A falusi gyermekek hagyományos gyermekjátékai mai szemmel

Elsősorban saját gyermekkorom, tehát az 1950-es évek hagyományos játékait szeretném bemutatni. Az akkori falusi élet főbb vonásai olyanok lehettek, mint őseinké két-három évszázaddal azelőtt. A lakosság nagy része növénytermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkozott. Mindent megtermeltek, ami az élet fenntartásához szükséges volt. A gyermekek természeti környezetben nőttek, megismerték a növényeket és az állatvilágot. Már néhány éves koruktól a szülőknek segítettek a munkák elvégzésében.

A pszichológusok és a néprajzi szakemberek hangsúlyozzák a játék fontosságát a gyermek fejlődésében. Azt mondhatjuk, a játék a gyermek alaptevékenysége és örömforrása, segíti a gyermek érzelmi, értelmi és szociális fejlődését. A különböző fejlődési szakaszokban a gyermekeket más játékok érdeklik. Felsorolok néhány játékot, olyanokat, amelyeket a gyermekek maguk is elkészíthettek, miután a nagyobbak megmutatták nekik. Nem társasjátékokról van szó, hanem olyanokról, amelyeket a környezetükben található hulladék anyagokból vagy növényekből elő lehetett állítani. Ezek a játékok kitöltötték a gyermekek magányos óráit.

A gesztenyébe fúrt kicsi lyukba egy, két vagy három tyúktollat tettünk, feldobtuk, majd lassan szállt lefelé, mint az ejtőernyő, és közben forgó mozgást végzett. A sípoknak sokféle fajtáját ismertük, amelyek különböző növényekből készültek. Egy gyermekláncfű négy-öt centiméteres szárát könnyű volt megszólaltatni, ha egyik végét kissé összenyomtuk, és belefújtunk. A töklevél szárából egy mélyebb hangú síp készülhetett. Erőteljesebb volt a fűzfa héjából készült síp, amelyhez azonban bicska kellett: a fűzfaág egy centiméteres, vékonyabb részéről egy négy-öt centiméteres szakaszt leválasztunk, majd a bicska nyelének ütögetésével elérjük, hogy a héj leváljon, és sípnak alkalmas legyen. Ennek a fűzfasípnak a továbbfejlesztésével egy egyszerűbb furulyát is lehet készíteni a megfelelő bevágások hozzáadásával. Surrogó hangot adott ki egy nagyobb gomb is, ha két ellentétes lyukat cérnával összefogtunk, a cérnát harminc-negyven centiméteres hosszúságban összekötöttük, és két tenyér között húzogatással pergettük. A kukorica szárából hegedűt is készítettünk. Erre egy vastagabb és egy vékonyabb szárrészt használtunk, amelyeknek felhasítottuk a vájt oldalon a húrnak való részeket, és ezeket kitámasztottuk pálcikákkal. A két hegedű egymáson való húzogatásával erőteljes hangzásokat értünk el. Ha a kukorica száráról van szó, akkor leírom, hogyan készítettünk belőle vízimalmot, ami nálunk a Küküllő partján is működött. Egy vastagabb kukoricaszárrészt átszúrtunk három-négy egyenlő hosszúságú vesszővel, és a végére vékony kukoricaszárból lapátokat szereltünk. Ezt a szerkezetet két ágasfa segítségével a patakvíz fölé szereltük. Nagyon szépen működött egészen addig, amíg a szomszédgyermekek szétszedték. A dinamikusabb játékok közül szerettem a karikázást. Egy húszcentis vaskarikát szépen lehetett drótból hajlított bot segítségével hajtani. Az abroncsot egyszerűen fadarabbal, ütögetéssel hajtottuk.

A fiúk kedvelték a nyíl készítését, amit fűzfaág hajlításával oldottak meg. Hasonlóan a parittya is kedvelt volt, de ugyanolyan veszélyes is lehetett. A legfontosabb része a gumiszalag volt, amelynek közepére bőrből perselyt tettünk, a végeit ágasfához kötöttük. A puska, lyukas kulcs és szeg segítségével működött, amiket dróttal összekötöttünk. A kulcs belsejébe gyufafejből nyert anyag került, majd a szeg következett. A szeget erőteljesen kőhöz kellett verni, azért, hogy a puska szólaljon meg. A puska szelídebb változata bodzafa ágából készült. Mint ismeretes, ennek a fának a belsejében lágy anyag van, amit könnyen ki lehet szedni. A golyók vizes csepűből készültek. A cső egyik végébe került egy golyó, a másik végébe egy dugattyú indult, melynek végére vizes csepűkötő lett tekerve azért, hogy hogy jól zárjon. A dugattyú előrehaladásával a sűrített levegő kirepítette a golyót. Ez a szerkezet vízipuskaként is működhetett, ha golyó helyett egy megfelelő nagyságú gombot tettünk a cső végébe. A dugattyú segítségével vizet szívtunk a csőbe, visszanyomással pedig kilövelltük.

Rudolf Steiner a Waldorf-iskola elindítója volt, amelyben a kézműves mesterségeknek is nagy jelentőséget tulajdonítanak. A gyermekek megismerkednek az anyagokkal, eszközökkel, gyakorlati eljárásokkal, mert ezek az intellektuális képzéssel együtt hozzájárulnak személyiségük fejlődéséhez. Gyermekkoromban is a felnőtteket utánozva a hagyományos mesterségek fogásait gyakoroltuk. A kukoricacsuhé felhasználásával lábasalávalót és lábtörlőt készítettünk, na és a puliszkás fazék kosarát, mert amikor levették a tűzről, továbbra is keverni kellett a forró puliszkát. A gyermekek feladatai között szerepelt a kapálás, kaszálás, a széna begyűjtése és a háziállatok gondozása is.

Érdemesnek tartom néhány mondatban bemutatni Jean Piaget (1896– 1980) svájci pszichológus munkásságát is, mert szoros kapcsolatot látott a játék és a gyermek szellemi fejlődése között. Szerinte a gyermek a játékban konstrukciókat, gondolati sémákat, emlékeket hoz létre tapasztalataiból, amelyeket később felidéz és alkalmaz élete során. A játékfejlődés útjai a következők: 0–2 év: a mozgásos koordináció fejlődése; 2–7 év: a szimbólumképzés szakaszába lép, a szerepjátékok fontossá válnak, fejlődik fantáziájuk; 7–9 év: a szabályhangsúlyos játékokkal fejlődik erkölcsi érzékük; 9–13 év: ilyenkor a tanulás lesz fő tevékenységük, de szabadidejükben a szabályjátékok is szerepelnek. Piaget ezeket a megfigyeléseket saját lányai fejlődésében tapasztalta. A tanuláselmélet terén is végzett kutatásokat, amelynek során azt bizonyította, hogy ,,az ember teljes mértékben a tapasztalatok és a tanulás eredménye”.

A játék jelenléte a magasabb tudományokban is bizonyított. Neumann János (1903–1957) a játékelméletet alkalmazta a közgazdaságtanban, hadászatban, társasjátékokban, evolúcióelméletben. A matematikai elméletek, mint például a valószínűségszámítás képezik a játékelmélet alapjait. Munkásságával hozzájárult a számítógépek kifejlesztéséhez, amelynek első példánya 1944-ben készült az ő közreműködésével.

Ha betekintünk a művészetek történetébe, láthatjuk, hogy a művészeket érdekelték a játékok ábrázolása is. Egyik régebbi példa erre id. Pieter Bruegel flamand festő Gyermekjátékok című festménye 1560-ból, amelyen kétszáz gyermek és nyolcvan játék szerepel. A jeleneteket felülnézetből mutatja azért, hogy minden játékot látni lehessen. A kártyajáték társadalmilag elfogadott volt, így sok festményt ismerünk ezzel a témával. Caravaggio olasz festő a 16–17. század fordulóján élt, Kártyázók című munkája életképszerű, manierista stílusú. Paul Cézanne posztimpresszionista festő az 1890-es években festette a Kártyajátékosok című festményt, amely nemrég óriási áron cserélt gazdát, gondolom azért, mert a festő példaképe lett a következő nemzedékeknek. A magyar művészet tájain is vannak játékokat ábrázoló munkák, így Glatz Oszkár Birkózó fiúk (1901), és id. Ferenczy Károly Kavicsot hajigáló fiúk című festménye (1890). Csak néhány példa, de ezeken kívül sok festmény, szobor bizonyítja, hogy a művészek is komolyan vették a játékot. Egy művész mondta egykor: „Én játszom, de ti vegyetek komolyan.”