Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Gyönyörű sors

Nagy Elek Miklós portréja

Nagy Elek Miklóshoz sajátságos kapcsolat fűz, ugyanis máig sem találkoztunk személyesen, mégis barátoknak tekintjük egymást. Évekkel ezelőtt, az interneten ismerkedtem meg alkotásaival, amelyeket neve kezdőbetűivel, NEM-ként szignál, és amelyek annyira magukkal ragadtak, hogy egyik könyvem borítójának is ezekből választottam grafikát. Azóta már szinte naponta beszélgetünk a neten, megismertem élettörténetét, sokoldalú egyéniségét, kemény életfilozófiáját, amelyek arra késztetnek, hogy bemutassam őt másoknak is. Szerencsés helyzetben vagyok, mert kérdéseimre úgy válaszol, akár egy irodalmár, ezért csekély beavatkozással hagyom, hogy az olvasókat is magával sodorja színes elbeszélése. Így vall magáról:




Nagy Elek Miklós

„1944. november 29-én születtem Marosvásárhelyen. Apai ágon székely­abodi lófő székelyek voltak az őseim, anyai ágon polgári, sőt nemesi családból származom, Bolyai János feleségének, Orbán Rózának családjából. Apámat taníttatták a szülei, aminek következtében nagy műveltségre tett szert, öt nyelven beszélt, a Kolozsvári Építészeti Egyetemen tanult, és a szó legjobb értelmében, igazi úriember volt. Amikor, tartalékos tisztként behívták a frontra, nem volt nehéz azonnal feleséget találnia, és a szokásnak megfelelően, regényes módon, három nap alatt megnősülnie, minek eredményeként, háborús termékként, én is rövidesen megszülettem.

Bár hadirokkantként, fél lábbal, apám, szerencsére hazajött a háborúból, és jegyzőként kezdett el dolgozni. De ez nem sokáig tartott, mert osztály­idegenként kitelepítettek bennünket, és Székelykeresztúrra költöztünk, kényszerlakhelyre. Illetve csak anyám lakott ott, mert apám Nyárádtőn, segédjegyzőként dolgozott, én pedig a vásárhelyi nagynénémhez kerültem pesztrálás alá. Anyám rideg természetű asszony volt, senki sem tudott eligazodni rajta, ezért szívesen bízott szerető nagynéném gondjaira. Anyám szeretetének és látószögének sugarából aztán végképp ki is estem, amikor hároméves koromban, egy súlyos betegség folytán, orvosi tévedésből, gyógyszer-túladagolás miatt, maradandó hallás- és látáskárosodást szenvedtem, és mint kiderült, örökre fogyatékossá váltam. Ezen túl, anyám csakis a sors csapásaként tekintett rám, és akként is kezelt. Szerencsémre, ekkor már tudtam beszélni, ezért nem lettem néma, de azon túl éppen csak léteztem, ahogyan tudtam.

Mivel akkoriban csak Kolozsváron volt fogyatékosok iskolája, engem itthon rendes iskolába adtak, hogy legalább írni-olvasni megtanuljak valahogy, aztán lesz, ami lesz. Hát nehezen ment a dolog, mert a táblát az első padból sem láttam, a tanítókat sehogy sem hallottam. Ezek mellett, a szokásos bánásmódban részesültem, azaz tanulótársaim gyakran kicsúfoltak, és amikor csak tehették, jól elagyabugyáltak. És mivel ilyenkor a szemüvegem is mindig eltört – amiért anyám még külön megvert –, magam kezdtem javítgatni, ragasztgatni, s ezzel kezdődött tulajdonképpen a kézügyességem sajátos fejlesztése, amit művészi pályám kezdetének tekinthetek. Mivel a körülöttem lévő világból nem sokat értettem, s mindinkább magamba fordultam, már ekkor elkezdtem rajzolni, amivel minden időmet kitöltöttem. Gimnazista koromban már felfigyeltek rám a tanáraim is, és Ipó László festőművész el is jött a szüleimhez, hogy rábeszélje őket, adjanak engem a Művészeti Iskolába, Vásárhelyre. Anyám természetesen hallani sem akart róla, sőt, azon túl mindig megvert, ha rajzolni látott, majd később, saját elhatározása szerint, az udvarhelyi, faipari szakiskolába íratott. Apám, szelíd, jó ember lévén, a békességért mindenbe beleegyezett. Egy rendkívüli szigorúságú, embertelen bentlakásos iskolába kerültem, ahol még a lustra-bot volt divatban, de mindent elviseltem, és a szakmát pontosan megtanultam. Az iskolától, a bántáson kívül más egyebet alig kaptam, mert tanáraim csak a lecsúszott, sánta jegyző fiát látták bennem, kigúnyoltak, nem támogattak semmiben. Ennek ellenére, látva, milyen jól faragok, Orbán János szobrász, aki osztályfőnököm volt, szekustiszt létére is értékelte kézügyességemet, és néha ellátott egy-egy kis technikai tanáccsal is. Hát én ennek is örültem.




Az írást Nagy Elek Miklós munkáival illusztráltuk

A szakiskola elvégzése után ismét felmerült, hogy talán mégis a vá­sárhelyi művészeti líceumban kellene folytatnom a tanulmányaimat, de anyám hajthatatlan volt, s még szerencsésnek mondhattam magam, hogy el tudtam helyezkedni a vásárhelyi ILEAR bútorgyárba dolgozni. De később beiratkoztam az esti iskolába, és végül mégis leérettségiztem. Ám ekkor hirtelen meghalt apám, én meg tényleg magamra maradtam, hiszen anyámnak ott volt a húgom, további gondnak. A gyárban, látva, hogy erre alkalmas vagyok, magasabb beosztást kaptam, de ezzel csak nehezebb lett az életem. Igyekeztem is elfelejteni a rajzolást, amikor időm volt, inkább faragtam, abban éltem ki magam. Ipó Laci bácsi azonban nem felejtett el, szólt rólam Pittner Olivér festőművésznek, aki elvitt a Kultúrpalotában működő Népfőiskolába, és bemutatott az ottani tanároknak. Ők voltak az elsők, akik határozottan állították, hogy mégiscsak főiskolán lenne a helyem. Volt egy bárónő kereszt­anyám, Dékány Mária, aki rávette anyámat, hogy engedjen el vele Kolozsvárra, felvételizni. Harmadiknak vettek fel a festészet-grafika szakra, mindkettőnk nagy örömére. Ennek ellenére néhány nap múlva, amikor még haza sem utaztunk, értesítettek, hogy az irataimat semmisnek nyilvánították, és közölték, hogy nem járhatok egyetemre. Származásom és apám katonai múltja miatt, ismét osztályidegen lettem. Veress Pál, a főiskola neves tanára eljött a szállásunkra, és vigasztalt, hogy ne búsuljak, mert amatőrként is érvényesülhetek, és azt tanácsolta, hogy ahogy tudom, úgy képezzem magam. Keresztanyám is számkivetett volt, ennek ellenére nem sajnálta drága pénzen meghozatni nekem a Barcsay-féle Anatómiát, Pestről, hogy majd abból gyakoroljak, én pedig, keserű szívvel, ismét elfoglaltam helyem a munka mezején, most már a gyár keresztúri részlegén. Dolgoztam és rajzoltam tovább.

Nemsokára megismertem a feleségemet, aki orvosi laboráns volt, összeházasodtunk, és rövidesen két kislányunk született. Bár szelíd lelkű feleségemnek semmi érzéke nem volt a képzőművészethez, és nem is értékelte ez irányú törekvéseimet, én mégis, lankadatlan rajzoltam, festettem, faragtam. Molnár István, a keresztúri múzeum igazgatója, látva munkáimat, egy kisebb kiállítást is rendezett nekem, de ennél többre nem vihettem. Miután sikerült megvennünk egy kis lakást, visszajöttünk Vásárhelyre, és én itt folytattam a szélmalomharcot a Párt embereivel, kegyetlen, korrupt főnökeimmel, akik mindent elkövettek, csakhogy átverjenek, becsapjanak, kigúnyoljanak és megalázzanak, főként azért, mert nem voltam párttag, és rokkant ember létemre, még saját akaratom is volt. Vigasztalhattam a lelkem a rajzolással, és főleg a miniatűr faragványokkal, amelyeket különféle csontokra, szarura, gyümölcsmagvakra véstem, kezdetleges, magam készített eszközeimmel, s az óriási nagyítóval, amely a látásomat segítette. De csináltam, és egyre többet. Az, ami más szemében csak hóbortnak látszott, számomra éltető elemmé vált. A családom továbbra sem értékelte törekvéseimet, szakmai berkekbe sem fogadtak be, a munkáimat eladni sem tudtam, mert nem volt hozzá nevem, csak ajándékba adtam mindenkinek, egy-egy kis szívességért. Így hát továbbra sem jutottam előbbre. Részt vettem néhány kisebb kiállításon, de az ítészek, általában ordítva küldték a francba a hozzám hasonló amatőröket, és a város túl sznob volt ahhoz, hogy észrevegyen. El is ment ezektől minden kedvem, nem nyomultam sehova, csak dolgoztam tovább. Elégtételt jelentett számomra, hogy Hunyadi László szobrász megtisztelt figyelmével, és többször is találkozhattam vele a műtermében. Bálint Zsigmond fotóművész és felesége Kákonyi Csilla lefényképezték munkáimat, amelyek közül néhányat bemutathattam egy-egy közös kiállításon. Ezen kívül más méltatásban nem részesültem.

Ezelőtt tizenkilenc évvel, hirtelen meghalt a feleségem. A lányaim is férjhez mentek, és külföldre költöztek. Nyugdíjas koromra – amit mindig is azért vártam, hogy majd legtermékenyebb éveim lesznek – hirtelen kihúzták a talajt a lábam alól, magamra maradtam. Most már valóban csak a művészet maradt nekem. Járom a természetet, festek, rajzolok, éjszakákon át faragok, senki sem számoltat, hogy miért égetem a villanyt, miért veszek a csekély nyugdíjamból drága festéket, ecsetet. Ilyen gondjaim nincsenek. De mások természetesen vannak. A művészember fokozottan érzékeny, egészen más dolgok bántják, mint általában másokat. A ceruza és ecset azonban sok mindent gyógyít. Amikor tehetem, elmegyek Kereszt­úrra, a rokonokhoz, ismerősökhöz, festem a Küküllőt, ifjúkorom tájait, ami számomra kimeríthetetlen. Éjjel, csontba, fába, kis szilva és barackmagokba vésem őseim arcát s a székelyek történelmét. Az alig látó, alig halló gyerekből, mára egy közönséges, fülhallgatós, vastag szemüveges bácsi lettem. Végre, ebben az életkorban, már ez nem feltűnő, besorolhatom magam a rendes emberek közé. Az ajtóm és a szívem mindig nyitva. Bejöhet, aki akar. Panaszkodni nem szoktam senkinek. Mondom, NEM szoktam. A munkáimat illetően már végrendelkeztem, mindent a székelykeresztúri múzeumra hagyok. A ceruzát és az ecsetet, utolsó pontig, a kezemből ki nem engedem.”

Miért is tagadnám, hogy ezeknél a szavaknál a torkom erősen összeszorul, és valami nagyon szúrja a szememet… Gyakran elnézegetem a munkáit. És mindig bele akadok a „NEM” aláírásba, nevének kezdőbetűibe, melyről úgy érzem, hogy miként minden, ez sem véletlen, mert valóban, ezennel „nomen est omen”. Ez a nagybetűs NEM kifejezi mindazt, amit ezek az alkotások magukban hordoznak. Üzenete van. Mert hogyan is tudott volna élni, és küszködni nap mint nap ez az ember, ha nem ez a szó határozza meg egész magatartását?! Mert ő egyszerűen sohasem adta fel a harcot, soha NEM adta meg magát az élet megpróbáltatásainak, annak, hogy mindenki rá akarta erőszakolni, hogy ne az legyen, mint akinek született. Mindig tudott NEM-et mondani arra, ami le akarta győzni benne a jót. Csak így tudott embernek maradni az embertelenségben, ellenállni minden erőnek, ami eltiporni akarta benne a nagyságot. Mint mondja, ő sohasem kapott az élettől semmi jót. Hát nemigen. De kapott egy Salamon Ernő-féle gyönyörű sorsot, amelynél szebbet már nem lehet. Mert ugyan mi lehet értékesebb, magasztosabb és fennköltebb annál, mint amikor az örökös kifosztott, maga körül csak rosszat tapasztal, ennek ellenére ő mégis csupa jót és szépet ad a világnak?! Mert – miként a költő mondja – „a lemosolygott, megalázott hit az erős”. Szívemből kívánom ennek az Embernek, hogy hátralevő életében is, töretlen hittel tudjon e szerint élni és alkotni!

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Az erősen fénylő égitesteket, egymásba hajló fákat, fagyos fehéreket, izzó vöröseket, nyúlánk alakokat, bivalyokat, szamarakat ismétlő györkösi életmű első ránézésre egyszerű nyelvezetű, dekoratív képsornak tűnhet, vagy éppen ellenkezőleg, egy zárt világnak, ahol a sötét kékségekben, az időtlenségben és a némaságban nem sok minden segít eligazodni.

Györkös Mányi Albert születésének századik évfordulója alkalmából rendezett kiállításunk egy olyan olvasat, amely – reményeink szerint – bevezet ebbe a sajátos alkotói univerzumba, és segít fogódzókat találni, tájékozódni abban.

Starmüller Katalin festőművész, grafikus, díszlet- és jelmeztervező 1959. november 22-én született Kolozsváron. Tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet festészet–restaurálás–pedagógia szakán végezte. Meghatározó tanárai voltak: Miklóssy Gábor, T. Szűcs Ilona, Tóth László, Cseh Gusztáv, Rusz Lívia és Veress Pál. Erdélyben számos egyéni kiállítása nyílt az évek folyamán, és Magyarországon is rendszeresen részt vesz csoportos tárlatokon. 

Fodor Nagy Éva festőművészről így vallott férje, Fodor Sándor író, műfordító: „Kedves professzorom, László Gyula mondta: Az emberek iránt soha ne legyünk türelmetlenek. Olyanok, mint a virág. Van, amelyik tavasszal nyílik, van, amelyik nyáron. Némelyik ősszel, és olyan is akad, amelyik megvárja a hóharmatot. Egyik színpompásan tündököl, a másik meghúzódik a bokor alján – csak illatával árulja el magát. Azt hiszem, ez a virághasonlat igencsak talál a különböző művészegyéniségekre. Feleségem művészi kibontakozását immár több mint ötven éve figyelem. Hosszú évtizedeken át úgy véltem, keresi a maga útját, egyéni ecsetvonását. Őszülő fejjel találta meg. Ehhez azonban sokat kellett látnia-tanulnia, örvendeznie – és szenvednie.” 

Erdélyi viszonylatban Ady József egyik kiemelkedő képviselője az 1980-as évek elején fellendülő kelet-európai neoavantgárd irányzatnak. A hagyományos grafikai és festészeti technikával megalkotott munkái egyéni látásmódról tanúskodnak. Ábrázolása az absztrakt és a figuratív kifejezésmód határán mozog, ugyanakkor a szimbolikus-expresszív kategóriába is beilleszthető. 

A szobrászművész szellemi és lelki funkcióiban anyaggal dolgozik, ilyenformán valahol a mesterember, a jó értelemben vett iparos és a filozófus keveréke. Ezt az állítást igazolja Désy Károly élete és munkássága is. Saját vallomása szerint a szobrásznak ismernie kell számos mesterség titkait – a kovács, asztalos, vasöntő, esztergályos mesterségek eljárásait – ahhoz, hogy maradandót alkothasson. Egy műtárgyat többféleképpen lehet létrehozni. A kérdés az, hogy díszítő vagy funkcionális célzattal készülnek-e, vagy pedig az alkotó a plasztikai nyelv lehetőségeivel akar élni: emberi érzelmeket, gondolatokat vagy magatartásformákat kíván megjeleníteni.

Sok művész állította, hogy a művészet és az erkölcs szoros kapcsolatban áll egymással, mások a művész felelősségét hangsúlyozták ki jobban. Ezzel a témával Henri Matisse, Mattis Teutsch János, Jakobovits Miklós művészeti írásaiban is találkoztam. Első pillantásra nem könnyű ennek a kapcsolatnak a kimutatása, mivel nem erkölcsi célzatú alkotásokról van szó. A válasz a filozófusok, művészettörténészek munkáiból olvasható ki.

A származás, az egyéniséget formáló gyermekkori élmények, a családi hagyományok meghatározó örökséget jelentenek a képzőművészetben is. Nincs ez másképpen Balázs László esetében sem, aki képzőművész szülők gyermekeként kerülő utakon, az iparművészeten keresztül jutott el a képzőművészetig. 

Gedeon Zoltán festő és grafikusművész

Gedeon Zoltán 1922. június 29-én született a Hargita megyei Szentegyházán. Középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben végezte 1943-ban, ezt követően 1945-ig katonai szolgálatot teljesített. 1945 januárjában orosz fogságba került, 1948. december 6-án szabadult. Hazatérését követően Lévai Ildikó pedagógussal kötött házasságot 1949-ben. 1950-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett: tanulmányait 1955-ben fejezte be a grafika–festészet–pedagógia szakon.

Horváth Levente festménye

A sepsiszentgyörgyi Lábasház történelmi épülete immár közel húsz éve a helyi és az erdélyi kultúra szolgálatában áll, elsősorban a képzőművészeti megnyilvánulások terén. 2020-tól, a Székely Nemzeti Múzeum székhelyének átfogó felújítása miatt immáron ez a rangos kulturális intézmény rendez tárlatokat az épület kiállítótermeiben, és most első alkalommal ennek pincegalériájában. A kortás erdélyi képzőművészek újabb munkásságát hívatott e kis galéria bemutatni, az alkotószakma elkötelezett képviselőinek kíván egy kiállítófelülete, manifesztációs közege lenni.

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.

haáz rezső kicsapás a kollégiumból

Rendkívül jelentős az képanyag, amelyet a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum 2021 évi kiállításaira összegyűjtött, és Székelyudvarhelyen, illetve Csíkszeredában kiállított. Jelentőségét az teszi megalapozottá, hogy Haáz Ferenc Rezső2 képzőművészeti munkáit mindeddig ilyen mennyiségben összegyűjtve nem láthatta a közönség.

Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben. 

A posztmodern kifejezéssel gyakran találkoztam olvasmányaim során, ezért elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom azt az elméletet, amely korunk képzőművészetére is vonatkozik. Hátterében olyan gondolatokat találtam, hogy a tudomány és technika nem oldotta meg az emberiség nagy gondjait. Példa erre a II. világháború, a holokauszt vagy napjaink egyik legsúlyosabb problémája, a világméretű környezetszennyezés.

A naiv művész megnevezés körül nem mindig volt, sőt, ma sincs teljes egyetértés. Van, aki inkább az autodidakta művész megnevezést tartja helyénvalónak. Sokan egyetemi végzettség nélkül jutottak a magas művészi alkotás szintjére. Nálunk is sok ilyen művész van, aki az elhivatottság érzéséből kiindulva, teljes erejével azon dolgozott, hogy kibontakoztassa tehetségét.