Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„A képeimet mindig fontosabbnak tartottam minden elismerésnél”

Beszélgetés Ádám Gyula fotográfussal

Fényképeivel az eltelt több mint két évtized során gyakorta találkozhattunk a nyomtatott sajtó számos kiadványában, kiállításokon, tárlatokon. Összességükben alkotásai magáról az életről szólnak – hétköznapjainkról, ünnepeinkről. És mindenen túl magáról az emberről. Ma is elevenen él emlékeimben a kilencvenes évek elején rendezett kiállítása, amelyen a moldvai csángók mindennapjait hozta emberközelbe. De hogyan is indult, miként is kezdődött pályája, nos erről faggattuk Ádám Gyulát.

– Mikor is kerültél kapcsolatba a fényképezéssel?

– A marosvásárhelyi művészeti gimnázium grafika szakán. Ott tanultam meg igazából a mesterséget is.

– Az első fotóid milyen témavilágot öleltek fel?

– Számomra már a kezdetekben az értékmentés volt a legfontosabb. Nos, ez nagyon széles pászmát határol, ide tartoznak a tárgyak, a művészi és a népi világ (ezen belül a táncház mozgalom). Nem sikerült bejutnom a képzőművészeti főiskolára, így hát gondoltam egyet, és nyakamba vettem úgymond a világot. A főiskolai évek helyett kaptam egy másik, sokkal csodálatosabb világot és főként a szabadságot. Barátommal, Barabás Zsolttal, a sepsiszentgyörgyi színház fotográfusával jártuk a falvakat Felcsíktól Moldováig. Az első fotók dokumentumszerűek voltak, ám hamarosan ráébredtem, hogy ez kevés, hiszen nem tesz semmit hozzá a száraz valósághoz, ezért feltöltöttem az alkotásokat a saját érzéseimmel. Így a fotók már teljesekké váltak, üzenetet hordoztak.

– Mikor volt az első kiállításod?

– El kell mondanom, hogy a múlt rendszer nem nézte jó szemmel azt, amit dolgoztam. A munkám tehát amolyan titoknak, tabunak számított, nem voltam tagja egyetlen fotóklubnak sem, nem tudták rólam, hogy fotózok, nem vettem részt kiállításokon, pályázatokon. Eltökélten jártam a magam útját, tettem a dolgom, szóval azt a munkát végeztem, amelyet szeretek. Nem is volt célom a jelentkezés, a megmérettetés. A már említett Barabás Zsolttal jártuk a fotózás rögös útjait. Aztán a rendszerváltást követően, 1990-ben Csíkszeredában, a Virág utcai galériában megrendeztük az első közös kiállításunkat. Meglepetést jelentett a javából, hiszen a látogatók egy mély, őszinte, emberi anyaggal szembesültek. Úttörőknek számítottunk a moldvai csángók mindennapjait bemutató képsorainkkal, amelyek úgymond – a születéstől a halálig – mindent felöleltek az életükből. Ez olyan üzenetnek számított, amelyet azelőtt nem láthattak, nem érezhettek az emberek. Ennek a kiállításnak az anyaga hosszú utat járt be, eljutott például Budapestre, Helsinkibe, Párizsba, Genfbe az ENSZ-palotába és Brüsszelbe az Európai Parlamentbe.

1961. november 28-án született Csíkkarcfalván. 1981-ben végzett a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban. Jelenleg a Hargita Megyei Kulturális Központ fotográfusa, grafikusa. Díjak, elismerések: Pro Urbe-díj, a VI. Nemzetközi Magyar Fotóművészeti Kiállítás fődíja (2006).

Ádám Gyula

– A továbbiakban is együtt dolgoztatok?

– A kilencvenes évek derekán szétváltak útjaink. Jómagam a Hargita Megyei Alkotások Házához kerültem, bővültek a lehetőségeim, kiszélesedett a tematikai világom, újabb helyszínekkel gazdagodtam a Székelyföldön és a Gyimesekben is.

– Milyen elgondolások alapján választottad meg a témaköröket?

– Mindig került valamilyen ürügy, például valamelyik faluban volt egy esemény. No, ennek kapcsán nem csak maga a látvány, az esemény volt a meghatározó, hanem az is, hogy benéztem a „színfalak” mögé. Egy fotót soha sem a cím alapján kell megítélni, hanem hogy milyen üzenetet hordoz, továbbít. Ezért nem adtam soha címet a fotóimnak.

– Mit szeretsz a legszívesebben fényképezni?

– Az embert a maga környezetében – örömeivel, bánataival, gondjaival, sikereivel együtt.

– Mikor tértél át a fekete-fehér technikáról a színesre?

– Minden technikát párhuzamosan műveltem. Ez valahogy úgy van, mint a festők esetében, amikor el szeretnének készíteni egy munkát, nos akkor döntik el, hogy milyen technikát fognak alkalmazni. Tehát nem beszélhetek éles elhatárolódásról, mindig a cél határozza meg az alkalmazott technikát. Az a fontos, hogy maradandó alkotás szülessen.

– Az eltelt évek során számos tábor szervezésében vettél részt.

– Úgy éreztem, hogy másokkal is meg kell osztanom azt az utat, amit bejártam, azt a munkát, amit elvégeztem. Ezért több mint huszonhét tábort szerveztem Erdély területén, a Székelyföldön kívül Nagyszebenben és Medgyesen is. Természetesen ezeket a táborokat a Hargita Megyei Kulturális Központ segítségével, támogatásával, illetve égisze alatt sikerült életre
hívni.

– Elismerések, díjak?

– A munkáimat, a fotókat mindig fontosabbnak tartottam minden elismerésnél. Számomra az a fontos, hogy bekerüljenek a köztudatba. Azonban nem tagadhatom, hogy mint minden embernek, nekem is jól esnek az elismerések, de nem ezeket tartom meghatározóknak. Egy fotó nem attól kiváló, maradandó, hogy díjazták, hanem a gondolatisága, az üzenete révén. Az külön örömöt jelentett és megtiszteltetést, amikor a munkásságomat ismerték el, díjazták, hiszen ez erőt adott a továbblépéshez. Vagyis visszajelzést, hogy érdemes alkotni.

– Terveid?

– Nincsenek különösebb terveim. Erről mindig egy régi kedves ismerősöm, Zerkula János bácsi, gyimesközéploki zenész szavai jutnak eszembe. Őt is megkérdezték, hogy milyen tervei vannak, amire tömören azt válaszolta: Kérem, én nem vagyok miniszter! Az egyszerű falusi ember, a föld emberének egyenes, frappáns megnyilatkozása. Nos, a tervekre visszatérve, azokat maga az élet hordozza, a mindennapjaink.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.”  

Makkai János

Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.

aradi 13

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. 

Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét, és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.

Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok.

Barabás Miklós születésének 200. évfordulója alkalmából, feltehetően a február 10-i dátumhoz ragaszkodva nyitották meg 2010. február 11-én, a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett emlékkiállítást, és hosszan sorolhatnám még a magyarországi és erdélyi sajtóban megjelent írásokat, amelyek makacsul a február 10-i dátumot emlegetve emlékeztek meg a 200. évfordulón. A cifrább évfordulós megemlékezéseket lásd a világhálón.

Az Electro Sistem egyike Nagybánya prosperáló ipari vállalatainak, része annak az újkori kibontakozásnak, melynek ösvényét magáncégek sokasága szélesbítette forgalmas országúttá. Létrehozása és fellendítése Blaskó István nevéhez fűződik, aki kiváló üzleti érzékkel és szakmai tudással teremtette meg, építette ki kapcsolatait országon belül és nemzetközi viszonylatban is.

Suba László - A tűzzománcról néhány sorban

A modern művészet korában a művészek új kifejezési formákat keresnek. Így a tűzzománc a képzőművészetben is helyet kapott. Különböző anyagok hozzáadásával lehet gazdagítani a zománc felületét, ami például lehet fényes vagy matt is. A munkák méretei is nagyobbak, ehhez még társulhat fából készített ráma, vagy széles deszkalap. A kép tárgyát lehet dekoratívan vagy festőien kezelni.

abodi nagy béla, a jövő fénye

Nemcsak a könyveknek, hanem a fontos leveleknek is megvan a történetük. Az itt következőnek ráadásul egészen sajátosan a történelem (egyesületi és köztörténeti) szabta meg az egyedi históriáját. Fönnmaradását pedig a másodlagos fölhasználó rácsodálkozásának köszönheti.

Ha visszagondolok az ókori népek művészetére, akkor az egyiptomiak is azok között vannak, akik művészetükben felhasználják a növényzetet. A templomok oszlopait is növényi kötegek kőben való megfaragásával hozták létre, az oszlopfők pálmát, lótuszt, papiruszt ábrázoltak. A sírokban talált falfestményeken és domborműveken különböző növények láthatók. Az ok természetesen kézenfekvő. A nagy civilizációkat a gazdag növényzet és a gabonafélék termesztése tartotta fenn.

sipos lászló

Ahogy beléptem a művész és a művek raktárába, megpillantottam a Vörös kakast. Megtudtam, hogy nemcsak rám volt hatással, hanem Németh Júliára is, aki habár jó ismerője a Sipos-életműnek, fontosnak találta kiemelni a többi alkotás közül: „Van ezen a kiállításon egy olyan munka, ami akarva-akaratlan megállásra késztet. Ez pedig Sipos László vörösbe foglalt kakasa. A sokadik. Ami a művészre jellemző szarkasztikus humorral most éppen a Hódolat ellenségeimnek címet viseli. Az ellenség fullánkjait nem semlegesíti, de szól az idő múlásáról, csonkig égő gyertyákról, igazhitűségről, az igazi művészet erejéről. ”1

Szeptember 19. és 23. között rendezték meg Szilágy megye közigazgatási központjában, Zilahon az immár hagyományossá vált Szilágysági Magyar Napokat a Szilágyság Kulturális Egyesület, a Szilágy Társaság és az RMDSZ közös szervezésében.

bauhaus iskola

Eljött az ideje annak, hogy elméletileg is megalapozzák az új művészetet, valamint annak is, hogy szerves kapcsolat alakuljon ki az ipar és művészet között. Ezt a feladatot vállalta fel a németországi Bauhaus-iskola, amely Weimarban indult 1919-ben, Dessauban folytatódott és végül az Amerikai Egyesült Államokban kötött ki, mert a fasiszta rendszer bezáratta. Tanárai különböző nemzetiségűek voltak, így két magyar is akadt közöttük. Feladatuknak tekintették a művészeti kifejezőeszközök elméleti és gyakorlati kidolgozását és az ipari formatervezést is. 

 Aba-Novák Vilmos

A Csíki Székely Múzeum az erdélyi múzeumi szcéna fontos szereplőjeként idén is folytatja rangos kiállításainak sorát. 2018-ban, Nagy Imre születésének 125. évfordulójára hangolva újra nagyszabású kiállítással jelentkezett, ugyanis május 17-én nyílt meg a Klasszikus mesterek nyomában – Aba-Novák Vilmos, Nagy Imre és művészbarátaik című tárlat.

Horváth Gyöngyvér

Horváth Gyöngyvér grafikus negyven éve van a pályán, de még rengeteget szeretne tanulni. A belülről jövő, igazán jó alkotásokhoz elengedhetetlennek tartja a szellemi frissességet és a fizikai erőnlétet. Február 9-én ünnepelte 66. születésnapját – de nem szűk családi körben, hanem barátai, ismerősei, alkotótársai, a kolozsvári művészetkedvelők társaságában, a jeles nap apropóján ugyanis 66 munkáját állította ki a Művészeti Múzeum földszinti termeiben. Ennek apropóján beszélgettünk a művésszel.