Betyárok a magyar kártya lapjain

A kártya és a kártyajáték Ázsiából indult világhódító útjára. Európában a 13–14. század során jelent meg, és háromféle színrendszere alakult ki: a latin, a német és a francia. Közép-Európában leginkább a német színrendszer terjedt el, motívumai a kor társadalmi osztályait jelenítik meg: a szív (piros) a papságot, a csengettyű (tök vagy sárga) a nemességet, a levél (zöld) a polgárságot és a makk a parasztságot. Magyarországra a 15. században, Mátyás király idejében kerültek az első kártyák. Főúri körökben hamar kedvelt időtöltéssé vált, és nem váratott magára sokáig az iparos és a polgári rétegben való elterjedése sem, így már a 16. században igény mutatkozott a kártyakészítő műhelyek működésére.

A ma ismert első játszma 1568-ban, a lengyel származású fametsző és nyomdász Hofhalter (Skrezetusky) Rafael gyulafehérvári műhelyében készült. A következő évszázadokban számos városunkban működött kártyakészítő műhely, a reformkor idejéből már több mint hatvan kártyafestő neve ismert. A Magyarországon készült kártyák döntően különböző osztrák típusok átvételei vagy módosításai voltak, ilyen volt például az úgynevezett bécsi kép, a bécsi tarokk vagy a soproni (Oedenburger) kép, ez utóbbi egy évszázadon keresztül, egészen a 19. század közepéig a legkedveltebb volt hazánkban. Ezt szorította ki az a ma leggyakrabban használt játszma, amely magyar kártya, helvét kártya, svájci kártya, Tell kártya és négy évszak kártya néven is ismeretes. Eredete sokáig kérdéses volt, de a kutatás bebizonyította, méltán nevezhetjük magyar kártyának. Valójában nem dönthető el, hogy a két pesti kártyafestő, Chwalowsky Ödön vagy Schneider József műhelyéből került ki először az új, tükörképes játszma, a szakirodalom azonban egyöntetűen utóbbit tekinti a Tell-kártya feltalálójának. A 19. század derekán megjelent új nyomdatechnikai eljárások következtében a kézműipari termelést a gyáripari váltotta fel. Ez ugyan a kártyakészítő műhelyek alkonyát jelentette, de egyben lehetővé tette a játszmák széleskörű elterjedését is.

A parasztság nagyon korán megismerkedett a kártyajátékkal, de igazából csak ekkor, a 19. század utolsó harmadától vált általánosan elterjedt népi játékká. A hagyományos paraszti életforma mindennapjait, életvitelét a munka, a munkához való viszony határozta meg, amelyben meglehetősen kevés idő maradt a kikapcsolódást, szórakozást szolgáló tevékenységekre, így meg kellett találni a kártyajáték helyét és idejét. A munka szempontjából könnyebb időszakban, téli estéken ültek leggyakrabban az asztal mellé, az év további szakaszában péntek estéken és vasárnap délutánonként verték a blattot. Mivel a kártya alapvetően férfiak, legények játéka volt, a játszmák helyszíne is ehhez igazodott: istállóban, pincézés során, kocsmákban űzték leginkább, de gyakran a kapu elé kiülve, az utcán múlatták vele az időt. Játszottak még az utazások során, vásárokon, sokadalmakban, a huszadik század második felétől, a szabadidő megjelenésével a nyári szabadságok alatt is. Az első világháborúig az egész országban általánosan szokásban volt virrasztókban kártyázni. A reformátusok által lakott Havadon például – ahogy Nagy Ödön írja – „a nők a halottas szobában tartózkodnak, a fal mellé helyezett lócákra vagy székekre ülnek, s a halottról, betegségéről, a halál körülményeiről stb. beszélgetnek. […] A férfiak a másik szobában, s ha ott nem férnek, télen a szomszédos házban ülnek le kártyázni; a közismert kártyajátékot, a filkót játsszák.” Advent idején is általános volt a kártyajáték. Úgy vélték, hogy aki ebben az időszakban szerencsés a játékban, annak szerencséje egész évben kitart. Megkülönböztetett időszaknak számított karácsony estéje, amikor a vacsora és az éjféli mise közötti időszakot kártyázva töltötte a család. A szenteste azon kevés alkalmak közé tartozott, mikor a családi asztalnál is megtűrték a játékot, mindenki részt vehetett benne, mert egyébként a nőknek a paraszti etika szerint nem illett kezükbe venni a lapokat. Ugyanígy szigorúan elítélték a hazárdjátékot is. Bálint Sándor írja, hogy a kártya az „ördög bibliája” volt a parasztok szemében, a szerencsejátékot csak az iparosok, kubikosok, kupecek és kártyapillerek űzték, vagyis leginkább azok, akik kívül estek a paraszti erkölcs kontrolláló mechanizmusán. A játszmák hagyományos közösségeinkben csak jelképes tétre mentek: kedvelt volt a dióban, mogyoróban, babban, kukoricaszemben való játék, legényeknél sokszor cigaretta volt a tét. Gyakran a vesztesnek enyhébb fizikai büntetést kellett elszenvedni, de szokásban volt, hogy a játékban utolsónak valamiféle nevetséges, megalázó feladatot kellett elvégeznie, ahogy ezt Tömörkény István Hühü című elbeszélésében szemléletesen meg is örökítette. Az általánosan elítélt pénzkereseti lehetőség és a hallgatólagosan elfogadott szórakozási alkalom mellett a kártyás összejöveteleknek arra a szerepére is fel kell hívnunk a figyelmet, melynek mai társadalmunkban talán nagyobb jelentősége van, mint bármikor korábban: a megszervezett kártyázási alkalmak a baráti közösségek és családok számára egyfajta kapcsolattartási, találkozási lehetőséget is jelentenek, erősítik azok megmaradását, kohézióját.

A betyárkártya

Kolb Jenő kultúrtörténeti vizsgálódásában megállapítja, hogy a kártya „Nemcsak a művészeti stílusát tükrözi vissza korának, hanem divatját, történeti és társadalmi eseményeit, általános ízlését és érdeklődését is. Aki kedveli a régi viseleteket, nyomon követheti a kártyákon a divat egész fejlődését. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy minden nagyobb történelmi esemény nyomot hagyott a kártya-ábrázolásokon. Ami a kort foglalkoztatta, mindig kifejeződött a kártyákon is. A barokk és a rokokó széplelkű allegóriákat és gáláns jeleneteket vonultat fel, szimpátiák és antipátiák nyilatkoznak meg hódolat és szatíra alakjában, a felvilágosodás korában moralizáló és oktató célzatok jelentkeznek, a klasszicizmusban az egész mitológiai kelléktár előkerül, a biedermeierben kegyes életképek és romantikus várkastélyok üdítik a játékos szemét, és minden korban alkalmunk van üdvözölni a legnépszerűbb írókat, művészeket, uralkodókat, hadvezéreket és államférfiakat a figurák szerepében.”

​Nincs ez másképpen ma sem, se szeri, se száma az utóbbi időkben megjelenő, különféle témákat feldolgozó játszmáknak. Vargyas Ildikó, gyergyóalfalvi képzőművész a magyar betyárvilág neves alakjait álmodta a magyar kártya lapjaira. Bár e világnak már a 19. század végén bealkonyult, korszakuk, személyiségük a mai napig élénken foglalkoztatja a kutatókat és érdeklődőket egyaránt. Ebben múlhatatlan érdemei van folklóralkotásainak. Az eszményített betyár alakjának és romantikus történeteinek elterjedésében jelentős szerepet játszottak az olcsón megszerezhető, nagy példányszámban kiadott ponyvafüzetek, valamint újságíróink, költőink és íróink szentimentális ábrázolásmódja, melyek hatása azután betyárballadáinkon és -dalainkon egyaránt érvényesült. A magyar betyárfolklór motívumai egyébként egész Európában ismertek: eszerint a betyár fiatal, erős, a női szívek elrablója, akinek cselekményei virtusszámba mennek, még a túlerővel is szembeszáll, de meg nem adja magát. Nem fogja a golyó, csak kényszerből öl, a gyermekeket és az asszonyokat nem bántja, és bőkezű azzal, aki iránta jóindulattal van. Régi stílusú dallamra énekelt lírai dalaink, epikus énekeink, balladáink, valamint mondáink egyik legfontosabb és legáltalánosabb motívuma az, hogy amit a betyár a gazdagtól elvesz, azt a szegénynek adja oda. Idealizált alakjával tehát betyárköltészetünk a nép azon vágyát testesíti meg, amellyel legalább gondolati szinten a társadalom és az uralkodó hatalom igazságtalanságait igyekszik jóvátenni, és éppen ennek köszönheti örökérvényűségét.

A betyárokat ábrázoló játszma 32 lapos, római számokkal és figurákkal, német színjelzőkkel jelzett hagyományos magyar kártya. Az ász lapokon a már Tell kártyán sem újdonságnak számító évszak allegóriák láthatók, azonban képi világa merőben más, a hagyományos magyar paraszti világot idézi: a tavaszt egy torockói viseletbe öltözött, kezében bárányt ölelő, az őszt egy kalotaszegi ruhát viselő, ölében szőlőfürtöket tartó leány jelképezi, míg a nyarat egy alföldi aratási jelenet, a telet pedig pihenő lován üldögélő, pipázó hortobágyi csikós jelzi. A 19. századi Magyarországon a betyárvilág három területre: az Alföld egészére, a Dunántúl középső és déli részére, valamint a történeti Gömör egy részét is magába foglalva a Felvidék déli, az Alfölddel határos sávjára terjedt ki. A betyárkártya figurás lapjai is többé-kevésbé ezt a felosztást követik. A királyokon alföldi lovas betyárok szerepelnek. Érdekességként megjegyezzük, hogy lovaik megrajzolásához gyergyóalfalvi és borzonti lovak adták a mintát. A piros királyon Kossuth Lajos katonája, a betyárkirály Rózsa Sándor szerepel. A tök királyon első lovas betyárunk, Angyal Bandi, aki Borsod vármegye legvagyonosabb nemesi családjának sarja volt, a róla szóló ballada mégis pásztoros viseletét emeli ki. A zöld királyon a kálvinista kisnemesi családból származó Zöld Marci kapott helyet, akinek alig egy esztendő törvényen kívüli élet elegendő volt ahhoz, hogy a szépirodalom egyik leggyakrabban ábrázolt betyárja legyen, Tompa, Arany, Jókai és Petőfi is megénekli. A makk királyon a kiskunsági, gulyásbojtárból betyárrá lett Bogár Imre látható, a róla szóló ponyva 35 ezer példányban kelt azokban az időkben, amikor szépirodalmi alkotások legfeljebb néhány száz példányban fogytak. A több kártyajátékban meghatározott szerephez jutó figurás lapon, a felsőn bakonyi duhajok szerepelnek. A piros felsőn az a Milfajt Ferkó, akit halála előtt alispáni engedéllyel Bucher Ferenc, veszprémi festő a pásztorok díszöltözékében lerajzolhatott, ez a bakonyi cifraszűrről a legkorábbi ábrázolásunk. A tök felsőn az egykori kondás Sobri Jóska, akiről azt írta Eötvös Károly, hogy ő volt az ország legdelibb betyárja, „a Bakony az ő országa, száz bujdosó legény kísérője.” Savanyó Jóska, az egykori juhász szerepel a zöld felsőn, aki rendszeresen kibújt az üldözők karmai közül: hol álruhában szedte rá őket, hol alacsony termetét kihasználva elbújt a Bakony sziklahasadékaiban. Az utolsó bakonyi betyár, Oroszlán Pali látható a makk felsőn, aki képtelen volt a szabad világba beilleszkedni, „nagy eszét” csak a börtönben kamatoztathatta, ahol széleskörű levelezést folytatott, matematikai kérdéseket tanulmányozott, sőt a börtönlelkész német nyelvű útinaplóját is lefordította. A német sorozatjelű kártyák egyik figurás lapja az alsó. A hagyomány szerint mulatóskedvű, borissza, nőket igen kedvelő, táncos lábú Vidróczki Marci szerepel a piros alsón, akinek nevét Kodály Zoltán Mátrai képek című műve tette országosan ismertté. Az 1848-as szabadságharcban részt vevő Mészáros Pali látható a tök alsón, akit kétszer is besoroztak a császári hadseregbe, de mindkétszer megszökött, így betyáréletre kényszerült. Az egykori kondás, Jáger Jóska képe van a zöld alsón, a róla szóló ballada arról a cseles rablásáról szól, mikor női ruhába öltözve károsította meg a városi kereskedőt. Nógrád megye és a Börzsöny betyárja volt a makk alsón látható egykori juhászbojtár Sisa Pista, aki húszéves börtönbüntetését letöltve jó útra tért, és élete végéig erdőkerülőként, vadőrként szolgált. A kártya további, számozott lapjait a sorozatjelek uralják, az értékjelzések a kártyalap felső részén – középen vagy baloldalon – római számokkal láthatók. A makk és zöld szín lapjai a színjelek mellett különféle kopjafákkal díszítettek, a X-es lapokon a magyar címer is megjelenik. A betyárkártya piros számozott lapjain egy olyan, Rózsa Sándorról szóló történeti monda elevenedik meg, melyet Gunda Béla Kisszénáson jegyzett le néprajzi gyűjtőútján, Plesóczky György számadó gulyástól:

„Rózsa Sándor a bandájával a kamuti csárdában mulatott. A szegedi vásáron rác disznókereskedőktől szedték el a nyereséget… Pénzük volt bőven… Még a dohányzacskót is azzal tömték meg… Már három napja mulattak… Elhívták a környékbeli tanyasiakat meg pásztorokat is… Szólt a duda meg a citera. Az öreg kondorosi Szabó Bálint verte a citerát. Vak volt ez az öreg, de olyan szépen muzsikált, hogy Rózsa Sándor csak vele szeretett mulatni. Egyszer az egyik pásztor, a csorvási számadógulyás hírül hozta, hogy Arad felől magyar rabokat hajtanak a pandurok Bécsbe. Rózsa Sándor elfüttyentette magát. Vége lett a mulatásnak, a táncnak… A betyárok a Galló-halom mögött lapultak meg. Ez már Szarvas alatt van, s mikor odaértek a pandurok, megütköztek velük. Három pandur halva maradt. A többiek elfutottak. A betyárok a rabokat mind kiszabadították. Kossuth katonái voltak. Rózsa Sándor ráismert az egyikre… Petőfi Sándor volt! Petőfi Sándor meg Rózsa Sándor azután sokáig együtt mulattak a többi kiszabadított rabbal. Ha egyik csárdában megunták, elmentek a másik csárdába… A rabok kezén, lábán nehéz lakatos lánc volt. Rózsa Sándor csak rátette a kezét a lakatra, s kinyílt a lakat, mintha csak a kulcsát forgatták volna benne. Vasfű volt a betyárok tenyerébe húzva. Ezzel kinyitottak minden lakatot meg békót. Rózsa Sándor egy lovat adott Petőfinek ajándékba. Olyan lovat, hogy még a szőre is tüzes volt. Ezzel ment el Petőfi Sándor.”

A tök színjelzés számozott lapjai Sobri Jóska börtönbéli szerelmi kalandját mesélik el. Sobrit 1832-ben disznólopásért két esztendő fogházra és negyedévenként 25 botütésre ítélték. A súlyos büntetést enyhítette idős Benkő Lázár porkoláb fiatal feleségének szerelme, egyik rabtársától még írni és olvasni is megtanult. Az alábbi népdal sok változatban ismert:

Sobri Józsi a pincében,

Kalamáris a kezében,

Csak azt írja levelében,

Porkolábné az ölében.

Porkolábné aranybárány,

Aranybetű van a vállán,

Aki aztat elolvassa,

Sobri Józsi neve rajta.

Porkolábné fejketeje,

Aranycsipke az eleje;

Az sem az ő pénze ára,

Sobri Józsi vette rája.

Sobri Józsi kaszát lopott,

Abból sarkanytút vágatott,

Udvaromban meg ne pendídsd,

Bús szívemet ne szomorítsd.

Magyarországon 1850-től cégjelzés nél­küli kártya nem kerülhetett forgalomba, ettől kezdve kötelesek voltak a termék meghatározott lapjain, a csomagoláson a gyártó cég nevét és címét, valamint a kártya nevét és lapszámát feltüntetni. A betyárokat ábrázoló játszmán a tulipános védjegy a makk hetes lapon látható. A kártyák reverzének, azaz hátlapjának az a legfontosabb funkciója, hogy használat közben ne lehessen megkülönböztetni egymástól a lapokat. A betyárkártya hátlapján egy betyár látható a szeretőjével. A rajzot a dél-dunántúli pásztorfaragók kisebb használati tárgyakra készített karcolt díszítésű motívumai ihlették.

Vargyas Ildikó munkáját a hitelességre való törekvés jellemzi. A betyárokat a fennmaradt fényképek vagy rajzok, ezek hiányában a körözési leírások alapján rajzolta meg, és hasonlóan komoly kutatómunka előzte meg a viseletek elkészítését is. Motívumvilága a magyar díszítőművészeten alapul, a kártyalapok minden eleme betyárballadáink, epikus énekeink és lírai dalaink világát idézik elénk.