Horváth Gyöngyvér grafikus negyven éve van a pályán, de még rengeteget szeretne tanulni. A belülről jövő, igazán jó alkotásokhoz elengedhetetlennek tartja a szellemi frissességet és a fizikai erőnlétet. Február 9-én ünnepelte 66. születésnapját – de nem szűk családi körben, hanem barátai, ismerősei, alkotótársai, a kolozsvári művészetkedvelők társaságában, a jeles nap apropóján ugyanis 66 munkáját állította ki a Művészeti Múzeum földszinti termeiben. Ennek apropóján beszélgettünk a művésszel.
– Gyermekkori álma volt, hogy színésznő legyen. Miért döntött mégis a képzőművészet mellett?
– Tényleg foggal-körömmel ragaszkodtam ahhoz, hogy színésznő leszek, de aztán belépett a képbe Horváth László férjemuram, aki hevesen udvarolt, de adott pillanatban azt mondta, döntenem kéne: vagy ő, vagy a színi pálya. Hát ennyire önző volt, én pedig annyira szerelmes, hogy azt mondtam, legyen. De mihez értek? – tettem fel magamnak a kérdést. Már tizenegyedik osztályos voltam, azért a pályaválasztás előtt nem készültem se irodalomból, se történelemből, se közgazdaságtanból, nem tudtam, milyen egyetemre mehetnék tovább. Ugyanakkor rajzolni mindig szerettem, és ott volt a rajztanárnőm, Nagy Anna, Abodi Nagy Béla lánya, akinek kikértem a véleményét: egyáltalán próbálkozhatok-e, van-e értelme? Merthogy nagytatám színházi díszletfestő volt, és az ő irányításával nagyon sokat rajzoltam és festegettem, tehát már bennem volt ez a kicsi világ. Lehet, hogy a színi pálya is emiatt vonzott, hogy sokszor voltam színházban, no meg a kulisszák mögött. Akkor azt mondtam, az egyetlen dolog, amihez én még értek, az a rajzolás. Annak idején a Stúdió Színpadnál is tevékenykedtem, és az iskolai színpadon is rendeztem előadást, szavalóesteket szerveztem – tehát bennem volt ez a hajlam –, mindez pedig együtt járt azzal, hogy nagyon sok verset olvastam. A versek megihlettek az illusztráláshoz, amit aztán a pályám folyamán nagyon jól tudtam hasznosítani. Tulajdonképpen az irodalom és a képzőművészet valahogy karöltve haladhat egymás mellett, mert inspirálódni tud egyik a másiktól. Ez nálam bejött.
Akkor úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom a művészeti pályával. De megkínlódtam: két éven át keményen készültem egy magántanárral, amíg sikerült a felvételim, utána viszont ment minden a maga medrében. Büszkén mondhatom, hogy évfolyamelsőként végeztem, és a csoportomból hárman vagyunk, akik a pályán maradtunk. Ez nagyon sajnálatos, mert négy-öt volt évfolyamtársam is elhagyta a pályát, és ma is teljesen mással foglalkoznak. Ha belegondolok, tulajdonképpen elfoglalták a helyeket azoknak a helyét, akik igazán művészek lehettek volna. Mert ha valaki bevállal egy pályát – végeredményben egy mesterséget –, akkor azt becsülettel tovább kell vinni. Amennyiben valaki cipész lesz, nem hagyja ott a cipészmesterséget azért, hogy pék legyen. Viszont én úgy éreztem, nekem ezt kell folytatnom, mert ez az én választott szakmám: meg kell maradnom képzőművésznek. Annak idején heten-nyolcan voltunk egy helyre, és kemény harcok folytak a bejutásért. Azok közül, akik kiestek, sokan a mai napig művészként dolgoznak, de mivel nem szereztek diplomát, amatőrként vannak elkönyvelve. Azok közül pedig, akik bejutottak, sokan már a főiskola befejezése után egy-két évvel messze voltak a pályától – egy vonalat nem húztak és nem rajzoltak, ezt a mai napig nem tudom megérteni.
– Az egyetemen az ember még tanul, fejlődik, próbálgatja a szárnyait, de azért talán ott volt az is, hogy „mi lett volna, ha a színház felé orientálódom...” Vagy ez teljesen megszűnt abban a pillanatban, amikor Horváth Lászlóval találkoztak?
– Dehogy, még az egyetemen is rendeztem szavalóesteket, előadásokat. Amikor a kilencvenes években Horváth Béla névvel újraindult a Stúdió Színpad, akkor az elsők között voltam, aki fellépett. De ez nem akadályozott meg egyáltalán a képzőművészeti munkámban. Már az egyetemen is olyan dolgokat vállaltam be, amiket a kollégáim nem értettek – például Madách- és Vörösmarty-illusztrációkat készítettem. De hála Istennek olyan tanáraim voltak, mint Feszt László meg Ioan Horvath Bugnariu: utóbbi szintén remekül beszélt magyarul, ugyanakkor ismerte a magyar irodalmat is, és ők tökéletesen megértették ezeket az indíttatásaimat. A munkáimba mindig becsempésztem valamit a színészi hajlamaimból. Erről nem szoktam le mind a mai napig, és ez segített hozzá ahhoz, hogy verseskötetekhez készítsek illusztrációkat. Annak idején nagyon gyümölcsöző munkám volt a Tinivár Könyvkiadóval, amely a fiataloknak készített kiadványokat, azokhoz ajánlottam irodalmi, főleg verses témájú feladványokat és illusztrációkat. Mindig is úgy éreztem, hogy egy képzőművésznek jól kell ismernie az irodalmat, emellett a zenét is. Zenehallgatás közben például nagyon jól lehet alkotni; észrevettem, hogy másképp jár a kezem a munkán, ha egy ritmusosabb, lendületesebb zeneművet hallgatok, és megint másképp, ha egy lassúbbat, andalítóbbat.
– Ezek nyilván egy élet tapasztalatai, de mennyire figyeltek annak idején oda ezekre a dolgokra?
– Ezek ösztönösen jönnek, az emberből bontakozik ki. A dühöngő ifjúság korát éltük a hatvanas-hetvenes években, amikor a Beatles, a Rolling Stones keményen nyomta, Jimi Hendrixet gyászoltuk, és testületileg feketébe öltözünk, egész osztályok fekete karszalagot tettek fel. De ugyanakkor majdnem minden diáknak volt operabérlete, és miközben Jimi Hendrixet gyászoltuk, elmentünk a Bánk bán előadásra. Ilyen hatások értek minket, és nem hogy negatívak, de egyenesen építő élmények voltak, formáltak bennünket. Mondhatjuk nyugodtan, hogy a mi nemzedékünk nem annyira merev, mert megért egy hippi korszakot, a dühöngő ifjúság korszakát, valamint a „kuss neked, nem szabad szólnod” időszakot is, és utána valami szabadabbat. Jó kérdés, hogy ezek az úgymond sokkhatások mennyire tudtak bennünket befolyásolni, de szerintem pozitívan.
– Feszt László és Ioan Horvath Bugnariu nevét említette, valamint azt, hogy nem volt könnyű bejutni az egyetemre. Mit lehetett tanulni abban az időben az ilyen nagy mesterek mellett? Mit tudtak ők átadni?
– Először is a munka megbecsülését, a tiszteletet minden egyes vonalért, amit papírra vetettél. Megtanultuk a technikákat, adtak egy kemény alapot, ugyanakkor nem tanultunk meg állatokat rajzolni, tájképet festeni, épületeket rajzolni, és sok más minden kimaradt... De az alapot megkaptuk. Miután kijöttünk az egyetemről, sokan közülünk azt hitték, hogy már Picassók; de nem az a Picasso, aki húz két vonalat, egy pontot, és aláírja. Nem ettől lesz Picasso. Mert Picassónak is előbb meg kellett szereznie az alapokat: már kezdetben nagyon jól tudott rajzolni, majd felívelt, és amikor már megengedhette magának, csak húzott egy vonalat és egy pontot, és aláírta – és ő akkor is Picasso volt. De először letett valamit az asztalra. Erről van szó, hogy kiléptünk négy év után, majd aki úgy érezte, hogy számára még hiányzik valami, az elkezdett építkezni. Én negyven éve tanulok, én nem fejeztem be a tanulást. Még mindig tanulok, és továbbra is szeretnék tanulni, mert ahogy egy kitűnő orvosnő mondta: miért nyugdíjazzák 56 éves korában, hiszen most jutott oda, hogy komoly dolgokat megértsen a szakmában, és még van mit fejlesztenie, van még mit tanulnia... Most jó igazán. Valahogy így lehetnek a képzőművészek is. Mindig lehet építkezni, és soha ne mondja azt senki, hogy ezzel vagy azzal a munkájával a csúcsra ért, mert a csúcsról aztán hamar le lehet csúszni. Nem mondhatom azt, hogy most már tökéletes. Még rengeteg tanulnivalóm van, csak időm legyen hozzá.
– 1977-ben fejezte be az egyetemet, és már 1979-ben máris megnyílt az első kiállítása a Korunk Galériában. Ez a két év sok vagy kevés ilyen tekintetben?
– A Korunk Galériában azokat a munkákat mutattam be, amelyeket az egyetemi éveim alatt és közvetlenül utána készítettem. Viszont megelégedésemre az egyetemistaként készült alkotásaimat a kritika és a közönség is sikeresnek ítélte, sőt, olyan is volt köztük, amelyet mindmáig a legjobbak között tartanak számon. Jó bemutatkozás volt, köszönet érte Kántor Lajosnak, aki lehetővé tette egy ilyen fiatal, frissen végzett képzőművésznek is a bemutatkozását olyan személyek mellett, akik mögött már 20, 30, 40 éves pálya volt.
– Más világ volt akkoriban, nem könnyű, az tény, de hogyan viszonyult a kiállításhoz a sajtó, a közönség és a kritika?
– A Korunk-tárlatokat nem nézte túl jó szemmel az akkori politikai sajtó, mert az ugye pártunk és elvtársunk sajtója volt. Ennek ellenére nem zárkóztak el teljesen ezektől a kiállításoktól, főleg ha az a bizonyos személy vagy a bemutatott munkák nem sértették az elvtársi nézeteket. Visszhangjaik jelentek meg a tárlatoknak az akkori Igazság – ma Szabadság – napilapban, az Utunkban, és olyan jeles személyek nyitották meg, akik művészettörténészek voltak. Az enyémet például Borghida István nyitotta meg, Kántor Lajos méltatta, és jó visszhangja lehetett, mert utána még felkerestek más lapoktól is. A Héttől is készítettek interjúkat, és fotókat közöltek a munkáimról. Tehát működött a dolog, hogyha nem bántottál senkit – értjük ez alatt, hogy kit… Mert tudok olyan esetről, hogy egy művész az egyik interjújában megjegyezte: a napi kemény, izzasztó munka után hatalmas megkönnyebbülést jelent számára, hogy leülhet a vászon elé és festhet. Emiatt felháborodtak a párt emberei: hogy lehet ilyet mondani, hogy a munka kemény, izzasztó és fárasztó? A következménye az lett, hogy évekig nem jelenthetett meg a nyilvánosság előtt, és nem írhattak róla a sajtóban. Tehát az embernek vigyáznia kellett arra, hogy mit mutat be és mit mond. Ami engem illet, ahányszor felkértek arra, hogy készítsek egy-egy munkát kiállításra vagy egy ünnep alkalmából, én szépen kijelentettem, hogy megrendelésre nem tudok dolgozni. Egyszer azt is kérdezték tőlem, hogy hát az illusztráció nem megrendelés? Megrendelés, persze – válaszoltam –, de azt is akkor vállalom be, ha megfelel számomra az illusztrálandó anyag. Ilyenkor is kellett vigyáznom arra, hogy mit válaszolok, de azért büszkén mondhatom: sosem készítettem olyan munkát, amely dicsőíti a ’89 előtti éveket, felfogásokat. Inkább csináltam absztraktot, elvontat, ókorit, középkorit, de valahogy mindig elkerültem a témákat.
Nekem van egy elképzelésem arról, hogy éppen mit készítek. Nem vagyok kényszeres alkotó, hogy azt mondjam: én képzőművész vagyok, és ezért nekem minden nap muszáj legalább egy munkát elkészítenem. Amikor úgy érzem, hogy most valami mocorog bennem, akkor leülök és megcsinálom. Van, hogy hetekig semmi. Sőt, hónapokig majdnem semmi. És akkor egyszer csak keresztülmegy az agyamon egy nyíl, és belefúródik a vászonba. Megcsinálom, és nem tudom, hogy miért. Mert úgy jön. Nem mert úgy kell, hanem mert egyszerűen kijön belőlem. A muszáj az, amikor megkérnek, hogy illusztrálj egy könyvet, vagy ahogy a Szabadságnál dolgoztam, hogy egy-egy írás mellé illusztrációt vagy karikatúrát készítettem.
– A nappaliban, ahol most beszélgetünk, festmények díszítik a falakat, itt látható a Vörös maszk vagy a Mester és Margarita is. Feltételezem, hogy hozzá is kell szokni ahhoz, hogy az ember viszontlátja a saját képeit. Nehéz velük megbarátkozni?
– Fent volt nálunk látogatóban az ifjabb Vetró, András, aki bejött, szétnézett és azt mondta: ennyi üres fal, hát miért nincsenek kint a képeid?! Mondom neki: már meg ne haragudj, de mégis miért nézegessem én a saját képeimet? Mert bizony elég kevés van, most csak hármat látsz, ezek is most érkeztek vissza egy kiállításról, viszont nem szeretem magamat állandóan nézegetni; kollégáim munkáit szívesebben tartanám a falon, mint a sajátomat. Ismerem magam: nem kell állandóan nézzem őket, mert sokszor már így is beleunok saját magamba. Viszont jó, hogy szóba hoztad a Bulgakov-könyvet. Három éven keresztül rágtam ezt a témát. Belevésődött a fejembe, újraolvastam a regényt, és azon morfondíroztam, hogyan tudnám – mert millió egy illusztrációja van már ennek a könyvnek – ezt kollográfiában kihozni, tehát nem rajzban vagy festményben. Három évig töprengtem rajta, pedig nem szokásom témákon rágódni. Ha valaminek nekifogok, az rövid időn belül el is készül. Egyszer aztán vettem a bátorságot, hogy na most megpróbálom. Máskülönben ez sem az egyetlen ilyen eset, mert bár negyven éve vagyok a pályán, még mindig bátortalan vagyok. Még mindig ott tartok, hogy sokszor napokon keresztül forgolódom a vászon vagy a papír körül, hogy nekivágjak-e vagy sem, mintha nem lenne mindegy, hogyha elrontom… Mert ha elrontom, azt csak én tudom, de hát én magamnak tökéletességre vagyok beállítva. Hogyha már megcsinálom, akkor az az első próbára legyen tökéletes! És akkor forgolódom és vergődöm, és jaj, de jó volna, ha valaki mondana valamit biztatót. Valaki, aki bökdössön. No, ez a személy volt az életemben Tibori Szabó Zoltán, aki mikor látta, hogy túl hosszasan hallgatok, túl nagy a csend körülöttem, és nem dolgozok semmit, azt mondta: lusta dög, fogj már neki, már régóta nem csináltál semmit! És akkor hazajöttem és nekifogtam. Eközben Németh Júlia volt az, aki biztatott és bátorított: egyik rugdosott, másik bátorított, és akkor valahogy lett belőle valami. Visszatérve a Bulgakov-illusztrációra, a Mester és Margaritára: a másik, ami a múzeumbeli kiállításon megtekinthető, az egy kollográfiába beültetett Gustav Klimt-munka. Időnként szeretem kihívások elé állítani magam. Elkészítettem a híres Csókot, ami nagyon bejött, legalábbis a közönségnek. Ugyanakkor volt a Matisse-évforduló, amelynek alkalmából elkészítettem a táncolós képét kollográfiában. Azt nevezem jelentősebb sikerélménynek, amikor sikerül egy-egy híres művésznek a munkáját átültetni egy olyan technikába, ami tőlük nagyon-nagyon távol állt.
– A Szabadságban 2002-ben megjelent méltatásában írja Szakolczay Lajos műkritikus, hogy „Feszt László 1964-ben egy amerikai grafikai kiállításon találkozott először a kollográfiával. Tudta-e akkor (alighanem csak sejthette), hogy életét-művészetét döntően fogja befolyásolni az anyagnyomat? A kollográfia mint a sík rendezettségét, a grafikai lap felületének összhatását, a motívumok, a fent és a lent sokszor egymással ütköző drámaiságát az alakzatok (a mértani és az organikus alakzatok) és a jelek kozmikus egységét, az ősi és modern vonalakkal és foltokkal megidézhető »hitvilágát«, a japán ecsetírásból kifejlő ábra és a konstruktivizmusra utaló forma kontrasztját, és még mi mindent egyként tükröző technika. Technika? Sokkal inkább az önkifejezést, egy szemérmes, visszahúzódó lélek grafikai világának megteremtését segítő magatartásforma.” Arról a Feszt Lászlóról beszélünk, aki tanára volt önnek is az egyetemen, ezek szerint már ott megpróbálta népszerűsíteni ezt az új „találmányt”?
– Feszt László az említett kiállításon ismerkedett meg a művésszel, aki kidolgozta ezt az izgalmas magatartásformát, és akkor kapott is tőle egy kisebb munkát. Addig forgatta, tette-vette, amíg kisilabizálta, hogyan készült. Le a kalappal előtte, hogy ezt a technikai eljárást teljesen önzetlenül elhozta a főiskolára, és a diákjainak megtanította. Az olyan alkotóknak, akik szeretik a sokszorosító eljárást, de nincs lehetőségük fémben dolgozni – mert oda fém és sav kell, és elég bonyolult, ha valakinek nincs műterme, tömbházlakásban nem épp ajánlatos így dolgozni –, nagyon kézenfekvő: ugyanis ez egy olyan technikai eljárás, amely nem tartalmaz káros anyagokat, de könnyen lehet vele dolgozni. Kolozsváron, de országos viszonylatban is nagyon kevesen vagyunk, akik ezt használjuk. Főleg Amerikában divatos mind a mai napig, ahol létezik egy kollográfus csoport is. Nem akarok dicsekedni, de eddig legfeljebb öt olyan kiemelkedő művészt találtam, aki jobb, mint én. Amikor én is feltettem a munkáimat a világhálóra, nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, sőt, kérdéseket is, hogy ezt a részt hogyan készítettem, hogy jó volna, ha elmondanám, ha elmesélném, tehát felfigyeltek az alkotásaimra.
– Kialakulnak ezáltal művészek közötti barátságok vagy csoporthoz való tartozás, akár az óceán másik partján tevékenykedő művészek között is?
– Kialakulhatnak, de főleg beszélgetés formájában, mert azt vettem észre, hogy ugyanazon ország művészei között könnyebben jönnek létre ilyen kapcsolatok. Tanácsokat kérnek, hogy te honnan szerezted be ezt az anyagot, mit használtál, hogyan használtad, és akkor segít egyik a másikon. Innen Kolozsvárról én hiába kérdezem meg a Los Angeles-i művészt, hogy ugyan, mondd már meg nekem, mit használtál itt és itt, mert talán olyan anyagot mond, amiről soha életemben nem hallottam. Tőlem is megkérdezték már, hogy miként jutottam el ehhez és ehhez az effektushoz. Amikor egyszer azt válaszoltam, hogy a toalettpapír gyűrődéseiből hoztam ki ezt a figurát, a kérdező nem is értette, hogy miről beszélek. Mert nem tudta, hogy nem a kétrétegű illatosítottat, hanem azt a régi, jó durva toalettpapírt használtam – az volt a jó, mert azt lehetett gyűrni, rendezni. Szóval vannak ilyen kis szakmai trükkök, titkok, amelyeket negyven évig tanul az ember, vagy még tovább.
– Elhangzott itt néhány kulcsszó, mint a rugdosás és a biztatás. Mennyire volt jellemző az elmúlt negyven évben az, hogy aki belépett a lakásba, láthatta az éppen készülő munkát, és ezáltal segíthetett az iránymutatásaival, a meglátásaival?
– Ez nagyon érdekes, mert személyes tapasztalatom van arról, hogy milyen az önzetlen és az önző kritika. A táborokban általában negyven ember dolgozik, néha elmennek egymás mellett, ilyenkor pedig mondanak egy-két dolgot. Egyszer kitettem egy munkámat száradni, mert ugye nedves papírral dolgozom, de valami nem tetszett nekem. Valami hiányzott belőle. Ekkor jött két kollégám le a szemben lévő lépcsőn, egy testvérpáros, majd odaszóltak: jaj, csináltál új munkát? Jaj, de jó, jaj, de vagány, jaj, de szép. Kicsit rájuk förmedtem: hallgassatok el, és most mondjátok el nekem, hogy mi nem tetszik nekem ezen a munkán, mi az, ami zavar? Két perc alatt darabjaira szedték. Meg is kérdeztem tőlük: akkor miért kellett lelkendezni? Nekem nincs szükségem a lelkendezésre, nem vagyok az a típus, aki megharagszik vagy megsértődik azért, ha valamit építő jellegűen mondanak neki. Hát mondják meg, könyörgöm, hogy ne maradjon úgy az a munka, hogy rossz. Ha látsz valamit, és én is érzem, hogy hiányzik belőle, akkor mondj egy szót, vagy ha nem akarsz, akkor hallgass, és ne dicsérd. Menj el, és rágódjak én tovább azon, hogy mi nem tetszik nekem a saját munkámban, amíg gond van vele. De vannak olyanok is, akik őszinték. Jönnek, és megmondják, hogy te, itt és itt kéne ezt vagy azt változtatni. Én inkább ezeket becsülöm. Mert nincs olyan, hogy tökéletes munka. Igaz, olyan sincs, hogy valamit egyformán lássunk. Lehet, hogy az alkotás előtt elmegy tíz ember, és így tíz különböző vélemény születik. De mégis, ha azt a tíz eltérő véleményt összekeverjük, kapunk egy eredményt. Ugyanakkor a művész dolga az, hogy eldöntse: akar-e rajta javítani, vagy úgy hagyja, ahogy van.
– Ezek után már adódik a kérdés, hogy mi az, ami inkább előreviszi a művészt: a közös munka, a nyüzsgés egy alkotótáborban, vagy inkább otthon szeret alkotni, ahol csend van, és adott a lehetőség arra, hogy alaposan átgondolja a dolgokat, járkálni a házban, netán közben megkavarni közben a rántást…
– Hál’ istennek alkalmam nyílt több száz művészt megismerni a több mint húsz év táborozás során a világ minden tájáról, és azt mondhatom, hogy művésze válogatja. Van olyan, aki elvonul a szobájába, és nem látod, mit dolgozik két hét alatt. Egy vonalat nem látsz tőle. Időnként kijön, körbejárja a műhelyt, mert van egy nagy műterem, ami olyan, mint egy csarnok, és ott mindenki együtt van. Az az egy művész elvonul – vagy kettő-három, aki elvan magának –, időnként megjárja magát, majd megint félrevonul. Van olyan művész, aki dolgozik, dolgozik, és egyszer csak felpattan, elkezd énekelni, táncolni, mert olyan nagyon jól érzi magát. És van a másik, aki direkt szereti, hogy körülötte, a háta mögött egy tábor alakuljon ki, nem zavarja a munkában. Én azok közé tartozom, akik szeretik maguk körül a nyüzsgést. Lehet, hogy ez Szabadság-os idők miatt, amikor a szerkesztőségben dolgoztam, akkor állandó nyüzsgés volt körülöttem, és azt nagyon szerettem. Amikor nyugdíjba vonultam, észrevettem, hogy már magamban beszélek, mert annyira hiányzott a csevegés, a kis mellékzörejek, a zajok.
– Térjünk vissza kicsit a kollográfiához: hogyan lehet ezt tanítani?
Az első öt Inter-Art táborban más művészeket is tanítottam erre a technikára, a főszervező, Balog István, az Inter-Art Alapítvány elnöke kért fel erre. Így lettem aztán a grafikai műhely vezetője és felelőse. Sok emberrel dolgoztam együtt, de aztán rájöttem, hogy sajnos nincs mindenkinek türelme ehhez az aprólékos, már-már puzzle-szerű munkához. Emiatt sokan elfuserálják, elnagyolják, és valahogy csúfot űznek a mesterségből, a technikából. Akkor úgy döntöttem, hogy kész, többé nem tanítok erre senkit. Ha valakit érdekel, álljon oda mögém, nézze, lesse, lopja el a technikát, de én többé nem magyarázok. Sajnos nem becsülték meg a technika szakmai értékét. Annál nagyobb sikerélményem volt a gyerektáborokban, a gyermek ugyanis két nap alatt képes volt olyan tökéletesen elsajátítani a technikát, ahogyan a művész nem – a magyarázat pedig egyszerű: mert nem volt hozzá türelme. Megunták azt a sok előzetes munkát, ami a végeredményhez vezetett. Mert ez a technika nem olyan, mint a festészet: a végeredményt tulajdonképpen csak akkor látod, amikor keresztülviszed a présen és kinyomtatod.
– Addig igazából bármi lehet…
– Igen, és általában az összes sokszorosító technika ilyen. Mert ha egy rézkarcot készítesz, ugye van egy fémlemezed, ami le van kenve egy masszával. Védi ez a lemezt a savtól, és abba kezdesz karcolni, rajzolni. Belemártod a savba, majd kiveszed belőle és karcolod tovább, ezután megint savazol, megint kiveszed… Az első vonal tízszer kerül bele a savba, az utolsó már csak egyszer. Minél többször volt maratva, annál sötétebb lesz a tónus, a leghalványabb pedig az utolsó maratás. Amíg mindezt végigviszed, eltelhet két-három nap, és te tulajdonképpen még semmit nem tudsz arról, hogy mi lesz a végeredmény – csak akkor, ha a szakmai tudás a kisujjadban van, és tudod, hogy biztosra mész. Az is lehet, hogy a végeredmény egy nagy pacni, amin már nem lehet segíteni. Ha az olajfestő elront valamit, akkor lekaparja és újrafesti, de itt nem tudod ezt megcsinálni, és az egész munkád mehet a kukába. Egy kezdő csak tapogatózik, és a tapasztalatok révén tudja kijavítani a hibáit. Tehát a sokszorosító grafika egy mesterség. Egy linóleummetszetnél is veszed a kést, és megállapíthatod, hogy milyen könnyen megy a linóleumba – de egyszer kell csak mellévágnod, és azzal el is rontod az egész munkát. Izgalmas.
– Van itt egy másik munka is, a címe: Hamis tükör. Egyfajta fent-lent játékot fedezek fel benne, összhangot ugyanakkor, ami viszont csalóka. Jól gondolom?
– Pontosan, azért hamis tükröződés. Máskülönben tudod, mi a legnehezebb? Címet adni a munkáknak. Legalábbis én így vagyok ezzel: van egy elképzelésem, hogy akkor én elkészítek egy ilyen alakzatú munkát, de azt cím nélkül képzelem el. Itt van például az Alkony. Amikor befejeztem, legalább három címet adhattam volna neki. Ha jól emlékszem, éppen a férjem javasolta, hogy adjam az Alkony nevet. Mert volt áttörés, meg ellentétes formák, meg millió ilyen. Egyszer azt mondta valaki, a legjobb az, ha megszámozod a munkáidat, címet pedig adjon majd nekik a néző.
– A Minerva-házban 2012 októberében nyílt meg az egyéni kiállítása, és akkor mondta Tibori Szabó Zoltán, hogy mivel az Igazság idején címeket, kliséket, kezdőbetűket rajzolt a lapba, vasárnapi számaiba egy-egy tollrajzot is, „nem csoda tehát, hogy a nyomasztó hangulat alkotói kedvét szegte, és a művész csak akkor talált ismét önmagára, amikor nyugdíjba vonulását követően, a napi taposómalomból kiszabadult”. Hogy emlékszik, ez milyen mértékben vette el a kedvét az alkotástól?
– A munkahely, a gyerekek, a család egyaránt rányomta a bélyegét, mert nagyon kevés időm maradt alkotni. Sok művész van, aki szabadúszó, tehát nincs munkahelye, soknak családja sincs, de az én esetemben másként volt: amikor délután 5-6 órára hazaértem, még el kellett látnom a családot is, a gyerekek kicsik voltak. Nem beszélve a stresszről, amit azonban próbáltam „lemagyarázni” magamról, hogy hát engem a stressz nem befolyásol, mert nem vagyok olyan típus. De azért valahol igaz, hogy akkor lendültem bele az alkotásba, amikor már nyugdíjasként teljesen szabad voltam, reggeltől estig. A gyerekek felnőttek, a fészekből kirepültek, és így öreg fejjel kezdtem fölfele ívelni. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy bevállaltam azt a sok könyvillusztrációt, és dolgoztam a Tinivár Kiadónak is, ahol tényleg sok munkalehetőségem volt, kirajzolhattam magam. A nagy nagylélegzetű alkotásokra, mint amilyenek most a kiállításon is láthatók, viszont csak nagyon ritkán jutott idő.
– Idő, nyugalom és még mi minden szükséges a jó alkotáshoz, amire az ember azt mondja, hogy tényleg belülről jön és fölöttébb büszke rá?
– Szellemi frissesség, már az én koromban, fizikai erőnlét és egy normális időjárás. Amelyik nem kezdi el a reumás problémáimat felszínre hozni. De tulajdonképpen minden adott. Műtermem soha nem volt. A műtermem az egész lakás, és ha az ember jó munkát akar, azt egy asztal sarkán is elvégezheti. Itt a hozzáállás a lényeg. A pozitív hozzáállás, az alázat az iránt, amit csinálsz, és ahogy mondtam, százszor körbejárok egy papírt, mielőtt nekifognék, mert még mindig görcsölök. Az elvárás, hogy amit kiadok a kezemből, az feleljen meg nekem és legyen jó, még akkor is, ha csak én látom. Ha ez összejön, akkor büszke lehetek arra, hogy nem hoztam szégyent a szakmára.
Horváth Gyöngyvér 1977 és 1989 között rendszeres résztvevője volt a romániai megyei grafikai tárlatoknak és az országos grafikai biennáléknak. A rendszerváltás után több csoportos kiállításon voltak jelen a munkái, többek között Budapest, Bukarest, Bombay, Kairó, Rimini, New York, Brüsszel és Stockholm is ott szerepel a listán. A nagyenyedi Inter-Art Nemzetközi Alkotótábor grafikai vezetőjeként is bizonyított, emellett egyénileg is volt alkalma bemutatkozni, Kolozsvár mellett Nagyenyeden, Marosvásárhelyen, Nagybányán, Margittán, Gyulafehérváron, Szegeden és Pécsen. Legutóbb öt és fél évvel ezelőtt állított ki egyénileg, fekete-fehér párbeszédre és sok száz szürke árnyalatra alapozó vegyes technikájú alkotásait, valamint forma- és színvilágukban meglehetősen gazdag kollográfiáit a Minerva Művelődési Egyesület székhelyén tárta a közönség elé.
(Elhangzott 2018. február 12-én a Kolozsvári Rádióban, a Kontűr című műsorban. A születésnapi kiállítást február 18-ig tekinthették meg az érdeklődők a Művészeti Múzeumban.)
