Tanú a nyelv

Falvaink keletkezési idejét a fennma­radt oklevelekből nem lehet pontosan megállapítani. A nyelvtudomány egyik új hajtása, a névtudomány által fel­tárt adatsorok azonban lehetővé teszik, hogy a településneveket kronológiai fo­gódzóul használjuk.

A települések tekintélyes részé­nek a neve személynévből alakult ki, s hogy milyen formában, az az elneve­zés idejének, illetőleg a település lét­rejöttének a korára is utal. Így példá­ul statisztikailag bizonyítható, hogy a 10–12. században a magyar település­nevek világában a puszta személynév lett a helységnév is. Ekkor – mint Kál­mán Béla írja A nevek világa című szép könyvében – „a személynév -i képzővel megtoldva mutatta a birtoklás tényét. A XIII. század elejétől kezdve azután tö­megesen bukkannak fel a -laka, -háza, -telke, -földe, -szállása, -falva, -ülése végű helynevek.”

A három murokországi falu minde­nikének neve személynévből szárma­zik: Lőrincfalva a Lőrinc, Lukafalva a Lukács becéző alakja, a Luka, Ilencfalva pedig az Ilend névből alakult oly mó­don, hogy az előtagul szolgáló személy­névhez utótagul a -falva közszó járult. Az ilyen típusú nevek kialakulásának természetesen az volt az alapja, hogy a névadó személy és az elnevezett te­lepülés valamilyen közeli kapcsolatba került egymással. Mi ma már sajnos, az égvilágon semmit sem tudunk arról, hogy a három személy (Lőrinc, Luka és Ilend) nevét mint alapító, mint birto­kos vagy esetleg mint valamilyen jeles cselekedet elkövetője hagyományozta falvainkra, de a fennebb idézett névtu­dományi bizonyságok alapján azt már bizton állíthatjuk, hogy a helynevek­nek ez a típusa, melyben a személynév mint birtokos jelzős összetétel előtagja jelenik meg, a XIII. század névadásának a jellemzője.

Az itt tárgyalt falvak kialakulásá­ra vonatkozó másik nyelvtudományi támpontot a nyelvjáráskutatás szol­gáltatja. Két helytörténész, Gergely La­jos és Sükösd István már a rendszeres dialektológiai kutatások megkezdődé­se előtt, 1891-ben felfigyelt vidékünk nyelvjárási sajátosságaira. Maros-Tor­damegye földrajza c. könyvükben eze­ket írják: „A Nyárád-vidék közepén és alsó részén szónyújtást és hangzók ki­cserélését nem tapasztaljuk; ott tisz­tábban beszélik a magyar nyelvet, ki­véve a három alsó falut: Ilencfalvát, Lukafalvát és Lőrincfalvát, hol beszéd és írás közben is az o hangot a-val sze­retik fölcserélni, pl. borsó helyett bar­só, hordó helyett hardó, borjú helyett barjú stb., és némely hangot kihagy­nak, pl. pálca helyett páca stb. Ezen nyelvjárások oka a megye szélén való lakásban rejlik; jelzett szójárások a szomszéd Kis-Küküllő és Torda megyé­ből csúsztak be, nem újabb időben, ha­nem már régen.” Ezeket az empirikus fogantatású megállapításokat félszá­zaddal később rendszeres kutatások követték.

Ma már abban a szerencsés hely­zetben vagyunk, hogy a Nyárádmente nyelvére vonatkozóan a kutatók né­hány alapvető munkát elvégeztek, és eredményeiket – legalább részben – közkinccsé tették. A kutatásokat még a negyvenes évek elején a kolozsvári magyar nyelvtudományi iskola meg­teremtője, Szabó T. Attila kezdemé­nyezésére a Nyárádmentéhez hozzám hasonlóan sok szállal kötődő Benkő Loránd kezdte el, munkájának ered­ményét 1947-ben megjelent A Nyárád­mente földrajzinevei című értekezésé­ben foglalta össze. A tanulmányhoz kapcsolódó adattári részt pedig a Bárczi Géza szerkesztette Magyar Nép­nyelv hasábjain tette közzé. Benkő Lo­ránd megállapította, hogy a Nyárád­mente nyelvjárás tekintetében nem egységes, s négy olyan részt külön­böztetett meg, melyeknek nyelvjárása elüt egymástól. A nyugati rész – benne a mi három falunk – fel Csibáig a me­zőségi nyelvjárásterülethez tartozik. „Sajátsága az e nyelvjárásra jellemző nyíltabb magánhangzók: o~a, ö~e, ë~e használata. Az a-zás itt még igen erős. A köznyelvi nyíltabb magánhangzók helyett álló zártabbak: o~u, ö~ü, ó~ú, ő~ű szórványosak, úgyszintén az i>ü labilisatio is.“ Anélkül, hogy itt most részletekbe bocsátkoznánk, említsük még meg, hogy Benkő Loránd felosztá­sa szerint a második nyelvjárási rész a Kisgörgény–Ákosfalva vonalig ter­jed, a harmadik rész megközelítőleg a Szentháromság–Gálfalva–Nyomát vo­nalig számítható, az ettől keletre fekvő falvak pedig a negyedikbe sorolhatók. A második és harmadik átmeneti tí­pus a mezőségi és a székely nyelvjárás között, mégpedig úgy, hogy a második a mezőségihez, a harmadik a székely­hez áll közelebb. A negyedik, a legkele­tibb rész nagyjából a székely nyelvjá­rásterület sajátságait mutatja.

Amikor emigyen négy nyelvjárási te­rületre osztja Benkő Loránd a földrajzi egységet alkotó és hat százada (Nagyte­remi és Újfalu kivételével) Marosszékhez tartozó Nyárádmentét, azt is hangsúlyozza, hogy bizonyos nyelvi sajátosságok mind a négy nyelvjárási vidékre érvényesek. Ezek a következők: „Az azonszótagú l, r, j előtt megnyúlik a rövid magánhangzó. Az ly hangot nem ismerik, helyette j-t ejtenek, néha még l helyett is j hangzik. A szótagvégi l, különösen hangsúlyos szótagban, ha utána mássalhangzó következik, gyak­ran kiesik. Általánosak a mássalhang­zó-nyúlások: s>ss, t>tt.”

A magyar nyelvjárások atlasza ed­digelé megjelent 388 térképe is meg­erősíti Benkő Loránd korábbi ered­ményeit. Az Atlaszban két kutatópont képviseli a Nyárádmentét, mégpedig Dózsa György (Lukafalva) és Nyárádre­mete. Végiglapozva a térképeket, nem kétséges a korábbi megállapítás he­lyessége, hogy ti. az első a mezőségi, a második pedig a székely nyelvjárás­hoz tartozik. Tovább erősíti ezeket az eredményeket a kolozsvári Babeș–Bo­lyai Tudományegyetem magyar nyel­vészeti tanszékének nyelvjáráskutató munkája is. Balogh Dezső és Teiszler Pál összegyűjtötte az egész Nyárád­mente tájnyelvi atlaszának anyagát, és egyikük (Teiszler Pál) már arról számolhatott be, hogy a feldolgozás is eléggé előrehaladott állapotban van ahhoz, hogy a nyelvjárási rendszer te­rületi vonatkozásait érintő kérdésekre már most viszonylag biztos feleletet nyerhessünk.

Teiszler megállapítja, hogy a Nyá­rád mentén, fel egészen a Buzahá­za–Jobbágyfalva–Nyárádszereda–Szentháromság vonalig a nyelvjárás hangrendszerbeli jelenségei tetemes részükben megegyeznek a mezőségi nyelvjárásterületen ismert sajátossá­gokkal, mégpedig olyan módon, hogy minél fennebb megyünk a folyó völ­gyében, a mezőségi nyelvjárási sa­játosságok úgy gyengülnek, és Nyá­rádszeredán felül egészen eltűnnek. A fokozatbeli eltérések alapján Teisz­ler is nyelvjárási alapegységekről be­szél, lényegében elfogadja Benkő Lo­ránd négyes felosztását, ugyanakkor hangsúlyozza bizonyos hangtani je­gyeknek az egész Alsó-Nyárádmen­tén fellelhető azonosságát. „Nyárádtő­től felfelé – írja – az első falvak még a hangsúlyos szótagbeli o~a váltako­zást, az ö~e váltakozás szélesebb ki­terjedtségét viszonylag jól képviselik, azonban a hangsúlytalan helyzetbeli o~a meg é–í–i, valamint az ö~e morfo­lógiai megmaradása már egybefogja a területet egészen Nyárádszeredáig, il­letőleg északkeletre Buzaházáig.”

A dialektológia a nyelvjárási rend­szerek területi elhatárolásakor el­sősorban a hangtani sajátosságok statisztikai módszerű vizsgálatára alapozza megállapításait. A hangtani jelenségek őrzik meg ugyanis a leg­szívósabban, az időben legtávolabbra menően a nyelvjárási sajátosságokat. „Ezeket a sajátosságokat a magyar nyelvjárások hangrendszerében – írja ugyancsak Teiszler – a fonémák re­alizációja, a fonémák disztribúciója, illetőleg a fonémaváltozások képvi­selik a legérzékelhetőbben.” A korsze­rű dialektológia azonban nemcsak a nyelvjárásokat egymástól elválasztó sajátosságokat veszi számba, hanem figyelmez azokra az azonos jegyek­re is, melyek összekötik a különböző nyelvjárási rendszereket. Mint láttuk, a murokországi falvak nyelvében is bőven akadnak olyan hangtani jelen­ségek, amelyek megegyeznek a tőle ke­letre fekvő falvak nyelvével, s melyek végső soron a székelység felé utalnak.

Ha a hangtani jelenségeken túlme­nően a nyelvföldrajzi adatokat, a nyelv szótári készletét, a földrajzi neveket is bevonjuk vizsgálódásunk körébe, ak­kor ama kétségbe nem vonható meg­állapítás mellett, hogy a Nyárádmente legalsó falvainak a nyelve a mezőségi nyelvjáráshoz tartozik, nem hagyhat­juk figyelmen kívül, hogy számtalan közszó és tulajdonnév utal a székely­séggel való rokonságra.

Rokonságot említünk, s az olvasó joggal szegezheti nekünk a kérdést: ha falvaink ősi székely települések, nem az lenne-e a történelmileg indokolt és ter­mészetes, hogy lakosai a székely nyelv­járást használják? Ha székelyek, ajkuk miért nem ejti székelyesen a szót? Mik lehetnek hát ezek után azok a történel­mi-társadalmi okok, melyeknek követ­keztében a mezőségi nyelvjárást beszé­lik, s csak néhány nyelvjárás-tipológiai szempontból nem döntő hangtani és több-kevesebb szóföldrajzi jelenség utal a székelységgel való rokonságra?

A felvetett kérdésre emigyen vála­szolhatunk:

1. A Nyárádmente legalsó falvai nemcsak a Székelyföldnek, hanem Marosszéknek is a legszélén fekszenek, és Nyugat meg Dél felől ún. vármegyei falvakkal szomszédosak, úgyannyira, hogy például Dózsa György (Lukafalva) ma már összeépült a régi Küküllő me­gyéhez tartozó Nagyteremivel és Te­remiújfaluval, s csak a keskeny vágá­nyú vasúti vonal választja el egymástól a három falut. Mindennapi életükben régóta állandó az érintkezés, és ez nyo­mot hagyott a beszélt nyelvben is. Ezzel a válaszunkkal kapcsolatban azonban fel kell hoznunk azt a logikusan adódó ellenvetést, hogy a szomszédos falvak is a megyei földnek, illetőleg a mező­ségi nyelvjárási területnek a peremén fekszenek. Nagyteremit és Teremiújfa­lut ráadásul még a Nyárád–Kis-Küküllő vízválasztó is viszonylagosan elszigete­li a régi megyei területtől, miért nem alkalmazkodtak hát nyelvükben ezek­nek a falvaknak a lakosai a székely nyelvjáráshoz, miért ment végbe a do­log éppen fordítva?

A szomszédság ténye tehát, mivel annak kétféle következménye is lehet­séges, egymagában nem magyarázza meg azt, hogy a murokországiak miért beszélik a mezőségi nyelvjárást.

2. Az előbb említett peremhelyzet nemcsak a szomszéd falusiak minden­napos társas érintkezése okán járha­tott a nyelvben is megmutatkozó követ­kezményekkel, hanem befolyásolhatta a demográfiai mozgást is. Mégpedig kettős értelemben: házassági kapcso­latok jöhettek létre a szomszédos fal­vak fiataljai között, és betelepedhettek falvainkba vármegyei lakosok. Mind a kettőre bőven idézhetünk adatokat, a történelmi források (összeírások, anyakönyvek) alaposabb szemügyre vétele azonban óvatosságra int. Falva­ink lakosságának tekintélyes része ma is azoknak a székely lófő és gyalogka­tona családoknak a leszármazottaiból tevődik össze, melyeknek neveivel már a legrégebbről fennmaradt katonai ös­szeírásokban, lustrákban találkozunk. Ezeknek a családoknak a gyermekei csak elvétve kötöttek házasságot vár­megyei jobbágyivadékokkal, s ha ide­genből hoztak feleséget, az ilyen leány az esetek többségében vagy székely csa­ládból származott, vagy pedig várme­gyei kisnemes szülött volt. Ez a hely­zet – az anyakönyvek tanúsága szerint – még az 1848/49-es forradalom, a job­bágyfelszabadítás után is csak lassan változott meg. Száz esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a fiatalok egybeke­lésekor a családok ne hánytorgassák a hajdani rendi állapotot, s előbb a vagyo­ni helyzet, majd a személyes tulajdon­ságok alapján értékeljék a jövendőbe­lit. Az idegenből (székely és vármegyei falvakból) jött házastársak számbelileg kiegyenlítődtek, így a nyelvjárásra nem hathattak döntő módon.

Kiegyenlítődést tapasztaltunk a be­telepedések esetében is, mert amek­kora a vármegyei jobbágyságnak a be­szivárgása (elsősorban Lőrincfalvára), legalább akkora a székelységből jöttek­nek a száma. Hogy csak példaként a magam családját említsem: Benkő őse­im a XVI. század végén már Lukafalván élnek, 1602-ben Básta itt lustrálja őket, de a családi hagyomány úgy tudta, hogy a háromszéki Árkosról származ­nak; anyám ősei, a makfalvi Dósák a XVIII. század elején még Makfalván laknak, hogy aztán üknagyapám 1827- ben a háromszéki Illyefalváról teleped­jék Ilencfalvára, feleségül véve a már korábban ide költözött Dósa Ádámnak az unokáját.

A demográfiai mozgás tehát éppen kiegyenlítettségénél fogva nem ma­gyarázza falvaink nyelvjárási sajátos­ságait.

3. Felvetődhetik még az a – ismere­teim szerint tudományosan sehol nem tárgyalt – kérdés is, hogy a mezőségi nyelvjárásban van valami domináns szerepre törő tulajdonság, s ahol érint­kezésbe kerül más nyelvjárásokkal, ott előbb-utóbb uralkodóvá válik. A hang­képzés kényelmessége, a kiejtés pon­gyolasága ragad (pl. mennyivel könnyebb kiejteni a mondtam helyett a „marasmenti” mantam-ot), s tapaszta­latból tudom, hogy iskolázott, irodalmi nyelvet beszélőknek is hosszasabb mu­rokországi tartózkodás után könnyen rááll a szája az a-zásra. E gondolatme­netben arra is emlékeztethetem az ol­vasót, hogy Aranyosszék székelysége is felcserélte ősi nyelvjárását a mezősé­givel.

Mindaddig azonban, amíg a hazai nyelvatlasz-munkálatok nem való­színűsítik ezt a csak nagyon óvakod­va megfogalmazott feltételezést, fenti vélekedésemet magam sem minősít­hetem olyan döntő érvényűnek, ami egymagában megmagyarázná szülő­földem nyelvjárását.

4. A nyelvjárási sajátosságok törté­nelmi folyamatok következményei, s hitelességük tekintetében az írott for­rásokkal vetekednek; mi több, a rég­múltat illetően sokszor akkor is infor­mációkkal szolgálnak, amikor nem támaszkodhatunk írott szöveg bizony­ságtételére. Ezért az Alsó-Nyárádmente mai nyelvjárásának megértéséhez, ille­tőleg e nyelvjárás kialakulását magya­rázó hajdani események kibogozásához a történettudomány és a nyelvjárásku­tatás eredményeit együttesen kell se­gítségül hívnunk.

A nyelvjáráskutatás és település­történet egymástól elválaszthatat­lan kutatási területek, s eredményeik csak akkor hitelesek, ha más-más ol­dalról indított vizsgálódásaik valahol találkoznak. A mi esetünkben bizony­ságokra van szükségünk, hogy Ma­rosszékben a Nyárád torkolata köze­lében letelepedett székelyek nemcsak érintkeztek a mezőségi magyarság­gal, hanem huzamosan együtt is él­tek velük.

Csánki Dezső írja a középkori Kü­küllő vármegyéről, hogy olykor ehhez a közigazgatási egységhez számítot­tak néhány, a Nyárád folyó mentén fekvő falut is, így Nyárádtőt, Lőrinc­falvát és Nyárádkarácsonyfalvát. Nyárádtő (Nyaradtew) 1420-ban „mint Küküllő vármegyei helység, cserében Zsigmond királytól, a szántai Laczkok birtokába került”. Lőrincfalvát (Lew­rynczfalwa) 1493-ban Küküllő megyei helységként „mint a Szentpáliak és Hosszúaszóiak birtokát csupán egy alkalommal említik”. Nyárádkará­csonyfalvát (Karachonfalwa) 1477-ben „mint helységet, határozottan Kükül­lő vármegyéhez számítják”. Vessünk számot azzal, hogy a Nyárádtővel, Lőrincfalvával dél felől szomszédos, tájegységileg feltétlenül a Nyárád te­réhez tartozó Teremi (Theremy) 1263-tól adatolhatóan mindig Küküllő me­gyéhez tartozott, soha nem került székely igazgatás alá, nem lett soha Marosszéknek a része. Mindebből nyilvánvaló, hogy a középkori Kükül­lő megye benyomult a Nyárád alsó fo­lyásának mentére.

Ha ezeket a minden szórványossá­guk mellett is valamelyes rendszerré összeilleszkedő adatokat egybevetjük a nyelvjáráskutatás eredményeivel, megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy az alsó-nyárádmenti falvak, mi­előtt székely széki igazgatás alá kerül­tek volna, vármegyei területek voltak, illetőleg a székelyek itteni megtelepe­dése előtt e vidéket a vármegyei, tehát a mezőségi tájnyelvet beszélő magyar­ság már megülte. E feltevés lényegét tekintve egybevág Benkő Loránd ama megállapításával, „hogy a Nyárád alsó vidékének lakossága nem a székely­séghez, hanem a mezőségi magyar­sághoz tartozott”.

(Benkő Samu: Murokország. Művelő­déstörténeti barangolás szülőföldemen. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972, 15–25. oldal)