Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Emlékezés egy hosszú életre (2.)

Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Levey Ferenc szűk két esztendővel az impériumváltás előtt, 1917. január 14-én született Besztercén, a Levey család harmadik gyermekeként. A román impérium alatt ún. premilitar, azaz katonai előkészítő kiképzésen vett részt, majd hegyivadászként szolgált a román katonaságnál. Megélte Észak-Erdély, beleértve szülővárosa, Beszterce visszacsatolását Magyarországhoz, ezt követően magyar határvadászként teljesített szolgálatot, amikor szovjet hadifogságba esett. Egy ideig a temesvári lágerben tartották foglyul, és már útnak indították az újabb transzportot a Szovjetunió, ezen belül Ukrajna tagköztársaság felé, ám csak Focșani-ig jutott el, mivel közben súlyosan megbetegedett. Állapotára való tekintettel nem szállították tovább, hiszen így már hasznavehetetlennek bizonyult, és egy idő után hazaengedték. Feri bácsi statisztikus-közgazdászként dolgozott, és vonult nyugdíjba 1979-ben. Besztercéről 1988-ban költözött Kolozsvárra, majd 2009-ben visszatelepedett szülővárosába, de ettől függetlenül rendszeresen „hazalátogatott” a kincses városba, s gyakran felkeresett a szerkesztőségben, mivel – mint vallotta – „személyazonosságim kolozsvári maradt”. Fogságba esésének történetéről Levey Ferenccel készített beszélgetésünk 1999. október 8-án jelent meg a kolozsvári Szabadság című napilapban. Több mint kilenc évtizedes hosszú életútját részletesebben 2011 júliusában, 95. életévéhez közeledve vetette papírra, s adta át nekem azzal a felhatalmazással, hogy a „legjobb belátás” szerint publikáljam. Az eredetileg gépelt szöveget teljes terjedelemében közlöm, csupán ott igazítottam rajta, ahol azt a szerkesztési szempontok szükségessé tették, anélkül, hogy a tartalmi rész sérült volna. Levey Ferenc 2015. január 31-én hunyt el Besztercén, a szász temető római katolikus részén helyezték örök nyugalomra.

 

Az emlékezést közzéteszi: Papp Annamária

 

Pár hónap múlva átköltöztünk Avasujvárosba (Orașu Nou), Bikszád (Bixad) fürdőhöz közel. Ez is magyar község volt. Ott is hamar barátokat, ismerősöket szereztem. Vasárnaponként templomba jártam, délután szórakozás volt, nagyon sok éneket tanultam. Esténként a fonóba mentem, nagyon sok rendes kislánnyal ismerkedtem meg. Egyik szombaton nagyon sokáig maradtam a fonóban. Mire visszamentem a szálláshelyünkre, a katonaraj eltűnt, teljes felszereléssel, csak az én holmiim árválkodtak. A házigazdánk azt mondta, hogy este 8 óra körül riadó volt, és az egész zászlóalj teljes felszereléssel kivonult. Lefeküdtem, de nem sokat aludtam, bántott a lelkiismeret. Reggel fáradtan bevonultak a fiúk, ijesztgettek, hogy mi lesz velem, de egész nap pihentünk. Másnap reggel kihallgatásra rendeltek, a zászlóaljparancsnok csúnyán lemosott. Egyheti karcerbüntetést kaptam. A karcer olyan szekrényszerű tákolmány, amelyben csak állni lehet, de sem ülni, sem feküdni nem. Tehát állva kell a büntetést letölteni. Itt is szerencsém volt, mert az őrségben lévő fiúk ismertek, pláné a parancsnok, Orbán szakaszvezető, aki hagyta, hogy egész nap a priccsen heverjek, és csak ha jött valaki, akkor dugtak a karcerbe. A hét hamar eltelt. Folytatódott a sok-sok gyakorlat, sokszor napokig tartó menetelés, összejártuk Máramaros megye minden faluját, megmásztuk a hegyeit, erdeit.

Végre eljött 1940 szeptembere, amikor Észak-Erdélyt visszaadták Magyarországnak. A kisebbségi katonákat leszerelték, úgymint a magyarokat, a németeket, a szászokat, a zsidókat, s hazaengedték őket. Még előbb volt egy epizódom. Egy idős százados, Podoabă kapitány, tudva, hogy besztercei vagyok, megbeszélte az én századparancsnokommal, hogy alkalmanként küldjenek engem Besztercére katonai jelentésekkel. Megkért, hogy az egyik besztercei nagyvendéglőből visszafelé jövet hozzak neki tíz-tíz üveg Steininger bort. Többször is megtettem ezt a szolgálatot, és így két-három napot otthon tölthettem. Civilbe öltözve elmentem a közművelődési egyletbe, ahol ismerősökkel, barátokkal találkozhattam. Úgy voltam beosztva, hogy a bálok alkalmával ott lehessek. Szóval, nem panaszkodhatom a román katonaságnál töltött másfél éves szolgálatomra.




Katonai előképzősök a Hősök temetője takarításán. Beszterce, 1937 októbere

Egy erdélyi németajkú altiszttel Máramarosszigetről Borsára, Szentgyörgyfürdőre, Naszódra és végül Besztercére érkeztünk. Megjegyzem, a pofozkodó törzsőrmester kikerült a katonaságból. A városban egy kétkerekű taligával a megrendelőknek házhoz vitte az aragázpalackokat, így nálunk is járt. Zsóka feleségem, Isten nyugtassa, felelősségre vonta, hogy engem felpofozott. De ő letagadta, és azt mondta, hogy mindig jól bánt velem.

Béke mindazok hamvaira, akikkel együtt katonáskodtam, vagy bármilyen más összeköttetésem volt. A fenti szereplők közül nagyon soknak ismertem a nevét, de ezeket szándékosan nem írtam le. De a legfontosabb a zászlóaljparancsnokunk, aki akkor még csak ezredes volt. Beszterce mellett, Balázsfalván született, végül hősi halált halt, városunkban utcát neveztek el róla: general Grigore Bălan.

A magyar katonaság

Észak-Erdély, Beszterce visszatért Magyarországhoz 1940. szeptember 8-án.1 Mi már jóval előbb értesültünk a második bécsi döntésről. Dobogó szívvel figyeltük, amint meghatározták a demarkációs vonalat, és boldog sóhajtás hagyott el, amikor kiderült, hogy városunk, megyénk a vonalon belül került. A közművelődési egylet elnöke, Beke Ödön bankigazgató összehívta a tagokat, s tudomásukra hozta, hogy készüljenek fel a bevonuló magyar hadsereg fogadtatására. Értesítették a megye községeit és falvait, hogy aki teheti, jöjjön a városba ünnepelni. Állandó összejöveteleket tartottak Zsigmond János református esperes, Lestyán József római katolikus plébános, Sárkány Ferenc iskolaigazgató, Bányai Béla, az iparosok elnöke stb. Nemzeti színű zászlókat és magyaros díszruhákat készítettek. Körülbelül száz ifjút mozgósítottak, akiket karszalagos rendezőknek osztottak be, pulykatollas Bocskai-sapkát és nyakkendőt készítettek számukra.

Szeptember 8-án már kora reggel a Fa utca járdája és az úttest is annyira megtelt a város, a megye lakosaival, hogy nehezen tudtuk biztosítani az utat a bevonulóknak. Először a honvédzenekar jött, utána a gyalogság, majd a kerékpáros század, a lovasság, a harckocsik, végül pedig a tankok. Majdnem két órát tartott a bevonulás, a katonaságot az üres kaszárnyákba irányították. A Főtéren felállított emelvényen előbb a parancsnok-tábornok tartott beszédet, üdvözölte a beszterceieket, majd a város magyarságának vezetői emelkedtek szólásra, Beke Ödön elnök és mások. Kishúgom, Katica és Gergely Mária virágokkal, valamint szavalatokkal járult hozzá az ünnepséghez.




Levey Ferenc regruta 1939-ben. Képek: Levey
Ferenc hagyatéka

A bevonulási ünnepség után már másnap megkezdte munkáját a városi és a megyei új vezetőség. A magyarságon kívül a románokat és a szászokat is meghagyták a munkahelyükön. A közművelődési egylet is megújult, kulturális előadásokat, különböző összejöveteleket rendeztek. Egy szépségversennyel egybekötött ismerkedési kultúrestet is szerveztek. A győztes Fábi Manci lett, a második kishúgom, Levey Katica, a harmadik pedig Bányai Mária. Megtartották a szüreti bált is, ahol mintegy húsz ifjú pár táncolta a palotást.

Mivel nem fejeztem be a román katonaságot, 1941. április végén behívtak a magyar 33-as határvadászokhoz átképzésre. A melegre való tekintettel, zsávoly egyenruhát kaptunk, és teljes felszereléssel kivezényeltek Besenyőre. A századot előre elkészített falusi üres szobákba, illetve csűrökbe helyezték el. Miután kissé elrendezkedtünk – mi öten voltunk, Fehérvári Albert, egy fél magyar, Inzelt Dezső és két szász fiú –, jelentkeztünk a gyülekező helyen, ahol az üstben már rotyogott az ebéd. Parancsnokunk egy sovány mitugrász, vörös, szeplős arcú zászlós volt. Bemutatkozott, mondván, hogy ez nem a román katonaság, itt minden a gyorsaság és a fegyelem, nincs helye kommentálásnak, kritizálásnak.

A névsorolvasásnál mindenki jelentkezett. Amikor Ökrös Ernőhöz érkezett – akinek a katonai zubbonyán három csillag állt, tehát szakaszvezető volt – a parancsnok rákiabált, hogy azonnal vágja le azokat, mert itt mindenki egyenlő, és a rangot ki kell érdemelni. Mire Ökrös bácsi, aki a városban főpincér volt, azt mondta: a csillagokat az első világháborúban szerezte, s nem a románoktól. „Akkor mit keres maga itt?” – kérdezte a parancsnok. Mire az öreg azt válaszolta, hogy behívót kapott. Visszaküldték Besztercére az egységhez, többet nem jött vissza.

A parancsnok közölte, hogy lassan mozgunk, és nem sorakozunk fel rendesen. Kiadta az utasítást, hogy a sarokban lévő használt téglákból mindenki rakjon négyet a kenyérzsákjába, és békaugrással tízszer kerülje meg a területet. Teljesítettük a parancsot. Elfáradva, kedvetlenül, állva fogyasztottuk el az első magyar katonai ebédünket. Délután kimasíroztunk a legelőre, és egész estig gyakorlatoztunk. A legtöbb parancs így hangzott: Feküdj!–Állj! Ezt folytattuk nap mint nap. Megtanultunk indulókat énekelni, legelőször A Besenyői szőlőhegyek aljában című nótát. Több mint két hét keserves gyakorlat után egyik szombat este kimostuk a zsávolyainkat, mert a legelőn tehénpiszok is volt, és mi azokba csaptuk le magunkat parancsra. A mundért kiterítettük a kerítésekre, ki hova érte, s ingben-gatyában leheveredtünk. Vasárnap reggel lenge magyarban ébredtünk. Mikor szólt a kürt gyülekezőre, mi nem mozdultunk, erre jött a parancsnok és a káplár, s közölték velünk, hogy szabotálunk. Vegyük fel a ruháinkat vizesen, ahogy vannak, és azonnal gyülekező, kivonulás a legelőre, intenzív katonai gyakorlat déli 2 óráig.

Pár hét gyakorlat után átmeneteltünk Vindára és Bilakra, ahol lőgyakorlatokat végeztünk. Most más tisztesekkel, akik a fegyver csőpucoló vasvesszőjével jártak mögöttünk, és aki nem találta el a célpontot, kapott egyet-egyet a vesszővel a hátsó részére. Innen talán két hét múlva Mezőörményesre irányítottak, egy színtiszta magyar faluba, ahol bőven volt savanykás bor, tej, tojás, egész nap bratyiztunk a fiúkkal, a lányokkal. Naponta csak három órát kellett a határvonalat figyelni, utána jött a váltás, a többiek szabadok voltak. Április végétől július végéig tartott az átképzés, majd bevonultunk a besztercei kaszárnyába, ahol kiállították nekünk a magyar katonakönyvet. Ezek után, mint tartalékost gyakran behívtak, szerencsére csak a megyében, és nem az orosz frontra.

Valamikor 1942. június-júliusban vasútellenőrző járőrként teljesítettem szolgálatot. Ebben az időszakban katonákat és hadi felszerelést szállítottak a vonatok Németországból az orosz frontra. Beszterce-Naszód megyébe Kosnánál jött be a vonat az Ilva völgyén és Naszódon keresztül, s Bethlennél hagyta el a megyét. Egy járőrséget Kosnához, egy másikat pedig Naszódra irányítottak. Egy utat gyalog kellett megtenni, és minden pontnál aláírással igazolni az ellenőrzés megtételét. Visszafelé már vonattal is jöhettünk.

1943-ban Nagyilvafelsőre kaptam behívót, július 20-tól augusztus 20-ig a 33-as határvadász 4. gépfegyverszázadában teljesítettem szolgálatot. Most határőrzéssel bíztak meg. Az Ilva völgye is olyan gyöngyfüzérszerű, mint a Borgó völgye. Egyik este vacsora után riadóztattak. Pár perc alatt teljes felszereléssel készen sorakoztunk. A parancs az volt, hogy meg kell védeni a kosnai határt idegen csapatok betörése ellen, tehát nekivágtunk az éjszakának. Mivel a fiatalok közé tartoztam, a századparancsnok rám osztotta a gépfegyver egy részét. A régi típusú gépfegyver két részből állt: egy duplafalu, vízzel töltött csőből, kakassal és závárzattal, a másik része az alváz volt, fogantyúval és két kerékkel, mindkét rész nagyon súlyos volt, mintegy 20 kiló. Rám osztották az alsó részt. Bizony, volt mit cipelni, később kicseréltük, s én cipeltem a vállamon a csövet, tele vízzel. Éjfél után három körül érkeztünk a Kosna völgyébe. Azonnal állasba fejlődtünk, összeszereltük a gépfegyvereket, és visszavertük az ellenséget. Ezek után pihenőt rendeltek. Fáradtan, izzadtan leheveredtünk a harmatos fűbe. Egy kis pihenés után visszamentünk a táborba, katonakávét fogyasztottunk, egész napra szabadot kaptunk.

Néhány nap múlva elkezdtem köhécselni, nehezen lélegeztem, kis hőemelkedésem is volt. A századparancsnok két másik beteggel elküldött Kisilvára, kb. 12 km-re, a körorvoshoz. Fáradtan, porosan érkeztünk meg az egészségügyi pontra. A körorvos kikérdezett, megvizsgált, elég jól beszélt magyarul. Megkérdezte, hogy milyen katona vagyok. Mondom, tartalékos. „Mikor szerel le?”, kérdezte. Két hét múlva, mondtam. Erre azt válaszolt: „azt még kibírja”. Nem adott orvosságot, felmentést. Még két hétig köhécseltem, teát ittam, a századparancsnok felmentett a gyakorlatoktól. Egész nap a sátorban maradtam, és őriztem a tábort a leszerelésig. Két hét múlva hazajöttem Besztercére. A családomnak, Istennek és az orvosoknak köszönhetem, hogy kikezeltek. Megjegyzem, a századparancsnok emberségesebb volt, mint az orvos, akinek a kötelessége lett volna törődni a beteggel.

Valamennyi idő után, 1944. szeptember 10-re behívtak Naszódra, az 52-es erőd híradós kirendeltségére. Mivel zavaros, háborús idők voltak, október elején Cserey Ferenc százados napiparancsot tartott. Sorakozás után a következőket mondta: „Felsőbb parancsra visszaköltözünk Budapestre, de ez csak stratégiai visszavonulás. Még visszajövünk ide. Aki nem jön velünk, és lemarad, katonai szökevénynek nyilvánítjuk, s hadbíróság elé kerül.” Persze, nem mertem Naszódról hazamenni Besztercére. Az állomáson egy szerelvény állt rendelkezésünkre, Gáll Antal anyagkezelő irányításával megtörtént a berakodás. Az egység vezetősége és a bakák is helyet kaptak a vagonokban. Az anyagkezelő magának meg nekem egy vagon sarkában külön helyet biztosított. Beállított két tábori ágyat, szerzett asztalt, egy Primus petróleumfőzőt, egy zsák krumplit, olajt, egy láda kétszersültet (zwiebackot), egy doboz édesített katonakávét stb. Tréfásan azt mondta: „Feri, én a szárnyaim alá veszlek”. Gáll Antallal, a 24 éves szentesi fiúval összebarátkoztunk, ő 150 cm magas és 50 kilós, én meg 180 cm magas, 75 kilós és 27 éves voltam. A szerelvényünk október 10-én indult Naszódról, nagyon lassan haladtunk, két nap múlva voltunk Désen. Itt egy Fábi nevű borbélycsalád engedélyt kért, hogy velünk jöjjenek Budapestre, Cserey százados beleegyezett.

Október 16-án Szilágygörcs-Vártelek megállón állt a szerelvény. Riadót fújtak, egy angol Liberator2 repülős egység nyolc bombát dobott le az állomásra és a szerelvényünkre. A riadó alkalmával sokan, mi is a vagonok alá bújtunk. De két híradóst és egy vasutast találat ért. Az állomáson volt egy vastag fa, amelyik körülbelül egy méter magasan kétfelé ágazott. Fábi fodrász oda mászott, s nem tudni, hogy a légnyomástól-e, de a feje a fához koccant, s az agyveleje kiloccsant. Két vagont is találat ért a bomba, a drótok, a kábelek szerteszét repültek. A halottakat egy bombatölcsérbe hantolták, a két sérült vagont pedig lekapcsolták. A fodrász felesége és két kisgyermeke sírva búcsúztak. Nem volt pardon, tovább utaztunk. Két sebesültünk is volt, azokat az egészségügyiek ellátták. Pár nap múlva Budapestre érkeztünk, onnan Budakeszire telepítettek át. Így ért véget az egy hónapig tartó „stratégiai-taktikai” utazásunk.

A hadifogság

Alakulatunk 1944. november-decemberben Budakeszin állomásozott, itt folytattuk a katonai munkánkat. A nyi­lasok éjjel-nappal gyilkolták a szovjet megszállókat. Megtorlásul a szovjetek minden épkézláb embert lágerbe toloncoltak, köztük engem is, a kollégáimmal együtt. December 21-e volt. A helybeli tüdőszanatórium betegeit, személyzetét és orvosait is közénk terelték. Hosszú sorokban fegyveres kísérők hajszolták ismeretlen cél felé a fogságba ejtett embertömeget. Megjegyeztem az útirányt: Torbágy, Törökbálint, Vecsés. Itt éjszakáztunk, sikerült megszöknöm, s visszamentem Budakeszire, hisz mindenem ott maradt. Pont szilveszter éjszakáján egy orosz tiszt és pár katona megjelent a szálláshelyünkön, és arról biztosított, persze, tolmács által, hogy mindenkit hazaengednek. Ételt, italt hozatott, megvendégelt, s megkért, hogy daloljunk neki ünnepi énekeket. Aztán 1945. január 1-én összetereltek, biztosítva, hogy hazamehetünk. Január 2-án Sóskúton, másnap Érden voltunk. Az éjszakát egy padláson töltöttük, az őrök többször belőttek, hogy csend legyen. Január 5-én Ercsibe érkeztünk. Egy fogoly kilépett a sorból, hogy egy kis vizet merítsen az árokból, ám az őr rálőtt, és a fogoly ott maradt holtan.

Sok német és magyar katona, valamint civil teteme feküdt az utak mentén, senki nem törődött velük. Január 7-én Adonyba értünk, itt egy vizes, piszkos istállóban éjszakáztunk. Január 8-án Dunapentele és Dunaföldvár következett. Itt árut raktunk ki egy hajóból, egy szárazhagymás zsákot szétszaggatunk, s a tartalmát elfogyasztottuk. Január 10-én Cecébe értünk, megnyírtak, megmotoztak, elvették a karórákat, a borotvafelszerelést, a pénzt, az értékeket, csak egy váltás fehérneműt hagytak, akinek több volt, másnak adták. Egy napig pihentünk, megmosakodhattunk, kimostuk a fehérneműt, az orosz és a magyar tisztek megvizsgáltak.

Másnap Bajára érkeztünk, ahol újra egy napot pihentünk. Utána hajszoltak tovább, mikor kaptunk valami ételt, mikor nem, még vizet sem ihattunk kedvünkre. Volt olyan éjszakánk, amikor egy udvarban vagy templomkertben állva töltöttük az éjszakát. Január 21-én éjszaka érkeztünk Temesvárra.

Itt az Aradi úton volt a legnagyobb elosztóláger, naponta érkeztek és indultak embercsoportok, így is mindig több ezer fogoly szenvedett ártatlanul. Minket bezavartak a barakkokba, hogy ott töltsük az éjszakát. Reggel mindenkit kitereltek a felelősök, és popiáty, vagyis ötös sorban elvonultunk a vezetőség előtt. Egy emelvényen ültek, s míg a foglyokból alakított zenekar indulókat muzsikált, ők állították össze naponta a névsort. Utána meztelen felsőtesttel el kellett masírozni az orvosi és az egészségügyi személyek előtt, akik kék krétával a mellre római I-es, II-es, III-as számot és D betűt írtak. Az I-II-eseket bevagonírozták az oroszországi fogolytáborok felé, a III-asokat belső munkára osztották be, a D-s (disztrófia) vagy OK-sok orvosi kezelés alatt lévő betegnek számítottak. A barakkokban háromemeletes priccsek voltak, behintve szalmával. Ám a szalma tele volt tetűvel, csípésükkel kiütéses tífuszt okoztak. Olyan sok volt a tetű, hogy mozogtak tőlük a szalmaszálak. A szalmát kihordtuk, és meg­gyújtottuk, a tetvek csak úgy pattogtak a tűzben. Az üres deszkákat bemeszeltük, ez volt a fertőtlenítés.

Mindjárt az első napokban összekerültem két rendes fiúval: Horváth Istvánnal Szilágycsehről és Rácz Lajossal Kolozsvárról. Hármunkat beválasztott a lágerparancsnok-helyettes, Schwarcz Márton a konyhai és fertőtlenítési munkára, nagyon meg volt elégedve velünk, bárhová hívták a „triót”. Természetesen ezzel kissé jobb ellátásunk lett. Érkezésünkkor megmotoztak, már előbb a nadrág szegélyébe varrtam a jegygyűrűmet, így megmaradt. De észrevettek egy iratmappát, amelybe az őskeresztyén irataim3 voltak, azokat elszedték, és összetépték, mondván, hogy erre nem lesz többé szükség. Naponta kaptunk egy-egy csipetnyi dohányt és cukrot. Sosem dohányoztam, ezért a dohányomat odaadtam cukorért, kenyérért.

Eleinte a priccsen idegen emberek mellett feküdtem. Volt eset, amikor reggel mind a jobb, mind a bal oldali fogoly halott volt. Nem vigyáztak magukra, megették a piszkos havat a szomjúság és az éhség miatt. Reggel kivittük őket a láger sarkába, ahol egy nagy gödör volt ásva, bedobtuk őket egymásra, leöntöttük mésszel, rájuk egy másik sort kezdtünk. Soha senki nem kérdezte, kicsoda, hová való lehet, a családja pedig várta vissza.

Látva, milyen jól egyezünk mi hár­man, megkeresett még két fiú: Kra­kovszki Jenő Marosvásárhelyről és Lász­ló István Kolozsvárról. Este-éjjel egy­más mellett feküdtünk a priccsen, amivel lehetett, segítettük egymást. A családjainkról beszélgettünk, énekelgettünk, mást nem zavartunk.

Egyszer, februárban kinn voltunk a városban élelmiszerért Schwarczcal és egy őrrel. Én erre előre készültem, egy könyvből kitéptem egy tiszta lapot, s írtam a feleségemnek. Persze, megírtam a címet is. A levélkét átadtam egy járókelőnek, megkérve, hogy postázza. Megígérte, hogy továbbítja. A feleségem meg is kapta a levélkét, mint később megtudtam.

1945. május 9-én véget ért a háború. Mindenki örvendett, hogy hazamegyünk. Bevagoníroztak, de az irány nem hazafelé tartott, hanem Ukrajnába, Vinnyicjára. Rosszul éreztem magamat, úgyhogy Focșani-ban önkívületi állapotban beszállítottak az OK-lágerbe. Ott egy Fási János nevű somkeréki fogoly vett gondozásba. Amikor kissé jobban lettem, megkérdezte: „Maga nem Levey? Én ismerem az édesapját, adtam magának egy-egy kis vizet, kenyeret”. Különben senki nem törődött a betegekkel. Nagyon sok bajom volt, kiütéses tífusz, influenza, vérhas stb., lefogytam ötven kilóra. Mikor látták, hogy a helyzetem nem javul, július 12-én útlevelet4 kaptam haza. Désig vonattal jöttem, onnan gyalog, 18-án érkeztem haza. Feleségem, Zsóka, megkapta a levélkémet, elment Temesvárra, de akkor már üres volt a láger, hisz minket továbbvittek.

Évekig jártam az orvosokat, a családom és Isten segítségével lassan helyreállt az egészségem. Mint statisztikus közgazdász dolgoztam, 1979-ben mentem nyugdíjba. Azóta élem a nyugdíjas életet, most 94 éves múltam.

Ez csak egy kis része annak, amit átéltem. Feleségem, szüleim, testvéreim időközben mind örökre eltávoztak. A Jóisten adjon békés nyugodalmat mindnyájuknak, a hátramaradottaknak pedig megértést és belenyugvást az életbe.

Jegyzetek

1 Az 1940. augusztus 30-i, második bécsi döntés nyomán a magyar csapatok szeptember 5-én lépték át a trianoni határt, és szeptember 8-án érték el Besztercét.

2 A B–24 Liberator a második világháborúban alkalmazott amerikai hadászati nehézbombázó repülőgép volt.

3 Személyes iratai.

4 Értelemszerűen: menetlevelet, úti okmányt.

 

Kapcsolódó írások: 
Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Mivel Tasnádon a vállalkozókedvben nem volt hiány, a 19. század végén és a 20. század elején végül négy újság is napvilágot látott. A siker kulcsa pedig a helyi, aránylag kis számú értelmiség kreatív erejében keresendő. Bár az első három lap élettartalma kérészéletűnek bizonyult, a negyedik több mint egy évtizedig látta el megfelelő híranyaggal a városiasodás útjára lépett Tasnádot. Ezek hasábjain olyan családneveket találunk, mint Nóti, Bíró, Keresztessy, no és Ady, amelyek időközben messze túlszárnyalták az Alföld és dombvidék találkozásánál épült kisváros határát.

Úgy gondolok vissza a múltra, mintha csak ma történt volna. Az első világháború második felében születtem, az elejétől kezdve életem, ifjúságom, tanulmányaim, munkám, katonaságom tele volt érdekes történetekkel, esetekkel. Voltam katonai előkészítőn (premilitar), román hegyi vadász, magyar határvadász és orosz hadifogoly. Hosszú életem során – 94 és fél éves vagyok – bejártam sok helységet, sokféle emberrel találkoztam, mint katona és hadifogoly, jó és rossz emlékeim maradtak. Ezt próbálom kissé rendbe szedni, egybe foglalni, és a mai fiatalság tudomására hozni.

A család kezdetben Békés megyében élt és volt birtokos. A 16. századig az egyes okiratok alapján nem sikerült folyamatos családfát összeállítani, de nevekkel, évszámokkal és birtokhelyekkel igazolható a jelenlétük. Ezek közül említünk néhányat a Hungaricana dokumentumai közül.

A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak. 

Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt. 

A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége.

1.

Mostan kinyílt egy szép rózsavirág,

Betlehemben kipimpózott ződág,

Kit még hogy vár mind az egész világ,

Királ nemből méltóság, királ nemből méltóság.

 

Ó, te édes kicsi galambocska,

Szűz tejemből szopó kis bárányka,

Finta Géza 1931-es kéziratos füzetéből.

Benkő József, lelkész, történetíró, botanikus, nyelvész

Benkő József 1740. december 20-án, az erdőszéki (helyesen: erdővidéki – szerk. megj.) Bardoc faluban született, ahol apja, Benkő Mihály 12 gyermekes család­jával 24 évig volt pap. Benkő József iskoláit Kisbaconban kezdte, a klasszikus tudományokat Udvarhelyen, a diáki kurzust Nagyenyed híres kollégiumában végezte.

A századik évforduló késő őszi felvonása még a június 4-i aláírás napjánál is átfogóbban tárja fel Trianon magyar kárvallottjainak érzés- és gondolatvilágát. Ezen a második megemlékezésen az erdélyiek példájával az új román államba való beilleszkedés indítéka és célja szemléltethető. A szóra bírható források közül kiemelkedik az első világháború után új fejlődésszakaszába lépő transzilvanizmus talán legismertebb programszövege, amelynek megírására 1920 novemberében érett meg az idő.

Bármennyire is gyarapodott széltében-hosszában Kolozsvár területe, azért olykor valamiképpen csak összefutok az utcán egy-két ismerőssel. Így történt ez a közelmúltban, midőn egyszer csak Tóth-Guttman Emesével, Guttman Mihály (1926, Petrozsény – 2013, Kolozsvár) leányával találkoztunk. Beszélgetésünk folyamán kifejezte azt a kérését, hogy elevenítsem fel az emlékeimet édesapjáról. A kérés hatására lelki szemeim előtt megjelent Misi bácsi nagy bajuszos, kicsit cammogó járású alakja, hiszen a Kolozsvári Zeneiskola igazgatójaként is ismertem, valamint tanárom is volt a karvezetői szakon. Misi bácsi egyengette a középiskolai zenei fejlődésemet, majd a tanártársam lett a zeneiskolában, és a kolozsvári Filharmóniában is – és már alig merem említeni a nyugdíjas éveinket…

A Guttman lakóházat két utca, a Kund vezér (ma Sidismund Toduţă) és a Gavril Muzicescu határolja. A Kis-Szamos bal oldalán terül el, a szellő halszagot terjeszt, és ez a halászok egyik kedvelt helye.

2008 júliusában tértünk haza feleségemmel, Mártával együtt Kolozsvárra huszonegyévnyi nagyszebeni tartózkodásunk után. Három gyermekünk már Kolozsváron fogadott minket. Csenge tíz, Emese hat, Csongor egy éve hagyta el Nagyszebent, mindhármójukat a Báthory István Elméleti Líceum csalogatta Kolozsvárra. Aztán a nagyobbik gyermekünket a finn–német szak, a középsőt az építészet, a kicsit pedig a filmművészet, fotóművészet, média szak, majd végül a közgazdasági képzés kötötte Kolozsvárhoz. 2008-ban újra együtt lehettünk mind az öten. 

Reményik Sándor

Reményik Sándor ősei egy felvidéki, régi Remenik nemesi családból származnak. A korabeli dobsinai lutheránus egyház anyakönyvi bejegyzései szerint a költő felmenői több nemzedéken keresztül Dobsinán, ebben a felvidéki bányavárosban születtek és élték le életüket. A költő időben legtávolabbi – adatokkal is bizonyítható – felmenőinek tekinthetjük a Dobsinán élő Johannis Remenik nevű szépapját, valamint a férfi Mária nevű (vezetékneve nincs bejegyezve a dobsinai anyakönyvbe) feleségét, akik feltehetően a 17. század fordulóján születhettek.

A középkorban épült Jézus Szíve kápolna Székelyudvarhelyen.

A város – Székely Mózesi fejedelem szülőhelye –, ahogy a leírások említik, Székelyföld történelmi, társadalom- és művelődéstörténeti központja. 1301-ben Vduord néven írták le, mivel a kutatók szerint a székelyek megtelepedése előtt királyi udvarhely volt. 1334-ben olvasható az első, ma is használatos névformája Oduorhel formábanii. Jelentőségére utal, hogy épp itt jöttek létre más nagyvárosok után e korai, erdélyi kézműveseket tömörítő egyesületek, s maradtak ránk azoknak az okiratai, amelyekből egyet itt részletesebben bemutatunk.