A mi hősünk Mihály Lajos detrehemtelepi lelkipásztor és felesége, Mihály Zsuzsánna kántornő. Úgy gondoljuk, hogy a detrehemtelepi házaspár életútja és munkássága rendkívül kiemelkedő, mivel olyan „csodákat” tettek, amelyekkel a közösség életét nagymértékben megváltoztatták. Mihály Lajos és családtagjai annak szentelték életüket, hogy a detrehemtelepi egyházközösség egy olyan lakóhellyé kovácsolódjon, ahol a gyermekek megfelelő oktatásban, iskolán kívüli programokban részesülnek.
Idősebb Deák János munkássága
Bevezető
Miriszló a Maros kanyarulatában, annak jobb partján, Nagyenyedtől csupán öt kilométerre fekvő Fehér megyei község. Elnevezése minden bizonnyal a szláv Miroslav személynévből ered.1 Első írásos említése a 13. századból származik Myroslov alakban.
A sóraktárral rendelkező település már a középkortól a marosi sószállítás egyik állomása volt. 1600. szeptember 18-ra datálható az a csata, amelyben Mihály vajda seregeire döntő vereséget mértek az erdélyi Habsburg-seregek. A 18. század elejétől fontos református anyaegyháza van.2
A 19. században és a 20. század elején szőlőit a nagyenyedi kollégium birtokolta. Régi házai két-, az újabbak már háromosztatúak voltak, az utcai szoba már mindenütt modern berendezésű. A magyar férfiak ünneplő viselete kék vagy barna darócujjasból, az enyedi szűcsök által készített, karmazsin zsinórozással és bojtokkal díszített fehér mellesből, fekete nyakkendőből és kis, kerek kalapból állt. Román hatásra terjedt el ünneplő viseletükben a bőrtüsző. Lábbeliként csizmát vagy bocskort húztak. A legények térdig érő vászon legényinget viseltek. Korábban a női viseletnek is részét képezte a melles vagy a ködmön. A főút mellett haditemető található.
1834-ben lebontották a régi templomot, és bent a községben, a papi telekhez tartozó kertben új templom alapjait rakták le. A templom a gyülekezet erejéből, az enyedi Bethlen Gábor főiskola segítségével épült tíz éven át, az ünnepélyes felszentelés 1844. szeptember 22-én volt. 2007-ben döntött a presbitérium a templom felújításáról, amelyet egy év múlva szándékoztak elvégezni. Az egyházközség a szükséges anyagi fedezetnek csak egy részével rendelkezett, ezért a hívek támogatását kérték. A sok adomány ellenére a legszükségesebb javításokat sem fedezte volna a meglévő összeg. Isten azonban váratlanul kirendelte a hiányzót: a hűséges templomjáró, Csép Tamás és családja megnyerte a lottón a főnyeremény felét. Ezt követően a család felajánlotta, hogy vállalja a templom teljes felújításának költségeit. A munkálatokat, amelyek több mint három és fél milliárd régi lejbe kerültek, 2008 júliusában kezdték el és 2009 márciusában fejezték be.
Az 1910-es népszámlálás szerint a lakosság nagy része magyar volt, nem elhanyagolható számú román és cigány kisebbséggel. Az 1992-es népszámláláskor már a románság volt többségben, a számbeli kisebbségbe került magyarok mellett továbbra is éltek itt cigányok. 2002-ben 908 lakosából 568 vallotta magát román, 318 magyar és 21 cigány nemzetiségűnek; 565 ortodoxnak, 287 pedig reformátusnak.
Látnivalói közé tartoznak a középkori erődített templomának romjai, illetve a 19. században épített református temploma.
Emléktöredékek Deák János munkásságáról
Szabó Csilla Erzsébet óvónő 1995 óta dolgozik Miriszlón. Akkor alakult meg itt a magyar óvodai csoport, amikor ő maga is elkezdte pályafutását. Helybéli értelmiségiként, illetve Deák János személyes ismerőseként vele beszélgettünk. Mint mondta, tavaly (2017-ben – szerk. megj.) a pedagógusok világnapja alkalmából dolgozatot kellett írnia, amelynek a helybéli magyar iskola története volt a témája. Bevallása szerint azt gondolta, hogy csak csettint egyet, és meglesz a dolgozat, de az idős néniktől kérdezősködve egyre érdekesebb információk birtokába jutott. Az idősebbekkel folytatott beszélgetései alkalmával több korábbi tanító neve mellett a Deák Jánosé is elhangzott, aki ugyan nem sok évig tanított Miriszlón, de akinek munkásságát dicsérő szavakkal méltatták, hiszen sokat tett a helybéli magyarságért, és összefogta a közösséget. A Deák Jánosról hallottak között az óvónőnek az tetszett a legjobban, hogy olyan években, a kommunista diktatúra idején a tanító addig tartotta fenn a magyar tagozatot, ameddig csak lehetett.
Deák Jánost mindenki ismeri a faluban, mert maga is miriszlói születésű, és rokonai is élnek még ott. Például Deák Ibolya, aki egyben diákja is volt. Tulajdonképpen a nyugdíjas tanító bácsi Trozner Józsefet váltotta fel, az akkori esperes megbízásából.

Deák János érettségi tablója. Kovács Kinga Tünde felvétele
A trianoni döntés után megszűntették a magyar osztályokatt, kipakolták az állami iskola épületéből, így Trozner József házról-házra járva tanított egy-két évig, amíg a magyar családok összefogásával a gyülekezet telkén felépült a miriszlói református magyar iskola, amely a mai művelődési otthon első terme. Miriszlón 1947-ben Deák János kántortanító vette át Trozner József helyét, aki az 1948-as reformtörvény következményeként megszüntetett 5–7. osztály újraindítását kérvényezte, amit az 1960-as évekig engedélyeztek. Ekkor a létszám csökkenése miatt végleg megszünt az 5–7. osztály. Közben 1952-ben két újabb teremmel bővítették az iskolát, mivel a diákok akkori nagy létszáma miatt az addigi terem kicsinek bizonyult.
Szabó Csilla Erzsébet óvónő elmondása szerint e dolgozat írásakor 12 óvodás volt a magyar tannyelvű csoportban a román csoport mellett. A magyar óvodások közül négy tiszta román, öt tiszta magyar, három pedig vegyes, román–magyar házasságból származik. A gyermekek létszáma rohamosan csökken. Amikor a magyar csoport 1995-ben újraindult, 16 gyermek volt, néhány éve a létszám hat–nyolc főre csökkent. Az óvónő iskolán kívüli számos tevékenység által igyekszik fejleszteni a gyermekek személyiségét, erősíteni nemzeti identitásukat. Olyan tevékenységek zajlanak az intézmény keretében, mint a néptánc oktatása, a tánccsoport működése (Miriszló Gyöngye Néptánccsoport), amely 2012-ben alakult. A tánccsoportban a gyermekek nagyobb része miriszlói, a szomszédos Marosdécséből kevesebben járnak. Egy politikai nézeteltérés miatt a múltban a két település között megromlott a viszony, ellenben egyre több kulturális rendezvény kapcsán igyekeznek együttműködni. Miriszlón olyan kulturális rendezvényeket szerveznek, amelyek a magyarságért és a magyarságról szólnak, például a Miriszlói Magyar Kulturális Napok, a Miriszló Gyöngye Fesztivál.
Deák Ibolya, a rokon és egykori diák úgy tudja, hogy Deák János Miriszlón, egy falu végi házban született. Deák János és testvérei – két leány és egy fiú – falun nevelkedtek, de csak János járt egyetemre. Előbb a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végezte a tanítóképzőt, majd Miriszlón tanított egy ideig. Fiatal tanítóként egy falubeli leányt, Deák Ibolya nagynénjét, Hegedűs-Sipos Zsuzsánnát vette feleségül, aki szintén Nagyenyeden végezte az iskolát. Miután egybekeltek, Miriszlón, majd 1952-től Székelykocsárdon tanítottak mindketten, ezután Deák János egyetemet végzett, latin–román szakos tanár lett. Házasságukból egy fiú és egy leány született, mindketten egyetemet végeztek, ifj. Deák János fizika–kémia szakos tanár, 1990-ben került Mezőpanitba, 2000-óta az ottani Kádár Márton Általános Iskola igazgatója. A Deák házaspár együtt ment nyugdíjba, és Marosvásárhelyre költöztek. Deák János legutóbb 2016-ban, a Magyar Napok idején látogatott el szülőfalujába, így volt alkalma megtekinteni az egykori diákjai unokáiból álló, és a színpadon fellépő tánccsoportot. Idén (2018-ban – szerk. megj) is el akart jönni Halottak napján a szülei és hitvese sírjához, de egészségi okok miatt nem utazhatott.

A szerzők és vezető tanáruk Miriszló határában. Szabó Csilla Erzsébet felvétele
Deák Ibolya Deák Jánost nagyon szép, ügyes férfiként írta le. Úgy véli, napjainkban is nagyon sokan emlékeznek még rá, mivel megpróbálta erősíteni a helyi közösség magyarságtudatát. Munkásságát a helyi értelmiségi réteg is értékelte, és olyan neves egyéniséget is a barátjának mondhatott, mint Sütő András. Egykori diákja szerint Deák János nagyon jó tanár volt, és nagyon sokat foglalkozott a gyermekekkel. Nagy figyelmet szentelt a gyakorlati tudás átadására, diákjai leginkább a kézimunka óráit szerették. Az óra keretében a fiúk barkácsolhattak, a lányok hímeztek, fontak stb. Elevenen él az emlékezetben, hogy a tanító bácsi színdarabok megtanításával is foglalkozott, elődje, Trozner József példáját követve. Deák Ibolya emlékei szerint egy versenyen az Én vagyok a falu rossza egyedül című színdarabbal elnyerték a fődíjat.
Deák János meg nem valósított terve volt, hogy a régi templom mellé emlékoszlopot állítson. Azonban amikor öregedni kezdett, a fiatalság már nem állt mellé e terv kivitelezésében.
„A magam sorsa felől”
2018 novemberében a csapat néhány tagja felkereste a 92 éves Deák Jánost marosvásárhelyi otthonában. Miriszló szülöttje és egykori kántortanítója, illetve román–latin szakos tanára az általunk előzetesen összeállított kérdésekre szívesen válaszolt, előre elkészített jegyzeteit olvasta fel, és egészítette ki az interjú során. Így tudtunk meg életéről és munkájáról sok-sok, érdekes adalékot. 1927. október 28-án született Miriszló községben, az egykori Alsó-Fehér vármegyében, Enyed járásban. Az első négy osztályt szülőfalujában végezte. 1939-ben Trozner József tanító biztatására szülei a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanítóképzős osztályába íratták, ahol 1947-ben fejezte be tanulmányait, és visszakerült kántortanítónak Miriszlóra, egykori oktatója és példaképe helyére. A többgyermekes család legkisebb tagjaként anyagi meggondolásból is folytatta tanulmányait, hiszen szülei arra törekedtek, hogy önálló életre neveljék, és maga választotta mesterségének köszönhetően tudja eltartani magát.

Interjúkészítés után Szabó Csilla Erzsébet óvónővel. Balról jobbra: Szabó Kriszta Katalin, Szabó Csilla
Erzsébet és Mészáros Réka Kyra. Kovács Kinga Tünde felvétele
Miriszlói munkássága alatt Horváth Margittal, Nagy Jenőnével dolgozott együtt, aki nagyenyedi származású volt. A miriszlói iskola ekkor két tanerős volt. Deák János vasárnapi iskolát, gyermekkórust, gyermekszínjátszást, dalárdát szervezett, amelyek segítségével összetartotta a közösséget. Szavait idézve ő volt a „mindenes” abban az időben.
A háború idején sokan nem tudtak iskolába járni, ezért írástudatlanok maradtak. A családfők bevonultak katonának, így a 10–13 éves gyermekeket fogták munkára. Deák János nemcsak a kisdiákokkal foglalkozott, hanem azokkal is, akik az adott nehéz körülmények közepette/következtében, önhibájukon kívül nem sajátíthatták el az írás-olvasás fortélyait.
A második világháború után megalakult Magyar Népi Szövetség keretében is szerepet vállalt Deák János. Mint mondta, az MNSZ-nek Miriszlón több mint száz tagja volt, azonban a Gheorghe Gheorghiu-Dej nevével fémjelzett, sztálinista típusú kommunista diktatúra kiteljesedése idején, 1953-ban megszűntették. Ellenben fontos megemlíteni, hogy a helyi Magyar Népi Szövetség keretében Deák János színjátszó csoportot működtetett, tevékenysége pedig felért egy nyelvművelő munkájával. Egyebek mellett arra törekedett, hogy szorgalmazására a gyermekek elhagyják az „a”-zó beszédet: ,,Úgy eszik a barnyúk a karpát, hagy még serceg a tarkuk.” Továbbá igyekezett megfékezni a románból átvett szavak használatát, például a toacă helyett a kerepelő, a panusa (románul pănușă) helyett a kukoricahéj használatát sulykolta. Ugyanis – miként Erdély sok más vidékén és településén – Miriszlón is nagy hatással volt a román nyelv a magyarra. A vegyes házasságok és a román nyelv elterjedése veszélyt jelentett a magyar emberekre nézve, mivel a nyelvvel egy időben a nemzeti identitásuk is torzult.
Miriszlón amúgy az 1800-as években csak tíz román család volt, 1900-ra viszont egyenlő arányban oszlott meg a magyar és a román lakosság. A két közösség egymástól elkülönülve élt: a magyarok a falu alsó felében, a Nagyenyedhez közelebb eső részen laktak, míg a románok a hajdani település szélén, a felső szegletén telepedtek le.
Deák János nagy álma volt, hogy a templomban magyar irodalmat is tanítson a délutáni istentisztelet után. Az volt a terve, hogy az istentisztelet után tíz percre lekösse a hívek figyelmét. Irodalomtörténeti kronológiát figyelembe véve hetente egy-egy szövegről szeretett volna szólni néhány percben. Az első szöveg, amiről ténylegesen volt alkalma beszélni, az a Halotti beszéd és könyörgés című nyelvemlékünk volt. Szeretett volna a „vecsernyén” beszélni Mikes Kelemen törökországi leveleitől kezdve a hitvitázó irodalomig, viszont ez nem sikerült neki.
Takács András Csaba, id. Deák János
és Szabó Kriszta Katalin az idős oktató
marosvásárhelyi otthonában, 2018-ban.
Kovács Kinga Tünde felvétele
Nem valósíthatta meg álmát, mert behívták katonának, és mire hazatért, a kántori földeket elvették, köztük az övéit is. A nővérei férjhez mentek, a bátyja megnősült, ő pedig egyedül maradt otthon a szüleivel. A tanítóktól a földeket elvették, azonban a fizetéseket nem növelték, ezért sok tanár számára lehetetlenné vált családja eltartása. Sok tanító ebben a nehéz időszakban sorkoszton élt, viszont ő nem volt annyira rászorulva a falu támogatására, mivel szülei és nagyszülei jóvoltából a körülményekhez képest mindene megvolt. Amikor visszajött a katonaságból, azzal szembesült, hogy sem az ország, sem Miriszló egyáltalán nem fejlődött.
Az 1948-as népszámláláskor segített a helybéli gazdák földjeinek, vagyonának, személyes adatainak összeírásában. A helyi tanács feltehetően írástudásának köszönhetően kérte fel erre a feladatra. Az összeírás során lejegyezték mindenkinek a végzettségét is, s így fény derült arra, hogy milyen nagy a faluban az analfabéták száma. A háború után több családnál is megjelent a tetű. Deák János a tanács felkérésére igyekezett összeírni azokat a házakat, ahol ez problémát jelentett. Segítséget kértek olyan családoktól, akiknek volt házi szappanuk, hiszen ez volt az egyedüli eszköz, amelynek segítségével igyekeztek elpusztítani és kiűzni a kórokozókat.
Ami a tanács által nyújtott segítséget illeti, azt mondhatjuk el, hogy állami szervek csak minimális mértékben támogatták az iskola fennmaradását és működését, viszont nem lehet azzal vádolni az intézményeket, hogy akadályozták a magyar tanítók munkáját.
Talán legnagyobb kedvtelése a színdarabok tanítása volt. Visszaemlékszik, hogy olyan műveket vittek színpadra, mint például: Én vagyok a falu rossza egyedül, A betyár kendője (Abonyi Lajos darabja), A bor (Gárdonyi Géza), Mint a mezőnek virágai (Móricz Zsigmond), különféle ünnepek alkalmával összeállított előadások, amelyeket általában bálok követtek. A zenét a székelykocsárdi cigányzenekar szolgáltatta. Mint mondta, azt bánja, hogy tanító kollegái bevonásával nem jártak a környező falvakba előadni a színdarabokat. 1949-ben még nagy létszámú osztályok voltak, mivel családonként általában négy-öt gyermek volt. Az oktatás a háború alatt, és utána is folyamatosan működött.
A székelykocsárdi évek, 1952–1988
1952 után is megmaradt a magyar tannyelvű felső tagozat Székelykocsárdon. Friss házasokként Deák János és párja itt kapott lehetőséget folytatni a tanítói pályafutást. Székelykocsárd helyzete jobb volt a Miriszlóénál, mivel Miriszlón Deák Jánosnak ebben az időszakban már nem volt lehetősége iskolai épület keretében tanítani, hanem különféle házaknál folyt az oktatás, így a tanítóknak kellett folyamatosan házról-házra járniuk. Székelykocsárdi sorsukat a tanítási lehetőségek ellenére az nehezítette, hogy ideiglenes, állami lakásukat a Nagylakról, Hariból, Aranyosgerendről és más, környező falvakból érkező diákok számára bentlakássá alakították át, így a tanító házaspárnak egyik albérletből a másikba kellett vándorolnia. Akkor vált biztossá a házaspár helyzete, amikor a templom épületével szemben lakó úriember felajánlotta, hogy részletre is eladja neki a házát, így a tanító házaspár új lakhelye a Kolozsvár felé vezető, akkor még nagyon forgalmas kocsárdi úton helyezkedett el.
Tehát Deák János székelykocsárdi tanítóként kezdett el tevékenykedni. Úgy érezte, hogy Miriszlón sikeresen teljesítette feladatait, s a hátrahagyott tanítói évek eredményesnek mondhatók. Összesen 41 évet dolgozott pedagógusként, felesége pedig 36-ot. Meglátása szerint a helyi közösség értékelte munkáját, mivel kivételes helyzetben voltak: nem román anyanyelvű regáti tanító oktatta a román nyelvet és a román irodalmat, hanem ő, magyar értelmiségi, aki könnyebben meg tudta magyarázni, szükség szerint magyarra fordítani, s így érthetővé tenni a leckéket.

Interjúkészítés után Deák Ibolyával. Balról jobbra: Takács András Csaba, Mészáros Réka Kyra, Szabó
Csilla Erzsébet, Deák Ibolya, Tamás Kinga és Szabó Kriszta Katalin. Kovács Kinga Tünde felvétele
Nemcsak tanítói feladatokat látott el, hanem ő volt a falu kántora is. Legszívesebben az orgonán játszott, mivel úgy vélte, Gárdonyi Gézához hasonlóan, hogy: „Az orgona egy szép hangszer, a hangszerek királya, van benne valami az emberi hangból és a mennydörgésből, ami az Isten hangja. Tud imádkozni, sírni, sóhajtani, örülni, remegni, félni, vigasztalni és áldani. Az orgonának szárnyai vannak, amelyek égbe viszik az ember áhítatos gondolatait.”3
A tudásszomj
Deák János 1949-ben beiratkozott a román–latin szakra, 1955-ben szerezte meg tanári diplomáját levelező tagozaton. A távolság és a városi könyvtárakban való dokumentálódás lehetőségétől is megfosztva nehezen teljesítette a vizsgakövetelményeket, de mind a 32 vizsgája sikerült. Hajnali négy órakor kelt, hatig tanult, ezután a szüleivel a mezőre ment, ahol segített a mezei munkában. Mivel szerény diák volt, mindig az volt az érzése, hogy tudása nem elegendő, gyakran társai biztatására ment be vizsgázni. Román szakos tanárként többször úgy érezte, hogy diszkriminatív eljárások áldozata, mivel a román tanfelügyelő szándékosan ment be éppen azokra a tanórákra, amikor román nyelvet és irodalmat tanított. A nyári szünidő első heteit önszántából arra áldozta, hogy diákjait a főtantárgyakból felkészítse a felvételi vizsgára.
A régi vágású úriember jellemén is megmutatkozik, hogy olyan személyiségek voltak a tanárai, akik megjárták az első világháború harctereit. A régi értékeket valló és őrző pedagógusok (pl. Csefó Sándor, Juhász Albert) Deák János példaképeivé váltak.

Id. Deák János és Hegedűs-Sipos Zsuzsánna sírhelye Miriszlón. Kovács Kinga Tünde felvétele
Útravaló az utódoknak
Az interjú végén megkérdeztük a nyugdíjas oktatót, mit üzenne a mai magyarságnak? Olyan tanácsokat adott, amelyek mind-mind arról szólnak, hogy egy mai fiatal miként őrizheti meg identitását. Ennek három pillérét nevezte meg: a mai fiatalok ne vándoroljanak ki az országból, legkevesebb három gyermek legyen egy családban – mint mondta: „Egy az anyának, egy az apának és egy a hazának vagy az egyháznak” –, és ne legyenek vegyes házasságok, mert az azokból származó gyermekek/utódok a magyartól eltérő kultúrában, mentalitásban és érzelemvilágban nőnének fel, ami egyértelmű út a beolvadás felé.
Az utóbbi fél évszázadban (meglátása szerint) pontosan annak köszönhető a magyarság létszámának a csökkenése, hogy a magyar családokban csak egy-egy gyermek születik. Ennek kapcsán jegyezte meg, hogy valójában már a második bécsi döntés következtében elkezdődött a dél-erdélyi magyarság apadása, hiszen tömeges kivándorlás vette kezdetét, főként Torda környékéről telepedtek át magyar családok Kolozsvárra. A székelykocsárdi fiatalok közül sokan továbbtanultak nagyvárosi egyetemeken, s mivel hamar polgárosodott ez a település, sok olyan magyar értelmiségi bölcsője volt, akik a kommunista rendszer szemében kulákoknak, azaz a politikai vezetés ellenségeinek minősültek. Emiatt sokan nem tértek vissza tanulmányaikat követően a szülőfalujukba. Másik oka a falusi lakosság megfogyatkozásának, hogy a kommunista iparosítás idején a férfiak városi üzemekben kaptak munkát, az urbánus környezet elszívta a falvak lakosságát.
(Az írás készültekor, 2018-ban a szerzők a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium 8. osztályos tanulói voltak, ma is ott tanulnak tovább. Irányító tanár: Kovács Kinga Tünde)
Jegyzetek
1 Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983, 426. o.
2 https://www.erdelyiutazas.hu/magyar/telepules/miriszlo-1812. Letöltve: 2018. 10. 11.
3 Gárdonyi Géza: A lámpás című elbeszéléséből idézte az interjú során id. Deák János.
További írások
Szilágylompért egy olyan lelkipásztort kapott 1986 nyarán Péli Sándor tiszteletes úr személyében, aki felkarolta a gyülekezetet, az ifjúságot és az egész faluközösséget, aki nyugdíjba vonulása után mindenki Sanyi bácsija lett. A mi hősünk alig egy évtizede adta vissza lelkét az Úrnak, és már az angyaloknak hirdeti Isten igéjét. Munkássága mind a mai napig virágzik.
Birtalan Józsi játszik furulyán, klarinéton, szaxofonon, gitáron, hegedűn, nagybőgőn, de minden keze ügyébe kerülő hangszert szívesen kipróbál, és a kezdeti próbálkozások után hamar megtalálja az adott hangszeren való játszás technikáját. Ma legkedvesebb hangszerének a tárogatót nevezi, azt a hangszert, amely már a honfoglalás óta a magyar zenekultúra szerves része.
Sipos Ferenc úgy érzi, hogy gyerekkorában mindenre volt idő, nem a mai rohanó világ tempója szerint éltek egykor az emberek – ahogy megfogalmazta: „nekünk a gyerekkorunk nagyon hosszú volt”. A vidéki gyerekeknek megszokott volt a játékidő, de mellette a fizikai munkával – például az állatokról való gondoskodással – eltöltött idő is.
Búzás Árpád mindig tanított, oktatott, de soha sem kioktatott. „Igazi néptanító volt. Ezt örökölte az édesapjától, a szüleitől. […] Egy alkalommal elmesélte, hogyan foglalkozott, tanította [az édesapja] nemcsak a tanulókat, hanem a falusi embereket. És ő ezt hozta magával.”
A falubeliek ma is a község krónikásaként emlegetik őt, habár ő magát elsősorban versfaragónak nevezte. Versben örökített meg közösségi eseményeket (templomszentelés, kultúrházavatás), családi eseményeket (névnapi köszöntő, disznótor), de még a saját önéletrajzát is versbe foglalta. Szülőfaluja iránt érzett mély szeretetét vers formájában adta át, címe Az én falum.
Mi, kézdialmásiak is büszkélkedhetünk egy ilyen lakóval, aki önzetlen munkájával már nagyon sokat tett a településért. Ő Tamás Károly, farkaslaki születésű pedagógus, jelenleg iskolaigazgató és családapa, aki jó pár éve a falunkban él. A továbbiakban az ő életét fogjuk alaposabban megismerni. Többet megtudhatunk idekerülésének körülményeiről, eddigi szakmai életútjáról, hobbijairól, de legfőképp arról, hogy miért gondoljuk őt hétköznapi hősnek, és miért kísérjük figyelemmel az életét.
Hajni óvó néni, „a tiszteletes asszony”, ahogy a faluban nevezték, akkor sem engedte el tanítványai kezét, ha azok már kikerültek az óvodából. A volt tanítványok, óvodások szüleit meggyőzte, hogy gyakrabban vegyék fel a patinás kalotaszegi népviseletüket, hogy az megmaradjon azokban a zord, 1989 előtti időkben is. Mint mondta, nem akarta, hogy a kommunizmus alatt kihaljon a helyi magyar kultúra. Óvodásainak és szüleiknek néptáncot tanított, legkedveltebb foglalkozása – amire talán a legbüszkébb – a bábozás volt.
„Tizenöt-tizenhat éves koromban kezdtem gondolkozni, hogy milyen szakmát válasszak. Valami különlegeset akartam, és tapogatóztam. Jártam templomba, jártam ministrálni, jártam hittanórára, nem volt idegen számomra az egyház, és egy adott pillanatban úgy döntöttem, hogy ha valami különlegeset akarok, akkor legyen igazán az: és akkor született meg bennem a gondolat, hogy a papságot válasszam. Ugyanis az ember igazából akkor boldog, amikor abban él, amit ő elhatározott."
"Nem az a fajta szolgatárs volt, aki hat napon át láthatatlan, és a hetediken érthetetlen. Rengeteget áldozott az idejéből arra a nagy családra, akit a Teremtő reá bízott. Ennek az áldozatnak a nyoma lépten-nyomon ott maradt abban a közösségben, ahol élt és szolgált. Amikor nagy hirtelenséggel elment közülünk, s újra átléptük Inaktelke határát, bár nem láttuk őt, mégis mindenhol jelen volt, s azt hiszem, ezt az inaktelkiek mai napig érzik..."
„Lóránt tiszteletes úr idejében újult meg a parókia épülete. Ő is kivette a részét mindenféle munkálatból. Lelkiismeretesen vezette az egyházközség mezőgazdasági parkját. Sokat segített a gyülekezeti tagoknak. Abban az időben mindenki őhozzá fordult, ha hirtelen orvoshoz kellett szállítani valakit, ő éjjel-nappal készen állt a segítésre. (...) Abban az időben sokan jártak templomba, imaheteket, bibliaórákat, kirándulást és tábort szervezett a gyermekeknek, ifjúsági összejöveteleket az egyházmegye fiataljainak."
Szellemi életére jellemző, hogy általában az adott feladatok határozták meg tevékenységét. Amikor egyházmegyei tanügyi előadóvá választották, minden erejét az iskolakérdések tisztázására összpontosította. Az idevágó problémák alapos ismerőjévé és céltudatos harcosává formálódott. Amikor pedig az egyházmegyei számvevő tisztségével ruházták fel, érdeklődésének középpontjába az anyagi kérdések kerültek.
Tőkés József 1884. december 16-án született Nagysajó községben (Beszterce-Naszód vm.). Édesapja Tőkés József lelkipásztor, édesanyja Tóth Irma. A második lelkipásztori nemzedékhez tartozott. Nagyapja – állítólag – az a marosvásárhelyi kőművesmester volt, akit Bolyai János temetése kapcsán tart nyilván a köztudat. (...) A mi hétköznapi hősünk különösebb gondok nélkül tölthette gyermekéveit, akárcsak ifjúságát, mert édesapja levette róla az anyagiak terhét. Vegyes lakosságú (magyar és román) szülőfalujában úgy nőtt fel, hogy – amint később elbeszélte – sohasem hallott a nemzetiségi kérdés nehézségeiről.
Márton Ferenc (...) három falu gyermekeiért lett felelős, ugyanakkor a teljes közösség kulturális életét is próbálta fellendíteni. Gyermek- és felnőttkórust szervezett, valamint elkészítette a település monográfiáját, amelyben az iskola történetével, a népi hagyományokkal, a falvak kapcsolatával foglalkozik, miközben kötetét képekkel és szőttes anyagokkal illusztrálja. Harminchat éven át oktatott és nevelt Pálfalván – ebből huszonhárom évet igazgatóként –, mielőtt nyugdíjba vonult. Egész nevelői és vezetői tevékenységét a hivatástudat, az önzetlen, odaadó munka, a szigorú, de emberséges magatartás jellemezte.
A Hétköznapi hősök program keretében elkezdett kutatás során kincsre leltünk: olyan hagyatékra, amely eddig majdnem ismeretlen volt, de hihetetlenül gazdag. Bálint András (1886–1962) négyfalusi tanító, tanár, iskolaigazgató, népbankvezető, autodidakta néprajzkutató, helytörténész (és a felsorolásból bizonyára kimaradt néhány megnevezés) levelei, jegyzetei, monográfiakötetének több változata, fényképgyűjteménye és néhány személyes tárgya.
![]() |
![]() Szilágylompért egy olyan lelkipásztort kapott 1986 nyarán Péli Sándor tiszteletes úr személyében, aki felkarolta a gyülekezetet, az ifjúságot és az egész faluközösséget, aki nyugdíjba vonulása után mindenki Sanyi bácsija lett. A mi hősünk alig egy évtizede adta vissza lelkét az Úrnak, és már az angyaloknak hirdeti Isten igéjét. Munkássága mind a mai napig virágzik. |
![]() Birtalan Józsi játszik furulyán, klarinéton, szaxofonon, gitáron, hegedűn, nagybőgőn, de minden keze ügyébe kerülő hangszert szívesen kipróbál, és a kezdeti próbálkozások után hamar megtalálja az adott hangszeren való játszás technikáját. Ma legkedvesebb hangszerének a tárogatót nevezi, azt a hangszert, amely már a honfoglalás óta a magyar zenekultúra szerves része. |
![]() Sipos Ferenc úgy érzi, hogy gyerekkorában mindenre volt idő, nem a mai rohanó világ tempója szerint éltek egykor az emberek – ahogy megfogalmazta: „nekünk a gyerekkorunk nagyon hosszú volt”. A vidéki gyerekeknek megszokott volt a játékidő, de mellette a fizikai munkával – például az állatokról való gondoskodással – eltöltött idő is. |
![]() Búzás Árpád mindig tanított, oktatott, de soha sem kioktatott. „Igazi néptanító volt. Ezt örökölte az édesapjától, a szüleitől. […] Egy alkalommal elmesélte, hogyan foglalkozott, tanította [az édesapja] nemcsak a tanulókat, hanem a falusi embereket. És ő ezt hozta magával.” |
![]() A falubeliek ma is a község krónikásaként emlegetik őt, habár ő magát elsősorban versfaragónak nevezte. Versben örökített meg közösségi eseményeket (templomszentelés, kultúrházavatás), családi eseményeket (névnapi köszöntő, disznótor), de még a saját önéletrajzát is versbe foglalta. Szülőfaluja iránt érzett mély szeretetét vers formájában adta át, címe Az én falum. |
![]() Mi, kézdialmásiak is büszkélkedhetünk egy ilyen lakóval, aki önzetlen munkájával már nagyon sokat tett a településért. Ő Tamás Károly, farkaslaki születésű pedagógus, jelenleg iskolaigazgató és családapa, aki jó pár éve a falunkban él. A továbbiakban az ő életét fogjuk alaposabban megismerni. Többet megtudhatunk idekerülésének körülményeiről, eddigi szakmai életútjáról, hobbijairól, de legfőképp arról, hogy miért gondoljuk őt hétköznapi hősnek, és miért kísérjük figyelemmel az életét. |
![]() Hajni óvó néni, „a tiszteletes asszony”, ahogy a faluban nevezték, akkor sem engedte el tanítványai kezét, ha azok már kikerültek az óvodából. A volt tanítványok, óvodások szüleit meggyőzte, hogy gyakrabban vegyék fel a patinás kalotaszegi népviseletüket, hogy az megmaradjon azokban a zord, 1989 előtti időkben is. Mint mondta, nem akarta, hogy a kommunizmus alatt kihaljon a helyi magyar kultúra. Óvodásainak és szüleiknek néptáncot tanított, legkedveltebb foglalkozása – amire talán a legbüszkébb – a bábozás volt. |
![]() „Tizenöt-tizenhat éves koromban kezdtem gondolkozni, hogy milyen szakmát válasszak. Valami különlegeset akartam, és tapogatóztam. Jártam templomba, jártam ministrálni, jártam hittanórára, nem volt idegen számomra az egyház, és egy adott pillanatban úgy döntöttem, hogy ha valami különlegeset akarok, akkor legyen igazán az: és akkor született meg bennem a gondolat, hogy a papságot válasszam. Ugyanis az ember igazából akkor boldog, amikor abban él, amit ő elhatározott." |
![]() "Nem az a fajta szolgatárs volt, aki hat napon át láthatatlan, és a hetediken érthetetlen. Rengeteget áldozott az idejéből arra a nagy családra, akit a Teremtő reá bízott. Ennek az áldozatnak a nyoma lépten-nyomon ott maradt abban a közösségben, ahol élt és szolgált. Amikor nagy hirtelenséggel elment közülünk, s újra átléptük Inaktelke határát, bár nem láttuk őt, mégis mindenhol jelen volt, s azt hiszem, ezt az inaktelkiek mai napig érzik..." |
![]() „Lóránt tiszteletes úr idejében újult meg a parókia épülete. Ő is kivette a részét mindenféle munkálatból. Lelkiismeretesen vezette az egyházközség mezőgazdasági parkját. Sokat segített a gyülekezeti tagoknak. Abban az időben mindenki őhozzá fordult, ha hirtelen orvoshoz kellett szállítani valakit, ő éjjel-nappal készen állt a segítésre. (...) Abban az időben sokan jártak templomba, imaheteket, bibliaórákat, kirándulást és tábort szervezett a gyermekeknek, ifjúsági összejöveteleket az egyházmegye fiataljainak." |
![]() Szellemi életére jellemző, hogy általában az adott feladatok határozták meg tevékenységét. Amikor egyházmegyei tanügyi előadóvá választották, minden erejét az iskolakérdések tisztázására összpontosította. Az idevágó problémák alapos ismerőjévé és céltudatos harcosává formálódott. Amikor pedig az egyházmegyei számvevő tisztségével ruházták fel, érdeklődésének középpontjába az anyagi kérdések kerültek. |
![]() Tőkés József 1884. december 16-án született Nagysajó községben (Beszterce-Naszód vm.). Édesapja Tőkés József lelkipásztor, édesanyja Tóth Irma. A második lelkipásztori nemzedékhez tartozott. Nagyapja – állítólag – az a marosvásárhelyi kőművesmester volt, akit Bolyai János temetése kapcsán tart nyilván a köztudat. (...) A mi hétköznapi hősünk különösebb gondok nélkül tölthette gyermekéveit, akárcsak ifjúságát, mert édesapja levette róla az anyagiak terhét. Vegyes lakosságú (magyar és román) szülőfalujában úgy nőtt fel, hogy – amint később elbeszélte – sohasem hallott a nemzetiségi kérdés nehézségeiről. |
![]() Márton Ferenc (...) három falu gyermekeiért lett felelős, ugyanakkor a teljes közösség kulturális életét is próbálta fellendíteni. Gyermek- és felnőttkórust szervezett, valamint elkészítette a település monográfiáját, amelyben az iskola történetével, a népi hagyományokkal, a falvak kapcsolatával foglalkozik, miközben kötetét képekkel és szőttes anyagokkal illusztrálja. Harminchat éven át oktatott és nevelt Pálfalván – ebből huszonhárom évet igazgatóként –, mielőtt nyugdíjba vonult. Egész nevelői és vezetői tevékenységét a hivatástudat, az önzetlen, odaadó munka, a szigorú, de emberséges magatartás jellemezte. |
![]() A Hétköznapi hősök program keretében elkezdett kutatás során kincsre leltünk: olyan hagyatékra, amely eddig majdnem ismeretlen volt, de hihetetlenül gazdag. Bálint András (1886–1962) négyfalusi tanító, tanár, iskolaigazgató, népbankvezető, autodidakta néprajzkutató, helytörténész (és a felsorolásból bizonyára kimaradt néhány megnevezés) levelei, jegyzetei, monográfiakötetének több változata, fényképgyűjteménye és néhány személyes tárgya. |
Új hozzászólás