Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Nyitrai-Németh Csongor önéletírásáról

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.

Mi viszi rá az embert, hogy megírja a múltat? Saját szerepe, saját véleménye, gondolatai fontosságának a tudata e világ formálásában? A nyomot-hagyás vágya, az örök földi elmúlással való dacolás? Vagy egyszerűen számbavétel?

Amikor Nyitrai-Németh Csongor ny. unitárius lelkész a „jó pap holtig tanul” elvárásának eleget téve számba vette, mit is tanulhatna még, úgy találta, hogy a jelen vitathatatlanul érdekes és kihívó, vagy a jövő beláthatatlan és radikális lehetőségei helyett a múltat újra bejárva, visszapörgetve – akár egy régi filmet – akar okulni. „Életünk zenitjének elérése előtt tehetünk még egy kört a lábbal már nem érinthető, de gondolatban még bejárható életpályánkon, talán sok tiszta víz kerülhet még a pohárba, ha még »keserű« is volt a maga idejében...”




Nyitrai-Németh Csongor

Magam nyomában. Találó a cím. A kötet* bemutatójaként most lépésről lépésre haladhatnék a kanyargós utakon, a Zsil-völgyi lábra tápászkodás percétől a Homoródmenti, a brassói, az Aranyos vidéki, a kolozsvári, a partiumi, a regáti, a dobrudzsai és a Nyárádmenti állomáshelyekig. De szubjektív az én megközelítésem is: s nem szabadulhatva a kötet olvasása során fel-feltóduló érzelmek kényszerűségéből, inkább tudom összefoglalni a reménység, a gyermeki tapasztalás, a mélységesen szerető gondoskodás, a naiv bizakodás és őszinteség, az első keserűség, az osztályrészért járó gúnyolódás, a rettegés, az otthonvágy, a megalázás, a kisemmizés, a ki- és eltaszítottság, a testi és lelki éhség, az arcpirító becsapottság, vagy a gyalázatos embertelenség, a felvillanó és elillanó reménység, a sziszifuszi keserűség, a makacs konokság, a csakazértis eltökéltsége, az emberi ragaszkodás, társ- és otthonra vágyás, az ember önmagához való visszatérésének útját.

A kötet kronológiai sorrendben mutatja be az életutat, csak néha téve egy-egy kis kanyarodót a történetrészek jobb érthetősége céljából. A szerző útja sokak útjával kereszteződik, vagy halad velük párhuzamosan, s történetén keresztül ismerszik meg egy-egy hasonló sorsú család megpróbáltatása is. Most azonban csak az ő útját említem fel. A kötet a Zsil-völgyi útra-indulással és a papi család nehézségeivel kezdődik. Ennek első része a nincstelenség és megpróbáltatás közepette a megtorpanthatatlan anyai és hitvesi áldozatkészség kidomborítása. A második rész a paradicsomi lét Kénosban, s majd az abból való lassú ébredés megidézése, a papgyermeki sorsban való részesedés néha igazságában is igazságtalan átélése: „Az én fiam kapta a pofont, s érezze magán mind, aki megérdemelte” – mondja a hason korú falubeli gyermekek s a szerző „kollektív” csínyért történt feddés után. Itt mutatkozik fel az édesapa, Nyitrai Mózes hivatástudata és jelleme: „A pap nyugalmat és békét hirdet!” Szép kifejeződése az apai ragaszkodásnak a történet, amikor a szülői megrovástól való szégyen aláíratja vele az intőt, s mikor kiderül, vederből cseberbe kerül, így rója meg az Édesapa egy fejés alkalmával: „Az eddigi tiszta becsületedet elveszítetted! Olyan volt, mint ez a friss tej.” Ezzel átöntötte a moslékos lábasba, és így folytatta: „Így bár mocskos, de mégis tej, mint a te becsületed. De édesapádnak így is jó... Bocsánatot kell kérjél a tanárnőtől.”

Az általános iskolában aztán már a népi demokrácia társadalomrendezési elvrendszere kidugta a lábát a zsákból, nagy jövőt nem jósoltak neki a tanárok. Földmunkásnak ajánlották, nem látták benne a lehetőséget. S csak, amikor a szívvel-lélekkel pedagógus, Péter Margit korábbi apáca által visszaadott önbizalom hatására jelesen nyilvánult meg, hangzott el a kényszerű beismerés: „Nem gondoltam, hogy tehetséges vagy…” Ez már az enyhe vagy vaskos csalódások kora.

Karácsonyfalva a következő állomás, az újabb szakasz: „Kénosból jöttetek, legyen ezután Karácsonyotok” – szólt az esperesi biztatás. Hát nem lett, inkább pusztai vándorlás. De még volt egy ünnep: a konfirmálás. „Én megkockáztatnám azt a sokszor eljátszott gondolatot is, hogy számomra egy öntudatra ébredés állapotát jelentette, és részesültem a pünkösdi kiöntött lélekből is – útravalónak az ez után következőkhöz...!”

Ami ezután következett: Brassó, börtönfogság, vallatás, megalázottság. Érvényesült az ezékieli megállapítás: az apák ettek egrest, a fiak foga vásott el tőle. De vajon evett valaki egrest? Ott a néhány négyzetméternyi mozgástérben, sorstársak és árulók közt megszülethetett-e a válasz?

A neheze ezután kezdődött. Otthon az anya vívódása, önmarcangolása, a létbizonytalanság, a költözésre való felszólítás, a kiszolgáltatottság és kitaszítottság. Jól jelzi az életminőségbeni változást a tehén beadásának története: „Édesanyám a beadás esetére kínált feltételeket előnyösnek látta. Meg is szervezték a beszállítását. Hogyan? Már nem tudom… De ahogy mondta, a gyönyörű állatért valóságos tisztelettel néztek rá! (Rég nem övezte akkora tisztelet, mint a szép szál tehénért...)”. Azt is kicsalták tőlük. Meg kellett tanulni a módját, hogyan kell viselkedni, mennyit elmondani, mennyire lehet őszintének lenni. Nincs utolsó vacsora, de van utolsó jóllakás. A család szétdarabolódott. „Minket szethányni igyekszik az idők szórólapátja.”




A mészkői unitárius templom

A le is út, fel is útból az előbbi jutott a szerzőnek, akit Mészkőre hozott az útja. A papot a szájáért tartják, az unoka éhes szája már teher. Az élet munkára kényszerítette. Földműves, építőmunkás volt. Az énekvezérség Mészkőn és Szentmihályon a vissza-visszatérés volt előbbi világába. Ezt az új világot meg kell tanulni. A társadalmi jogok korlátozása, a „barátok” farkas-törvényei, egy-egy lépés lehettek volna addigi önmaga megtagadására. „Kis történeteimből kitűnhetett, hogy nem húztam ki magamat a környezetemmel való együttélés kérte mókás mozzanatokból, próbáltam ideiglenesen hozzájuk hasonlítani. Ha a különbözőségre szavazok, elzárkóznak tőlem, és itt bizonyára én maradok egyedül.” A tiszta munkás közösségben ő volt a gyanús, alkalmatlan személy.

Torda, Kolozsvár, Konstanca, Regát. Megannyi általunk is ismert helyszín, melyek felépítésében kőművesként kivette a részét. A helykeresés, a megfelelés és helytállás egy olyan környezetben, melybe bele nem született. „Úgy érzem, hogy a szerzett tapasztalatok, élmények nélkül ma nem ismernék magamra. Ha pedig valaki sokat firtatná, hogy ki is vagyok tulajdonképpen, az önkritikát, öniróniát is sokat használó vallomásaimból kedvére szálazhat jót, rosszat, amikből, ha tényleg akarja, megismerhet.”

Sziszüphosz sorsát idézi, s levonja a következtetést: „Ilyen a sziszifuszi munka, de igazán az lesz áldozata, aki reményét veszti és abbahagyja a görgetést... Én a tisztességgel kiharcolt bizalmat és jóindulatot álmodtam a csúcson megállítani.”

Az 1965 utáni politikai változások enyhülést hoztak, a testvér, a szülők hazajöhettek, a társadalmi jogfosztottsága megszűnt. „Sokáig még ott élt a boldogan fogadott sajgás derekamban édesapám szorításától, Kolozsvárról jöttemben, hogy végre találkozhassunk Jobbágyfalván, ahova hazajött.”

A család helyzete lassan révbe ért, a lehetőségekhez képest. Már lehetett tervezni. Ikerhúga esküvője kapcsán fogalmazódott meg számára is a hazatérés érzése: „A lakodalom számomra egyik hazatérésemet jelentette a hangulatom világába. Nem volt titok, hogy ki vagyok, és miért vagyok olyan, amilyen. Annak nézhettek, akinek akkor látszottam, és ez egy jókedvű, önmagára talált, humorizálni is hajlamos fiatal rokon, a menyasszony ikertestvére, és ott és akkor ő már nem akárki.

Annak nézhettek, akinek akkor látszottam…”

Még néhány év kitérés volt a kétkezi munka mezején. Huszonnyolc évesen végre szakmai és érettségi oklevéllel a zsebében fordulat állt be az életében. Véletlenül hozta a sors, vallja, hogy a lelkészi pályára irányult. S mikor a teológia padjában ülve felmérte érzéseit, így fogalmaz: „Hogy mégis, hogy éreztem magamat az új pózban? Hát kimondhatatlanul!

Égtek, sajogtak kezemen a meszes anyagtól kimart sebek, de már a golyóstoll nyomókáját próbálom elegánsan. Tegnap még mocskos fehér ruhám mutatott valamit arról, hogy ki vagyok, a ma már tiszta fehér papírlapok azt, hogy ki próbálok lenni. Még görcsöl a hátam a sok kérdőjel alakú testtartástól, a plafont vakolva, most pedig szokatlan a tudata, hogy pihentetni kell. Kérdem, kétkedve a pillanatnyi valóságban, hogy még így is szabad élni…”

Még így is szabad élni…




Nyitrai-Németh Csongor önéletírását dedikálja.

Ha építőmérnök vagy építész mutatta volna be önöknek a kötetet, bizonyára más oldalát láttatná, s a vakolókancsó és kanál helyes használatára, a strukturális vonatkozású témákra is kitérne. De, mint jeleztem, szubjektíven, lelkészként olvastam a kötetet – s ezért nem is egy szorosan vett recenziót ol­vas­hatnak, hanem a kiváltott érzések és gondolatok összefoglalását. A lelkészi család, a lelkészgyermek, s később lelkész sorsát átpörgetve bevallom, a történéseken magam átrágva sokszor nagyobb keserűség lobbant bennem, mint amit a sorok írója a fehér lapra magából kivetített. Sok helyütt, ahol Ő a humor, egy éppen csak cinikus megjegyzés segítségével tette túl magát egy-egy emberpróbáló helyzeten, belőlem erőteljes érzéseket indított meg a sorok között való olvasás, a szavak mélyére való hatolás. A Magam nyomában című kötetben az elhívatás magasságból alázuhanó, a mélységben a küzdelmét megvívó, majd felfele irányuló, önmagára találó emberi sors ívét vélem felfedezni.

Hogy mennyire van igazam, azt ítélje meg majd az Olvasó. Úgy érzem, e kötet megszületésének helye volt: a szerző számára számvetés a múlttal, az egyház számára adalék egy közelmúltbeli történelmi korszak jobb megismeréséhez, a szélesebb olvasóközönség számára megidézése annak, amiről nem beszélünk eleget. Lelkészi vagy munkás szemmel, rokonként, ismerősként, mészkőiként, egyházi emberként és más minőségű olvasóként is tanulságosak lehetnek a leírtak.

A kötet a szerző életének első három évtizedét foglalja magában. A 446 oldalon megjelent kötetet ajánlom hát mindannyiuk számára.

 

*Nyitrai-Németh Csongor: Magam nyomában. Top Invest Kiadó, Székelyudvarhely, 2020, 44

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Gyimesy (felvett név – T. Cs. B.) Kásás Ernő 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson, de már párhetes korában átköltöztek szülei Sepsiszentgyörgyre. Fiatal éveit itt töltötte, itt volt a Székely Mikó Kollégium tanulója. Nagyapja, Kásás György a közeli Előpatakon volt iskolaigazgató és tanító, valamint vendéglőtulajdonos. Édesapja Kásás Sándor kereskedő volt, aki a Székely Mikó Kollégium földszintjén egy „mindenes” boltot működtetett – az akkori kaszinó épülettől a harmadik üzlethelyiség volt ez. Rokonaiként tartotta számon Orbán Balázs néprajzkutatót és Benedek Elek meseírót. A főiskola elvégzése után Budapesten élt, majd az 1956-os forradalom után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.

széki vérengzés. A széki Bertalan, Juhos-Kiss Sándor

Ki ne ismerné azt a bölcs mondást, miszerint életünk során a legnagyobb élmény az önmagunkkal való találkozás? Bizony elmondhatjuk, hogy egész életünkben semmire sem vágyunk jobban, mint erre! Mert gyakran egy egész élet sem elég ahhoz, hogy megválaszoljuk magunknak a kérdést, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit hoztunk magunkkal, és amit hoztunk, azzal mit is kezdjünk? Olyan nagy kérdések ezek, amelyek, főleg egy adott életkor után, gyakran álmatlanná tudják tenni az éjszakáinkat. Magam is így vagyok ezzel.

Heizer család, Tihany

Hevesi József bár ízig-vérig kolozsvárinak tartotta magát, szülőhelyéről, Tihanyról sosem feledkezett meg. Nyári szabadságait amikor csak tehette, itt töltötte, majd mikor anyagi helyzete már megengedte, egy emeletes nyaralót is építtetett itt magának a Vissz­hang-domb szomszédságában, amelyet 1896. július 10-én, házasságának 10. évfordulóján szentelt fel Halbik Ciprián Gáspár tihanyi apát – az állami tulajdonba vett épület ma is létezik, óvoda működik benne. 

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”.