Olvasom minap a világhálón, hogy akadtak, akik olykor fullánkos megjegyzésektől sem ódzkodva kifogásolták, hogy Gábor Áron most befejezett eresztevényi síremlékére aránytalanul kicsi ágyúutánzatot helyeztek el, s bezzeg az erre fordított adóforintok és -lejek, s miegymás. Felettébb hasznos volta dacára is ingoványos hely ez a világháló, mert egyszer teljesen bután és gyanútlanul magam is beleszaladtam egy olyan billentyűbeszélgetésbe, amelynek során teljes tisztelettel, türelmesen, emberségesen, de esélytelenül próbáltam elmagyarázni a kákán is csomót keresőnek, hogy tárgyi tévedésben van az adott kérdésben, minekutána kénytelen voltam levonni a magam számára a következtetést: ezentúl alaposan meggondolom. Ilyenből többet nem kérek, és nem is kívánok senkinek. Úgyhogy Háromszék önvédelmi harca agyúit megöntő, a székely hadiipart megteremtő berecki ezermester sírját romboló kötekedéssel tenni-venni szándékozók bejegyzéseit olvasva csak nagyon halkan jegyzem meg: azért került a sírkő tetejére az akkoracska ágyúcska, mert Gyárfás Győző királyi mérnök uram által százharminchárom és fél esztendővel ezelőtt eleve úgy volt elképzelve. A terv leírása szerint ugyanis „az oszlop tetejére későbben alkalmazandó volna egy kiegészitő jelvényszerű diszités, még pedig egy teljes kiképezésű, kerekes ágyút ábrázoló öntvény”. Igaz, hogy nem öntvényből, hanem magyarvistai faragómesterek által kalotaszegi mészkőből készült el a síremléket lezáró, befejező ágyúcska, de éppen jó, mert a Prédikátortól is tudjuk, hogy mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak; s mivel ideje van a kövek egybegyűjtésének, hát ez és így történt nemrég Eresztevényben.
És hát a Prédikátornál maradva nem mehetünk el amellett sem, hogy ideje van a keresésnek és a megőrzésnek is. Erről a kettőről tett és tesz tanúbizonyságot Székelyföld két kicsiny térsége: Kászonszék és Erdővidék (is). Első írásos említésének előbbi hétszázadik, utóbbinak központja, Barót pedig nyolcszázadik évfordulóját ülte meg minap. Szerkesztőségünk mindkét helyszínhez és alkalomhoz kapcsolódott, előbbihez annál is inkább, mert Kászonaltízben a szerzőkkel és az érdeklődő olvasókkal közösen örvendtünk a legkisebb székely székben élő és kutató szakemberek jobbnál jobb és hasznosabbnál hasznosabb írásait egybeölelő Kászonszék című melléklet bemutatóján. Prédikátorosan szólva a kászonszékiek olyan értékeket kerestek és őriztek meg írásaikban, hogy azokra akárhol és akármikor büszkék lehetnek – és lehetünk mi magunk is, akik egy kicsit odébb, más vidékeken születtünk. Végtére is: együvé tartozunk. Kászonaltízben el is hangzott, hogy rendelt ideje volna a parányi, de annál kedvesebb székről korábban is született történelmi, néprajzi, népművészeti, közművelődési, társadalomvizsgálati, másmilyen tárgyú írások egybegyűjtésének, lenne belőle vaskos és igen tartalmas kötet, az biztos. Úgyhogy: nosza! Ugyanez hangzott el Baróton is, ahova a szervezők egyfelől tudományos ülésszakra hívták haza az erdővidéki születésű-kötődésű kutatókat, s ki-ki a saját szakterületén adott elő érdekfeszítő ismereteket; másfelől arra is volt gondjuk, hogy a városban született képzőművészek közül háromnak – Bodosi Dániel, Gyulai Líviusz és Incze Mózes – az alkotásaiból egybegyűjtsenek egy közös tárlatra valót. Márpedig ezek az erdővidéki tartalmak is egytől egyig olyanok, hogy azok akárhol és akármikor ember eleibe valók!
Kistájak lelke mindez, emberek! A nagy egész mindezek nélkül nem lenne egész.
