Köszöntöm a néprajzkutató dr. Ilyés Sándort, aki az 1990-ben újraszerveződött kolozsvári néprajzi iskolában alakította ki szakmai identitását. Azon töprengő, vállalkozó kedvű fiatal szakemberek egyike, akik önálló kutatást kezdeményeztek, s tudományos eredményük az erdélyi és az általános magyar néprajzi-antropológiai tudomány úttörő és időtálló teljesítménye. Ilyés Sándor – származásából eredően is – a kolozsvári munkás csoportidentitások és -kultúrák emlékének feltárására vállalkozott.
Néprajzi, antropológiai és szociológiai szemléletet ötvözve egy hallgatólagos sztereotípiát számol fel. Arra figyelmeztet, hogy az (egyoldalúan) zárt világként, organikus és hagyományos kultúra helyszíneként kezelt falu mellett érdemes ráfigyelni az elitkultúrával, az ipari hagyományokkal azonosított, bonyolult és sokszínű társadalom által lakott, heterogenetikus, új hatásokat befogadó városi világra. Olyan világ ez, amely sajátos urbánus életmodellt éltetett, ugyanakkor azonban mind a nagyárosokkal, mind a környező falvakkal sokféle, kétirányú kapcsolatot tartott. A város iránti érdeklődést az 1930-as, az 1950-es s az 1970-es években újabb és újabb kultúra- és társadalomtörténeti kérdések motiválták. Ilyés Sándor azt követi nyomon, hogy a bennszülöttek és a városra frissen beköltözöttek, a sajátos foglalkozású csoportok (fások, vasasok, bőrösök) a teret hogyan alakították lokalitássá, életvilággá, hogyan alakítottak ki csoportkulturális életvezetési stratégiákat, együttélési, városépítő habitusokat. A változó, kincses-tornyos-iparos Kolozsvár a 20. század során a szülőföld otthonosságát és élményét nyújtotta lakóinak, ugyanúgy nosztalgiára ösztönözte elköltözött szülötteit, mint Petőfi Sándort egykor a nagy Duna mentében álló kis lak. De Kolozsvárt magukénak érezték mindazok is, akik dolgozni, tanulni, világot látni, művelődni és szórakozni vagy vásárolni jöttek fel a városba.
A változatos emlékezéseket, valamint a kéziratos és nyomtatott forrásokat (szépirodalom, emlékirat, sajtó) egyaránt felhasználó, módszeres kutatása révén Ilyés Sándor megmentette számunkra azt a kolozsvári világot, amelyet az államosítás teljesen elsöpört, s amelyet csupán egyes szépírók (Nagy István, Bálint Tibor, Méhes György, Szilágyi István) fikciót, tényeket, élményeket és gondolatokat ötvöző regényeiből ismertünk. Az immár kötetként megjelent doktori disszertáció az erdélyi városantropológiai kutatások, akárcsak a kolozsvári narratív identitás alapmunkája lett. (Kolozsvári munkásklubok az 1950-1960-as években. Kriza János Néprajzi Társaság – Nemzeti Kisebbségkutató intézet, Kolozsvár, 2013).
Fontosnak tartom azt is kiemelni, hogy a Kriza János Néprajzi Társaság tudományos titkáraként, pályázati és könyvkiadási felelőseként Ilyés Sándor szervesen beépült a folytonos intézményi munkába, amely a romániai magyar társadalom néprajzi-antropológiai sajátosságainak feltárását és népszerűsítését biztosítja. A moldvai csángó társadalom és kultúra kutatásának összegzését jelentő néprajzi bibliográfia kiemelkedő tudomány- és kutatástörténeti szintézis (Ilyés Sándor – Pozsony Ferenc – Tánczos Vilmos szerk: A moldvai csángók bibliográfiája. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2006). A társaság több évkönyvének, a Lenyomatok című tanulmánykötet sorozat több kiadványának szerkesztője volt.
A divatok és a támogatási konjunktúrák közepette (és ellenére) szerepet vállal a professzionalizmus megőrzésében, meghonosításában és érvényesítésében. Köteteket szerkeszt, konferenciákat szervez, neve a társaság által szervezett szakmai programokkal kapcsolódik össze. Ilyen minőségben része van a kolozsvári néprajzi képzésben is. Szemináriumot vezet, a diákok kutatását véleményezi. A szakmai középnemzedéknek az a képviselője, aki nemcsak továbbviszi a szakmai hagyományokat, hanem közvéleményt formál, részt vesz egy nemzedék felkészítésében.
Szép, időtálló megvalósításaiért köszöntöm Ilyés Sándort. Akárcsak az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, amely figyelemmel kíséri a romániai magyar közélet szociális és értékvilágát. Örülök annak, hogy a tudós Bányai János nevét viselő díjat 2014-ben dr. Ilyés Sándornak adományozza.
(Elhangzott 2014. április 12-én Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)
