Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Nyitrai-Németh Csongor önéletírásáról

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.

Mi viszi rá az embert, hogy megírja a múltat? Saját szerepe, saját véleménye, gondolatai fontosságának a tudata e világ formálásában? A nyomot-hagyás vágya, az örök földi elmúlással való dacolás? Vagy egyszerűen számbavétel?

Amikor Nyitrai-Németh Csongor ny. unitárius lelkész a „jó pap holtig tanul” elvárásának eleget téve számba vette, mit is tanulhatna még, úgy találta, hogy a jelen vitathatatlanul érdekes és kihívó, vagy a jövő beláthatatlan és radikális lehetőségei helyett a múltat újra bejárva, visszapörgetve – akár egy régi filmet – akar okulni. „Életünk zenitjének elérése előtt tehetünk még egy kört a lábbal már nem érinthető, de gondolatban még bejárható életpályánkon, talán sok tiszta víz kerülhet még a pohárba, ha még »keserű« is volt a maga idejében...”




Nyitrai-Németh Csongor

Magam nyomában. Találó a cím. A kötet* bemutatójaként most lépésről lépésre haladhatnék a kanyargós utakon, a Zsil-völgyi lábra tápászkodás percétől a Homoródmenti, a brassói, az Aranyos vidéki, a kolozsvári, a partiumi, a regáti, a dobrudzsai és a Nyárádmenti állomáshelyekig. De szubjektív az én megközelítésem is: s nem szabadulhatva a kötet olvasása során fel-feltóduló érzelmek kényszerűségéből, inkább tudom összefoglalni a reménység, a gyermeki tapasztalás, a mélységesen szerető gondoskodás, a naiv bizakodás és őszinteség, az első keserűség, az osztályrészért járó gúnyolódás, a rettegés, az otthonvágy, a megalázás, a kisemmizés, a ki- és eltaszítottság, a testi és lelki éhség, az arcpirító becsapottság, vagy a gyalázatos embertelenség, a felvillanó és elillanó reménység, a sziszifuszi keserűség, a makacs konokság, a csakazértis eltökéltsége, az emberi ragaszkodás, társ- és otthonra vágyás, az ember önmagához való visszatérésének útját.

A kötet kronológiai sorrendben mutatja be az életutat, csak néha téve egy-egy kis kanyarodót a történetrészek jobb érthetősége céljából. A szerző útja sokak útjával kereszteződik, vagy halad velük párhuzamosan, s történetén keresztül ismerszik meg egy-egy hasonló sorsú család megpróbáltatása is. Most azonban csak az ő útját említem fel. A kötet a Zsil-völgyi útra-indulással és a papi család nehézségeivel kezdődik. Ennek első része a nincstelenség és megpróbáltatás közepette a megtorpanthatatlan anyai és hitvesi áldozatkészség kidomborítása. A második rész a paradicsomi lét Kénosban, s majd az abból való lassú ébredés megidézése, a papgyermeki sorsban való részesedés néha igazságában is igazságtalan átélése: „Az én fiam kapta a pofont, s érezze magán mind, aki megérdemelte” – mondja a hason korú falubeli gyermekek s a szerző „kollektív” csínyért történt feddés után. Itt mutatkozik fel az édesapa, Nyitrai Mózes hivatástudata és jelleme: „A pap nyugalmat és békét hirdet!” Szép kifejeződése az apai ragaszkodásnak a történet, amikor a szülői megrovástól való szégyen aláíratja vele az intőt, s mikor kiderül, vederből cseberbe kerül, így rója meg az Édesapa egy fejés alkalmával: „Az eddigi tiszta becsületedet elveszítetted! Olyan volt, mint ez a friss tej.” Ezzel átöntötte a moslékos lábasba, és így folytatta: „Így bár mocskos, de mégis tej, mint a te becsületed. De édesapádnak így is jó... Bocsánatot kell kérjél a tanárnőtől.”

Az általános iskolában aztán már a népi demokrácia társadalomrendezési elvrendszere kidugta a lábát a zsákból, nagy jövőt nem jósoltak neki a tanárok. Földmunkásnak ajánlották, nem látták benne a lehetőséget. S csak, amikor a szívvel-lélekkel pedagógus, Péter Margit korábbi apáca által visszaadott önbizalom hatására jelesen nyilvánult meg, hangzott el a kényszerű beismerés: „Nem gondoltam, hogy tehetséges vagy…” Ez már az enyhe vagy vaskos csalódások kora.

Karácsonyfalva a következő állomás, az újabb szakasz: „Kénosból jöttetek, legyen ezután Karácsonyotok” – szólt az esperesi biztatás. Hát nem lett, inkább pusztai vándorlás. De még volt egy ünnep: a konfirmálás. „Én megkockáztatnám azt a sokszor eljátszott gondolatot is, hogy számomra egy öntudatra ébredés állapotát jelentette, és részesültem a pünkösdi kiöntött lélekből is – útravalónak az ez után következőkhöz...!”

Ami ezután következett: Brassó, börtönfogság, vallatás, megalázottság. Érvényesült az ezékieli megállapítás: az apák ettek egrest, a fiak foga vásott el tőle. De vajon evett valaki egrest? Ott a néhány négyzetméternyi mozgástérben, sorstársak és árulók közt megszülethetett-e a válasz?

A neheze ezután kezdődött. Otthon az anya vívódása, önmarcangolása, a létbizonytalanság, a költözésre való felszólítás, a kiszolgáltatottság és kitaszítottság. Jól jelzi az életminőségbeni változást a tehén beadásának története: „Édesanyám a beadás esetére kínált feltételeket előnyösnek látta. Meg is szervezték a beszállítását. Hogyan? Már nem tudom… De ahogy mondta, a gyönyörű állatért valóságos tisztelettel néztek rá! (Rég nem övezte akkora tisztelet, mint a szép szál tehénért...)”. Azt is kicsalták tőlük. Meg kellett tanulni a módját, hogyan kell viselkedni, mennyit elmondani, mennyire lehet őszintének lenni. Nincs utolsó vacsora, de van utolsó jóllakás. A család szétdarabolódott. „Minket szethányni igyekszik az idők szórólapátja.”




A mészkői unitárius templom

A le is út, fel is útból az előbbi jutott a szerzőnek, akit Mészkőre hozott az útja. A papot a szájáért tartják, az unoka éhes szája már teher. Az élet munkára kényszerítette. Földműves, építőmunkás volt. Az énekvezérség Mészkőn és Szentmihályon a vissza-visszatérés volt előbbi világába. Ezt az új világot meg kell tanulni. A társadalmi jogok korlátozása, a „barátok” farkas-törvényei, egy-egy lépés lehettek volna addigi önmaga megtagadására. „Kis történeteimből kitűnhetett, hogy nem húztam ki magamat a környezetemmel való együttélés kérte mókás mozzanatokból, próbáltam ideiglenesen hozzájuk hasonlítani. Ha a különbözőségre szavazok, elzárkóznak tőlem, és itt bizonyára én maradok egyedül.” A tiszta munkás közösségben ő volt a gyanús, alkalmatlan személy.

Torda, Kolozsvár, Konstanca, Regát. Megannyi általunk is ismert helyszín, melyek felépítésében kőművesként kivette a részét. A helykeresés, a megfelelés és helytállás egy olyan környezetben, melybe bele nem született. „Úgy érzem, hogy a szerzett tapasztalatok, élmények nélkül ma nem ismernék magamra. Ha pedig valaki sokat firtatná, hogy ki is vagyok tulajdonképpen, az önkritikát, öniróniát is sokat használó vallomásaimból kedvére szálazhat jót, rosszat, amikből, ha tényleg akarja, megismerhet.”

Sziszüphosz sorsát idézi, s levonja a következtetést: „Ilyen a sziszifuszi munka, de igazán az lesz áldozata, aki reményét veszti és abbahagyja a görgetést... Én a tisztességgel kiharcolt bizalmat és jóindulatot álmodtam a csúcson megállítani.”

Az 1965 utáni politikai változások enyhülést hoztak, a testvér, a szülők hazajöhettek, a társadalmi jogfosztottsága megszűnt. „Sokáig még ott élt a boldogan fogadott sajgás derekamban édesapám szorításától, Kolozsvárról jöttemben, hogy végre találkozhassunk Jobbágyfalván, ahova hazajött.”

A család helyzete lassan révbe ért, a lehetőségekhez képest. Már lehetett tervezni. Ikerhúga esküvője kapcsán fogalmazódott meg számára is a hazatérés érzése: „A lakodalom számomra egyik hazatérésemet jelentette a hangulatom világába. Nem volt titok, hogy ki vagyok, és miért vagyok olyan, amilyen. Annak nézhettek, akinek akkor látszottam, és ez egy jókedvű, önmagára talált, humorizálni is hajlamos fiatal rokon, a menyasszony ikertestvére, és ott és akkor ő már nem akárki.

Annak nézhettek, akinek akkor látszottam…”

Még néhány év kitérés volt a kétkezi munka mezején. Huszonnyolc évesen végre szakmai és érettségi oklevéllel a zsebében fordulat állt be az életében. Véletlenül hozta a sors, vallja, hogy a lelkészi pályára irányult. S mikor a teológia padjában ülve felmérte érzéseit, így fogalmaz: „Hogy mégis, hogy éreztem magamat az új pózban? Hát kimondhatatlanul!

Égtek, sajogtak kezemen a meszes anyagtól kimart sebek, de már a golyóstoll nyomókáját próbálom elegánsan. Tegnap még mocskos fehér ruhám mutatott valamit arról, hogy ki vagyok, a ma már tiszta fehér papírlapok azt, hogy ki próbálok lenni. Még görcsöl a hátam a sok kérdőjel alakú testtartástól, a plafont vakolva, most pedig szokatlan a tudata, hogy pihentetni kell. Kérdem, kétkedve a pillanatnyi valóságban, hogy még így is szabad élni…”

Még így is szabad élni…




Nyitrai-Németh Csongor önéletírását dedikálja.

Ha építőmérnök vagy építész mutatta volna be önöknek a kötetet, bizonyára más oldalát láttatná, s a vakolókancsó és kanál helyes használatára, a strukturális vonatkozású témákra is kitérne. De, mint jeleztem, szubjektíven, lelkészként olvastam a kötetet – s ezért nem is egy szorosan vett recenziót ol­vas­hatnak, hanem a kiváltott érzések és gondolatok összefoglalását. A lelkészi család, a lelkészgyermek, s később lelkész sorsát átpörgetve bevallom, a történéseken magam átrágva sokszor nagyobb keserűség lobbant bennem, mint amit a sorok írója a fehér lapra magából kivetített. Sok helyütt, ahol Ő a humor, egy éppen csak cinikus megjegyzés segítségével tette túl magát egy-egy emberpróbáló helyzeten, belőlem erőteljes érzéseket indított meg a sorok között való olvasás, a szavak mélyére való hatolás. A Magam nyomában című kötetben az elhívatás magasságból alázuhanó, a mélységben a küzdelmét megvívó, majd felfele irányuló, önmagára találó emberi sors ívét vélem felfedezni.

Hogy mennyire van igazam, azt ítélje meg majd az Olvasó. Úgy érzem, e kötet megszületésének helye volt: a szerző számára számvetés a múlttal, az egyház számára adalék egy közelmúltbeli történelmi korszak jobb megismeréséhez, a szélesebb olvasóközönség számára megidézése annak, amiről nem beszélünk eleget. Lelkészi vagy munkás szemmel, rokonként, ismerősként, mészkőiként, egyházi emberként és más minőségű olvasóként is tanulságosak lehetnek a leírtak.

A kötet a szerző életének első három évtizedét foglalja magában. A 446 oldalon megjelent kötetet ajánlom hát mindannyiuk számára.

 

*Nyitrai-Németh Csongor: Magam nyomában. Top Invest Kiadó, Székelyudvarhely, 2020, 44

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A fehéregyházi síkon 173 éve zajlott egy ütközet, amelyben részt vett egy olyan személy, akinek neve – remélhetőleg örökre – összeforrt a település nevével. Szomorú emlék ez, hiszen 1849. július 31-én ezen a helyen vesztett csatát a Bem József lengyel tábornok vezette magyar hadtest a háromszoros túlerőben lévő cári intervenciós csapattal szemben, továbbá itt tűnt el – valószínűleg elesett az ütközetben – a szabadságharc hányatott sorsú honvédtisztje, Petőfi Sándor is.

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Gyimesy (felvett név – T. Cs. B.) Kásás Ernő 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson, de már párhetes korában átköltöztek szülei Sepsiszentgyörgyre. Fiatal éveit itt töltötte, itt volt a Székely Mikó Kollégium tanulója. Nagyapja, Kásás György a közeli Előpatakon volt iskolaigazgató és tanító, valamint vendéglőtulajdonos. Édesapja Kásás Sándor kereskedő volt, aki a Székely Mikó Kollégium földszintjén egy „mindenes” boltot működtetett – az akkori kaszinó épülettől a harmadik üzlethelyiség volt ez. Rokonaiként tartotta számon Orbán Balázs néprajzkutatót és Benedek Elek meseírót. A főiskola elvégzése után Budapesten élt, majd az 1956-os forradalom után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.