Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Értékes hagyaték bűvöletében

 

 

„A műalkotásban egyszerre van jelen a vitalitás és a rend. Egy halálsikolyban is élet van, ott feszül és lüktet benne, mintha egyetlen pontban  sűrűsödött volna.”

(Kepes György)

 

 

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.




Írásunkat Szekernyés Péter Márton munkáival
illusztráltuk.

A nyers bőrt nyúzás után mindenek­előtt tartósítani kell. A bőr tartósításának lényege víztartalmának minimalizálása. Erre két módszer van: a szárítás és a sózás. Ezt a műveletet követi a mészben való áztatás, ami alatt a felhám nyálkahártyája szétroncsolódik. Ehhez a művelethez mészhidrátot (oltott meszet) használnak. Kidolgozásában a következő művelet a szőrtelenítés, húsolás, színezés, végül pedig a mésztelenítés, pácolás és cserzés. A különböző fogásokat nem lehet könyvből megtanulni, ehhez igen nagy gyakorlatra van szükség. Ezért a bőrrel való munkálatok állandó jellegű kísérletezést igényelnek. A kikészített bőrt lábbelihez, ruházati cikkekhez, könyvkötéshez, belső berendezésben, különböző használati tárgyak előállításában használják.

A marhabőr mindig keresett lesz, mert természetes és minőségi. A bőr kikészítése, valamint feldolgozása alapján az idők során a mesterségek lassan elhatárolódtak egymástól, úgymint a tímár, a csizmadia, a nyerges, a szíjgyártó, a könyvkötő vagy a kordoványos.

Hazai viszonylatban a bőr művészi megmunkálásában kimagasló eredményeket ért el a 2004-ben elhunyt Szekernyés Márton, akinek unokája, Szekernyés Péter Márton folytatja a kísérletezést a nagyapja által alapított Pelino Leahter cégen belül. Meg kell még említenünk a Pelle Art műhelyvezetőjét, Balázs Lászlót, aki a bőr megmunkálásában szintén szép eredményeket ért el. Balázs László a bőrmetszésre összpontosít, míg Szekernyés Péter Márton a bőrdomborítás terén ápolja az értékes hagyatékot.

Szekernyés Márton egész életét a bőrrel való kutatómunkának szentelte. Egyrészt a Dermata cipőgyári munkájában, másfelől pedig a Petőfi (ma Avram Iancu) utcai műhelyében kutatta a bőr tulajdonságait vegyészmérnöki minőségében. Édesapja, idősb Szekernyés Márton is a bőr bűvöletében élt. A Dermata, valamint a temesvári Guban cipőgyárban dolgozott a bőr kidolgozásában. Tőle maradt egy önarckép, amit dédunokája ereklyeként őriz. Fia, Márton valójában egy közismert, legendás személyiség volt, számos mondása, cselekedete maradt az utódokra, mintegy anekdotaként. Mint érdekesség mondanám el, hogy egy alkalommal csak Szekernyés Péter Márton volt a műhelyben, amikor is kereste valaki a nagyapját, Szekernyés Mártont. Csak az unoka volt a műhelyben, amikor is kereste édesapját valaki. Később az unoka már nem tudta felidézni az érdeklődő nevét, nevét, így nagyapja elővett a zsebéből egy papírt és ceruzát, majd néhány vonallal felrajzolta annak az arcvonalait, akire gondolt – és lám, sikerült azonosítani a rejtélyes illetőt. Egy másik alkalommal Szekernyés Márton a tenyerébe rajzolta annak a portréját, aki őt kereshette.

Több alkalommal, amikor a színezéshez keverte a színeket, sietségében a cipőjén próbálta ki őket. Szekernyés Márton a város egyik legendás alakja volt, nem volt mobiltelefonja, internetje, mégis rengeteg ismerőse, barátja volt. Ahogyan Gy. Szabó Bélát a fametszet királyaként emlegetik, őt nyugodtan emlegethetjük a bőr királyának. Az unoka így két nemzedék tapasztalatait és tudását örökölte. Ezt az értékes hagyatékot gyümölcsözteti most munkáiban. Ám nem könnyű felnőni „az öreg fa árnyékában”, neki mégis sikerült. Már 2012-ben, a Szabók bástyájában rendezett egyéni kiállításán bizonyított.

Szekernyés Péter Márton 1980-ban született Kolozsváron. Már kora gyermekkorában megismerkedett a bőrrel, sokat volt nagyapjával. Elkísérte őt akkor, amikor munkatársaival találkozott a műhelyben, viszonyuk nagyon bensőséges volt. Mivel nagyapja sport­ember volt, az unokáját megtanította úszni, teniszezni, sízni, elvitte Kolozsra, Félixre, a tengerre. Ekkor még a szakma nemigen érdekelte, de figyelemmel követett mindent, ami nagyapja körül történt. Hallgatta elbeszéléseit, magyarázatait, hogy mit, miért csinál. Bárhova mentek, a műhelybe, vagy munkatársakkal való megbeszélésre, mindig magyarázott, valamire rámutatott. Ha nem mentek a műhelybe, akkor nála, otthon egyfolytában a bőrről mesélt. Vele soha unatkozott az ember.

Fiát nem érdekelte a mesterség, ő a sportnak élt, így minden figyelmét unokájára fordította. Így telt el néhány év, miközben a Bogdan Vodă Egyetem menedzsment szakján oklevelet szerzett. 2004-ben meghalt a nagyapja. Időközben sokan telefonáltak, kérdezték, hogy nincs-e egy Mátyás-szobrot, vagy napraforgót ábrázoló kép nagyapja munkáiból. Nem volt. Ekkor bement a műhelybe, és a meglévő matrica után domborított egy Mátyás-szobor-képet, vagy amit akkor kértek. Tudatosult benne, hogy ezekre a munkákra szükség, igény van, és a meglévő matricák után domborított, sajtolt egy-egy képet. Nagyapja egykori munkatársa, Bota Csaba, akivel mintegy 15 éven át dolgozott együtt, besegített, hazavitte a képeket, táskákat, hátizsákokat, és elvégezte azokat a műveleteket, amiket otthon is meg lehet csinálni. Egy adott pillanatban kijelentette, hogy ezen túl csak a műhelyben akar dolgozni. Eleinte gondot okozott, hiszen most már biztosítani kellett neki a munkát és a javadalmazást.

Rendbe tették a műhelyt, Szekernyés Péter Márton új gépeket szerzett be, felújította a régieket. Új varrógépet vásárolt, lazert, amivel sok műveletet el tud végezni, lyukasztó-, serpológépet. Felvette a kapcsolatot nagyapja egykori munkatársaival, és beszerezte a szükséges kellékeket: gyűrűt, mágnest, cipzárt stb. Így lassan megteremtették a zökkenőmentes munkához szükséges környezetet. Elkezdett dolgozni. Beiratkozott a Népművészek Egyesületébe (Asociația Meșterilor Populari), és részt vett rendszeresen a központban rendezett kis vásárokon. Eleinte telefonált, érdeklődött, hogy mikor és hol van egy vásár – ma már meghívásokat kap számos belföldi és külföldi vásárra egyaránt. Emellett munkáival járja a városokat, úgymint Bukarestet, Temesvárt, Jászvásárt, Nagyváradot, Marosvásárhelyt. Külföldi vásárokra, Németországba, Magyarországra, Olaszországba és Új-Zélandba is eljutnak munkái. Valójában a nagyapjától örökölt matricákkal készült munkái teszik ki alkotásainak kilencven százalékát. A matricákból elvesz, vagy épp motívumokat tesz hozzájuk. A színezéssel is izgalmassá, mássá teszi a képet. Ezt a világot igyekszik tovább vinni a mai ember elvárásaihoz igazodva. Mintegy húsz éve foglalkozik bőrrel, ami egy izgalmas világot tár fel előtte.

A Szabók bástyájában rendezett egyéni kiállításán 2012-ben a nagyapja matricáival készített képeivel szerepelt, melyeket a színezéssel tett változatossá. Finom művű, árnyalt színezetű dobozaival, hátizsákjaival, laptoptáskáival, női táskáival ízelítőt ad a műfaj nyújtotta lehetőségekből. Most már nagyapjához hasonlóan sejtjeiben érzi a bőrt minden titkait. Munkái változatosak, ami a színezést illeti, nincs két egyforma darab közöttük. Az örökölt matricákból motívumokat ollóz ki, amik kompozícióvá tömörülnek, és hangulatok, gondolatok hordozóivá válnak.

Gondok vannak a bőrrel. Van még egy bőrgyár Brassóban, de ott nem nagy a választék. A jó minőségű bőr, amihez hozzá lehet jutni, Olaszországból való. Hozzáférhető, nem drágább, mint a hazai termék. Nagy előnye, hogy már nem kell finomítani rajta, eddig mindig szükség volt valamilyen beavatkozásra. Minden tiszta kézimunka, a domborítás, színezés egyaránt. A meglévő matricára helyezi az előzetesen meleg vízbe felpuhított bőrt, majd egy kanállal végzi a domborítást. Sok megrendelése van kolozsvári képekre, amiket ajándékba visznek Amerikába, Kanadába. Amikor elvisznek valamit, rögtön pótolja. Így a polcok mindig tele vanna női táskákkal, mappákkal, hátizsákokkal, képekkel. Felméri, hogy fontos ismerni gyökereinket, és fontos ezeket a hagyományokat átültetni a hétköznapokba. A több ezer éves motívumkincs(ek)et és formavilágot többféleképpen is meg lehet jeleníteni, ő pedig él ezzel a lehetőséggel. Egyelőre a megszokott modelleket készíti, nem újít ebben, majd, ha nem lesz ezekre igény, akkor készít újakat.

Munkái meghitt, kedvelt használati tárgyaink közé tartoznak. E munkákban ötvöződik a szép szeretete, és a bőr mint természetes alapanyag. Jó érzékkel nyúl az anyaghoz, hasznos, változatos munkák kerülnek ki műhelyéből.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben. 

A posztmodern kifejezéssel gyakran találkoztam olvasmányaim során, ezért elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom azt az elméletet, amely korunk képzőművészetére is vonatkozik. Hátterében olyan gondolatokat találtam, hogy a tudomány és technika nem oldotta meg az emberiség nagy gondjait. Példa erre a II. világháború, a holokauszt vagy napjaink egyik legsúlyosabb problémája, a világméretű környezetszennyezés.

A naiv művész megnevezés körül nem mindig volt, sőt, ma sincs teljes egyetértés. Van, aki inkább az autodidakta művész megnevezést tartja helyénvalónak. Sokan egyetemi végzettség nélkül jutottak a magas művészi alkotás szintjére. Nálunk is sok ilyen művész van, aki az elhivatottság érzéséből kiindulva, teljes erejével azon dolgozott, hogy kibontakoztassa tehetségét. 

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. 

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.

A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kaloka­gathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai ne­veléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.

A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.”  

Makkai János

Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.

aradi 13

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán.