Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.
Mi viszi rá az embert, hogy megírja a múltat? Saját szerepe, saját véleménye, gondolatai fontosságának a tudata e világ formálásában? A nyomot-hagyás vágya, az örök földi elmúlással való dacolás? Vagy egyszerűen számbavétel?
Amikor Nyitrai-Németh Csongor ny. unitárius lelkész a „jó pap holtig tanul” elvárásának eleget téve számba vette, mit is tanulhatna még, úgy találta, hogy a jelen vitathatatlanul érdekes és kihívó, vagy a jövő beláthatatlan és radikális lehetőségei helyett a múltat újra bejárva, visszapörgetve – akár egy régi filmet – akar okulni. „Életünk zenitjének elérése előtt tehetünk még egy kört a lábbal már nem érinthető, de gondolatban még bejárható életpályánkon, talán sok tiszta víz kerülhet még a pohárba, ha még »keserű« is volt a maga idejében...”
Magam nyomában. Találó a cím. A kötet* bemutatójaként most lépésről lépésre haladhatnék a kanyargós utakon, a Zsil-völgyi lábra tápászkodás percétől a Homoródmenti, a brassói, az Aranyos vidéki, a kolozsvári, a partiumi, a regáti, a dobrudzsai és a Nyárádmenti állomáshelyekig. De szubjektív az én megközelítésem is: s nem szabadulhatva a kötet olvasása során fel-feltóduló érzelmek kényszerűségéből, inkább tudom összefoglalni a reménység, a gyermeki tapasztalás, a mélységesen szerető gondoskodás, a naiv bizakodás és őszinteség, az első keserűség, az osztályrészért járó gúnyolódás, a rettegés, az otthonvágy, a megalázás, a kisemmizés, a ki- és eltaszítottság, a testi és lelki éhség, az arcpirító becsapottság, vagy a gyalázatos embertelenség, a felvillanó és elillanó reménység, a sziszifuszi keserűség, a makacs konokság, a csakazértis eltökéltsége, az emberi ragaszkodás, társ- és otthonra vágyás, az ember önmagához való visszatérésének útját.
A kötet kronológiai sorrendben mutatja be az életutat, csak néha téve egy-egy kis kanyarodót a történetrészek jobb érthetősége céljából. A szerző útja sokak útjával kereszteződik, vagy halad velük párhuzamosan, s történetén keresztül ismerszik meg egy-egy hasonló sorsú család megpróbáltatása is. Most azonban csak az ő útját említem fel. A kötet a Zsil-völgyi útra-indulással és a papi család nehézségeivel kezdődik. Ennek első része a nincstelenség és megpróbáltatás közepette a megtorpanthatatlan anyai és hitvesi áldozatkészség kidomborítása. A második rész a paradicsomi lét Kénosban, s majd az abból való lassú ébredés megidézése, a papgyermeki sorsban való részesedés néha igazságában is igazságtalan átélése: „Az én fiam kapta a pofont, s érezze magán mind, aki megérdemelte” – mondja a hason korú falubeli gyermekek s a szerző „kollektív” csínyért történt feddés után. Itt mutatkozik fel az édesapa, Nyitrai Mózes hivatástudata és jelleme: „A pap nyugalmat és békét hirdet!” Szép kifejeződése az apai ragaszkodásnak a történet, amikor a szülői megrovástól való szégyen aláíratja vele az intőt, s mikor kiderül, vederből cseberbe kerül, így rója meg az Édesapa egy fejés alkalmával: „Az eddigi tiszta becsületedet elveszítetted! Olyan volt, mint ez a friss tej.” Ezzel átöntötte a moslékos lábasba, és így folytatta: „Így bár mocskos, de mégis tej, mint a te becsületed. De édesapádnak így is jó... Bocsánatot kell kérjél a tanárnőtől.”
Az általános iskolában aztán már a népi demokrácia társadalomrendezési elvrendszere kidugta a lábát a zsákból, nagy jövőt nem jósoltak neki a tanárok. Földmunkásnak ajánlották, nem látták benne a lehetőséget. S csak, amikor a szívvel-lélekkel pedagógus, Péter Margit korábbi apáca által visszaadott önbizalom hatására jelesen nyilvánult meg, hangzott el a kényszerű beismerés: „Nem gondoltam, hogy tehetséges vagy…” Ez már az enyhe vagy vaskos csalódások kora.
Karácsonyfalva a következő állomás, az újabb szakasz: „Kénosból jöttetek, legyen ezután Karácsonyotok” – szólt az esperesi biztatás. Hát nem lett, inkább pusztai vándorlás. De még volt egy ünnep: a konfirmálás. „Én megkockáztatnám azt a sokszor eljátszott gondolatot is, hogy számomra egy öntudatra ébredés állapotát jelentette, és részesültem a pünkösdi kiöntött lélekből is – útravalónak az ez után következőkhöz...!”
Ami ezután következett: Brassó, börtönfogság, vallatás, megalázottság. Érvényesült az ezékieli megállapítás: az apák ettek egrest, a fiak foga vásott el tőle. De vajon evett valaki egrest? Ott a néhány négyzetméternyi mozgástérben, sorstársak és árulók közt megszülethetett-e a válasz?
A neheze ezután kezdődött. Otthon az anya vívódása, önmarcangolása, a létbizonytalanság, a költözésre való felszólítás, a kiszolgáltatottság és kitaszítottság. Jól jelzi az életminőségbeni változást a tehén beadásának története: „Édesanyám a beadás esetére kínált feltételeket előnyösnek látta. Meg is szervezték a beszállítását. Hogyan? Már nem tudom… De ahogy mondta, a gyönyörű állatért valóságos tisztelettel néztek rá! (Rég nem övezte akkora tisztelet, mint a szép szál tehénért...)”. Azt is kicsalták tőlük. Meg kellett tanulni a módját, hogyan kell viselkedni, mennyit elmondani, mennyire lehet őszintének lenni. Nincs utolsó vacsora, de van utolsó jóllakás. A család szétdarabolódott. „Minket szethányni igyekszik az idők szórólapátja.”
A le is út, fel is útból az előbbi jutott a szerzőnek, akit Mészkőre hozott az útja. A papot a szájáért tartják, az unoka éhes szája már teher. Az élet munkára kényszerítette. Földműves, építőmunkás volt. Az énekvezérség Mészkőn és Szentmihályon a vissza-visszatérés volt előbbi világába. Ezt az új világot meg kell tanulni. A társadalmi jogok korlátozása, a „barátok” farkas-törvényei, egy-egy lépés lehettek volna addigi önmaga megtagadására. „Kis történeteimből kitűnhetett, hogy nem húztam ki magamat a környezetemmel való együttélés kérte mókás mozzanatokból, próbáltam ideiglenesen hozzájuk hasonlítani. Ha a különbözőségre szavazok, elzárkóznak tőlem, és itt bizonyára én maradok egyedül.” A tiszta munkás közösségben ő volt a gyanús, alkalmatlan személy.
Torda, Kolozsvár, Konstanca, Regát. Megannyi általunk is ismert helyszín, melyek felépítésében kőművesként kivette a részét. A helykeresés, a megfelelés és helytállás egy olyan környezetben, melybe bele nem született. „Úgy érzem, hogy a szerzett tapasztalatok, élmények nélkül ma nem ismernék magamra. Ha pedig valaki sokat firtatná, hogy ki is vagyok tulajdonképpen, az önkritikát, öniróniát is sokat használó vallomásaimból kedvére szálazhat jót, rosszat, amikből, ha tényleg akarja, megismerhet.”
Sziszüphosz sorsát idézi, s levonja a következtetést: „Ilyen a sziszifuszi munka, de igazán az lesz áldozata, aki reményét veszti és abbahagyja a görgetést... Én a tisztességgel kiharcolt bizalmat és jóindulatot álmodtam a csúcson megállítani.”
Az 1965 utáni politikai változások enyhülést hoztak, a testvér, a szülők hazajöhettek, a társadalmi jogfosztottsága megszűnt. „Sokáig még ott élt a boldogan fogadott sajgás derekamban édesapám szorításától, Kolozsvárról jöttemben, hogy végre találkozhassunk Jobbágyfalván, ahova hazajött.”
A család helyzete lassan révbe ért, a lehetőségekhez képest. Már lehetett tervezni. Ikerhúga esküvője kapcsán fogalmazódott meg számára is a hazatérés érzése: „A lakodalom számomra egyik hazatérésemet jelentette a hangulatom világába. Nem volt titok, hogy ki vagyok, és miért vagyok olyan, amilyen. Annak nézhettek, akinek akkor látszottam, és ez egy jókedvű, önmagára talált, humorizálni is hajlamos fiatal rokon, a menyasszony ikertestvére, és ott és akkor ő már nem akárki.
Annak nézhettek, akinek akkor látszottam…”
Még néhány év kitérés volt a kétkezi munka mezején. Huszonnyolc évesen végre szakmai és érettségi oklevéllel a zsebében fordulat állt be az életében. Véletlenül hozta a sors, vallja, hogy a lelkészi pályára irányult. S mikor a teológia padjában ülve felmérte érzéseit, így fogalmaz: „Hogy mégis, hogy éreztem magamat az új pózban? Hát kimondhatatlanul!
Égtek, sajogtak kezemen a meszes anyagtól kimart sebek, de már a golyóstoll nyomókáját próbálom elegánsan. Tegnap még mocskos fehér ruhám mutatott valamit arról, hogy ki vagyok, a ma már tiszta fehér papírlapok azt, hogy ki próbálok lenni. Még görcsöl a hátam a sok kérdőjel alakú testtartástól, a plafont vakolva, most pedig szokatlan a tudata, hogy pihentetni kell. Kérdem, kétkedve a pillanatnyi valóságban, hogy még így is szabad élni…”
Még így is szabad élni…
Ha építőmérnök vagy építész mutatta volna be önöknek a kötetet, bizonyára más oldalát láttatná, s a vakolókancsó és kanál helyes használatára, a strukturális vonatkozású témákra is kitérne. De, mint jeleztem, szubjektíven, lelkészként olvastam a kötetet – s ezért nem is egy szorosan vett recenziót olvashatnak, hanem a kiváltott érzések és gondolatok összefoglalását. A lelkészi család, a lelkészgyermek, s később lelkész sorsát átpörgetve bevallom, a történéseken magam átrágva sokszor nagyobb keserűség lobbant bennem, mint amit a sorok írója a fehér lapra magából kivetített. Sok helyütt, ahol Ő a humor, egy éppen csak cinikus megjegyzés segítségével tette túl magát egy-egy emberpróbáló helyzeten, belőlem erőteljes érzéseket indított meg a sorok között való olvasás, a szavak mélyére való hatolás. A Magam nyomában című kötetben az elhívatás magasságból alázuhanó, a mélységben a küzdelmét megvívó, majd felfele irányuló, önmagára találó emberi sors ívét vélem felfedezni.
Hogy mennyire van igazam, azt ítélje meg majd az Olvasó. Úgy érzem, e kötet megszületésének helye volt: a szerző számára számvetés a múlttal, az egyház számára adalék egy közelmúltbeli történelmi korszak jobb megismeréséhez, a szélesebb olvasóközönség számára megidézése annak, amiről nem beszélünk eleget. Lelkészi vagy munkás szemmel, rokonként, ismerősként, mészkőiként, egyházi emberként és más minőségű olvasóként is tanulságosak lehetnek a leírtak.
A kötet a szerző életének első három évtizedét foglalja magában. A 446 oldalon megjelent kötetet ajánlom hát mindannyiuk számára.
*Nyitrai-Németh Csongor: Magam nyomában. Top Invest Kiadó, Székelyudvarhely, 2020, 44
