Désy Károly szobrász és festő művészete

„Kiválasztok egy márványtömböt, és lefaragom róla azt, amire szerintem nincs szükség.” (Auguste Rodin)

A szobrászművész szellemi és lelki funkcióiban anyaggal dolgozik, ilyenformán valahol a mesterember, a jó értelemben vett iparos és a filozófus keveréke. Ezt az állítást igazolja Désy Károly élete és munkássága is. Saját vallomása szerint a szobrásznak ismernie kell számos mesterség titkait – a kovács, asztalos, vasöntő, esztergályos mesterségek eljárásait – ahhoz, hogy maradandót alkothasson. Egy műtárgyat többféleképpen lehet létrehozni. A kérdés az, hogy díszítő vagy funkcionális célzattal készülnek-e, vagy pedig az alkotó a plasztikai nyelv lehetőségeivel akar élni: emberi érzelmeket, gondolatokat vagy magatartásformákat kíván megjeleníteni.

Désy Károly 1945-ben született Szovátán. Gyermekkorát itt töltötte, elemi iskoláit ötödik osztályos koráig itt végezte. Ezt követően Marosvásárhelyre került. Szováta sok értékes képzőművészt adott Erdélynek, és mondhatnám a világnak, innen indult Kusztos Endre, Bocskai Vince, Sánta Csaba, Kuti Dénes. Désy a vásárhelyi képzőművészeti iskolába felvételizett öccsével együtt, mindketten bejutottak. Vásárhelyen a Barátok templomának kerengőjében működő bentlakásban lakott, ami eredetileg papnevelde volt. Itt már sokat rajzolt, figyelte a környezetét, a változó világot, gyűjtötte az információkat. Eredetileg festő akart lenni. Tanára volt Piskóti Gábor, Nagy Pál, Barabás István, szobrászatot Nagy Józseftől és Izsák Mártontól tanult. A korrektúrára egy megmintázott portrét kellett bemutatnia: neki öt darab portréja volt megmintázva, gipszbe öntve és patinázva. Itt, a képzőművészeti iskolában érettségizett 1964-ben, utána a szovátai bútorgyárban dolgozott mintegy másfél évig. Nehéz munka volt, ami csak napi négy óra munkát engedett meg – a nitrolakkot pisztollyal fújták nagy felületekre. Közben a fürdőtelepen plakátokat rajzolt. Egy tánccsoportban is tevékenykedett ez időben. Egy kultúrversenyen figyeltek fel a rajztehetségére, és a parkettgyárban ajánlottak neki állást – ahol dekorátorként dolgozott –, de mivel nem volt a gyárban ilyen állás, hivatalosan villanyszerelőként alkalmazták. Itt dolgozott majdnem egy évig, közben felvételi vizsgát tett a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetbe. Sikeres vizsga után bejutott a szobrászatra. Vetró Artúr volt az osztályfőnöke, akinek Gocan Ioan volt az asszisztense, Kós András, Mircea Spătaru voltak a tanárai. A diplomamunkája témája Kádár Kata balladája volt, rézből kidomborítva. 9,66-os tanulmányi átlagának köszönhetően Erdődre került rajztanárnak. A térséget javarészt svábok lakták, de akkorra már elmagyarosodtak, csak magyarul beszéltek. Itt tanított három évig, az iskola lépcsőházában készített egy nagy méretű, 4x4 méteres freskót. A faluban sok barátja volt, közkedvelt személyként tartották számon. Ottléte alatt hetente ingázott, ezután visszajött Kolozsvárra.

Egyetemi évei alatt sokat statisztált a Kolozsvári Állami Magyar Színház és Opera előadásain, ami biztosította számára a zsebpénzt. Táncolt A csikósban, de főleg az operában statisztált. Statisztaként ha átment a színpadon egy táskával, 15 lejt kapott, világosítóként 25 lejt keresett. Havonta szép összeg gyűlt össze ezekből, ami meglehetősen szabad mozgást biztosított számára. Sokat táncolt az akkori diákkultúrházban is.

Abban az időben a tanügyben lehetetlen volt állást kapni. A szövetkezet keretében egy ötvösműhely működött, amit Imrei Imre vezetett. Tálakat, poharakat, kávéscsészéket készítettek. A fizetése nagyon alacsony volt, a nagyobb fizetés reményében háromszor is vizsgázott vésnökként, míg elérte a hármas kategóriát.

Egy alkalommal egy Farkas utcai látogatása során egy kapubejáratnál talált egy 20x20 cm nagyságú mészkövet. Már látta benne a formát, hátára vette, hazavitte, egy éjszaka alatt kifaragta, és reggel a hátizsákjában bevitte a Szentegyház utcai kiállítóterembe a megyei képzőművészeti tárlatra.

Egy évig a Metalurgia szövetkezethez tartozó ötvösműhelyben dolgozott, ahol üvegmozaikokat készítettek Jánossy Jánossal. Mozaikasztalokat, tálcákat, frí­zeket készítettek a képzőművészeti galériába értékesítésre. Jánossynak nem volt főiskolája, így minden Désy Károly neve alatt történt, a jövedelmen pedig osztoztak. Itt volt 1984-ig, majd átment a tervezőosztályra, ami szintén a szövetkezethez tartozott. Időközben beadta a papírokat, hogy letelepedhessen Magyarországon, az engedélyt 1986-ban kapta meg.

Budapesten bekerült a képzőművészeti alap kivitelező vállalatához, ahol restaurálásokat végeztek, stukkókat készítettek. „Itt dolgoztam majdnem két évet, amikor kaptunk egy meghívást Tirnován Viddel együtt Németországba. A táborban székelykaput faragtunk 5x6 méter nagyságban. Egy hónap alatt három kaput készítettünk. Egy kaput a parkszínház elé állítottak, egyet Észak-Vesztfáliába, egyet a kiskert tulajdonosának, a város szélén, amit hobbikertnek hívtak” – mesélte. A táborban lengyel, orosz és német szobrászok vettek részt, szűkebb hazánkból, Erdélyből ők ketten voltak jelen. Ők a fafaragást végezték, a harminccentis gerendába három centi mélyre vésték a girlandokat. Megfeszített munkát igényelt, reggel héttől késő estig dolgoztak.

„A véső, amit az üzletben megveszek, nem minden esetben van olyan szögben fenve, ami a kezemhez illik – mondta –, ekkor kilágyítom, módosítok a szögén, és újraedzem.” Bevallotta, hogy sokszor elnézte, amint a cigányok dolgoznak, és sokat tanult tőlük. Például azt, hogy egy kisebb méretű rézdarabból hogyan lehet egy nagyobb poharat nyerni. Apró ütésekkel kívülről haladt befelé, spirál alakban, majd onnan haladt visszafelé. Amikor megüti az anyagot, akkor tágul, a másik ütéssel meg tömörödik. Ezek az ütések nyomot hagynak, ilyenkor látszik igazán a művesség, ami az érték benne: a kézi munka. A különböző profilú kalapácsok, amelyekkel dolgozik (mintegy 25 darab) valamikor Turánec Péter nagyapjáé voltak, ő készítette egykoron a toronydíszeket Kolozsváron.

Budapesten több alkalommal vett részt nagyobb munkálatokban Péterfy Lászlóval közösen. Péterfy egyik megrendelése: az angyal Szent István fejére teszi a koronát, egy többméteres vörösréz domborítás Piliscsabára, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem területére került. A talapzat carrarai márványból készült, a szobor olyan benyomást kelt, mintha bronzból lenne öntve. A kő- és fafaragás közben tudatosult benne Michelangelo egy rövid szonettjének igazsága: „Itt minden semmi, a művészet örök, a többi por, s a képet túléli a szobor”. 

Dolgozott a Wekerle-telepen látható Kós Károly-szobron, a terület mintegy 40x50 métert foglal el egy park közepén. Középen áll Kós Károly szobra, a négy sarokban egy-egy kőből faragott kopjafa, közöttük vannak elhelyezve a Kós Károly rajzai után készült mészkő domborművek. A Fradi-pálya melletti telepen, a pénzverde mögött állították fel Géza fejedelem szobrát ötméteres nagyságban, kör alakú betonalapzaton, műkővel bevonva. Az alapzatot egyedül készítette, de részt vett a fejedelem szobrának elkészítésében is.

A nyolcvanas években Sárospatakon, a színész Pécsi Sándor fejszobrához készített mészkőből másfél méteres alapzatot. Ugyancsak akkor készített Dobogókőn egy kettős keresztet mészkőből. Nádasdy grófnak tölgyfából faragott egy emlékoszlopot, aminek a rajzát Makovecz Imre készítette. A kastély Nádasdladányon van, az emlékoszlop ennek kertjében áll. A négyméteres fafaragáson egyedül dolgozott.

Közben egyik kolozsvári tartózkodása során a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság megrendelésére restaurálta Szervátiusz Jenő Hét vezér című kőszobrát, amely hosszú ideig a Heltai Alapítvány udvarán hevert tíz-tizenkét darabban. Az alkotás ma a Szervátiusz Múzeum udvarán látható. 

Egy másik nagyobb méretű munkája Kocsis Előddel közösen az amerikai bankhoz készített relief műgyantából. A relief 4x3 méter nagyságú, a budai részen álló épület homlokzatán található. Egy másik alkalommal Tihanyban, József osztrák trónörökösnek a villájában restauráltak, balusztrádokat aranyoztak. A restaurálás néhány hónapig tartott. Egy 1,5 méter nagyságú vázát is készítettek. Ez a négytagú csoport dolgozott még Kecskeméten, Szentesen, Csongrádon is. Csak Csongrádon öt lakást restauráltak. A honorárium is szép volt, mintegy hárommillió forint. Egyik munkatársa – aki voltaképpen meghívta a munkálatra, és Fadrusz János tanítványától tanulta a mesterséget – idősebb Papp János díszítőszobrász volt. Reggel öt órától késő estig, sötétedésig dolgoztak. A csoportban Papp János volt, illetve a fia, Kincses Előd és Désy Károly. Amikor az Iserland-telepről hazajött, ez a díszítőszobrász vette magához segítségnek, éveken keresztül dolgoztak együtt a legnagyobb egyetértésben, és a honoráriumokon megosztoztak.

Ikerváron, a határnál Váradi Kiss Zoltán gróf meghívott nyolc szobrászművészt egy hétre, teljes ellátással, azzal a feltétellel, hogy távozáskor mindegyik művész hagyjon hátra egy munkát. A nagy kiterjedésű birtokon szarvasok kószáltak szabadon, és két tó is volt benne. Sok kivágott, száraz fa­rönk hevert szerteszét, amelyeket a tulajdonos a szobrászok rendelkezésére bocsátott. Egy négyméteres rönkből Désy kalotaszegi menyasszonyt faragott, és ezt hagyta hátra a grófnak. 

Egyéni kiállítása volt a Korunk Galériában 2000 után, és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság szervezésében az Unitárius Egyházközség Tanácstermében Kolozsváron. Számos csoportos kiállításon vett részt Budapesten és Kolozsváron. 

A szobrászattal párhuzamosan kitartóan fest. Olaj-, tempera-, akvarell- és gouache-képek kerülnek ki keze alól. Az utóbbi években a Hideg-Szamos, a Hója, a Hajtás-völgy ihlette meg őt. Ezek a képek híven tükrözik alkotójuk természetét. Elsősorban az akvarellt műveli, amely leginkább megfelel érzékeny lelkivilágának. Az akvarell nem könnyű műfaj, a világos színek és a lágyan egymásba simuló tónusok művészete. Igényesen kell dolgozni, itt nincs lehetőség a javításra. A színek és a tónusok csak nedvesen kötődnek egymáshoz. Ceruzával készít egy hevenyészett alaprajzot, a többit már egyenesen ecsettel rajzolja. Az akvarellre jellemző, hogy gyors munkatempót igényel, hogy a képfelület ne száradjon idő előtt. A papírt mindvégig nedvesen kell tartani, és munka közben szükség szerint adagolni a vizet. Ilyenformán éri el a művész, hogy a kép faktúráját határozott és lágyan egymásba omló színfoltok jellemezzék.

Meggyőződésem, hogy Désy Károly munkáiról igen keveset vagy szinte semmit nem beszéltek még. Ezek a munkák azonban önmagukért beszélnek, illetve mindannyiunk helyett. Ma, ebben a rohanó világban nyilvánvalóvá válik a művészetnek az a hivatása, hogy megváltoztassa az embert, megújítsa önismeretét, felnyissa szemét, vigasztalja és reményt öntsön belé. Ebben a munkában a képzőművészet szerepe utolérhetetlen, mert világa végtelen. Minden képzőművészeti alkotás – legyen az festészet, grafika, szobrászat – arra hivatott, hogy az embert körülvevő világot melegebbé, otthonosabbá tegye.