Borsos Miklós nagyszebeni gyermekkora

A nemzetközi hírű szobrászművészről és grafikusról legkorábban a Kossuth Rádióból és az Élet és Tudomány című folyóiratból szereztem tudomást. Az 1970-es évek kezdetén a szebeni Bodor László rádióműszerésztől megtudtam, hogy osztálytársa és jó barátja volt a nagyszebeni származású képzőművész. Bodor László az Élet és Tudomány szerkesztősége segítségével megkapta régi barátja címét és telefonszámát. Akkor derült ki, hogy nem találkoztak, amióta a Borsos család 1922-ben végleg elköltözött Nagyszebenből Győrbe.

Közben Bodor László Budapesten találkozott Borsos Miklóssal, aki néhány példányt adott szebeni barátjának 1971-ben megjelent Visszanéztem félutamból című önéletrajzi regényéből, amelynek címe arról is tanúskodik, hogy a szerző ismerte és szerette a népdalokat, és azokat a székely-magyar ősöket, akik a népi kultúránk megteremtői. Ebből a híres könyvből én is kaptam egy példányt, amelyet barátjának így dedikált a szerző: „Bodor Lacinak, nagyon régi osztálytársamnak szeretettel Borsos Miklós. Tihany, 1971”. A regényes életrajzot nagy érdeklődéssel olvastam, hiszen a szerző gyermekkori emlékeinek felidézésével megismerhettem a 20. század eleji Nagyszebent, ahol a Borsos család élt. Többszöri elolvasása során mindig újabb és újabb érdekes dolgokat fedeztem fel. A szerző a könyv zárószavában ezt írja: „Ebben az írásban a hajszálgyökerek ezreiről szóltam, honnan szívták az éltető, tápláló nedveket ahhoz, hogy megcsináljam azt a néhány művet, melyek életünknek értelmet adtak.”

Fiatalkorában Borsos Miklós édesapja órás- és aranyműves-segédként sok magyarországi városban dolgozott. Nagyszeben szépsége, környéke, ódon varázsa, a szászság szorgalmas, megbízható népe olyan vonzó volt számára, hogy ott telepedett le. Eladta a gyergyócsomafalvi földrészét, s abból a kis pénzből boltot nyitott a Disznódi (Heltauergasse, ma Bălcescu) utcában, feleségül vette a szebeni Mosolygó Erzsébetet. Előbb a Kempelengasse (Hátsó, 1920 után Cojocarilor) utcában laktak, ott született nővére, Erzsébet, majd Miklós. Borsos Miklós emlékei a második otthonhoz fűződtek, ugyanis a család időközben átköltözött a Kutyahát (ma Centumvirilor) utcába. Ezt a meghitt otthont így mutatja be Borsos Miklós: „A nagyszebeni ódon városháza mögött hajlott hátú, igazi macskaköves utca húzódott; a Hundersrücken, vagyis a Kutyahát elnevezés nyilván a hajlatából eredt. Ennek egykori öreg házában laktunk, fönt az emeleten. Ez olyan emelet volt, hogy a konyhából ajtó nyílt a magas, titokzatos padlásra, melynek csak a roppant vastag gerendáira emlékszem.”

Szebenben megragadták a középkori építészet remekművei, jelentős hatást gyakoroltak az értelmes, minden jó iránt fogékony gyermek lelkivilágára. „Amire pontosan emlékszem – írja Borsos Miklós – a vasárnap délután. A délelőttököt apám a madarász ismerőseivel töltötte. Délután a nagy konyha és szoba ajtajába pokrócot, csergét terített le, fejünk alá párnát, és tanította az r-t rrr-nek mondani, ha sikerült, akkor kezdte a meséket. Erős Jánost, Vitéz Szőcsöt, kacor királyt, Bolond Istókot és a többi szép székely mesét. Hogy hányszor mondottuk el, azt nem tudom, de az bizonyos, hogy azokból egy életre szóló intést, tanulságot kaptunk. A kicsi gyermek csodát, a nagyobb már okulást is kapott – ezt apa fűzte hozzá.”

Ebben az idilli gyermekkorban az idő ismeretlen volt. „Egyetlen hatalmas izgalom, a várakozás határozott meg mindent. Közülük is a legnagyobbik a karácsony várása. A környezet: a mindig havas tél, a szánok suhanása, csilingelő világa, a szász gazdagok szánjainak paripái a bojtos, csengőfürtös hám alól fehér párát fújtak; a szegény szenterzsébeti román parasztok durván ácsolt egyfogatos szánja szépen suhant, s benne a román akkora loncsos szűrben ült, hogy alig látszott valami ki belőle.”

A regényből azt is megtudhatjuk, hogy a Borsos ősök már régen is érdeklődtek a művészetek iránt. A gyegyócsomafalvi nagyapa kitűnő hangszereket készített, amelyekért még Kolozsvárról is eljöttek, hogy megvegyék.

A felcseperedő gyermek diákkorában kezdte felfedezni a szebeni múzeumokat. A Bruckenthal-gyűjtemény mellett remek ötvöstárgyakat látott a szász múzeumban. A korabeli magyar iskolában neves tanárok tanították. Ekkor már olyan kis agyagszobrokat készített, amelyek megnyerték tanárai tetszését. Az első karácsonyon, amire emlékezett, hintalovat kapott. Egyszer leesett a paripáról és beverte fejét a padlóba. Édesapja büntetésből levágta a hintaló fejét.

Anyai nagyapja, Mosolygó Lajos Kolozsvárról, a Hósátról került Nagyszebenbe. Vasöntő volt a Rieger-gyárban (a későbbi Independenţa nevet viselő gyár, amely ma ócskavas-romhalmaz). „A tizenhat órás munkaidő negyven éven túl őt is elvitte.

Anyám kényeztetett, apám játszott, és – a maga örömére is – a gyergyócsomafalvi játékait mind megcsináltatta, nekem” – emlékezik az unoka.

Erzsi nevű nővérével együtt beíratták a Szent Ferencrendi Zárdában működő óvodába. A gyermek Miklós ott is kitűnt az ötletes kézimunkák készítésében. Közben a Borsos család elköltözött a Kutyahát utcából az alsóvárosi Erzsébet utcába, egy nagyobb lakásba. A fiút beíratták a közeli állami iskolába.

Amint már említettem, a Borsos családban erős volt a zene iránti érdeklődés. Az édesapa jól cimbalmozott, ismerte a kottát is, de ez a fiú számára idegen volt. Amikor az iskolából hazafelé tartott, a gyermek gyakran megállt a kézművesek műhelyei előtt. Különösen élvezte a pipakészítő mester esztergályos munkáját.

A kisdiák az első iskolai napon azt a feladatot kapta, hogy írja le: „Könnyű azt mondani, nehéz azt megtenni” mondatot.

Nagyon örvendett, amikor beíratták a katolikus elemi iskolába. Kézimunka órán agyagot kaptak, abból tetszés szerint gyúrhattak baglyot, ökröt, szarvast, tigrist és más állatokat. Az év végi kiállításon a kis Borsosnak nagy sikere volt ezekkel az állatokkal, jutalmul egy állatkertes könyvet kapott. Az iskola akkori igazgatója, a későbbi híres gyulafehérvári püspök, gróf Majláth Gusztáv azt az utasítást adta, hogy az intézet őrizze meg ezeket a kis agyagszobrocskákat. (Vajon meddig őrizték ezeket? Mikor kallódtak el? Ki tudja?) Lassan megjelent a festészet iránti érdeklődése is. Észrevette, hogy Nagyszeben utcáin festőművészek tűntek fel, akik a történelmi hangulatú város műemlékeit, várfalakat, bástyákat, templomokat és nagyon öreg házakat festettek. Munkájukat hosszan, nagy érdeklődéssel nézte a kisfiú. Mind jobban megszerette a rajzórákat, nagy lelkesedéssel fedezte fel a Brukenthal-palota képtárát. Amikor rajztanárnője megnézte az egyik tanítási órán készített festményét, azt mondta neki: „Borsos, belőled nem lesz festő!” Nem lett igaza.

Az első világháború elején édesapját katonai szolgálatra hívták be. Rövid ideig frontszolgálatot teljesített, de legyengült szervezete miatt felmentették, így hazakerült családja körébe.

Akárcsak sok erdélyi magyar, a román betörés idején, 1916-ban a Borsos család is menekült. Győrben találtak menedéket, ahol rokonaiknál húzhatták meg magukat. A háborús viszonyok miatt az utazás hosszú ideig tartott és nagyon gyötrelmes volt a Nagyszeben, Kiskapus, Tövis, Budapest, Győr útvonalon. Győr hasonlított Szebenhez, a szülővároshoz, de sok mindenben különbözött is tőle. A fiú közérzete az új környezetben elég szomorú volt. A háború befejezése után a család hazatért, ahol azonban távollétük idején nagyon megváltozott a világ: vége a békebeli Nagyszebennek. A magyar gimnáziumot bezárták, ezért a magyar diákok nem kerülhettek vissza régi iskolájukba. (Ez az épület az Evangélikus Teológia mellett áll, ahol 1919-ig a Magyar Királyi Főgimnázium működött, attól kezdve a román tannyelvű Gheorghe Lazăr Főgimnázium otthona.)

„Szénszünet, spanyoljárvány – írja erről az időszakról a szerző. – Ez a spanyolnáthának nevezett betegség úgy szedte áldozatait, mint egy középkori pestis. Minket is elért, csak nagyanyám – aki már nálunk volt – és én nem kaptuk meg. Nagyanyám főzött, és így anyám tudott segíteni a boltban. Sajnos mind ágyba kerültek... Apám elég gyorsan felépült, Erzsi és Margit is. Anyám mind betegebb, mind lázasabb lett. Orvos naponta jött, a schwester egész nap mellette volt. A baj tüdőgyulladásba ment át, iszonyú volt hallani a másik szobából a ziháló szenvedését. Egy délután – mi gyermekek nem is tudtunk semmiről ebben a szörnyű állapotban – kislányt szült. Addig élt, míg megkeresztelték Rózsi névre, azután meghalt. Anyám még néhány napig szenvedett. Egy délután csak én voltam a boltban egy inassal. Ignác jő otthonról és mondja: Miki, siess haza a mamádhoz! Szaladtam, messze laktunk, a vasúton túl. Mire hazaértem, lehunyt szemét láttam. De már nem zihált. Meghalt. Erős, szép termete, egészséges, szép arca még ott volt, és sokáig nem hittük, nem éreztük, hogy nincs anyánk. Másra alig emlékszem; a temetések naponta tucatjával vonultak. A gyász már jól látszott az utca képén, a ruházatokon is.”

Az édesapa úgy látta, hogy innen mennie kell a családnak. Beadta a kitelepedési kérvényt. Hosszú várakozás után, 1922 telének végén végre megjött az engedély, majd a tavasz folyamán végleg áttelepedtek Győrbe. „Apám új, hatalmas tölgyfakeresztet csináltatott édesanyám sírjára. A feliratot nem festve, hanem vésve akarta, de nem talált olyan asztalost, aki vállalta volna a betűk bevésését. Magam sem tudom, hogyan, de előálltam apámnak, hogy én majd bevésem. Vegyen apám vésőt. Hozott is egyet. Fölrajzoltam a föliratot, és elkezdtem vésni. Hibátlan, tiszta, mély véset lett. Apám nagyon örült, nem értette, hogyan tudtam, hol láttam. Mondtam, hogy az öreg fafaragónál, aki már nem él. Sokat nézegettem azt is. Akkor még nem sejtettem, hogy már a festést, rajzolást és kőfaragást sem kellett iskolában tanulnom, mert mire rákerült a sor, fizetett az annyit korholt, rosszallott, gyermekkori bámészkodó ácsorgás. Úgy tanultam meg a mesterséget, mint a gyermek az anyanyelvet. Nem nyelvtanból, hanem hallva, látva, magától értetődően.” A fakereszt ma is megvan, a felújított síron betonkeretbe foglalták a budapesti és gyergyócsomafalvi rokonok és azok, akik fontosnak tartják Borsos Miklós emlékének őrzését.

1922 tavaszán érkezett meg a család Győrbe. Ott döbbent rá a fiatal Borsos Miklós, hogy mit veszített a szülőváros elhagyásával. „Erdélyben már büdös magyarok voltunk – írja önéletírásában – Magyarországon, Győrben menekültek lettünk. Mindennap hallottuk a sértő szót: »menekültek«. Idegenek!”

Emlékiratában Borsos nagyon találóan jellemzi az akkori Magyarország helyzetét: „Szétszaggatott ország, szétszaggatott családok, tragédiák, drámák!” Amikor megérkeztek új otthonukba, esett az eső, „a város füstös volt, nehéz, kormos levegőjű”. Nem csoda, hogy az ifjú gondolatban vissza-visszatért kedves szülővárosába, Nagyszebenbe. „Nagyszebenben nemigen volt gyár, csak a Rieger-féle vasgyár és egy kis sörgyár, messze a várostól. Délen a nyáron is fehér csúcsú havasok a Rhone Rinne (Păltiniş) felől egészen a városig húzódó fenyves, a Jungerwaldnak (Fiatalerdő, Dumbrava) kedves, halastavas erdőségei, mely szép ligettel nyúlt a villanegyedig, az Erlen-parkig (Subarin park). El voltunk kényeztetve.”

Gyakran visszaidézi a művész a szebeni élményeket, hiszen a természeti környezet és az épített örökség mellett Szeben jelentette a kultúrát és a művészeteket is. Visszagondolt a Disznódi (Heltauergasse, ma Bǎlcescu) utcában lévő optikus boltra. „A boltos neve Guido (…) A boltnak különös szaga volt. Sokféle állatpreparátumot is láttam a vitrinben.” Az egyik nap ennek a boltnak a kirakatában egy különös csontvázat látott, sziréncsontváz volt, azt mondták. „Elmentem aztán a Hartenek utcában (Str. Cetǎţii, Vár utca – szerk. megj.) lévő természetrajzi múzeumba, ahol minden csodát láttam, ásványokat, halakat, tengeri lényeket, madarakat, kristályokat, de sziréncsontvázat nem” – írja az emlékiratban. Szülővárosában nagyon szeretett színházba járni. Nagyon tetszett neki Victor Eftimiu Prométheusz című darabjának magyar nyelvű előadása. „Mindig eszembe jut, ha szétnyílik a függöny, a szebeni színház szaga: a hölgyek színházi parfümjének illata, amely betöltötte a nézőteret. (…) Álomvilág: vágyak, érzelmek táncai, játékai, szavai. Ámuló, illatosított nézők és a valóság.”

Szeben rendkívüli élményeket is jelentett számára. „Az 1922-es tél végén a Musikverein Hermani (Zeneművészeti Társulat) kirakatában, a mai Filarmonicii utcában megpillantottam egy fényképet: Bartók Béla. Álltam, néztem az arcot. Ilyen művészfejet még nem láttam, pedig sok világjáró művész járt Nagyszebenbe. (Ez az épület hosszú ideig a Filharmónia székháza volt, most hangulatos német vendéglő, a Hermania működik benne – szerk. megj.) Bartók nevét már hallottam Erzsi nővéremtől; Debussiről is hallottam azt, hogy nagyon új kompozíciói vannak, és hogy Pesten botrányosan fogadták. De ez az arc számomra új világot nyitott a művészetről, a művészetről alkotott eddigi elképzelésemet erősen háttérbe szorította. Bartóknak akkor fiatalember arca volt, de erősen őszülő haj, szép, fekete csokornyakkendő, a szeme pedig olyan volt, hogy nem tudtam betelni vele. Csodálattal, tisztelettel néztem. A hangversenyen egy hegedűssel együtt – a nevére nem emlékszem – Brahms szonátát játszott, utána saját művei következtek: Román táncok, Este a székelyeknél, majd zongoradarabokat. Két vagy három estét adott. A sikere csodálatos volt. A szász közönség ünnepelte. Ha arra gondolok most, hogy ugyanakkor a budapesti hangversenyein a közönség egy része még botrányosan viselkedett, és hogy a kritika sem volt egyértelműen megértő, öröm tölt el, hogy éppen szülővárosom megértette, és hogy ott kaptam az első impulzusokat zenéjének és zsenijének megközelítéséhez. Az, hogy személyesen láthattam, még erősebben hatott rám, mint kirakati fényképe. Azt éreztem lényéből, hogy a művész, a művészet valami rendkívüli és nagyon komoly dolog, s kételyek támadtak bennem, hogy én ilyen nagy dolgokra képes lehetek-e valaha is.”

Borsos Miklós később sem felejtette el Nagyszebent. Az 1970-es években többször hazalátogatott, találkozott volt osztálytársaival és barátjával, Bodor Lászlóval, akivel élete végéig levelező kapcsolatban állt. Sajnos, a levelek elkallódtak, miután az örökség méltatlan kezekbe került. Szerencsére Serfőző Leventének sikerült megszereznie a budapesti rokonoktól a Bodor László és leánya, Bodor Mária textilművésznő Borsos Miklósnak és feleségének írt levelei fénymásolatát.

A nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda (Híd) első alkalommal 2007-ben idézte fel Borsos Miklós emlékét. Azóta minden évben megemlékezünk a szobrászművészről: januárban Gyergyócsomafalván, nyáron Nagyszebenben. A Magyar Kulturális Iroda, a Borsos Miklós alkotásai nagy részét őrző Győri Múzeum és a gyergyócsomafalvi unokaöcs, Borsos Géza több alkalommal rendezett kiállítást a művész alkotásaiból, hogy a szebeniek megismerhessék a város nagy szülöttjének munkáit.

2007. augusztus 19-én a szebeni Ars Hungarica kulturális fesztivál egyik sikeres rendezvénye a Borsos Miklós Nap volt, amelynek keretében a Kutyahát utcában a Borsos család hajdani házának falán magyar, román és német nyelvű emléktáblát helyeztek el, a Tanácstoronyban pedig kiállításon mutatták be Borsos Miklós műveit. Az alkalomból a Thalia Koncertteremben In memoriam Borsos Miklós elnevezéssel hangverseny volt, amelyen a Kolozsvári Magyar Opera előadta Bartó Béla A kékszakállú herceg vára című operáját.

A Borsos Géza kezdeményezésére alakult gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Alapítvány minden év januárjában emlékünnepélyt rendez, ezeken az eseményeken a szebeniek több alkalommal is részt vettek. Az Alapítvány 2003-ban gyönyörű Emlékházat avatott, amelynek költségeit a Magyar Köztársaság és az akkor még élő Borsos Miklósné Kéry Ilona biztosította.

Borsos Miklós szülővárosában, Nagy­szebenben elindult a folyamat, amelynek célja hűségesen ápolni a nemzetközi hírű képzőművész emlékét. Terveink között szerepel egy Borsos Miklós Emlékház létesítése a művész szülővárosában, Nagyszebenben, hogy a románok, a németek is megismerjék ezt a nagyszerű embert.