Az erősen fénylő égitesteket, egymásba hajló fákat, fagyos fehéreket, izzó vöröseket, nyúlánk alakokat, bivalyokat, szamarakat ismétlő györkösi életmű első ránézésre egyszerű nyelvezetű, dekoratív képsornak tűnhet, vagy éppen ellenkezőleg, egy zárt világnak, ahol a sötét kékségekben, az időtlenségben és a némaságban nem sok minden segít eligazodni.
Györkös Mányi Albert születésének századik évfordulója alkalmából rendezett kiállításunk egy olyan olvasat, amely – reményeink szerint – bevezet ebbe a sajátos alkotói univerzumba, és segít fogódzókat találni, tájékozódni abban.
Tárlatunk a gyermekkori, falusi környezetnek az alkotói emlékezetből előtűnő elemeivel kezdődik: kalotaszegi templomokat és kis, kucsmafedeles házakat láthatunk, ezek az alkotások azonban nem valósághű falu- vagy tájábrázolások. A többnyire meghatározatlan háttérből úgy emelkednek ki az épületek, mint a hömpölygő emlékáradatból egy-egy élesebb emlékkép. Jóval később, városi lakóhelyéről merengve állapította meg Györkös, hogy noha a tömbházak körül is van idill, nemcsak a szénaboglyák között, azért mégiscsak a kis, kucsmás házak világában volt igazán csend és nyugalom. Az első egység statikussága tehát ezt a múltbéli csendet és nyugalmat is megidézi.
A gyermekkori, falusi környezet mozdulatlan képei után a tájnak sajátosan elmélyült megfigyelésen alapuló ábrázolásai következnek. Fák ősszel, télen és tavasszal, szélfúvásban, viharban, vörös és arany ragyogásban. Fák, amelyek gyakran egymásba hajlanak, és egy nagy, közös csúcsívben törnek az ég felé.
Az épületek és fák között lassan megjelennek az állatok is: főként az emberrel együtt élő bivalyok, kecskék és szamarak. „A nagyobbik bátyám gerendát kellett volna fuvarozzon […], de beteg lett, és a fuvar árára is szükség volt. Engem tettek fel a szánra, bepólyálva bundába, hogy a bátyám keresztapja védelme alatt hajtogassam a bivalyos szánt a másik szán után. Ekkor úgy tizenhárom éves lehettem. Igen ám, de az egyik bivaly a kettő közül csodálatos erőben volt, de ugyanakkor dilis is volt. Egyik percben megnyalta a kezemet vagy az arcomat, és a másik percben pedig két méterre dobott el magától, mint egy fotball-labdát. Ez történt akkor éjszaka is. A Jámbor, mert ráadásul annak hívták, a szarvára kapott, és eldobott magától vagy két méterre, mikor itatni hajtottam a patakra. Ezer szerencse, hogy a hó nagy volt, és nem ütöttem meg magamat. Ráadásul hazafelé jövet a szánnak [a hátsó része?], illetve a csubokának, mert a kétrészes szánt úgy hívták, becsúszott egy kis átjáró mellé. Képzeljék el azt a káromkodást, amit véghezvitt a másik fuvaros. Le kellett emelgesse a tíz méteres gerendáknak a végét, és utána visszarakni. Mivel én nem tudtam segíteni, azt a műveletet a másik fuvaros kellett egyedül elvégezze. Képzeljék el, a hatalmas hegyek között minden fehér a hótól, csak az égen ragyogtak a csillagok, a hegy tetején pedig orgonáltak a farkasok, míg a völgyben, a patak mellett, húsz-huszonöt fokos hidegben két fuvaros, egyik úgy negyvenöt éves, és a másik, személyemben, tizenhárom éves, siklott le a völgyben. A két szánt pedig négy fekete ördög, bivaly húzta csendesen. Máskülönben ez az út, oda és vissza körülbelül ötven-hatvan kilométer volt. Valóságos mese, méghozzá fantasztikus.”1 Így emlékezett vissza a festő az állatokkal való együttélésnek egy fontos epizódjára, és elbeszélése végén ő maga emelte ezen tapasztalatát természetfeletti magaslatokba.
A tárlat statikus képekkel keződik, és lassan-lassan töltődik fel szereplőkkel. Demeter Zsuzsanna felvétele
Az ember és az állat kapcsolata, a halálélmény, a csoda megélése és az emlékezetnek az elemző-értelmező működése keveredik egy másik történetben, amit szintén maga Györkös jegyzett fel, örökített meg számunkra: kétéves korában, éppen házuk kapujában ült, mikor nagybátyja lova, Csillag, vágtatva jött hazafelé. Mielőtt azonban az állat a kapuhoz ért volna, az édesanya kétségbeesetten elkiáltotta a ló nevét, mire az megállt, szétvetette a lábát, és átlépett a gyermeken anélkül, hogy hozzáért volna. A fentebb megidézett sötétség, a fagyos téli éjszaka és a másvilágnak ez a közelsége pedig minduntalan felsejlik az állatábrázolások hátterében.
Itt, a különböző állatokat felvonultató alkotások között kapott helyet a művész egyik első festménye is. A zöld háttér előtt vöröslő bivalyok vadsága még jóval erőteljesebb, mint a későbbi képeken felbukkanó társaiké, de a tömény kompozíció már jelzi azt, amivel ebben a györkösi világban a továbbiakban újra meg újra találkozni fogunk.
A következőkben még inkább kitágul ez az úgynevezett mesevilág. Felbukkannak emberi szereplői, akik azonban leggyakrabban arctalan alakok. Arca csak egy-két vastag sapkába bújtatott kisfiúnak, egy pártát viselő lánynak és néhány, kendőbe burkolt asszonynak van. Kifejezéstelen dermedtségükben szemeik csak jelek, némelyik ábrázolás pedig inkább régi, keleti szentképekre emlékeztet.
Az 1922-ben Tordaszentlászlón született művész időskori visszaemlékezéseiben azt vallotta: miként a mondás tartja, hogy minden út Rómába vezet, éppen úgy számára is minden út szülőfalujába vezetett: gondolatban, alkotásban, hazautazásban. Festőként a kalotaszegi falu, a hagyományok, ünnepek foglalkoztatták – az ünnepi mesevilág, ahogyan ő fogalmazott –, és főként azokból az élményekből, tapasztalatokból merített, amikben még az elemi iskola elvégzése előtt része volt.
A gyermekkori, gyermeki impressziókból való ihletődés egyik ikonikus műve Giorgio de Chirico 1914-ben készült alkotása, melynek címe A gyermek agya. A képen egy lehunyt szemű, meztelen felsőtestű, női vonásokat is hordozó férfit látunk. Ágyékát egy sötét asztal takarja el, rajta egy sárga könyv, abból pedig egy vörös könyvjelző lóg ki. Noha a kompozíció részeinek és egészének számos értelmezése ismert és lehetséges, a szakirodalom úgy tartja, hogy az ábrázolt alak Giorgio de Chirico apját, pontosabban annak az emlékét idézi; a festményen szereplő sápadt, titokzatos figura az apának a gyermeki agyban létrejött imágóját jelképezi.2 Anélkül, hogy a györkösi életművet a szürrealizmussal állítanánk párhuzamba, a téli éjszakában vagy holdfényben körvonalazódó alakok, az egymásba olvadva táncoló lányok vagy a mozdulatlan kórusok képeit szemlélve, óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés, hogy hol a határ – és egyáltalán van-e – a gyermeki megélés, a fantázia, a felnőttkori emlékezés, újraértelmezés, elvágyódás és a festői képalkotás, (újra)teremtés között.
A falusi mesevilág jelenetei közül kiemelkednek a férfikórust, illetve a tűzoltózenekart ábrázoló festmények, amelyekre Györkös is többször visszatért. Úgy tartotta, hogy a hagyomány és az egyes események (vagy az események emlékének) nagyszerűsége miatt is a már elkészített kompozíciók nagyobb felületekre kívánkoznak, és azt tervezte, hogy falfestmények formájában is elkészíti ezeket.
1985-ben, a Kalevala-év alkalmából Györkös Mányi Albert tizenöt olajfestményből álló sorozatot készített, és ezt több helyen kiállította. Ezen képeiért mind a közönség, mind pedig a finn Kalevala-társaság elismerését kiérdemelte. Noha behatóan tanulmányozta az eposz szövegét – az életműve jelentős részét őrző emlékházban található Kalevala-kötet tele van Györkös kiemeléseivel és jegyzeteivel –, kiállításunkon az elkészült alkotások különösebb feltűnés nélkül fonódnak össze a kalotaszegi falusi élet jeleneteivel. Jóllehet Kántor Lajos a sorozat egyes darabjainak – például a vénséges vén Vejnemöjnennek – az úgynevezett kalotaszegi képpárját is megnevezte, rámutatott: a Kalevala világának györkösi értelmezése és megjelenítése egyáltalán nem értékteleníti a vállalkozást és az eredményt, sőt: a mese és a költőiség e sajátos összekapcsolása az, ami ezeket a festményeket az illusztrációk szintje fölé emeli.3
A tárlaton a Kalevala-sorozat alkotásai után következik be egyfajta – jó értelemben vett – törés: a hirtelen váltás részben az életművön belüli változatosságot hangsúlyozza, másfelől jelzi, hogy a kiállítás a kórusok, a fúvószenekar, a hangos farsangolás, a csellók, furulyák dallamai után még inkább elhalkul. Az első templomok hátterében még ott az orgona, de Györkös rendszeres városi sétáinak az állomásai, például a Farkas utca épületei mindinkább belevesznek az éj mély sötétkékjébe.
A látogatás a csendéletekkel ér véget, vagy mondhatjuk úgy is – egyszerűen –, hogy a virágokkal. Virágot festeni nagyon nehéz – vallotta Györkös –, mert egy virágban benne van az egész világ. A lezárásban – mintegy összefoglalásban – benne van tehát mindaz, amit eddig láthattunk. Itt összpontosulhatnak a benyomások, emlékek, elképzelések – és félelmek. A csendéletek között kapott helyet a Hirosima című munka is, amely utal arra az erős félelemre és szorongásra, amit Györkös egy atomháború kitörésének lehetősége miatt érzett, ugyanakkor jelzi, hogy az idillben ott van az idill megbomlásának veszélye is.
(Az írás az Álomképek. Betekintés Györkös Mányi Albert életművébe című kiadványban megjelent kurátori szöveg bővített változata. A kötet az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Györkös Mányi Albert Emlékház Egyesület gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2022-ben.)
Jegyzetek
1 Az idézet a művész magnószalagra mondott visszaemlékezéseiből származik. A hangfelvételt az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékház őrzi.
2 David Hopkins: Re-enchantment: Surrealist Discourses of Childhood, Hermeticism, and the Outmoded. In: David Hopkins (szerk.): A Companion to Dada and Surrealism. John Wiley & Sons, UK, 2016. 271.
3 David Hopkins: Re-enchantment: Surrealist Discourses of Childhood, Hermeticism, and the Outmoded. In: David Hopkins (szerk.): A Companion to Dada and Surrealism. John Wiley & Sons, UK, 2016. 271.
„Életemet meghatározó, rendkívüli szerencsének tartom, hogy a Nagy Véletlen összehozott a kerámiával… és a kerámia sorsommá vált. A kerámiában, mint bármely más szakterületen, nagyon sok mindent meg lehet tanulni, ki lehet kísérletezni, meg lehet magyarázni, de ami rendkívül izgalmas, és állandóan további munkára sarkal, ahogy a kifejezhető, szavakban is értelmezhető eredmények ütköznek a Nagy Titokkal, ahogy az anyag vizuálisan leolvasható megnyilvánulásai találkoznak az ezek mögötti időrétegek üzeneteivel, megsejtéseivel. A megfejthetetlen Titok vonzása ez. A létezés titka, amely titok marad.”
„Figyeltem az asztalterítő piros mintáját, és ahogy felpillantottam, egyszer csak beborította a tetőt, az ablakot, a falakat, majd az egész szobát, a testemet és a világmindenséget. Határozottan úgy éreztem, mintha elkezdtem volna önmagam megsemmisítését, hogy a végtelen időben és a tér abszolútumában keringjek, majd semmivé váljak.”
Orlowski Balogh Edit a Fehér megyei Topánfalván született 1933-ban, de már kisgyermek korában a Kolozs megyei Aranyospolyánba költözött családjával. Középiskolai tanulmányait Tordán végezte. A líceum elvégzése után ipari technikumba iratkozott porcelán szakra, ahol nagyon megszerette a mintázást.
Crăciun Judit kerámiaszobrász művészi hitvallásában így nyilatkozik munkásságáról és alkotásairól: „A kerámia egy játék számomra, kiaknázok minden ismert és ismeretlen lehetőségét, háromdimenziós formákat építek, amelyek összhangban állnak a gondolkodásmódommal és a véleménynyilvánítási szabadságommal." Gheorghe Crăciun kerámiaszobrász így vall művészetéről és alkotói tevékenységéről: „A kerámia az őselemek – föld, víz, tűz – együttműködéséből születik. Egy engedelmes anyagból indulunk ki, amelyet lehet modellálni, formálni, még akkor is, ha saját memóriája van, és a tűzpróba teszi teljessé. Az agyag engedi, hogy játsszak vele, formáljam és elrejtsem benne az ötleteimet."
Kegye Lenke azon kiváltságos fényképészek kategóriájába tartozik, akik dinamikusan, a fény segítségével folyamatosan tökéletesítik művészetüket. Az eddig kiállított alkotások jelzik a művész azon meggyőződését, hogy a fényképészetet életeseményként, papír és valóság csodálatra méltó találkozásaként lássuk. Egy ilyen találkozást követően (a fotóművész segítségével) a két entitás örökre együtt marad – akár fekete-fehérben, akár színesben.
„Semmi és minden, avagy minimális eszközökkel nyújtani a maximumot. Azt az életérzés- és gondolatsűrítményt, ami egy 21. századi fiatal képzőművészt, jelesül Mira Marincașt alkotásra, sajátos önkifejezésre serkentett. Ezt kínálja nekünk ez a mindenkori avantgárd jegyében született kiállítás és alkotója, a fotó- és grafikusművész."
Akkor „él” egy múzeum, ha folyamatosan otthont biztosít különféle rendezvényeknek. Mi elsősorban ismeretterjesztő előadásokat tartunk a Tortoma Önképzőkör keretein belül. Ebbe belerondított a világjárvány, de reméljük, hogy ma már újra gördülékenyen tudunk előadásokat, könyvbemutatókat, egyéb rendezvényeket tartani. Egyidőben mi adtunk otthont az Erdővidéki Középkori és Reneszánsz Napoknak, továbbá partnerintézményei vagyunk az Erdővidéki Közművelődési Napok rendezvénysorozatnak is.
Maszelka konokul, hűséggel és optimistán járta végig saját művészi útját, derű jellemezte egész életét, és ez a derű az, amely úgy az alkotói pályáját, mint a közönség szolgálatát végigkísérte. Kitartással és elkötelezettséggel vált az erdélyi művészetben számontartott, ám életében a tehetségéhez és életművéhez mérten eléggé el nem ismert festővé. Évtizedek célratörő, szívós munkájával, rengeteg energiával és megkapó emberi melegséggel Székelyudvarhelyt az erdélyi magyar képzőművészet egyik leginkább megbecsült vidéki központjává változtatta.
Sipos Sándor látásmódjának kialakulására mély hatást gyakorolt Marshall McLuhan kanadai médiakutató és filozófus. A képzőművész alkotásai a – folyton táguló – virtuális valóságot megtapasztaló ember életérzéseit vetítik elénk, és arról tanúskodnak, hogy a média fejlődése átszabja, átformálja az emberi kultúrát.
Starmüller Katalin festőművész, grafikus, díszlet- és jelmeztervező 1959. november 22-én született Kolozsváron. Tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet festészet–restaurálás–pedagógia szakán végezte. Meghatározó tanárai voltak: Miklóssy Gábor, T. Szűcs Ilona, Tóth László, Cseh Gusztáv, Rusz Lívia és Veress Pál. Erdélyben számos egyéni kiállítása nyílt az évek folyamán, és Magyarországon is rendszeresen részt vesz csoportos tárlatokon.
Fodor Nagy Éva festőművészről így vallott férje, Fodor Sándor író, műfordító: „Kedves professzorom, László Gyula mondta: Az emberek iránt soha ne legyünk türelmetlenek. Olyanok, mint a virág. Van, amelyik tavasszal nyílik, van, amelyik nyáron. Némelyik ősszel, és olyan is akad, amelyik megvárja a hóharmatot. Egyik színpompásan tündököl, a másik meghúzódik a bokor alján – csak illatával árulja el magát. Azt hiszem, ez a virághasonlat igencsak talál a különböző művészegyéniségekre. Feleségem művészi kibontakozását immár több mint ötven éve figyelem. Hosszú évtizedeken át úgy véltem, keresi a maga útját, egyéni ecsetvonását. Őszülő fejjel találta meg. Ehhez azonban sokat kellett látnia-tanulnia, örvendeznie – és szenvednie.”
Erdélyi viszonylatban Ady József egyik kiemelkedő képviselője az 1980-as évek elején fellendülő kelet-európai neoavantgárd irányzatnak. A hagyományos grafikai és festészeti technikával megalkotott munkái egyéni látásmódról tanúskodnak. Ábrázolása az absztrakt és a figuratív kifejezésmód határán mozog, ugyanakkor a szimbolikus-expresszív kategóriába is beilleszthető.
A szobrászművész szellemi és lelki funkcióiban anyaggal dolgozik, ilyenformán valahol a mesterember, a jó értelemben vett iparos és a filozófus keveréke. Ezt az állítást igazolja Désy Károly élete és munkássága is. Saját vallomása szerint a szobrásznak ismernie kell számos mesterség titkait – a kovács, asztalos, vasöntő, esztergályos mesterségek eljárásait – ahhoz, hogy maradandót alkothasson. Egy műtárgyat többféleképpen lehet létrehozni. A kérdés az, hogy díszítő vagy funkcionális célzattal készülnek-e, vagy pedig az alkotó a plasztikai nyelv lehetőségeivel akar élni: emberi érzelmeket, gondolatokat vagy magatartásformákat kíván megjeleníteni.
Sok művész állította, hogy a művészet és az erkölcs szoros kapcsolatban áll egymással, mások a művész felelősségét hangsúlyozták ki jobban. Ezzel a témával Henri Matisse, Mattis Teutsch János, Jakobovits Miklós művészeti írásaiban is találkoztam. Első pillantásra nem könnyű ennek a kapcsolatnak a kimutatása, mivel nem erkölcsi célzatú alkotásokról van szó. A válasz a filozófusok, művészettörténészek munkáiból olvasható ki.
1944. november 29-én születtem Marosvásárhelyen. Apai ágon székelyabodi lófő székelyek voltak az őseim, anyai ágon polgári, sőt nemesi családból származom, Bolyai János feleségének, Orbán Rózának családjából. Apámat taníttatták a szülei, aminek következtében nagy műveltségre tett szert, öt nyelven beszélt, a Kolozsvári Építészeti Egyetemen tanult, és a szó legjobb értelmében, igazi úriember volt. Amikor, tartalékos tisztként behívták a frontra, nem volt nehéz azonnal feleséget találnia, és a szokásnak megfelelően, regényes módon, három nap alatt megnősülnie, minek eredményeként, háborús termékként, én is rövidesen megszülettem.
A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket.
Új hozzászólás