Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„A képeimet mindig fontosabbnak tartottam minden elismerésnél”

Beszélgetés Ádám Gyula fotográfussal

Fényképeivel az eltelt több mint két évtized során gyakorta találkozhattunk a nyomtatott sajtó számos kiadványában, kiállításokon, tárlatokon. Összességükben alkotásai magáról az életről szólnak – hétköznapjainkról, ünnepeinkről. És mindenen túl magáról az emberről. Ma is elevenen él emlékeimben a kilencvenes évek elején rendezett kiállítása, amelyen a moldvai csángók mindennapjait hozta emberközelbe. De hogyan is indult, miként is kezdődött pályája, nos erről faggattuk Ádám Gyulát.

– Mikor is kerültél kapcsolatba a fényképezéssel?

– A marosvásárhelyi művészeti gimnázium grafika szakán. Ott tanultam meg igazából a mesterséget is.

– Az első fotóid milyen témavilágot öleltek fel?

– Számomra már a kezdetekben az értékmentés volt a legfontosabb. Nos, ez nagyon széles pászmát határol, ide tartoznak a tárgyak, a művészi és a népi világ (ezen belül a táncház mozgalom). Nem sikerült bejutnom a képzőművészeti főiskolára, így hát gondoltam egyet, és nyakamba vettem úgymond a világot. A főiskolai évek helyett kaptam egy másik, sokkal csodálatosabb világot és főként a szabadságot. Barátommal, Barabás Zsolttal, a sepsiszentgyörgyi színház fotográfusával jártuk a falvakat Felcsíktól Moldováig. Az első fotók dokumentumszerűek voltak, ám hamarosan ráébredtem, hogy ez kevés, hiszen nem tesz semmit hozzá a száraz valósághoz, ezért feltöltöttem az alkotásokat a saját érzéseimmel. Így a fotók már teljesekké váltak, üzenetet hordoztak.

– Mikor volt az első kiállításod?

– El kell mondanom, hogy a múlt rendszer nem nézte jó szemmel azt, amit dolgoztam. A munkám tehát amolyan titoknak, tabunak számított, nem voltam tagja egyetlen fotóklubnak sem, nem tudták rólam, hogy fotózok, nem vettem részt kiállításokon, pályázatokon. Eltökélten jártam a magam útját, tettem a dolgom, szóval azt a munkát végeztem, amelyet szeretek. Nem is volt célom a jelentkezés, a megmérettetés. A már említett Barabás Zsolttal jártuk a fotózás rögös útjait. Aztán a rendszerváltást követően, 1990-ben Csíkszeredában, a Virág utcai galériában megrendeztük az első közös kiállításunkat. Meglepetést jelentett a javából, hiszen a látogatók egy mély, őszinte, emberi anyaggal szembesültek. Úttörőknek számítottunk a moldvai csángók mindennapjait bemutató képsorainkkal, amelyek úgymond – a születéstől a halálig – mindent felöleltek az életükből. Ez olyan üzenetnek számított, amelyet azelőtt nem láthattak, nem érezhettek az emberek. Ennek a kiállításnak az anyaga hosszú utat járt be, eljutott például Budapestre, Helsinkibe, Párizsba, Genfbe az ENSZ-palotába és Brüsszelbe az Európai Parlamentbe.

1961. november 28-án született Csíkkarcfalván. 1981-ben végzett a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban. Jelenleg a Hargita Megyei Kulturális Központ fotográfusa, grafikusa. Díjak, elismerések: Pro Urbe-díj, a VI. Nemzetközi Magyar Fotóművészeti Kiállítás fődíja (2006).

Ádám Gyula

– A továbbiakban is együtt dolgoztatok?

– A kilencvenes évek derekán szétváltak útjaink. Jómagam a Hargita Megyei Alkotások Házához kerültem, bővültek a lehetőségeim, kiszélesedett a tematikai világom, újabb helyszínekkel gazdagodtam a Székelyföldön és a Gyimesekben is.

– Milyen elgondolások alapján választottad meg a témaköröket?

– Mindig került valamilyen ürügy, például valamelyik faluban volt egy esemény. No, ennek kapcsán nem csak maga a látvány, az esemény volt a meghatározó, hanem az is, hogy benéztem a „színfalak” mögé. Egy fotót soha sem a cím alapján kell megítélni, hanem hogy milyen üzenetet hordoz, továbbít. Ezért nem adtam soha címet a fotóimnak.

– Mit szeretsz a legszívesebben fényképezni?

– Az embert a maga környezetében – örömeivel, bánataival, gondjaival, sikereivel együtt.

– Mikor tértél át a fekete-fehér technikáról a színesre?

– Minden technikát párhuzamosan műveltem. Ez valahogy úgy van, mint a festők esetében, amikor el szeretnének készíteni egy munkát, nos akkor döntik el, hogy milyen technikát fognak alkalmazni. Tehát nem beszélhetek éles elhatárolódásról, mindig a cél határozza meg az alkalmazott technikát. Az a fontos, hogy maradandó alkotás szülessen.

– Az eltelt évek során számos tábor szervezésében vettél részt.

– Úgy éreztem, hogy másokkal is meg kell osztanom azt az utat, amit bejártam, azt a munkát, amit elvégeztem. Ezért több mint huszonhét tábort szerveztem Erdély területén, a Székelyföldön kívül Nagyszebenben és Medgyesen is. Természetesen ezeket a táborokat a Hargita Megyei Kulturális Központ segítségével, támogatásával, illetve égisze alatt sikerült életre
hívni.

– Elismerések, díjak?

– A munkáimat, a fotókat mindig fontosabbnak tartottam minden elismerésnél. Számomra az a fontos, hogy bekerüljenek a köztudatba. Azonban nem tagadhatom, hogy mint minden embernek, nekem is jól esnek az elismerések, de nem ezeket tartom meghatározóknak. Egy fotó nem attól kiváló, maradandó, hogy díjazták, hanem a gondolatisága, az üzenete révén. Az külön örömöt jelentett és megtiszteltetést, amikor a munkásságomat ismerték el, díjazták, hiszen ez erőt adott a továbblépéshez. Vagyis visszajelzést, hogy érdemes alkotni.

– Terveid?

– Nincsenek különösebb terveim. Erről mindig egy régi kedves ismerősöm, Zerkula János bácsi, gyimesközéploki zenész szavai jutnak eszembe. Őt is megkérdezték, hogy milyen tervei vannak, amire tömören azt válaszolta: Kérem, én nem vagyok miniszter! Az egyszerű falusi ember, a föld emberének egyenes, frappáns megnyilatkozása. Nos, a tervekre visszatérve, azokat maga az élet hordozza, a mindennapjaink.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. 

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.

A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kaloka­gathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai ne­veléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.

A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.”  

Makkai János

Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.

aradi 13

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. 

Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét, és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.

Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok.