamási ír, de Tamási ugyanazon a nyelven ír, amelyen a székely beszél. Ezért érzik sokan, akiknek „nincs fínomabb ízzek”, a Dani bá’ társai modorát, mely a székely beszéd elég hű utánzása, hitelesebbnek Tamási stílusánál, mely pedig magának a székely nyelvnek tudatos jelentkezése. Hiszen ahány magyar, annyiféleképpen beszél, de mindannyija magyar nyelven, csak nem a tökéletesség egyforma fokán; nem világos-e, hogy a magyar író, a nyelv művésze, arra törekszik, hogy beszéde – írott beszéde – legtökéletesebben egybeessék a magyar nyelvvel? Csakhogy persze, az olyan, aki nincs tökéletesen birtokában a nyelvnek, hiába törekszik. Tamási stílusát legdöntőbben az határozza meg, hogy szerkezeti, alkotó elemeit a beszélt – közelebbről a szülőfalujában beszélt – nyelvből válogatta meg. A formát illetőleg ez abban nyilvánul meg, hogy mondatainak tagolása, a hangsúlyok elosztása híven követi a természetes beszéd lélegzetvételeit. Valamennyi írónk közül őt lehet legkönnyebben hangosan olvasni s hangos olvasása közben nyilatkozik meg legvilágosabban székely csontváza: önkéntelenül énekli az ember. Fogalmazása titkára is így derül fény: szavait olyan rendbe illeszti, hogy a belsejében kedvesen zengő ritmusokhoz és dallamokhoz – melyekhez lelkében
egy egész világ fűződik! – pontosan igazodjanak. A gondolat ezért nem szenved, de világos, hogy nála a gondolattársítás olyan mágneses mező erővonalai szerint igazodik, melynek logikai alkatát erősen befolyásolják zenei tényezők. Ez a kedves zene mindenesetre legértékesebb ajándéka Tamásinak és kincse magyarságunknak. Ezt minden bizonnyal Etelköz mezeiről hoztuk magunkkal s vele és benne nemcsak gyermekkorunknak, hanem nemzetünk ifjúkorának is soha meg nem haló titkos emlékezetét. Mély értelmű a teremtés legendája, mely elárulja. hogy az Úr azt mondta: Legyen világosság! – és lőn világosság. Az a föld, melynek megszállására őseink megindultak, csak addig maradt idegen, míg füvét fűnek, vizét víznek és halát halnak el nem neveztük. Az első magyar, aki kimondta: erdő elve, magyarrá bűvölte és a magyarsággal örökre eljegyezte a tágas mezőket, a termő völgyeket, a kedves tündérországot, melynek neve: Erdély.
