„A nyelv ma néktek végső menedéktek, / A nyelv ma tündérvár és katakomba” – írta kilencven évvel ezelőtt Reményik Sándor Az ige című versének metaforái mit sem vesztettek fényükből az eltelt három emberöltő alatt, mintha talán még szebben ragyogna patinájuk. Időközben ugyanis felépült a költemény megírásakor képzelt-vágyott tündérvár, anyanyelvünknek, anyanyelvi kultúránknak a tündérvára. Szép lett, büszkék lehetünk rá. A vár alatt viszont ott vannak a katakombák, a csapdák, a buktatók labirintusa, amit végig kell járnia annak, aki a tündérvár első szintjére akar jutni.
A nagyváradi Kiss Stúdió Színház alapítói, a Kiss Törék Ildikó – Varga Vilmos művészházaspár húsz esztendővel ezelőtt úgy indult el ezeknek a katakombáknak a bejárására, hogy talán nem is tudták, mennyit kell majd menniük a felszínig. Színházat akartak, magánszínházat, ahol az abszolút főszerep az anyanyelvé legyen. Elvinni a szót a bel- és külföldön élő magyar szórványba, megismertetni irodalmunk értékeit olyan közösségekkel, akik talán még nem is hallották azokat a műveket, vagy már elfelejtették az „összekötő szöveget”. A húsz évvel ezelőtti hőskorszakban könnyebbnek tűntek az úttörő vállalkozások, sorra indultak be olyan intézmények, amelyekből emelkedni kezdett a Reményik-kimondta tündérvár. Csakhogy a hőskorok legfőbb jellemzője a tiszavirág-lét: az egyre több pénzügyi rendelkezés, elszámolási megszorítások, lefaragott határidők sorra oltották ki a kezdeményezéseket. Kiderült, hogy nem intézményt létesíteni, hanem azt megtartani az igazán nagy feladat. A Kiss Stúdió felvette a megváltozott idők eléjük dobott kesztyűjét: kimondva vagy kimondatlanul 2000-ben készült el Az ember tragédiájának Varga Vilmos rendezte, az eszmei gerincoszlopot kidomborító, templomokban, kisebb vagy nagyobb termekben előadható telitalálata. Itthon is, Németország távoli vidékein is felhangzottak Madách szavai. Csakúgy, mint az ezt követő, lassan kettejükre korlátozódó színpadi játékaik gondolatai. Egyre nehezebbek lettek a pályázati feltételek, egyre kevesebb segítség érkezett, de emelt fővel érték meg a huszadik évfordulót. Szerencsém van, hogy lassan tizenöt éve sok műsorukban közreműködhettem, azért is merem állítani, hogy amit Kiss Törék Ildikó adminisztráció címén magára vállal, az titáni teher. Sokszor nem is értem, hogy bírja ezt a vállalást vállal. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Bánffy Miklós-díja jelképes enyhülést jelenthet a teherviselésben, megtisztelő, ugyanakkor vigasztaló is a Reményik Sándor nagyformátumú kortársa nevéhez kötött díj, hisz Bánffy Miklós is azok közé tartozott, akiknek a legfontosabb a megtartás volt. Köszönöm a megtisztelő lehetőséget, hogy mindezt én mondhattam el, további sok sikert kívánva gratulálok a Kiss Stúdió Színháznak.
(Elhangzott 2014. április 12-én Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)
