Ha belelapozunk az 1910-ben kiadott díszes EMKE-albumba, a Pákéi Sándor József által szerkesztett kiadványba, a Peielle családról több helyütt is méltató sorokat találunk. A családfő, Peielle István fényképére is rálelhetünk a kötet 383-ik oldalán. A néhai kolozsvári nagykereskedő olyan nagy összeggel járult hozzá az egyesület létrehozásához és működéséhez, hogy az EMKE alapítói közé írták be a nevét.
Itt pedig mindjárt arra a jelenségre kell rámutatnom, hogy az EMKE támogatói között – mely szervezet az erdélyi magyarság szellemi és anyagi fölemelkedését tűzte ki célul – nem csak született magyar polgárokat találunk, hanem olyan messze földről érkezett városlakókat vagy birtokosokat is, akik befogadó hazájuknak lelkes, magyar érzelmű tagjai lettek.
Ilyen volt a francia földről érkezett Peielle István nagykereskedő vagy az olasz Biasini család tagjai, akik az első szállodát, gyorskocsi szolgálatot alapították Kolozsváron, és ugyanígy az első öregek házát létesítő magyar–örmény kereskedő Szábelek.
A Peielle család nem tartozott a hozzánk is beszüremlett francia hugenották közé, már csak katolikus volta miatt sem, hanem a bizonyosan később érkezett betelepedettek közé számíthatott. A reformkorban a család már teljesen magyar szelleművé vált. Peielle István testvére, Sándor, őrnagyi rangig vitte az 1848–49-es magyar honvédseregben.
Peielle István háza a város Kandia nevű negyedében már a városfalon kívül emelkedett, és egyike volt a kevés számú romantikus stílusú polgári épületeknek. Az EMKE szervezői gyakran látogattak ide, ebbe a polgári ízléssel berendezett, festményekkel, keleti szőnyegekkel, dús virágokkal díszített családi otthonba. Peielle István előbb 2000 koronával támogatta az EMKE-ét, majd a család 5324 koronát hagyott az egyesület munkájának támogatására. Összesen tehát 7324 koronáról van szó, mely igen-igen nagy összegnek számított. Csak hogy érzékeltessem a megajánlás nagyságát, a kolozsvári Mátyás-szoborra kiutalt állami dotáció (nem a szoborállítás teljes összege, hanem csak az állami hozzájárulás) 30 ezer koronát tett ki.
A család nagylelkűségét honorálva az EMKE vezetőségi tagjai tisztelgő küldöttséggel jelentek meg a Peielle család Sétatér utcai házánál.
A Peielle család tényleges kultúrmissziónak tekintette az EMKE támogatását és minden jótékonysági akciót. Jelentős összegeket adományoztak az unitárius egyháznak, a kolozsvári Kereskedelmi Akadémiának, s mint följegyezték, Peielle István karácsony táján ingyen tűzifát szállított Kolozsvár rászoruló családjainak.
A város főterén kereskedőházat működtető Peielle István 1888 őszén hunyt el tüdővészben, miután életerejét megtörte idősebb fiának húsz éves korában bekövetkezett halála. Kisebbik fia, Peielle Róbert ugyanakkor az ő szellemében nevelkedve, szintén kötelességének tekintette a kultúra, a szellemi élet támogatását.
Az 1867 és 1945 között élt Peielle Róbert a módos család támogatásával festészeti tanulmányokat végzett. Münchenben, a bajor főváros akadémiáján tanult, és hazatérve egykori tanárát, Knirr Henriket hívta meg, hogy a Kolozsvár közeli Gyaluban művésztelepet létesítsen. A terv ugyan hosszabb távon nem működött, de Knirr Henrik egy nyáron át növendékeivel és művésztársaival valóban Gyaluban dolgozott, abban a kastélyban, mely akkor a Bánffy család tulajdonából a módos Rosenberger család birtokába került. Ugyanaz a képlet valósult meg csírájában, mint Nagybányán, ahova Hollósy Simon hozta le Münchenből soknemzetiségű növendékeit. A gyalui festőkolónia 1899 nyarán és őszén működött.
Peielle Róbertet, mint konzervatív-akadémista festőt alig-alig tartja számon az erdélyi művészet története. De a gyalui kezdeményezésen kívül volt egy olyan alapítása, amely megőrizte nevét a hazai kultúrtörténetben. Felismerte, hogy a lassacskán gyarapodó kolozsvári művészközösség elszigeteltségét az is okozza, hogy nincsen érdekvédő szervezete és nincs megfelelő kiállítási helyisége. Egyik manifesztum-szerű írásából idéznék itt, amely a Magyar Polgár című kolozsvári lap 1900. november 9-i számában jelent meg: „Kolozsvárnak van egyeteme, könyvtára, klinikája, színháza, iskolái és még számos oly kultúrintézménye, melyek egy színvonalon állanak a külföld hasonnemű intézményeivel, csupán műcsarnoka nincs.”
Így vetődött föl, hogy a körvonalazódó művészegyesület egy megfelelően reprezentatív épületben mutatkozzék be.
Peielle Róbert kezdeményezésére 1899-ben kelt életre az Erdélyi Szépművészeti Társaság, mely 1904-ig működött. Bemutatkozó kiállításukat 1902. október 12-én, a Mátyás-szobor fölavatásakor tartották. Akkorra már készen állott a megfelelő kiállítási csarnok, éspedig a sétatéri korcsolya-pavilon emeleti teremsora. Ennek átalakítását magánvagyonából 800 korona költséggel Peielle Róbert támogatta. Az átalakítás pedig azt jelentette, hogy az épületet korszerű felülvilágításos üvegborítású tetőszerkezettel látták el. A feladatot Pákei Lajosra bízták, aki pár évvel korábban magának a korcsolyacsarnoknak is tervezője volt. A kiállításon – érdemei szerint honorálva – Peielle Róbert kísérte, illetve mutatta be a tárlatot a Mátyás-szobor avatására érkezett pesti vendégeknek, közöttük Jókai Mórnak és Fadrusz Jánosnak. Maga az átalakított épület azután a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolának adott otthont a két háború között és a festészeti szaknak egy ideig a második világháború után is.
A mostani EMKE-évforduló alkalmat kínál arra is, hogy e kultúrtörténeti eseményekről itt érdemük szerint szó essék.
(A 2015. október 15-én tartott A 130 éves EMKE-konferencián elhangzott előadás rövidített szövege.)
