Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Désy Károly szobrász és festő művészete

Kiválasztok egy márványtömböt, és lefaragom róla azt, amire szerintem nincs szükség.” (Auguste Rodin)

 

A szobrászművész szellemi és lelki funkcióiban anyaggal dolgozik, ilyenformán valahol a mesterember, a jó értelemben vett iparos és a filozófus keveréke. Ezt az állítást igazolja Désy Károly élete és munkássága is. Saját vallomása szerint a szobrásznak ismernie kell számos mesterség titkait – a kovács, asztalos, vasöntő, esztergályos mesterségek eljárásait – ahhoz, hogy maradandót alkothasson. Egy műtárgyat többféleképpen lehet létrehozni. A kérdés az, hogy díszítő vagy funkcionális célzattal készülnek-e, vagy pedig az alkotó a plasztikai nyelv lehetőségeivel akar élni: emberi érzelmeket, gondolatokat vagy magatartásformákat kíván megjeleníteni.




Írásunkat Désy Károly munkáival illusztráltuk

Désy Károly 1945-ben született Szovátán. Gyermekkorát itt töltötte, elemi iskoláit ötödik osztályos koráig itt végezte. Ezt követően Marosvásárhelyre került. Szováta sok értékes képzőművészt adott Erdélynek, és mondhatnám a világnak, innen indult Kusztos Endre, Bocskai Vince, Sánta Csaba, Kuti Dénes. Désy a vásárhelyi képzőművészeti iskolába felvételizett öccsével együtt, mindketten bejutottak. Vásárhelyen a Barátok templomának kerengőjében működő bentlakásban lakott, ami eredetileg papnevelde volt. Itt már sokat rajzolt, figyelte a környezetét, a változó világot, gyűjtötte az információkat. Eredetileg festő akart lenni. Tanára volt Piskóti Gábor, Nagy Pál, Barabás István, szobrászatot Nagy Józseftől és Izsák Mártontól tanult. A korrektúrára egy megmintázott portrét kellett bemutatnia: neki öt darab portréja volt megmintázva, gipszbe öntve és patinázva. Itt, a képzőművészeti iskolában érettségizett 1964-ben, utána a szovátai bútorgyárban dolgozott mintegy másfél évig. Nehéz munka volt, ami csak napi négy óra munkát engedett meg – a nitrolakkot pisztollyal fújták nagy felületekre. Közben a fürdőtelepen plakátokat rajzolt. Egy tánccsoportban is tevékenykedett ez időben. Egy kultúrversenyen figyeltek fel a rajztehetségére, és a parkettgyárban ajánlottak neki állást – ahol dekorátorként dolgozott –, de mivel nem volt a gyárban ilyen állás, hivatalosan villanyszerelőként alkalmazták. Itt dolgozott majdnem egy évig, közben felvételi vizsgát tett a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetbe. Sikeres vizsga után bejutott a szobrászatra. Vetró Artúr volt az osztályfőnöke, akinek Gocan Ioan volt az asszisztense, Kós András, Mircea Spătaru voltak a tanárai. A diplomamunkája témája Kádár Kata balladája volt, rézből kidomborítva. 9,66-os tanulmányi átlagának köszönhetően Erdődre került rajztanárnak. A térséget javarészt svábok lakták, de akkorra már elmagyarosodtak, csak magyarul beszéltek. Itt tanított három évig, az iskola lépcsőházában készített egy nagy méretű, 4x4 méteres freskót. A faluban sok barátja volt, közkedvelt személyként tartották számon. Ottléte alatt hetente ingázott, ezután visszajött Kolozsvárra.

Egyetemi évei alatt sokat statisztált a Kolozsvári Állami Magyar Színház és Opera előadásain, ami biztosította számára a zsebpénzt. Táncolt A csikósban, de főleg az operában statisztált. Statisztaként ha átment a színpadon egy táskával, 15 lejt kapott, világosítóként 25 lejt keresett. Havonta szép összeg gyűlt össze ezekből, ami meglehetősen szabad mozgást biztosított számára. Sokat táncolt az akkori diákkultúrházban is.

Abban az időben a tanügyben lehetetlen volt állást kapni. A szövetkezet keretében egy ötvösműhely működött, amit Imrei Imre vezetett. Tálakat, poharakat, kávéscsészéket készítettek. A fizetése nagyon alacsony volt, a nagyobb fizetés reményében háromszor is vizsgázott vésnökként, míg elérte a hármas kategóriát.

Egy alkalommal egy Farkas utcai látogatása során egy kapubejáratnál talált egy 20x20 cm nagyságú mészkövet. Már látta benne a formát, hátára vette, hazavitte, egy éjszaka alatt kifaragta, és reggel a hátizsákjában bevitte a Szentegyház utcai kiállítóterembe a megyei képzőművészeti tárlatra.

Egy évig a Metalurgia szövetkezethez tartozó ötvösműhelyben dolgozott, ahol üvegmozaikokat készítettek Jánossy Jánossal. Mozaikasztalokat, tálcákat, frí­zeket készítettek a képzőművészeti galériába értékesítésre. Jánossynak nem volt főiskolája, így minden Désy Károly neve alatt történt, a jövedelmen pedig osztoztak. Itt volt 1984-ig, majd átment a tervezőosztályra, ami szintén a szövetkezethez tartozott. Időközben beadta a papírokat, hogy letelepedhessen Magyarországon, az engedélyt 1986-ban kapta meg.

Budapesten bekerült a képzőművészeti alap kivitelező vállalatához, ahol restaurálásokat végeztek, stukkókat készítettek. „Itt dolgoztam majdnem két évet, amikor kaptunk egy meghívást Tirnován Viddel együtt Németországba. A táborban székelykaput faragtunk 5x6 méter nagyságban. Egy hónap alatt három kaput készítettünk. Egy kaput a parkszínház elé állítottak, egyet Észak-Vesztfáliába, egyet a kiskert tulajdonosának, a város szélén, amit hobbikertnek hívtak” – mesélte. A táborban lengyel, orosz és német szobrászok vettek részt, szűkebb hazánkból, Erdélyből ők ketten voltak jelen. Ők a fafaragást végezték, a harminccentis gerendába három centi mélyre vésték a girlandokat. Megfeszített munkát igényelt, reggel héttől késő estig dolgoztak.

„A véső, amit az üzletben megveszek, nem minden esetben van olyan szögben fenve, ami a kezemhez illik – mondta –, ekkor kilágyítom, módosítok a szögén, és újraedzem.” Bevallotta, hogy sokszor elnézte, amint a cigányok dolgoznak, és sokat tanult tőlük. Például azt, hogy egy kisebb méretű rézdarabból hogyan lehet egy nagyobb poharat nyerni. Apró ütésekkel kívülről haladt befelé, spirál alakban, majd onnan haladt visszafelé. Amikor megüti az anyagot, akkor tágul, a másik ütéssel meg tömörödik. Ezek az ütések nyomot hagynak, ilyenkor látszik igazán a művesség, ami az érték benne: a kézi munka. A különböző profilú kalapácsok, amelyekkel dolgozik (mintegy 25 darab) valamikor Turánec Péter nagyapjáé voltak, ő készítette egykoron a toronydíszeket Kolozsváron.

Budapesten több alkalommal vett részt nagyobb munkálatokban Péterfy Lászlóval közösen. Péterfy egyik megrendelése: az angyal Szent István fejére teszi a koronát, egy többméteres vörösréz domborítás Piliscsabára, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem területére került. A talapzat carrarai márványból készült, a szobor olyan benyomást kelt, mintha bronzból lenne öntve. A kő- és fafaragás közben tudatosult benne Michelangelo egy rövid szonettjének igazsága: „Itt minden semmi, a művészet örök, a többi por, s a képet túléli a szobor”. 

Dolgozott a Wekerle-telepen látható Kós Károly-szobron, a terület mintegy 40x50 métert foglal el egy park közepén. Középen áll Kós Károly szobra, a négy sarokban egy-egy kőből faragott kopjafa, közöttük vannak elhelyezve a Kós Károly rajzai után készült mészkő domborművek. A Fradi-pálya melletti telepen, a pénzverde mögött állították fel Géza fejedelem szobrát ötméteres nagyságban, kör alakú betonalapzaton, műkővel bevonva. Az alapzatot egyedül készítette, de részt vett a fejedelem szobrának elkészítésében is.

A nyolcvanas években Sárospatakon, a színész Pécsi Sándor fejszobrához készített mészkőből másfél méteres alapzatot. Ugyancsak akkor készített Dobogókőn egy kettős keresztet mészkőből. Nádasdy grófnak tölgyfából faragott egy emlékoszlopot, aminek a rajzát Makovecz Imre készítette. A kastély Nádasdladányon van, az emlékoszlop ennek kertjében áll. A négyméteres fafaragáson egyedül dolgozott.

Közben egyik kolozsvári tartózkodása során a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság megrendelésére restaurálta Szervátiusz Jenő Hét vezér című kőszobrát, amely hosszú ideig a Heltai Alapítvány udvarán hevert tíz-tizenkét darabban. Az alkotás ma a Szervátiusz Múzeum udvarán látható. 

Egy másik nagyobb méretű munkája Kocsis Előddel közösen az amerikai bankhoz készített relief műgyantából. A relief 4x3 méter nagyságú, a budai részen álló épület homlokzatán található. Egy másik alkalommal Tihanyban, József osztrák trónörökösnek a villájában restauráltak, balusztrádokat aranyoztak. A restaurálás néhány hónapig tartott. Egy 1,5 méter nagyságú vázát is készítettek. Ez a négytagú csoport dolgozott még Kecskeméten, Szentesen, Csongrádon is. Csak Csongrádon öt lakást restauráltak. A honorárium is szép volt, mintegy hárommillió forint. Egyik munkatársa – aki voltaképpen meghívta a munkálatra, és Fadrusz János tanítványától tanulta a mesterséget – idősebb Papp János díszítőszobrász volt. Reggel öt órától késő estig, sötétedésig dolgoztak. A csoportban Papp János volt, illetve a fia, Kincses Előd és Désy Károly. Amikor az Iserland-telepről hazajött, ez a díszítőszobrász vette magához segítségnek, éveken keresztül dolgoztak együtt a legnagyobb egyetértésben, és a honoráriumokon megosztoztak.

Ikerváron, a határnál Váradi Kiss Zoltán gróf meghívott nyolc szobrászművészt egy hétre, teljes ellátással, azzal a feltétellel, hogy távozáskor mindegyik művész hagyjon hátra egy munkát. A nagy kiterjedésű birtokon szarvasok kószáltak szabadon, és két tó is volt benne. Sok kivágott, száraz fa­rönk hevert szerteszét, amelyeket a tulajdonos a szobrászok rendelkezésére bocsátott. Egy négyméteres rönkből Désy kalotaszegi menyasszonyt faragott, és ezt hagyta hátra a grófnak. 

Egyéni kiállítása volt a Korunk Galériában 2000 után, és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság szervezésében az Unitárius Egyházközség Tanácstermében Kolozsváron. Számos csoportos kiállításon vett részt Budapesten és Kolozsváron. 

A szobrászattal párhuzamosan kitartóan fest. Olaj-, tempera-, akvarell- és gouache-képek kerülnek ki keze alól. Az utóbbi években a Hideg-Szamos, a Hója, a Hajtás-völgy ihlette meg őt. Ezek a képek híven tükrözik alkotójuk természetét. Elsősorban az akvarellt műveli, amely leginkább megfelel érzékeny lelkivilágának. Az akvarell nem könnyű műfaj, a világos színek és a lágyan egymásba simuló tónusok művészete. Igényesen kell dolgozni, itt nincs lehetőség a javításra. A színek és a tónusok csak nedvesen kötődnek egymáshoz. Ceruzával készít egy hevenyészett alaprajzot, a többit már egyenesen ecsettel rajzolja. Az akvarellre jellemző, hogy gyors munkatempót igényel, hogy a képfelület ne száradjon idő előtt. A papírt mindvégig nedvesen kell tartani, és munka közben szükség szerint adagolni a vizet. Ilyenformán éri el a művész, hogy a kép faktúráját határozott és lágyan egymásba omló színfoltok jellemezzék.

Meggyőződésem, hogy Désy Károly munkáiról igen keveset vagy szinte semmit nem beszéltek még. Ezek a munkák azonban önmagukért beszélnek, illetve mindannyiunk helyett. Ma, ebben a rohanó világban nyilvánvalóvá válik a művészetnek az a hivatása, hogy megváltoztassa az embert, megújítsa önismeretét, felnyissa szemét, vigasztalja és reményt öntsön belé. Ebben a munkában a képzőművészet szerepe utolérhetetlen, mert világa végtelen. Minden képzőművészeti alkotás – legyen az festészet, grafika, szobrászat – arra hivatott, hogy az embert körülvevő világot melegebbé, otthonosabbá tegye.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

„Életemet meghatározó, rendkívüli szerencsének tartom, hogy a Nagy Véletlen összehozott a kerámiával… és a kerámia sorsommá vált. A kerámiában, mint bármely más szakterületen, nagyon sok mindent meg lehet tanulni, ki lehet kísérletezni, meg lehet magyarázni, de ami rendkívül izgalmas, és állandóan további munkára sarkal, ahogy a kifejezhető, szavakban is értelmezhető eredmények ütköznek a Nagy Titokkal, ahogy az anyag vizuálisan leolvasható megnyilvánulásai találkoznak az ezek mögötti időrétegek üzeneteivel, megsejtéseivel. A megfejthetetlen Titok vonzása ez. A létezés titka, amely titok marad.”

„Figyeltem az asztalterítő piros mintáját, és ahogy felpillantottam, egyszer csak beborította a tetőt, az ablakot, a falakat, majd az egész szobát, a testemet és a világmindenséget. Határozottan úgy éreztem, mintha elkezdtem volna önmagam megsemmisítését, hogy a végtelen időben és a tér abszolútumában keringjek, majd semmivé váljak.”

Orlowski Balogh Edit a Fehér megyei Topánfalván született 1933-ban, de már kisgyermek korában a Kolozs megyei Aranyospolyánba költözött családjával. Középiskolai tanulmányait Tordán végezte. A líceum elvégzése után ipari technikumba iratkozott porcelán szakra, ahol nagyon megszerette a mintázást. 

Crăciun Judit kerámiaszobrász művészi hitvallásában így nyilatkozik munkásságáról és alkotásairól: „A kerámia egy játék számomra, kiaknázok minden ismert és ismeretlen lehetőségét, háromdimenziós formákat építek, amelyek összhangban állnak a gondolkodásmódommal és a véleménynyilvánítási szabadságommal." Gheorghe Crăciun kerámiaszobrász így vall művészetéről és alkotói tevékenységéről: „A kerámia az őselemek – föld, víz, tűz – együttműködéséből születik. Egy engedelmes anyagból indulunk ki, amelyet lehet modellálni, formálni, még akkor is, ha saját memóriája van, és a tűzpróba teszi teljessé. Az agyag engedi, hogy játsszak vele, formáljam és elrejtsem benne az ötleteimet."

Kegye Lenke azon kiváltságos fényképészek kategóriájába tartozik, akik dinamikusan, a fény segítségével folyamatosan tökéletesítik művészetüket. Az eddig kiállított alkotások jelzik a művész azon meggyőződését, hogy a fényképészetet életeseményként, papír és valóság csodálatra méltó találkozásaként lássuk. Egy ilyen találkozást követően (a fotóművész segítségével) a két entitás örökre együtt marad – akár fekete-fehérben, akár színesben.

„Semmi és minden, avagy minimális eszközökkel nyújtani a maximumot. Azt az életérzés- és gondolatsűrítményt, ami egy 21. századi fiatal képzőművészt, jelesül Mira Marincașt alkotásra, sajátos önkifejezésre serkentett. Ezt kínálja nekünk ez a mindenkori avantgárd jegyében született kiállítás és alkotója, a fotó- és grafikusművész."

Akkor „él” egy múzeum, ha folyamatosan otthont biztosít különféle rendezvényeknek. Mi elsősorban ismeretterjesztő előadásokat tartunk a Tortoma Önképzőkör keretein belül. Ebbe belerondított a világjárvány, de reméljük, hogy ma már újra gördülékenyen tudunk előadásokat, könyvbemutatókat, egyéb rendezvényeket tartani. Egyidőben mi adtunk otthont az Erdővidéki Középkori és Reneszánsz Napoknak, továbbá partner­in­tézményei vagyunk az Erdővidéki Közművelődési Napok rendezvénysorozatnak is.

Maszelka konokul, hűséggel és optimistán járta végig saját művészi útját, derű jellemezte egész életét, és ez a derű az, amely úgy az alkotói pályáját, mint a közönség szolgálatát végigkísérte. Kitartással és elkötelezettséggel vált az erdélyi művészetben számontartott, ám életében a tehetségéhez és életművéhez mérten eléggé el nem ismert festővé. Évtizedek célratörő, szívós munkájával, rengeteg energiával és megkapó emberi melegséggel Székelyudvarhelyt az erdélyi magyar képzőművészet egyik leginkább megbecsült vidéki központjává változtatta.

Sipos Sándor látásmódjának kialakulására mély hatást gyakorolt Marshall McLuhan kanadai médiakutató és filozófus. A képzőművész alkotásai a – folyton táguló – virtuális valóságot megtapasztaló ember életérzéseit vetítik elénk, és arról tanúskodnak, hogy a média fejlődése átszabja, átformálja az emberi kultúrát.

Az erősen fénylő égitesteket, egymásba hajló fákat, fagyos fehéreket, izzó vöröseket, nyúlánk alakokat, bivalyokat, szamarakat ismétlő györkösi életmű első ránézésre egyszerű nyelvezetű, dekoratív képsornak tűnhet, vagy éppen ellenkezőleg, egy zárt világnak, ahol a sötét kékségekben, az időtlenségben és a némaságban nem sok minden segít eligazodni.

Györkös Mányi Albert születésének századik évfordulója alkalmából rendezett kiállításunk egy olyan olvasat, amely – reményeink szerint – bevezet ebbe a sajátos alkotói univerzumba, és segít fogódzókat találni, tájékozódni abban.

Starmüller Katalin festőművész, grafikus, díszlet- és jelmeztervező 1959. november 22-én született Kolozsváron. Tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet festészet–restaurálás–pedagógia szakán végezte. Meghatározó tanárai voltak: Miklóssy Gábor, T. Szűcs Ilona, Tóth László, Cseh Gusztáv, Rusz Lívia és Veress Pál. Erdélyben számos egyéni kiállítása nyílt az évek folyamán, és Magyarországon is rendszeresen részt vesz csoportos tárlatokon. 

Fodor Nagy Éva festőművészről így vallott férje, Fodor Sándor író, műfordító: „Kedves professzorom, László Gyula mondta: Az emberek iránt soha ne legyünk türelmetlenek. Olyanok, mint a virág. Van, amelyik tavasszal nyílik, van, amelyik nyáron. Némelyik ősszel, és olyan is akad, amelyik megvárja a hóharmatot. Egyik színpompásan tündököl, a másik meghúzódik a bokor alján – csak illatával árulja el magát. Azt hiszem, ez a virághasonlat igencsak talál a különböző művészegyéniségekre. Feleségem művészi kibontakozását immár több mint ötven éve figyelem. Hosszú évtizedeken át úgy véltem, keresi a maga útját, egyéni ecsetvonását. Őszülő fejjel találta meg. Ehhez azonban sokat kellett látnia-tanulnia, örvendeznie – és szenvednie.” 

Erdélyi viszonylatban Ady József egyik kiemelkedő képviselője az 1980-as évek elején fellendülő kelet-európai neoavantgárd irányzatnak. A hagyományos grafikai és festészeti technikával megalkotott munkái egyéni látásmódról tanúskodnak. Ábrázolása az absztrakt és a figuratív kifejezésmód határán mozog, ugyanakkor a szimbolikus-expresszív kategóriába is beilleszthető. 

Sok művész állította, hogy a művészet és az erkölcs szoros kapcsolatban áll egymással, mások a művész felelősségét hangsúlyozták ki jobban. Ezzel a témával Henri Matisse, Mattis Teutsch János, Jakobovits Miklós művészeti írásaiban is találkoztam. Első pillantásra nem könnyű ennek a kapcsolatnak a kimutatása, mivel nem erkölcsi célzatú alkotásokról van szó. A válasz a filozófusok, művészettörténészek munkáiból olvasható ki.

Nagy Elek Miklós

1944. november 29-én születtem Marosvásárhelyen. Apai ágon székely­abodi lófő székelyek voltak az őseim, anyai ágon polgári, sőt nemesi családból származom, Bolyai János feleségének, Orbán Rózának családjából. Apámat taníttatták a szülei, aminek következtében nagy műveltségre tett szert, öt nyelven beszélt, a Kolozsvári Építészeti Egyetemen tanult, és a szó legjobb értelmében, igazi úriember volt. Amikor, tartalékos tisztként behívták a frontra, nem volt nehéz azonnal feleséget találnia, és a szokásnak megfelelően, regényes módon, három nap alatt megnősülnie, minek eredményeként, háborús termékként, én is rövidesen megszülettem.