A kolozsvári vívósport 200 éve margójára

Rejt a kolozsvári sportélet olyan kincseket is, amelyek egyediek az egyetemes sporttörténetben. Olyanokat, amelyek egyaránt részei a magyar és a román sportmúltnak, és amelyekre mi kolozsváriak igen büszkék lehetünk. Ilyen kincs a kettőszáz éves szervezett vívóélet története* – amely önmagában is óriási sikertörténet.

Kevés olyan közösség létezik, amely ilyen hosszú folytonos, szervezett eseménysort datál – és ami a legfontosabb, immáron dokumentál is. Mert mi, kolozsváriak, kisebb túlzással élve a kettőszáz év vívásának minden percével el tudunk számolni.

Tudjuk, ki alakított először vívóiskolát Kolozsváron: Gaetano Biasini 1818-ban. Ugyanakkor feljegyeztük, ez az iskola mikor vált nyilvános szervezetté: 1824-ben, Bölöni Farkas Sándornak köszönhetően. És ha már a nevét említettük, akkor ismerjük egyben az első erdélyi „sportmenedzsert” is.

Ismerjük ezen vívóiskola alapítóit: akik adományának köszönhetően az intézet 1833-tól részvénytársasági formában a szegényebb sorsú vívók számára is megnyithatta kapuit.

Tisztában vagyunk vele, hogy mekkora erőfeszítés volt elődeink számára a vívóiskola újraalapítása és fenntartása a bukott szabadságharc után.

Immáron fényképekkel is dokumentáltuk, hol volt Kolozsvár első szakszerű torna- és vívóterme, a Tornavívóda, amely 1872-től biztosította többek között a szakszerű vívás oktatását. Hasonlóképp korabeli képről ismerjük az 1880-as évek vívóit is.

A kolozsvári tudományegyetem volt az első Magyarországon, amely állandó torna- és vívótermet alakíttatott ki, ugyanakkor szakszerű oktatót alkalmazott, hogy az egyetemi sportélet a legmagasabb nívón történjen. Ennek alátámasztására elég egy név: Posta Sándor, aki Kolozsváron vált országosan ismert vívóvá, és 1924-ben magyar színekben olimpiai bajnok lett.

Becsüljük Ozoray-Schenker Lajos, Kolozsvár legsikeresebb edzőjének munkásságát, s mindazt, amit az 1920-as évek elejétől nyugdíjazásáig tett! Hiszen idősebb korában, az ötvenes években is igazi sikerkovács volt, három nemzetközi sikerben is fontos szerepe volt: tanítványai szerezték Románia első érmét világversenyen, az első olimpiai érmet, illetve az első világbajnoki címet: Uray Zoltán, Orbán Olga és ifj. Guráth Béla személyében.

Ma is „díva” Kolozsváron Orbán Olga – ma is rajonganak érte mindazok, akik ismerik, látták vagy hallottak arról, hogyan vívott ő közel harminc éves karrierje alatt. Erre három évszám a bizonyíték: 1956, 1962, 1969 – egy olimpiai ezüst és két világbajnoki cím, egyéniben és csapattal – a többiről oldalakat lehet írni.

És büszkeségünk, hogy Kolozsvárról indult Pap János ifjúsági világbajnok kardozó, olimpiai érmes versenyző, aki fantasztikus sportdiplomata karriert futott be: a nemzetközi vívószövetség technikai igazgatójaként forradalmasította a vívóversenyek lebonyolításának rendszerét. Öt olimpia és több mint harminc vívóvilágverseny főszervezője volt.

És ne feledkezzünk meg Habala Péterről, akinek az élete összefonódik a vívással, aki ma is aktív, emellett a legújabb sikerek kovácsa. Sikerei közül nehéz választani, ennek ellenére Radu Dărăban neve felett nem lehet elsiklani: mióta visszatért Kolozsvárra, Habala irányításával rekord számú román bajnoki címe lett (9 országos bajnoki cím – és ez a szám tovább nőhet), illetve immár kolozsvári edzőként tevékenykedik mestere mellett. Gyönyörű példája a kontinuitásnak.

Ízelítőként válogatott események, amelyekre igen büszkék vagyunk. De a realitáshoz hozzátartozik, hogy ezek közül számos eseményt nem jegyez a román sporttörténet. És itt álljunk is meg egy pillanatra két – szerintem igen reprezentatív – történet erejéig.

„Visszamentem a kollégiumba, ahol laktunk, megvacsoráztam, boldogan, hogy döntős vagyok, kértem egy üveg sört. Amikor a sör vége felé tartottam, Sanyi bácsi (Csipler Sándor – szerző megj.) jött ordítva: »Tedd le azt a sört, te szerencsétlen! Telefonáltak, hogy mégis megtartják a döntőt«.

Szerencsére a formám megvolt, a sör adott egy kis önbizalmat, én pedig életemben olyan jól nem vívtam, mint akkor. Egy találaton múlott, hogy nem kerültem kettős döntőbe Gyuriczával (Gyuricza József – szerző megj.), így lettem aztán harmadik, mert Szőcsnek (Szőcs Bertalan – szerző megj.) is ugyanannyi győzelme volt, mint nekem. Egy tuson múlott, hogy nem voltam második, és két tuson, hogy nem lettem első.” (Uray Zoltán visszaemlékezései)

„A döntőbe »besétált«, de ott megtorpant, és egy vereséggel indult. A középdöntőben id. Guráth Béla régi barátjának, a marosvásárhelyi születésű Szabó Lászlónak, a Budapesti OSC edzőjének a kérésére leadott Szekeresnek, a Honvéd vívójának egy asszót. A leadott asszókat pedig vissza kell adni (íratlan törvény, ezt kívánja a becsület), de a budapesti vívó a csörte előtt röviden közölte ellenfelével, nem adja vissza az asszót! Ez hirtelen megzavarta versenyzőnket, nem tudott koncentrálni és veszített. Ezután viszont sikerült legyőznie a későbbi háromszoros világbajnok Alekszej Nyikancsikovot. A kilences döntő folyamán a magyar szövetségi kapitány is segített, a szintén balkezes Dunay Pál (1932-es párbajtőr Európa-bajnok) taktikai tanácsai és biztató szavai: »Fiam, benned látom az utódomat«. A román ifjúsági válogatottat kísérő Csipler és Vîlcea edzőktől hiába várt stratégiai tanácsokat, mert egyikük sem párbajtőrözött.”

Nagy volt a sértődés, amikor a frissen sült világbajnok a nagy nyilvánosság előtt megköszönte Dunay Pál támogatását. A legutolsó csörtét Nyikancsikov és Szekeres vívta. Guráth már csak drukkolni tudott a magyar vívónak, aki végül nyert, így Guráth megszerezte pályafutása legjelentősebb eredményét, és egyben Románia első ifjúsági világbajnoki címét.”(Guráth Béla visszaemlékezései)

Ne gondolják, hogy apró, jelentéktelen visszaemlékezésekről van szó. Egyik sincs túllicitálva. Az első eseménysor a román vívás első világversenyen szerzett érmét örökíti meg – Uray Zoltán nyerte az 1954-es főiskolás világbajnokságon. A második a román vívás első aranyérme – ifj. Guráth Béla „hozta” az 1960-as ifjúsági világbajnokságról. És miért fontosak? Mert ezeket egyetlen romániai szakirodalmi mű sem dokumentálta soha.

Kolozsvár sporttörténetét csak mi, kolozsváriak kutathatjuk fel, a helyi sportolók és hozzátartozók közreműködésével. S íme, a vívók élen jártak, adott a létező legjobb példa, hogyan kell ezt a feladatot elvégezni. Biasini, Farkas Sándor, Vermes, Posta, Ozoray-Schenker, a Hintz fiúk, Guráth és fia, Uray, Orbán, Ghilezan, Pap, Habala, Gyurkán, Codreanu, Dărăban. És sokan-sokan mások. Akiknek nevét és eredményeit immáron egy album őrzi, amely ráadásul két nyelven is megjelent, növelve ezzel hiánypótló jellegét.

Minden olyan munka szükséges, amely segít megmenteni a sportértéket: ezek még léteznek és ismertek, a kolozsvári kultúrtörténet szerves részét képezik. És ez volt a célja a szerkesztő csapatnak, élén dr. Guráth Bélával. A feladat pedig – szubjektív véleményem szerint – jelesre sikerült!

*Kolozsvári vívás. A kolozsvári vívók és vívómesterek bicentenáriuma 1818–2018 Kolozsvár, Kriterion Kiadó, 2018.