Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Kolozsvár és Marosvásárhely a múlt századelőn

A kolozsvári egyetem Magyar Történelmi Intézetének professzor asszonya, Pál Judit körül egy várostörténeti iskola van kibontakozóban. Úgy tűnik, hogy tanítványai főleg a 20. század elejének történetét kutatják szívesen. Ez az a korszak, amely városaink történetében a leglátványosabb fejlődést hozta magával, s ugyanakkor eddig nem születhetett átfogó elemzés róla. A két világháború közötti történészek még kortársként élték meg, azután pedig nem lehetett a források jelentős részéhez hozzájutni, s csak elferdítve, a munkásmozgalom agyonhangsúlyozásával, a kizsákmányolás ecsetelésével lehetett róla torz képet rajzolni. A most fellépő nemzedéknek már egy század távlata áll rendelkezésére, kutathatnak mind a romániai, mind pedig a magyarországi levéltárakban, s néhány részlettanulmány is megalapozza a számbavételt.





Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

A kötet két központi tanulmánya Fodor Jánostól származik. Ő képes teljes egészében átfogni Marosvásárhely történetének, fejlődésének ezt a korszakát. Első tanulmánya a Marosvásárhely társadalmi-politikai viszonyai a 20. század első évtizedében címet viseli. Ez jóformán minden vonatkozásra kiterjed, alfejezeteiben sorra veszi a demográfiai változásokat, a lakosság foglalkozási szerkezetét, az ipar jellemzőit, a közszállítást, a városszerkezet alakulását, a középítkezéseket, iskolákat, a kulturális és egyesületi életet, a városi sajtót, a városvezető elit összetételét és magatartását, a törvényhatósági bizottság munkáját, hogy végül az erélytelen munkásmozgalmak számbavételével zárja a körképet. Itt csak azt emeljük ki, hogy 1890 és 1910 között a lakosság 15 627-ről 25 517 főre emelkedett, s végig 85–90% körül mozgott a magyarság aránya. Az egész lakosságnak körülbelül a fele református volt. A városban a hagyományos kézműipar dominált, nem alakult ki jelentősebb gyáripar, s ennek megfelelő „új polgárság” és munkásosztály. A 400 főt alkalmazó Cukorgyár volt a legnagyobb ipari vállalat, még vagy hat üzemnek, cégnek volt száz fölötti alkalmazottja. A város egy része falusias jellegű maradt. A vasút 1871 novemberében érte el a várost, s 1873-tól van közvetlen összeköttetése Kolozsvárral. A város négy negyedre, majd huszonkét területegységre oszlott. A lakóházak száma a lakosság számának megfelelően szaporodott az 1890-beli 1950-ről az 1910-es 3233-ra. Az iskolák száma 1907/8-ban 28-ra rúgott, még 1910-ben is 7000-nél több volt az írástudatlan. A kulturális élet alakulásában határkőnek tekinthető a Kultúrpalota felépítése (1913), azután ez lett a központ. A sajtóélet gyorsan bontakozott ki, de szinte érthetetlen, hogy míg 1907-ben hét napilap jelent meg, „1910-ben egy sem”. Aztán a következő mondat szerint „1907-ben összesen 19 hírlap jelent meg”. 1900-tól 1914-ig három polgármester váltotta egymást, közülük messze kiemelkedik a több mint tíz évig kormányzó Bernády György. A város élén hét főispán váltakozott, az utolsó az előlépő Bernády volt. A törvényhatósági bizottságnak 1907-ig 26 választott és 26 virilis (vagyona alapján jogosult), tehát összesen 52 tagja volt, utóbb 78-ra emelték a létszámot. Összegezve Marosvásárhely a Székelyföld szempontjából mintavárosnak számított, de erdélyi vonatkozásban a sereghajtók közt szerepelt.

Fodor János másik tanulmánya Bernády György: a polgármester és a városfejlődés (1902–1912) címmel jelent meg. Nyilvánvalóan a szerző disszertációjának eredményeit foglalja össze. Főleg a napisajtó híradásaira és a levéltári forrásokra alapoz. Bernády nevéhez fűződik a városfejlesztés tudatos kidolgozása, a főbb szabályrendeletek megalkotása és a „lényeges beruházások kezdete”. Ő kezdeményezte 1902 májusában a Városi Szépítő Egylet megalapítását. Neki köszönhető, hogy Marosvásárhely megkapta a katonai alreáliskolát, s ennek részére felépült egész Erdély legnagyobb iskolaépülete 1909-re. Két legjelentősebb alkotása a Városháza és a Kultúrpalota, mindkettő remekmű, és máig meghatározza a városképet. Pártolta az iskolaépítéseket, művészeket, tudósokat vonzott a városba. Az ő idejében országos jelentőségűvé nőtt a kissármási földgázkészlet felfedezése és hasznosítási lehetősége. Miniszteri támogatással Amerikába utazhatott e kérdés tanulmányozására. A dolgozat nagy részét Bernády politikai helyezkedésének, pártok közti egyensúlypolitikájának a bemutatása teszi ki. Az első nyolc évben tartózkodott a nagypolitikai állásfoglalástól. Még a „darabontkormány” (1905) időszakát is ügyesen átvészelte. Csak 1910-től kezdett aktívan politizálni a Munkapárt színeiben. Országgyűlési képviselőnek is jelöltette magát, de aztán visszalépett. 1911 januárjától a Munkapárt helyi elnöke volt. Ennek köszönhette, hogy a polgármesteri székből a kormány a főispáni székbe emelte 1912-ben. Már azelőtt az udvari tanácsosi címet is megkapta.

Kolozsvár kutatása jóval nehezebb feladat elé állítja azokat, akik akár csak egy korszakát akarják kutatni. Ez adódik abból, hogy kétszer akkora város, mint Marosvásárhely, ráadásul hosszasan Erdély „első városa”, majd fővárosa, iskolai és felekezeti központ, s a 20. században már egyetemmel is rendelkezett. Régebbi korszakait elég sokan kutatták, a 19. század második felében elkészült Jakab Elek háromkötetes várostörténete, amely a század közepéig jóformán mindent összegez. A 20. századi Kolozsvár hatalomváltásokkal és rendszerváltásokkal fűszerezett története még csak napjainkban válik múlttá, de feldolgozásához már hozzá lehet kezdeni.




A marosvásárhelyi Albina Bank épületét Radó Sándor építészmérnök tervezte 1913-ban

A kötet első tanulmánya Fazakas László és Ferenczi Szilárd közös munkája: Kolozsvár a dualizmusban. Nagyon merész vállalkozás tíz oldalban összegezni azt, amit Fodor János a jóval kisebb városról harmincöt oldalon írt meg. Ez az összegzés végül is a már többektől feldolgozott vonatkozásokra épít, s gyakran országosan viszonyít. Kolozsvár igen gyors ritmusban fejlődött e korszakban, minden erdélyi várost maga mögött hagyott. 1869 és 1910 között a lakosság több mint kétszeresére nőtt. A hivatalos népszámlálás szerint ekkoriban elérte a 60 808-at, a szerzők szerint csak 58 481 volt a lakosok száma. Mindenesetre Budapest és Zágráb után a legfontosabb regionális centrumnak számított. A lakosságból 84% volt magyar, akiknek többsége két vezető felekezet közt oszlott meg: református (34%), katolikus (32%). Számos iskola létesült, de a gyáripar nem fejlődött a lakosság gyarapodásával arányosan. A tanulmány szerzői az élénk sajtóéletet is jellemzik. A város nyugodt fejlődését kolerajárványok, tűzvészek, árvizek akadályozták. A vasút 1870-ben érte el Kolozsvárt, s ez hirtelen megélénkítette a gazdasági életet, már csak azzal is, hogy itt alakították ki az üzletvezetőséget és a MÁV-műhelyeket. Igazán nagy gyárnak csak az állami Dohánygyár számított, amelynek a század elején ezer alkalmazottja volt. A többi nagyobb üzem körülbelül száz munkással dolgozott. A századfordulóra a város erdélyi viszonylatban bankközponttá nőtte ki magát a tizenhat pénzintézetével. 1910-re a partiumi és bánáti nagyvárosok megközelítették vagy el is hagyták. Nagy volt a város vonzásköre, sokan telepedtek be, ami aztán a gyors építkezéseket is maga után vonzotta. Állami befektetéssel egyetemi intézeteket, bírósági, pénzügyi épületeket húztak fel. Új iskolák épültek. Megoldódott a közművesítés és a gázzal, majd villannyal történő közvilágítás.

E gyors vázlat után egy kitűnő pályarajz következik Ferenczi Szilárd tollából: Szvacsina Géza polgármester és a kolozsvári várospolitika. Nyilván ez is disszertációból összegez, és kitartó, alapos kutatómunkára épít. Szvacsina meglehetősen hosszú ideig, 1898-tól 1913-ig állt a város élén, tehát megközelítőleg ugyanazon években, mint Bernády Marosvásárhelyen. Így pályafutásuk párhuzamba állítása indokolt. Az eredményesség, a minősítés lényeges eltéréseket mutat.

A tanulmány első fejezete az önkormányzat alakulását, a városvezetést befolyásoló törvénykezést és az ennek megfelelő változásokat mutatja be a kiegyezéstől kezdve. Egyben a kolozsvári városvezetés hivatalait betöltő személyekről is rövid jellemzést kapunk. A város fejlődését meghatározó polgármesterekkel külön fejezet foglalkozik. Közülük Haller Károly az első, aki 1884 és 1886 között időszakban választott helyettes polgármestere volt a városnak, különben már 1863-tól jogakadémiai, majd egyetemi jogászprofesszor volt. Utódja Albach Géza törvényszéki elnök lett, aki 1898-ig vezette a várost. Ezután lépett fel Szvacsina, majd nyugalomba vonulását követően 1913-tól a közhatalomváltásig Haller Gusztáv ügyvéd lett a polgármester. Egy nagyon olvasmányos fejezet a Szvacsina Géza és a várospolitika szereplői, ahogyan a kortársak látták cím alatt az újságokban, emlékiratokban található jellemzéseket gyűjti össze a polgármesterről és munkatársairól. Csak ezután kerül sor az első polgármesteri mandátum elemzésére. Megdöbbentő az a pártpolitikai csatározás, amely a városvezetést is minduntalan kritikus helyzetekbe sodorta. Botrány botrányt követett, kivizsgálások, bűnbakkeresés jellemezték ezt a korszakot. A sajtóban állandóan kommentált belső csaták mellett csoda, hogy a város tényleges ügyeire is jutott idő. A második, 1904-ben kezdődő mandátum elején a „darabontkormány” időszaka tette próbára a város tisztviselőkarát. Kolozsvár kitartott a teljes ellenzékiség mellett, szembeszállt a belügyminiszterrel és küldötteivel. 1910-ben ellenjelölt nélkül harmadik mandátumot kapott Szvacsina. 1912-ben újabb pénzügyi botrány rázta meg a városházát, a város a csőd szélére került. A mindvégig kormánypárti polgármestert olyan élesen támadta az ellenzék, hogy ez nyugalmazási kérelmének beadásához vezetett. Így – nem kis meglepetésre – a következő polgármester az ellenzéki, függetlenségi párt jelöltje lett. Haller Gusztáv vetélytársa, a kormánypárti Fekete-Nagy Béla továbbra is megmaradt tanácsosnak és szükség esetén helyettes polgármesternek.




Bernády György (1864–1938), Marosvásárhely polgármestere
1902 és 1912, valamint 1926 és 1929 között

Igen tanulságos az összegző fejezet. A szerző rámutat, hogy csak Haller Károly tekinthető távlatokban gondolkodó, nagyhatású polgármesternek. Albach Géza csak folytatta a megkezdett munkát, s azok egy része az ő idejében érett be. Szvacsina másfél évtizede alatt felgyorsultak ugyan a folyamatok, de ezek nem föltétlenül a személyéhez kötöttek. Energiái jelentős részét a pártpolitikai csatározások kötötték le, ezeknek fő színtere éppen a tanácsház lett. A tanács azonban végezte a munkáját, amikor kellett, számíthatott a képviselőtestület tagjaira. Ott az egyetemi tanárok, nagyiparosok, pénzügyi vezetők képezték a meghatározó elemet.

Gál Zsófia tanulmánya a Párhuzamos látomások – Kolozsvár és Marosvásárhely középületei a századfordulón címet viseli. Ez az egyetlen összehasonlításra felépített dolgozat. Már az első oldalon megfogalmazza az előbb említett dolgozatból is kivilágló tényt: Marosvásárhelynek óriási szerencséje volt a karizmatikus hatású Bernády polgármesterrel, aki meghatározta a városfejlődést. Ezzel szemben Kolozsvárt hiányzott a hasonló képességű városvezető. Arra is rámutat, hogy egyik városnak sincs átfogó építészeti monográfiája, Kolozsvár esetében a levéltári forrásokhoz nem lehet hozzáférni. Azért tegyük hozzá, hogy valamelyes előmunkálatok már léteznek. Ioan Eugen Man már 2009-ben közzétette Marosvásárhely 1850-től eredeztetett városfejlődési monográfiáját, ugyanabban az évben pedig Gheorghe Vais is kiadta a kolozsvári eklektikus építészet összefoglalóját. Az utóbbi még az Egyetemi Könyvtárról és a klinikákról is írt egy-egy kötetet. Ezekre azonban csak kellő kritikával szabad támaszkodni. Gál Zsófia hét építészeti programot szándékozik összevetni a két város területén: vármegyeháza, városháza, pénzintézetek, színház, kultúrpalota/vigadó, iskola, iparmúzeum.

Először azonban az új, modern városcentrum kiépítésére vonatkozó törekvéseket veszi számba. Kolozsvárt ilyennek bizonyul a város keleti várfalai előtti glacist felhasználó térképzés, Marosvásárhelyen a Városházától és a Kultúrpalotától határolt kis teret szánták e célra, ezt azonban két oldalról akkoriban nem sikerült lezárni, pedig Bernády megterveztette a Városházával szemben építendő Megyeházát is.

A szerző az összehasonlítást a közigazgatási épületekkel kezdi. A vármegyeháza vonatkozásában Kolozsvárt ugyan volt egy elég tágas, inkább a főúri palotákra hasonlító megyeháza, de ez már a század végén szűknek bizonyult, úgyhogy 1896–1897-ben Alpár Ignác tervei szerint újat húztak fel. A szerző jellemzi az L alakú, kétemeletes eklektikus épületet. A marosvásárhelyi vármegyeházára 1909-ben írtak ki pályázatot, azt Komor Marcell és Jakab Dezső monumentális szecessziós tervével meg is nyerte, azonban a kivitelezést a kitörő világháború elsöpörte. A városházák esetében fordított a helyzet. Marosvásárhelyen 1906 és 1908 között épült fel a Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte tornyos, szecessziós városháza. Kolozsvárt az 1845-ben felavatott tanácsház a századvégre elavulttá vált, úgyhogy 1904-ben pályázatot írtak ki egy új megtervezésére. Ez a régi helyén épült volna, a vigadót is magába foglalva. Az 1904-es pályázaton ­Wach-tel Elemér és Rerrich Béla közös terve nyerte el a tetszést. Ezt azonban a plágium vádjával illették, 1910-ben Orbán Ferencet bízták meg egy terv kidolgozásával. De ekkor a város úgy eladósodott, hogy a háború kitöréséig már nem tudták kivitelezni. (Tegyük hozzá: kár lett volna a régi épületért. A román hatalom is megterveztette az új városházát, majd 1941-től is terveket készítettek. Ezekről behatóan értekezik Kovács Gyula: Kolozsvár városháza. Kolozsvári Szemle, 1943/3.) A pénzintézetek terén már inkább van mit összehasonlítani. Kolozsvárt hét, 1885 és 1914 között felhúzott hivatali épületet számlál össze Gál: Pénzügyi Igazgatóság, Economul Hitelbank, Első Magyar Általános Biztosító (első épület – 1900), Osztrák–Magyar Bank, Kereskedelmi és Iparkamara, Első Magyar Általános Biztosító (új épület – 1913), Takarékpénztár és Hitelbank. A szecessziós Kereskedelmi és Iparkamara-épületet kivéve a többi a historizáló stílust követi. (Eddig a Takarékpénztár és Hitelbank épületét inkább szecessziósnak minősítették.) Marosvásárhely viszonylatában öt hivatalépületről olvashatunk: Agrárbank, Osztrák–Magyar Bank, Székelyföldi Kereskedelmi és Iparkamara, Nyugdíjpalota, Albina Bank. Ezek 1900 és 1913 között épültek, s közülük csak az Osztrák–Magyar Bank – melyet, akárcsak a kolozsvárit, Huber József tervezett – historizáló, a többi szecessziós. A kulturális intézmények csoportjába sorolja a színházakat. Kolozsvár időszakunkban kettőt is kapott. A Hunyadi téren (a glacis helyén) épült fel a Fellner és Helmer tervezte vasbeton vázú Nemzeti Színház (1906), a Sétatér bejáratánál pedig a Márkus Géza és Spiegel Frigyes tervezte Nyári Színkör (1911), ahol kénytelenségből ma játszik a magyar társulat. Marosvásárhelyen 1901-ben írtak ki pályázatot színházra, itt is Komor Marcell és Jakab Dezső terve nyert. A Főtér északi végén, a Bodor-kút helyére épült volna, de a háború elsodorta a kivitelezést. A kultúrház-vigadó tekintetében megint fordított helyzet áll fenn. A Komor Marcell és Jakab Dezső tervei szerint 1908–1913-as időszakban felhúzott Kultúrpalota a magyar szecessziós építészet egyik csúcsteljesítménye, s Bernády munkásságának valóságos emlékműve. Kolozsvárt is mind elégedetlenkedtek a 19. század elejéről származó patinás Redout-épülettel, s a század végétől készültek egy új vigadó felhúzására. Pákei Lajos első átalakítási terve 1890-ből származik. 1896-ban már egy monumentális neogótikus palotát épített volna a Redout helyére. Utóbb a Városházával kombinálva épült volna az új vigadó. Még a Római Katolikus Státus is fontolgatta, hogy a Státus-házak egyikében „Redout-helyiségeket” alakíttasson ki. Végül a világháború idején lekerült napirendről az ilyen építkezés, sőt még a meglévő Redoutban is tantermeket alakítottak ki.




Szvacsina Géza (1849–1917), Kolozsvár polgármestere
1898 és 1913 között

Az oktatási intézmények számbavétele talán a legkockázatosabb művelet, mivel ezek nagy része ismételten átalakult, nevet változtatott. Egy-egy épületben akár tucatnyi különböző rangú és tannyelvű intézmény is működhetett napjainkig. Kolozsvár már a reformáció korában iskolavárossá vált, hiszen három felekezet is akadémiai rangú tanintézetet létesített a városban. A 19. század utolsó harmadában mindezekre az egyetem alapítása tette fel a koronát. Az állam pedig több iskolát is alapított, épített. A kötetben 19 iskola nevét találjuk táblázatba szedve. Mindegyik épületének építési idejét, s lehetőleg tervezőjét, stílusát is megadja. Itt néhány intézménynél pontosítunk. Kolozsvárt 1870-ben Eötvös József mint miniszter két tanítóképző intézetet hozott létre, s ezek 1919-ig működtek. 1870. október 6-án megnyílt az Állami Tanítóképző Intézet, december 5-én pedig az Állami Tanítóképző Intézet. Ez utóbbi az első magasabb fokú iskola lányok részére egész Erdélyben. A tanítóképző épületét húzták fel 1892–94-ben a Puszta/Eötvös/Constanţa utcában. Az idén díszes emlékkönyv kiadásával ünnepelte az épületben működő Nicolae Bălcescu Líceum „alapításának” 150. évfordulóját. Az Állami Tanítóképző Intézet csak 1912-ben kapott saját épületet az Eperjes/Galaţi/Onisifor Ghibu utcában, amit két év múlva a katonaság le is foglalt hadikórháznak. Ez az épület 1948 után nem volt igazi iskola, hanem tartományi, majd megyeközi „pártiskola”, ahol a legjobb pártkáderek különböző tanfolyamokon továbbképzést kaptak. 1990-ben ez az intézmény a „párt” bukásával megszűnt, s a két kolozsvári magyar líceum úgy vált egynyelvűvé, hogy javaslatukra ide helyezték át a korábban beléjük kényszerített román osztályokat. E sorok írója is tagja volt az akkori iskolaügyi bizottságnak. Azért javasolták az iskolának az Avram Iancu Líceum elnevezést, mert addig egyfolytában a mai Báthory Líceumnak akarták adni ezt a nevet (lévén, hogy a román hazafi ott tanult). Az 1870. november 7-én megnyílt Városi, majd Állami Polgári Fiúiskola saját épületét a Malom/Gheorghe Bariţiu utcában Herczeg Zsigmond tervei szerint 1895 és 1897 között Hirschfeld Lajos cége építette. A marosvásárhelyi jegyzék 1891 és 1914 között épült 13 tanintézetet vesz nyilvántartásba. Méreteihez képest a Maros parti város nem is sokban marad le a Szamos parti mögött. Kolozsvár külön alfejezetet kap mint „vidéki felsőoktatási központ”. A Ferenc József Tudományegyetem tulajdonképpen város volt a városban. Építkezései szinte függetlenül folytak a városvezetéstől. A Kereskedelmi Akadémia a várostól kapott telket, s arra Maetz Frigyes tervei szerint húzták fel a ma is álló épületet historizáló stílusban 1887-ben. Az akadémia „II. épületéről” 1919-ig nincsen hír. A református teológia 1896-ig Nagyenyeden a kollégium részeként működött. A Szász Domokos püspök alapította, egyetemmel kapcsolatos Református Teológiai Fakultás 1895-ben saját épületében mint új intézmény nyílt meg. Csak 1948-ban lett „Protestáns Teológia”.

Az iparmúzeumok esete ad leginkább lehetőséget az összehasonlításra. Ez a ritka intézménytípus a fővároson kívül csak a vizsgált két városban működött és kapott épületeket. Mégpedig a marosvásárhelyié az elsőbbség. A Székelyföldi Iparmúzeum 1886-ban létesült, s a hozzá csatlakozó Fa- és Fémipari Szakiskolával közösen jutott épülethez, amelyet 1890 és 1893 között húztak fel klasszicizáló stílusban, timpanonjába szoborcsoportot is elhelyeztek. A kolozsvári Fa-, Vas- és Építő-ipari Tanműhelyek (ez a pontos megnevezés) 1884-ben nyíltak meg, s Pákei Lajos szakigazgató műépítész tervezte első épületét 1898-ban vették használatba. Itt kapott székhelyet az Iparmúzeum is. Majd mikor kinőtte az épületet, Pákei újabb, kétemeletes klasszicizáló hajlékot tervezett számára, mely 1904-re készül el, s 1908-ban nyílt meg. Ennek timpanonjába is szoborcsoport került volna, amely azonban sohasem készült el.

A tanulmány Összegezése táblázatban mutatja be, hogy mi épült fel Kolozsvárt, és mi Marosvásárhelyen. Szinte hihetetlen, hogy az Iparmúzeum-épületeken kívül minden keresztben valósult meg. Ami egyik helyen sikerült, a másik helyen tervként maradt. E tanulmány is hangsúlyozza Bernády tudatos városépítő tevékenységének súlyát, s e hozzáállás hiányát a kolozsvári városvezetőknél.

Gál Zsófiának kellett tanulmányához a legtöbb adatot összegyűjtenie, mert tulajdonképpeni disszertációja csak egy kis szelet a kolozsvári építkezésekből. Két ekkora város két évtizedes építkezéseinek az áttekintése még két embernek is próbatételt jelentene, hát még összehasonlításuk. Az ifjú művészettörténészre váró feladat, hogy legalább Kolozsvár esetében minden itt felsorolt épületet és intézményt monografikusan egy kötetben feldolgozzon.




Wachtel Elemér – Rerrich Béla: A kolozsvári városháza és Vigadó terve. A Vigadó főhomlokzata, 1910

A könyv utolsó tanulmánya Fazakas László munkája: Tiszta vizet a pohárba – A vízvezeték és csatornahálózat kiépítése Kolozsváron és Marosvásárhelyen a dualizmus korában. Egy magyarországi áttekintéssel kezdi dolgozatát, ebből kitűnik, hogy Kolozsvár a 8. helyen, Marosvásárhely a 11-en áll a vízmű-rangsorban. De 1908-ban, a marosvásárhelyi siker idején még olyan erdélyi városok, mint Beszterce, Gyulafehérvár, Nagyenyed, Szamosújvár, Zilah, nem rendelkeztek vízművel. Pedig ez és a csatornázás létfontosságúvá vált a 19. század végén. E sorok írója az 1950-es évek közepétől évente pár nyári hetet nagynénjénél töltött Zilahon. Ott akkor még nem volt a főutcán sem vízvezeték, sem csatornázás. Az udvaron lévő pumpás kútból csak mosóvizet lehetett, még felnőttet is próbára tevő erőbevetéssel kipumpálni. A felesleges víz meg egy félig-meddig kikövezett árkon folyt a kapuig, onnan pedig fémfedél alatt a járdaszélig. Ott aztán a víz összetalálkozott a szomszéd házak szennylevével. Az ivóvízért naponta zománcos kondérral kellett járni a főtéri vagy a piaci ártézikúthoz, ahol elég vékonyan csordogált a víz két-három ágban, volt mit várakozni. Aztán külön ceremóniával járt a folyosón lévő illemhelyek udvar alá húzódó fekáliás-gödreinek a pucolása. Ez egy adott napon vedrekkel történt több órán át, s olyankor lehetőleg senki sem lépett ki a házból, s még egy fél napig az ablakokat nem illett kinyitni. Ilyen lehetett a vízhelyzet Kolozsvárt és Vásárhelyen is a hálózat kiépítéséig.

A szerző először a kolozsvári vezetéképítést és csatornázást mutatja be. A kincses város sokáig piszkos város volt, éppen emiatt a járványok jobban pusztítottak itt, mint máshol. Jó ideig halasztgatták a vízmű felállítását a város anyagi helyzete miatt. A korabeli sajtó és a városi jegyzőkönyvek tükrében lépésről lépésre ismerhetjük meg az eseménysort. Végül az új klinikai telep épületeinek a működtetéséhez vált nélkülözhetetlenné a vízmű kiépítése. A kultuszminisztérium kezdeményezésére 1888-ra épült fel a Sétatéren túli Fásberekben az első vízmű, mely az intézeteken és kórházakon kívül a város főterét és két főutcáját látta el. Ez korántsem volt elegendő. Főleg tűzeseteknél hiányzott az oltáshoz szükséges víz. Az ipari egységek kevésbé törődtek a vezetékkel, mert eleve a Szamos vagy a Malomárok mellé alakították ki telephelyüket. Több tervezgetés és a városban végigseprő 1893-as kolerajárvány után végre Szvacsina Géza fellépésekor, 1898-ban üzembe helyezték az új szászfenesi vízművet, mely legalább a központibb városrészeket ellátta ivóvízzel. A szolgáltatás viszont nagyon költségesnek bizonyult. Mindenkit, akinek a háza előtt elhaladt a vezeték, köteleztek vízdíj fizetésére, aki pedig bevezette, ott a lakrészek száma szerint kellett fizetni. Ekkor már emeletes bérházak is épültek fürdőszobás lakrészekkel, s csak a hálózat kiépültét követően lehetett a fürdőt igénybe venni. A vízöblítéses árnyékszékeket még ezután sem használhatták mindenütt szabadon: csak ott, ahová elért a csatornázás is. Szerencsére a kettő szinte párhuzamosan épült ki.

A marosvásárhelyi vízellátás történetét már megírta 2018-ban Pál-Antal Sándor, úgyhogy itt arra támaszkodhatott a szerző. Bizonyára még hozzá is tett jó pár adatot. Mindenesetre itt bővebben ecseteli a vezetéképítés előtti helyzetet. Bizony Kolozsvárt sem volt az különb. Ott is csebres szekerekkel vitték és árulták a Szamos-vizet. Még az óvári Országos Karolina Kórházat is onnan látták el. S mekkora újság volt, amikor a jezsuitáktól örökölt egyetemépületbe bevezették a tonna-rendszert: vagyis nem kanalazták ki helyben a pöcegödröt, hanem nagy tartályokba gyűjtötték a szennylevet, s a tartályokat cserélték, s más helyen ürítették. Visszatérve Vásárhelyre, ott még az 1890-es években is fölöslegesnek vélték a vízmű létesítését, pedig a város ekkoriban nagyot fejlődött. Bernádynak kellett fellépnie ahhoz, hogy végre 1908-ra kiépítsék a vízművet és hálózatát. A csatornázási munkálatok még évekig várattak magukra. A városnak hitelt kellett felvennie. 1911-re készült el a 34 km-t kitevő csatornázás.

A két városról egy-egy önállónak is tekinthető tanulmány szól, az összehasonlítás csak az Összegzésben történik meg. A szerző rámutat, hogy a vízvezeték kiépítését mindkét városban egy-egy tanintézmény igényei lendítették ki a holtpontról: Kolozsvárt az egyetem, Marosvásárhelyen a katonai alreáliskola. A gyáripar sem Kolozsvárt, sem Vásárhelyen nem játszott különösebb ösztönző szerepet. A hálózatba bekapcsolt ingatlanok értéke és lakbéreik is jócskán növekedtek. Szvacsina már készen kapta a kolozsvári első vízművet, rá a kiterjesztés hárult, Bernády érdeme viszont az egész vásárhelyi rendszer kiépítése. Kolozsvárt a polgármester kevésbé játszott meghatározó szerepet, akárki lett volna a tisztségben, hozzá hasonlóan cselekszik, míg Vásárhelyen Bernády egyszemélyes teljesítményének tekinthető a város vízellátása és csatornázása. „Összességében a korszerű víz- és csatornavezeték kiépítése mindkét város lakossága számára minőségi változást hozott, és ezzel alapvető szerepet játszott a modern városi életforma kialakulásában” – állapítja meg a szerző.

E sorok írójának egész élete Kolozsvár vonzáskörében folyt, s rég hiányolta Albach Géza és Szvacsina Géza pályaképének megrajzolását. Haller Károly pályáját maga írta meg az 2016-os ­EMKE-tanulmánykötet (szerk. Bartha Katalin Ágnes) számára. Szvacsináról annyit jegyzett meg, hogy fontos szerepet játszott – még mint városi tanácsos – a Süketnéma Intézet (1888) és a Vakok Intézetének (1900) a felállításában, otthonhoz juttatásában. Amit azután tett, az a megszokott hivatalnoki munka volt. Ugyanilyen főtisztviselőnek bizonyult Albach Géza is. Vajon hova jutott volna Kolozsvár, ha még vagy egy mandátumig Haller marad a polgármester, vagy egy Bernády kaliberű városvezetőt kap? Biztos, hogy másként nézne ki! Ezt a meg­győződését csak megerősíti ez a kötet.

A könyvet számos korabeli városkép és két portré illusztrálja, előzéklapjain a két város régi térképe látható. A Függelékben igen bő, öt kategóriára osztott könyvészetet és forrásjegyzéket találunk. Az illusztrációk forrását is pontosan megjelölik. Személynévmutató, román és angol kivonat teszi teljessé a munkát.

 

Fazakas László – Ferenczi Szilárd – Fodor János – Gál Zsófia: Minta és felzárkózás. Kolozsvár és Marosvásárhely fejlődéstörténetének összehasonlítása Szvacsina Géza és Bernády György polgármestersége idején. [A kötetet Fodor János koordinálta.] Iskola Alapítvány Kiadó – Lector Kiadó, Kolozsvár–Marosvásárhely, 2021. 298 o.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. 

Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. 

Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó.

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket.