Kistájak lelke

Olvasom minap a világhálón, hogy akadtak, akik olykor fullánkos megjegyzésektől sem ódzkodva kifogásolták, hogy Gábor Áron most befejezett eresztevényi síremlékére aránytalanul kicsi ágyúutánzatot helyeztek el, s bezzeg az erre fordított adóforintok és -lejek, s miegymás. Felettébb hasznos volta dacára is ingoványos hely ez a világháló, mert egyszer teljesen bután és gyanútlanul magam is beleszaladtam egy olyan billentyűbeszélgetésbe, amelynek során teljes tisztelettel, türelmesen, emberségesen, de esélytelenül próbáltam elmagyarázni a kákán is csomót keresőnek, hogy tárgyi tévedésben van az adott kérdésben, minekutána kénytelen voltam levonni a magam számára a következtetést: ezentúl alaposan meggondolom. Ilyenből többet nem kérek, és nem is kívánok senkinek. Úgyhogy Háromszék önvédelmi harca agyúit megöntő, a székely hadiipart megteremtő berecki ezermester sírját romboló kötekedéssel tenni-venni szándékozók bejegyzéseit olvasva csak nagyon halkan jegyzem meg: azért került a sírkő tetejére az akkoracska ágyúcska, mert Gyárfás Győző királyi mérnök uram által százharminchárom és fél esztendővel ezelőtt eleve úgy volt elképzelve. A terv leírása szerint ugyanis „az oszlop tetejére későbben alkalma­zandó volna egy kiegészitő jelvénysze­rű diszités, még pedig egy teljes kiképe­zésű, kerekes ágyút ábrázoló öntvény”. Igaz, hogy nem öntvényből, hanem magyarvistai faragómesterek által kalotaszegi mészkőből készült el a síremléket lezáró, befejező ágyúcska, de éppen jó, mert a Prédikátortól is tudjuk, hogy mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak; s mivel ideje van a kövek egybegyűjtésének, hát ez és így történt nemrég Eresztevényben.

És hát a Prédikátornál maradva nem mehetünk el amellett sem, hogy ideje van a keresésnek és a megőrzésnek is. Erről a kettőről tett és tesz tanúbizonyságot Székelyföld két kicsiny térsége: Kászonszék és Erdővidék (is). Első írásos említésének előbbi hétszázadik, utóbbinak központja, Barót pedig nyolcszázadik évfordulóját ülte meg minap. Szerkesztőségünk mindkét helyszínhez és alkalomhoz kapcsolódott, előbbihez annál is inkább, mert Kászonaltízben a szerzőkkel és az érdeklődő olvasókkal közösen örvendtünk a legkisebb székely székben élő és kutató szakemberek jobbnál jobb és hasznosabbnál hasznosabb írásait egybeölelő Kászonszék című melléklet bemutatóján. Prédikátorosan szólva a kászonszékiek olyan értékeket kerestek és őriztek meg írásaikban, hogy azokra akárhol és akármikor büszkék lehetnek – és lehetünk mi magunk is, akik egy kicsit odébb, más vidékeken születtünk. Végtére is: együvé tartozunk. Kászonaltízben el is hangzott, hogy rendelt ideje volna a parányi, de annál kedvesebb székről korábban is született történelmi, néprajzi, népművészeti, közművelődési, társadalomvizsgálati, másmilyen tárgyú írások egybegyűjtésének, lenne belőle vaskos és igen tartalmas kötet, az biztos. Úgyhogy: nosza! Ugyanez hangzott el Baróton is, ahova a szervezők egyfelől tudományos ülésszakra hívták haza az erdővidéki születésű-kötődésű kutatókat, s ki-ki a saját szakterületén adott elő érdekfeszítő ismereteket; másfelől arra is volt gondjuk, hogy a városban született képzőművészek közül háromnak – Bodosi Dániel, Gyulai Líviusz és Incze Mózes – az alkotásaiból egybegyűjtsenek egy közös tárlatra valót. Márpedig ezek az erdővidéki tartalmak is egytől egyig olyanok, hogy azok akárhol és akármikor ember eleibe valók!

Kistájak lelke mindez, emberek! A nagy egész mindezek nélkül nem lenne egész.