Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A szeretet orvosa: dr. Almási Béla

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hét­köznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lé­nyege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az ér­deklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jel­lemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai ma­gyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adaléko­kat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.




Kisiratos pecsétje a kezében dohánylevelet és dohányfűző tűt tartó kertésszel. 1822

Egy egyszerű vidéki körorvos élete nem könnyű. Meg kell küzdenie a betegségekkel, a hiányosságokkal, a falu világára jellemző konzervatív látásmóddal, a hiedelmekkel, előítéletekkel. Hatványozottan volt ez igaz a kisebbségi létben, a nem is olyan távoli múltban, amikor a kommunista diktatúra nyomta rá bélyegét az életre. Az elszigetelt közegben nemcsak a hatékony egészségügyi ellátás, de a szó szabad kimondása, a gondolat szabadsága, a magyarság megélése is vastag falakba ütközött. Kisiratoson ezeknek a falaknak a bontogatásában, majd amikor a körülmények megengedték, újak építésében játszott szerepet hétköznapi hősünk, az az ember, akit tanulmányunk alanyául választottunk, dr. Almási Béla.

Indoklás:„Virágot Rózsikának”

A kisiratosi főutcán jellegzetes modern épület áll. A Máltai Szeretetotthon székhelye, tudjuk meg a bejárat fölött álló feliratból. A helyiek még tudják, Almási Béla és felesége keze munkájának az eredménye. A bentlakók mozgássérültek, idősek, betegek, szakszerű ellátásban részesülnek. Nagy Rózsika egyike az otthon legrégebbi lakóinak. Egészségesnek született, de gyermekkorában megkapta a gyermekbénulás elleni védőoltást, aminek eredményeként egész életére tolókocsiba kényszerült. Az 1990-es években a doktor úr jóvoltából került ide. Nemes cselekedet, de még valami: „olyan volt a doktor úr, hogy… minden évszakban volt saját virága, amivel megajándékozta a névnaposokat vagy a születésnaposokat… az ülőhelyükre odarakott egy szál virágot…”1

Az ember az aradi rónán

Sarusi Mihály közíró Almási Bélát így nevezte: „az ember az aradi rónán”. A megállapítás nem földrajzi viszonylatban közelít a személyiséghez, hanem rámutat arra, hogy a doktor munkássága, mint Arad megye magyarságának jeles közszereplője, túlmutat a település határain.

Az intézményteremtő

Almási Béla a ’90-es évek első felétől kezdve sokrétű tevékenységet fejtett ki. Ennek gyümölcsei voltak azok az intézmények, amelyek a mai napig meghatározó szerepet játszanak településünkön: a kisiratosi Magyar Gazdák Egyesülete, a tájház, a kisiratosi Máltai Szeretetotthon, a kisiratosi művésztáborok. Ki volt hát ez az ember, mi volt a mozgatója cselekedeteinek, aki egyszer így vallott: „Hagyomány, gyökér nélkül nem lehet élni”.2 Ennek eredtünk a nyomába.

A táj




A fegyverletételi emlékmű

Kisiratos alföldi település. Fekvése folytán földrajzilag mind a mai napig, történetileg és gazdaságilag pedig legalábbis 1920-ig szervesen illeszkedik az Alföld nagytájába. Néprajzi vonatkozásban ugyanakkor a Szegedi Nagytáj hatásai kerülnek előtérbe a 21. század első évtizedeiben is, amelynek legnyilvánvalóbb nyoma a helybeliek által megőrzött „ö”-ző tájszólás.

A település első írásos és hiteles említése 1437-ből való Irathws néven, bár feltételezhető, hogy e terület már a honfoglalás korától lakott volt. A helynév eredete vitatott: vagy az irtás, vagy az írás, íratás szóból származik. Az idők során a Herczegh, a Hunyadi, a Jaksics és Forgách család birtokában is volt a terület. A török hódoltság korában is virágzott a falu, amelyet aztán a tizenöt éves háború és az osztrák–török harcok néptelenítettek el.

1818-ban újratelepítették. Ekkoriban a terület a petrisi Salbeck család tulajdona volt. Az Alföld több településéhez hasonlóan a pusztát dohánykertészekkel népesítették be, akik Szeged környékéről érkeztek. Annak ellenére, hogy a település lakossága 1821-re 1000 fölé emelkedett, az állam sokáig nem adott számára községi státust. A dohánykertészek helyzetét a földesúrral kötött és 15 évenként megújított szerződés szabályozta. Salbeckné Török Zsófia kegyúrnő hathatós támogatásával 1835-ben a közösség templomot épített, majd önálló plébánia alakult, illetve egyházi keretek között beindult az iskolai oktatás.

Kisiratos lakossága, ahogyan a Salbeck család is, kivette a részét az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcból. A következmény: a birtokos család kegyvesztetté vált, a település pedig a megszűnés szélére került.

A kedvező fordulatot az 1867-es kiegyezés hozta meg, amelynek köszönhetően a telepesek tulajdonosaivá válhattak addig bérelt földjeiknek. A következő néhány évtizedet a gazdaság és a kultúra páratlan fejlődése jellemezte: a falu központja ezekben az években nyerte el ma is ismert arculatát. 1880-ban megépült az új templom, majd 1891-ben a ma is álló iskola, amely hamarosan még egy épülettel bővült ki; megalakult az Önkéntes Tűzoltó Egylet, a műkedvelő színjátszással foglalkozó Ifjúsági Egyesület, de kísérlet történt a Katolikus Népszövetség megalakítására is.

Ezt a fejlődést törte derékba az első világháború, amely természetesen Kis­iratost sem kerülte el. Helybéliek harcoltak a gyulai m. kir. 2. és a szegedi m. kir. 4. honvéd gyalogezredben, de többségük a békéscsabai cs. és kir. 101. gyalogezredben teljesített szolgálatot, amely a temesvári VII. hadtest kötelékébe tartozott, és felszerelési állomása Békéscsaba volt. Az 1914. július 26-án bekövetkezett mozgósítás és az 1918. november 16-án megtörtént hazatérés között a szerb, a galíciai és a déli frontokon harcoltak ismételten többször is. A Nagy Háború 76 kisiratosi hősének emlékét őrzik az 1920-as évektől a falu főutcáján álló keresztek.

A világégést követő békeszerződés felfordította az addig uralkodó rendet. Kisiratost a békecsinálók Romániának ítélték. Az új határ a településtől mindössze három kilométernyire, nyugatra haladt el. A falu mindaddig a makói központú Csanád vármegye battonyai járásához tartozott, ám a Nagy-Romániához való csatolás után Arad adminisztratív vonzáskörzetébe került. Ennek következményeképpen 1926. január 1-jei hatállyal királyi rendelet változtatta meg a Kisiratos elnevezést Dorobanți-ra, annak ellenére is, hogy a lakosság 97 százaléka magyar volt.

Az impériumváltás más változásokat is hozott. 1921-ben új földtörvény született, amelynek köszönhetően számos család jutott földhöz, illetve házhelyhez. Ők a zsellérek és a napszámosok köréből kerültek ki. Politikai szempontból Kisiratoson is létrehozták az erdélyi magyarság politikai képviseletét ellátó Országos Magyar Párt helyi szervezetét. A tanügyi törvény fokozatosan kiszorította Kisiratosról a magyar tanítókat, akik helyét román anyanyelvűek vették át.

A második bécsi döntés nem érintette Kisiratost, amely Romániánál maradt. Az újabb világháborúban a falu hadköteles férfilakosságát a román hadsereg kötelékébe sorozták be. Ezt elkerülendő sokan Magyarországra szöktek, aminek a következményét gyakran az otthon maradottak szenvedték el. A háborúban sokan elestek, vagy szovjet hadifogságba kerültek. Emlékmű őrzi 25 második világháborús kisiratosi hős nevét.

1944 második felében megérkeztek a szovjet „felszabadítók”. Ezek gyámkodása alatt indult el az előkészítése a kommunista diktatúra kiépítésének.

A faluban 1944 novemberében megalakult a Magyar Dolgozók Szövetségének helyi szervezete, a későbbi Magyar Népi Szövetség, majd a Román Kommunista Párt helyi szervezete. 1945-ben a Petru Groza-féle földreform újabb föld­osztást eredményezett, amelynek eredményeként 60 házhelyen újabb lakótelep, a Gróza-telep létesült.

A kommunista diktatúra Kisiratoson 40 családot tett kuláklistára, mivel 15–20 hektár földterületet birtokoltak. 1950. június 25-én megalakult a Szabó Árpád Kollektívgazdaság 77 szegényparasztcsalád részvételével. Mivel a rendelkezésre álló földterület (93 ha) nem volt elegendő, öt, kuláklistára került nagygazdától sajátítottak még ki területet.

A fizikai és lelki terror ideje következett: néhányan az öngyilkosságba menekültek, látván, hogy munkájuk gyümölcse semmivé vált, vagy, hogy származásuk miatt megfosztották őket a továbbtanulás lehetőségétől. A rendszer bírálásáért börtönbüntetés vagy kényszermunkatábor járt. A hatalom kiszolgálói – sajnos, közöttük helybeli magyarokat is találunk – kizárták a közösségi életből a „rendszer-idegeneket”, és gyakran fizikai erőszakot alkalmazva próbálták céljaikat elérni.

1959-re befejeződött a kollektivizálás, amely a teljes mezőgazdasági terület bekebelezését jelentette. Nagy fejlesztések is zajlottak: a gazdaság gyümölcsössel, szőlészettel, üvegházzal bővült, és a megye egyik kiemelkedően teljesítő gazdasági egységévé vált. A kilátástalan jövő, amelyet a kollektív-gazdaság nyújthatott, arra indította a kisiratosi munkavállalók jelentős részét az 1970-es évektől kezdve, hogy egyre inkább a város felé tájékozódjanak, és ott keressenek maguknak jobb megélhetést.

Mindenképpen a korszak javára írható, hogy az elöljáróság visszahozta a közösségbe a kisiratosi fiatalokból kikerülő értelmiségieket, fenntartva ezáltal annak viszonylagos önállóságát, és megőrizve így a falu homogén magyar jellegét. A megpróbáltatások dacára a lakosság töretlenül kitartott római katolikus vallása mellett, amelyet a vasárnaponként zsúfolásig megtelt templom is bizonyított.

A művelődés területén kiemelkedő szerepet játszott dr. Kovách Ferenc pedagógus, aki 1958-ban megjelent Iratosi kertek alatt című könyvében összegyűjtötte és rendszerezte a falu ragadványneveit, népszokásait, népköltészetét. A ma is aktív Benedek Sándor tanár bácsi néptánccsoportot irányított, Bérczi Ferenc tanító pedig jellegzetes festményeivel hívta fel magára a figyelmet.

Bár az idő múlásával számos előrelépés történt a település életében (villanyvilágítás bevezetése, új művelődési ház, tanítói lakások, orvosi rendelő építése stb.), az 1968-as év érzékenyen érintette Kisiratost, ugyanis Románia közigazgatási újrafelosztása során a helységet megfosztották községi rangjától, és a közeli színromán Kürtöshöz (Curtici) csatolták. Ennek következményeként indult meg az 1970-es években az elvándorlás.

Az 1989-es forradalom új lehetőségeket nyitott Kisiratos számára. Megalakult a Romániai Magyar Demokrata Szövetség helyi szervezete, amelyben meghatározó szerep jutott Almási Vince iskolaigazgatónak, aki a későbbiekben Kürtös város alpolgármestere, illetve 2004-től a községi rangot ismét elnyert Kisiratos polgármestere lett, és három cikluson keresztül az is maradt.




A tájház kívülről

A közösségi önszerveződés, a kultúra és közművelődés terén jelentős fejlemény volt a helyi magyar gazdák egyesületének létrehozása, a Máltai Szeretetszolgálat kisiratosi fiókjának megalapítása, majd egy falumúzeum létesítése. A településen beindult a citera- és a néptáncmozgalom. A közösség jeles napjait, egyházi és világi ünnepeit, megemlékezéseit a 2004-ben alakult, Almási Gábor vezetésével működő Szalbek Vegyeskórus teszi színessé.

A közművelődés, a kultúra szempontjából meghatározó tényező, megtartó erő a közösség életében az iskola, amelynek diákjai gyakran országos viszonylatban is kitűnő eredményeket érnek el. Az anyanyelvű tanulás tehát semmiképpen sem gátja az érvényesülésnek, éppen ellenkezőleg, plusz motivációs tényező. A helyi alma mater 2009-ben felvette a Páter Godó Mihály Általános Iskola nevet, emléket állítva ezzel a falu szülöttjének, Godó Mihály jezsuita atyának, aki a kommunizmussal való szembenállása miatt börtönöket járt meg, és hitéért a legnagyobb áldozatokat is vállalta.

2006-ban megnyílt a Dévai Szent Ferenc Alapítvány Pio atya nevére felszentelt gyermekotthona, amely a hátrányos helyzetű gyermekek felkarolásával egyidejűleg az iskola létszámhiányát is enyhíteni hivatott.

Kisiratos életében kitüntetett helyet foglal el a népünkre nézve sorsfordító események tisztelete, és a hazáért, a nemzetért és szülőfalujukért élő és haló történelmi és hétköznapi hősök emlékezete. Így állították fel 2009-ben az 1848–1849-es forradalmat és szabadságharcot idéző Fegyverletételi emlékművet, vagy a községi tanács és a Pro-Ki-Dor civil szervezet által támogatott, Kocsis Rudolf szobrászművész által megálmodott első világháborús emlékművet. Ez a szándék, a tiszteletadás vezérelte a község önkormányzatát, amikor díszpolgári címet adományozott az arra érdemeseknek, név szerint: Benedek Sándornak, Bérczi Ferencnek, Túry László atyának, dr. Almási Bélának, Sarusi Mihálynak és Almási Vincének.

2016 tavaszán a magyarországi testvértelepülés, Pusztaszabolcs ösztönzésére és segítségével létrejött a Kisiratosi Értéktár Bizottság. A hatékony csapatmunka eredményeként sikerült feltérképezni és összeállítani Kisiratos Értéktárát, amely ezáltal az egyetemes magyar kultúra részévé vált.

Almási Béla családja és gyermekkora

A második világháborút követő zűrzavaros esztendők idején, 1947. szeptember 2-án született a későbbi szeretet orvosa, Almási Béla. Mintha világra jöttének körülményei is ezt az állapotot akarták volna tükrözni, ugyanis egy szekéren született meg a Kürtős és Arad közötti úton. Édesanyját egészségügyi problémája miatt kellett sürgősen Aradra szállítani, de már nem volt idő odaérkezni. Istennek hála, a gyermek egészségesen megszületett, amelyet Barják Erzsébet bábaasszony is tanúsított.

Édesapja Almási György Béla volt, a kisiratosi Palkó Almási ágból, édesanyja Kása Jusztina. A szülők 1943. szeptember 26-án kötöttek házasságot. Édesanyja ekkor 19, apja 25 éves volt. A szülői ház Kisiratoson az 52. szám alatt állt.3 Anyagi szempontból jómódú gazdacsaládról van szó: „nem kulákfi, nem: Almási Béla gazdafi! Afféle ember fia, akinek a gazdasága, ekkora vagy akkora birtoka a mindene.”4

Az akkor még hétosztályos általános iskolát Kisiratoson járta ki. Volt iskolatársai szerény, csendes, állandóan gondolkodó diákként emlékeznek rá. Korán megmutatkozott, hogy mennyire érdeklődik a tudomány, az irodalom és a történelem iránt. Nagyon sokat olvasott, és mindig kereste az újat, „különleges személyiség volt, aki mindig próbált újdonságokat felfedezni” Édesanyjáért nagyon rajongott, az idősek iránti szeretet, a hagyományok iránti érdeklődés szintén tetten érhetők már gyermekkorában.5 Egyik osztálytársa azonban azt is megemlíti, hogy a gyermekcsínyekben is részt vett, mint minden életrevaló gyermek: „Az első osztályt együtt jártuk, egészen hétig. Voltak csintalan dolgok, mint a gyerekeknél. Sokat tanultunk együtt, az iskolában egy padban ültünk. Volt egyszer, hogy a nagytatáméknál találtam a padláson egy régi, az első világháborúról szóló könyvet, amit elvittem hozzá, hogy megnézzük. De megláttuk, hogy a Benedek tanár bácsi megy az utcán, úgyhogy gyorsan nekiálltunk csinálni a matekot. Miután elment, gyorsan bemásztunk az ágy alá és ott néztük a könyvet. Egyszer csak a tanár bácsi újra beállított és elvette a könyvünket. Azt mondta, ha végzünk a hetedikkel, visszaadja. Vissza is adta. Az iskolában már akkor is jobban tanult mindenkinél. De benne volt minden rosszaságban, jóban, mindegyikbe’.”6

Az általános iskola elvégzése után édesapja borbélyt szeretett volna faragni a fiúból. Az akkoriban Kisiratoson szolgáló római katolikus esperes plébános, Uray József tanácsára azonban úgy döntött, tovább taníttatja a fiát. Aradra került, a valamikori Római Katolikus Főgimnázium utódjába, a Magyar Vegyes Líceumba. Az épület ma a Csiky Gergely Főgimnáziumnak ad otthont. Itt érettségizett le 1965-ben, igen jó eredményekkel. Reál szakon végzett. Rajongott a magyar tanáráért Ficzai Dénesért, szerette a történelemtanárát, Kovách Gézát. Még az orvosi után is tartotta a kapcsolatot a pedagógusaival, mert nagyon tisztelte őket.

Egyik osztálytársa arról beszél, hogy már ekkoriban tudta: orvos akar lenni.7 Felesége szerint azonban igazából az irodalmi pálya vonzotta, későbbi hivatása pedig inkább édesapja akarata volt.8

Egyetemi évei

Az érettségi után a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem következett. Ebben az időben ismerkedett meg későbbi feleségével, Olgával: „Csíkszeredában ismerkedtünk meg 16 éves koromban, mikor végeztem a tízedik osztályt. Éppen kajakoztunk, és Béláék akkor végezték az első évet az orvosi egyetemen, Marosvásárhelyen. A csíkszeredai kórházban gyakorlatoztak, és eljöttek megnézni minket. Béla megkért, hogy vigyem el a kajakkal. Beült, eveztünk szépen lefelé az Olton, és megkérde+ztem tőle, hogy tud-e úszni, de kiderült, hogy nem…”9

Szakmai munkássága

Az orvosit 1971-ben tízessel végezte. Haza azonban nem kerülhetett, hiszen a kommunista rendszer gyakorlatának értelmében, a magyar fiatalok otthonuktól távol, lehetőleg nem magyarok által lakott vidékeken kaphattak munkát. Bélát a Bákó megyei Pâncești-re helyezték. Olga asszony visszaemlékezése rávilágít arra, hogy milyen lelkiismeretesen próbált eleget tenni a hivatásával járó feladatoknak: „A marosvásárhelyi magyar egyetemistákat Moldovába helyezték ki, így minket is. Mindig úgy volt, hogy reggel elment a táskájával és csak este jött haza, őt meg a postást lehetett egész nap látni.”

A moldvai időszakkal kapcsolatban érdemes Sarusi Mihályt is idéznünk: „Küldhette a hatalom Ó-Romániába, annak Moldva nevezetű tartományába, mit tesz Isten, ott is magyarokkal hozta össze a sors. Csángóföldön a beteg magyarok anyanyelvükön szólhattak orvosukhoz. Doktoruk így is érti! Értette magyarul, ahogy akkor már a papok sem nagyon akarták, a románkatolikus szentatyák is csak, ha előbb átestél az ördögűzésen.”10




A tájház belülről

Egy év gyakorlat után, 1972-ben az Arad megyei Honctő melletti Brazii faluba helyezték át, majd 1974-ben, két év mócvidéki működés után végre hazatérhetett szülőfalujába. Ettől kezdve egészen nyugdíjaztatásáig, 2008-ig megszakítás nélkül a falu orvosaként tevékenykedett. Lakásuk az orvosi rendelőhöz épített orvosi lakás volt, hosszú éveken keresztül. Azok az emberek, akik orvosként ismerték, kivétel nélkül elismeréssel beszéltek róla. A rendelési idő leteltével fogta orvosi táskáját és elindult a betegeit meglátogatni. Mivel kerékpározni nem tudott sok-sok kilométert tett meg gyalogosan naponta. Néhányan az emlékezők közül: „Sokáig kezelt, minden nap eljött, nagyon jó orvos volt”.11 „Tisztelték a faluban, nagyon barátságos volt. Akin tudott, segített és házhoz ment. Meglátogatta az időseket is.”12 „Nagyon jó ember volt. A férjemnek az édesapját minden hónapban egyszer meglátogatta és megvizsgálta. Azonkívül sokszor beszélgetett vele, úgyhogy a betegekkel nemcsak mint orvos, hanem mint ember is foglalkozott. Rengeteget köszönhet neki a falu.”13

Az intézményteremtő doktor

Orvosként Almási Béla megállta a helyét. Ha csak ennyit tett volna, akkor is minden okunk megvolna arra, hogy tisztelettel adózzunk emlékének. Ő azonban nemcsak a test gyógyítását, hanem a lélek épülését is szem előtt tartotta. Már a ’70-es–’80-as években, a kollektív-gazdaság által télidőben szervezett „tanfolyamok” érdekes színfoltjait jelentették a doktor már-már tudományos igénnyel összeállított előadásai. Az egészséges életmódról, a higiéniáról és más kérdésekről szóló előadások a nagyszámú hallgatóság figyelmét teljesen lekötötték. Az általános iskolába az osztályfőnöki órákra rendszeresen meghívást kapott, és született nevelőhöz méltón tudta felkelteni a gyermekek figyelmét, nemcsak az anatómiai kérdések boncolgatásával, hanem társadalmi-szociális, humanitárius problémák felvetése során is.

A kisiratosi Máltai Szociális Központ

Almási Béla legmaradandóbb megvalósításai a kommunista rendszer bukása utáni időszakban jöttek létre. A település volt polgármestere, Almási Vince szerint, „Béla, ha valami nagyobb dolgot tudott megyei szinten létrehozni, mindig arra törekedett, hogy azt saját szülőfalujában is hasznosítsa, vagy éppen odavigye.”14

Szociális-humanitárius problémák iránti érzékenységét mutatja, hogy mindjárt a forradalom után bekapcsolódott a Máltai Segélyszolgálat munkájába: „…a forradalom után jöttek a segélyszállító teherautók, többek között egy teherautó gyógyszer, amit elvittünk az Arad megyei kórházba. Egy páran, akik a teherautókkal voltak, itt maradtak, és az egyikük megbetegedett, ezért elmentünk Aradra gyógyszerért, de egy hét alatt nyoma veszett az összesnek.”15

1993-ban a doktor felvette a kapcsolatot a Romániai Máltai Segélyszolgálat kolozsvári központjával, és javasolta, hogy Aradon is hozzanak létre egy fiókszervezetet. Ennek eredményeként jött létre az Arad megyei szervezet, amelynek első elnöke dr. Almási Béla lett.

1995. augusztus 4-én Kisiratoson megkezdték az itteni szociális központ építését is. A telek, amelyre a házat tervezték, néhai Kása Pálé volt, a falu valamikor egyik leggazdagabb emberéé, aki a kuláküldözések idején öngyilkosságot követett el. Leánya, Maris néni, a rendszerváltás után visszaperelte az ingatlant, és jutányos áron eladta a szervezetnek. A terveket Sándor István aradi műépítész készítette el teljesen ingyen. Az épületet 1998. június 13-án avatták fel ünnepélyes keretek között. Az átadási ceremónia a templomban megtartott szentmisével indult, majd az öregek napközi és a mozgássérültek otthonának, a szociális étkezdének helyet adó épület ebédlőjében zárult felszenteléssel és ünnepi beszédekkel. Az eseményen rangos személyiségek voltak jelen: dr. Bárányi Ferenc egészségügyi, valamint Tokay György kisebbségvédelmi akkori miniszterek, illetve a megye hivatalos képviselői. „Máltai Segélyszolgálat Szociális Központ Kisiratos” – áll homlokzatán a felirat. Azóta az intézmény, amellett, hogy szociális támogatásban, ellátásban részesíti a mozgássérülteket, az időseket, a betegeket, rendszeresen támogatja a kulturális rendezvényeket, sőt saját programokat is szervez. 2000-től nemzetközi hírnévre tettek szert az itt nyaranta megszervezett művész- és alkotótáborok. Egyesek az Egyesült Államokból, Hollandiából, mások Ausztriából, sőt Fehéroroszországból érkeztek. Az itt született művek értékét növeli, hogy az alkotók közül sokan helyi témákat dolgoztak fel és örökítettek meg. Az itt született alkotásokat a művészek a ház támogatására ajánlották fel.

Almási Béla révén a kisiratosi Máltai Szociális Központ valóságos szellemi műhellyé vált. Könyvbemutatók, tárlatok, erdélyi magyar tévések és rádiósok országos értekezlete stb. kap helyet a falai között. Szoros barátságok kötődtek, akik között Sarusi Mihály kisiratosi gyökerekkel rendelkező írót, Mihai Păcurar szobrászművészt, Babócsik László festőt, vagy dr. Bárányi Ferenc orvost, írót, egykori egészségügyi minisztert említhetjük.

A kisiratosi gazdakör

Bár szenvedélye volt a kertészkedés, és szerette a virágokat, Almási Béla nem volt gazdaember. Ennek ellenére ő volt az, aki a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének Arad megyei szervezetét létrehozta. Valószínűleg tudatában volt annak, hogy a falu világában az alföldi magyar ember számára a gazdálkodás és az összefogás létkérdés. 1996-tól 2001-ig töltötte be a megyei elnöki tisztséget. 1999-ben Kisiratoson is létrehozta a gazdák helyi szervezetét, és egy ideig itt is ellátta az elnöki teendőket. Tevékenységét Ezüstkalászos gazdatanfolyamok, továbbképzések szervezése fémjelzi. Az ebben az évben a Máltai Házban megszervezett országos RMGE kongresszus nemcsak a helyi gazdák, de az elnök iránti nagyrabecsülését is jelképezte.

Ez a ház legyen mindenkié, tartson össze bennünket” 16

Almási Béla érdeklődése a helytörténet iránt korán megmutatkozott. Ennek családi előzménye is volt, ugyanis anyai nagybátyja, Kása Antal (1919–1991), a „pipás Kása” már az 1950-es években elkezdte a népi kultúra tárgyainak gyűjtését Kisiratoson. Emellett ásatásokat is szervezett újabb kulturális értékek megtalálására. Az előkerült tárgyakból Kása saját házában kisebb múzeumfélét rendezett be, amelybe a falubeliek és az idelátogatók is szívesen betértek.

Ezt a gyűjteményt örökölte meg Almási Béla nagybátyja halála után. Mivel aktív tagja volt az Erdélyi Múzeum Egyesületnek és a Kriza János Néprajzi Társaságnak, de hagyománytisztelő mivoltából fakadóan is, tisztában volt ennek eszmei értékével. Elhatározta hát, hogy méltó helyet biztosít a gyűjteménynek. Megvásárolta hát a falu egyik legrégebbi házát, a 482. szám alattit: „…a tájház épülete egy százéves nénié volt, és mi megvettük”.17 Érdekességként említhető, hogy a gyűjtemény kibővítéséhez jelentősen hozzájárult a doktor jó kapcsolata a falusi kéményseprővel: „a házban lévő tárgyakat Béla a kéményseprőn keresztül tudta megszerezni, mert ő látta, ha voltak a padlásokon régi tárgyak, és aztán mi elkértük őket”.18

Az épület háromosztatú pitvar, ahonnan két szoba nyílik, ehhez hozzá van építve egy istálló és egy kamra. A későbbiekben nyári konyhával is megtoldották. A tetőt, a régi kort idézve nádfödéllel látták el. Az udvart a mácsai Csernovics-kastélypark főkertésze, Mihai Covaciu parkosította.




Téglakemence a tájházban

A tájház feladata, hogy helyet adjon rendezvényeknek, hogy bemutassa a faluban fennmaradt vagy a környékről származó használati tárgyakat, a korabeli háziipari és mezőgazdasági eszközöket, amelyek a dohányfeldolgozás, a kendermegmunkálás, a méhészkedés, illetve a dohányzási kultúra kellékeit jelenítik meg. A gyűjtemény nagy eszmei értékű darabja a Hodács Ágoston (író, műfordító és főesperes, Kisiratos plébánosa 1912 és 1951 között) kiadásában megjelent Katholikusok Kincsesháza című „oktató-, épületes- és imádságoskönyv a magyar nép számára” 1905-ből. A tájház istállórészében helyet kapott a Kása-hagyaték, amely többnyire a környékbeli ásatásokból előkerült leletekből áll.

A tárgyi örökségen túl a tájház emléket állít egy letűnt kornak is: életmódnak és életérzésnek egyaránt. Ez az utóbbi segíthet a sokszor lélektelen jelenben megtalálni az örökérvényű és valódi értékeket, amelyekből építkezni lehet.

Pro-Ki-Dor

Attól a céltól vezérelve, hogy intézményes kereteket biztosítson a helybeli magyar közművelődési életnek, megkönnyítve ezáltal az anyagi forrásokhoz való hozzáférést, dr. Almási Béla alapító tagja volt a 2002-ben létrejött Pro-Ki-Dor kulturális egyesületnek. A szervezet a kulturális rendezvények lebonyolításában, a helyi vonatkozású könyvkiadás anyagi alapjainak megteremtésében azóta is kulcsszerepet játszik.

Azért csinálta, mert tudta, hogy talán ezeken keresztül tud saját szülőfalujának segíteni”19

Almási Béla tisztában volt azzal, hogy a magyar érdekérvényesítés csak akkor valósítható meg, ha politikai síkon is kiáll, és vállalja a küzdelmet. Ezért nem habozott részt venni a közösség érdekében a politikai életben. Nem kívánt azonban magas pozíciókba jutni. Megelégedett azzal, hogy akiket ismert és nagyra becsült, azokat támogatta. Az RMDSZ helyi szervezetnek elnöki tisztét betöltve a Kisiratos önállósodása előtti időszakban tagja volt Kürtös város önkormányzati tanácsának, majd később, 2008-tól haláláig a kisiratosi képviselőtestületnek is választott tagja volt.

Emlékezete

2009. május 15-én hosszú hónapok szenvedései után dr. Almási Béla visszaadta lelkét teremtőjének. Temetése május 16-án volt. A tájház udvarán helyezték örök nyugalomra, oda ahol élete 61 és fél éve alatt a legjobban érezte magát.

2009 júliusában Kisiratos község tanácsa posztumusz díszpolgári címmel ismerte el Almási Bélának a közösség érdekében kifejtett munkáját.

Halálának első évfordulóján a tájház kertjében felavatták szobrát és sír­emlékét. Mellszobrát Mihai Păcurar képzőművész készítette. A szobor kisugárzása arról árulkodik, hogy a művész nemcsak egy egyszerű portré alapján dolgozott, hanem szoros barátság is fűzte modelljéhez. Síremléke szintén a maradandó művészeti alkotások közé számítható. Tasi József temesvári szobrászművész, művésznevén Tajó, a falusi környezetre jellemző rusztikus anyaggal jelzi, hogy a tájház-alapító orvost erős szálak fűzték szülőfalujához.

És hogyan él egy családtagja emlékeiben? „De nekem mégis csak a nagyapám marad, akire egyáltalán nem ilyen, s ehhez hasonló tetteiről emlékszem. Nekem az a nagyapa marad, akivel hazafele az oviból nevettünk valamin, már nem is emlékszem min. Hogy is emlékezhetnék? Nekem az a nagyapa marad, akinek a legszebb a mosolya és legszelídebb hangja van. Egy nagyapa marad – az én nagyapám. Aki nagyon hiányzik.”20

Összegzés

Hétköznapi hős volt-e Almási Béla? Vagy annál több? Elboríthatja-e a feledés homálya egy ember munkásságát, hiszen özvegye keserűen jegyzi meg: „ezren voltak a temetésén, és rá egy évre a halálának első évfordulóján tízen voltak a misén.”

„Hétköznapi hősnek számítom, mert nap mint nap kereste fel az embereket és segített rajtuk. Továbbvitte Kisiratos jó hírnevét, tehát Kisiratoson több volt, mint egy hétköznapi hős”21




Dr. Almási Béla síremléke a tájház udvarán. Tasi József képzőművész alkotása.

„Elcsábították volna külföldre, ahol sokkal több pénzt kapott volna, de ő nagyon erősen kötődött ehhez a faluhoz. Mindene volt a családja és ez a közösség. Rengeteg olyan munkát végzett, amiért egy vasat sem kapott, de szeretetből, jó szándékból tette. Így lett a Máltai ház, a múzeum. Amit tett, mindenben ott volt a faluja iránt érzett szeretet. Aki ilyen tetteket visz véghez, az nem igazán veszi észre, hogy milyen hős igazándiból. Tudjuk, hogy ebben a sáros alföldi világban értékeket megőrizni óriási dolog.”22

Napjainkban, a globalizáció korában, szinte természetes, hogy az egyetemet végzett, már ekkor világlátott ifjak minden vágya a további szárnyalás, az önmegvalósítás, a hatalmas kövek megmozgatása. Az egykori doktorandus, Almási Béla sem képez kivételt ez alól a megállapítás alól. Ő is szárnyalt, ő is megvalósította önmagát, ő is hatalmas köveket mozgatott meg. És mégis kivételt képez, mert mindezt szülőfalujában és szülőfalujáért tette.

Klebelsberg Kunó mondta: „Háromféle magyar van: a siránkozós, a mellveregetős, és a cselekvő magyar.” Almási Béla cselekvő magyar volt, bár rá vonatkozóan a történelmi kor miatt és megvalósításai miatt a másik két jelző is megállta volna a helyét. Szerény, hon- és népszerető, szorgalmas, önfeláldozó, művelt és művészetszerető, emberséges, önzetlen, áldozatvállaló és vállalkozó volt egy személyben. Ragaszkodott a gyökereihez, de nem volt röghöz ragadt, maradi. Dr. Bárányi Ildikó „igazi européer”-nek nevezte, aki nyitott szemmel járt a világban, és amit értékesnek, követendőnek, hasznosnak tartott közössége számára, azt megpróbálta itthon, szűkebb hazájában létrehozni, alkalmazni. Mint a reformkor nagy magyarjai.

Élete, munkássága példaértékű. Arra tanít, hogy érdemes dolgozni, küzdeni, hinni és álmodni.

Felhasznált irodalom

Kisiratos Község Levéltára, házassági és születési anyakönyvek.

Kisiratosi Páter Godó Mihály Általános Iskola Levéltára.

Almási Gábor: Fejezetek Kisiratos évszázadaiból. Tanulmány, Kisiratos 200 éves, 2018.

Kovách Géza: Kisiratos. Történelmi áttekintés. Arad, 2004.

Sarusi Mihály: Lönni vagy nem lönni. Kisiratos írói falurajza. Irodalmi Jelen Könyvek, 2015.

Nyugati Jelen, polgári napilap. Megjelenik Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megyékben.

Adatközlők

Almási Dorka, 13 éves.

Almási Olga, 68.

Almási Erzsébet, 67.

Almási Vince, 69.

Barják Mária, 84.

Duma Etelka, 69.

Falkus Julianna, 75.

Falkus Margit, 78.

Gulyás András, 75.

Kása Piroska, 63

Korpa Piroska, 68.

Kunszabó Etelka, 70.

Lévai Erzsébet, 58.

Lévai József, 81.

Nagy Rózsika, 50.

Olasz Angéla, 71.

Sarusi Mihály, 74.

Szalai Mátyás, 71

Takács Rozália, 69.

 

A dolgozat elkészülésekor, 2018-ban Juhász Zoltán László 7., Almási Eszter és Szabó Eszter 8. osztályosok voltak, ma mindhárman az aradi Csiky Gergely Főgimnázium diákjai. Vezető tanár: Almási Gábor.

Jegyzetek

1 Interjú Lévai Erzsébettel, a Máltai Ház alkalmazottjával, 2018.

2 Nyugati Jelen, XIV. évfolyam, 3287. szám, 2002. szeptember 16.

3Kisiratos Község Levéltára, Házassági Anyakönyvek.

4 Sarusi Mihály: Lönni vagy nem lönni. Kisiratos írói falurajza. Irodalmi Jelen Könyvek, 2015, 978. oldal.

5 Interjú Almási Vincével, Kisiratos egykori polgármesterével, dr. Almási Béla barátjával, 2018.

6 Szalai Mátyás, 2018.

7 Olasz Angéla, 2018.

8 Almási Olga, 2018.

9 Uő.

10 Sarusi, i. m. 977. o.

11 Falkus Margit, 2018.

12 Kunszabó Etelka, 2018.

13 Almási Erzsébet, 2018.

14 Almási Vince.

15 Almási Olga.

16 Nyugati Jelen, XIV. évfolyam, 3287. sz.

17 Almási Olga

18 Uő.

19 Almási Vince

20 Almási Dorka VII. osztályos tanuló, Almási Béla unokája.

21 Uő.

22 Interjú Sarusi Mihályjal, 2018.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Deák János, Miriszló

Deák János meg nem valósított terve volt, hogy a régi templom mellé emlék­oszlopot állítson. Azonban amikor öregedni kezdett, a fiatalság már nem állt mellé e terv kivitelezésében.

Lapohos András

Lapohos András tanár úr a magyar, északi Mezőség életében meghatározó és kiemelkedő szereppel bírt. Munkássága nagyban hozzájárult a Mezőség természetvédelméhez, a hagyományőrzéshez, az oktatáshoz és számos más „örökséghez”, amelyért mindmáig hálával és tisztelettel adózhatunk. A tanár úr 1928. február 5-én született Ördöngösfüzesen. Édesapja néhai Lapohos Zsigmond, aki ácsmesterséggel foglakozott, édesanyja néhai Márkosi Anna, egy testvére, Lapohos Zsigmond, aki földműves volt. Felesége Lapohos Kovács Éva, nyugalmazott tanítónő. Három gyermekük született: Lapohos Éva, Lapohos Károly és Lapohos András. Tevékenykedése során családja odaadóan támogatta és segítette, ahol csak tudta. Azt írja: „Az én édesapám, édesanyám a legjobb, legokosabb szülők a világon. Mit tegyek, hogy megháláljam, amit értem tettek?”

"A faluról ahova megyek, csak annyit tudok, Hogy sötétedéskor petróleumlámpa szemekkel pislog. Úgy képzelem, hogy kicsi és kerek, mint egy szőlőszem, S este a fáradt emberek bort isznak, mert kevés és rossz a víz” - a fenti verssorok írója, hétköznapi hősünk Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, akit a szilágypanitiak – gyermekek és felnőttek, egyszóval mindenki – így ismerik és emlegetik: a tanárnő. Dolgozatunkban végig így fogjuk nevezni őt. Így íródott be a közösség szívébe és lelkébe, így száll tovább nemzedékről nemzedékre, miközben szülők, nagyszülők mesélnek gyermekeiknek a tanárnőről, aki kitűnt a többiek közül, mert nemcsak a reál tantárgyak tanítását szerette volna megkedveltetni az akkori gyermekekkel, hanem lelki szemeivel azt is felismerte, hogy itt több van egy falusi közösségnél. Hogy kincseket rejt ez a falu, csak nem érkeztek még a kincskeresők, hogy kiaknázzák a drágaköveket! A tanárnő, kincseket keresett és talált, értékes és nemes kincseket.