„A képeimet mindig fontosabbnak tartottam minden elismerésnél”

Fényképeivel az eltelt több mint két évtized során gyakorta találkozhattunk a nyomtatott sajtó számos kiadványában, kiállításokon, tárlatokon. Összességükben alkotásai magáról az életről szólnak – hétköznapjainkról, ünnepeinkről. És mindenen túl magáról az emberről. Ma is elevenen él emlékeimben a kilencvenes évek elején rendezett kiállítása, amelyen a moldvai csángók mindennapjait hozta emberközelbe. De hogyan is indult, miként is kezdődött pályája, nos erről faggattuk Ádám Gyulát.

– Mikor is kerültél kapcsolatba a fényképezéssel?

– A marosvásárhelyi művészeti gimnázium grafika szakán. Ott tanultam meg igazából a mesterséget is.

– Az első fotóid milyen témavilágot öleltek fel?

– Számomra már a kezdetekben az értékmentés volt a legfontosabb. Nos, ez nagyon széles pászmát határol, ide tartoznak a tárgyak, a művészi és a népi világ (ezen belül a táncház mozgalom). Nem sikerült bejutnom a képzőművészeti főiskolára, így hát gondoltam egyet, és nyakamba vettem úgymond a világot. A főiskolai évek helyett kaptam egy másik, sokkal csodálatosabb világot és főként a szabadságot. Barátommal, Barabás Zsolttal, a sepsiszentgyörgyi színház fotográfusával jártuk a falvakat Felcsíktól Moldováig. Az első fotók dokumentumszerűek voltak, ám hamarosan ráébredtem, hogy ez kevés, hiszen nem tesz semmit hozzá a száraz valósághoz, ezért feltöltöttem az alkotásokat a saját érzéseimmel. Így a fotók már teljesekké váltak, üzenetet hordoztak.

– Mikor volt az első kiállításod?

– El kell mondanom, hogy a múlt rendszer nem nézte jó szemmel azt, amit dolgoztam. A munkám tehát amolyan titoknak, tabunak számított, nem voltam tagja egyetlen fotóklubnak sem, nem tudták rólam, hogy fotózok, nem vettem részt kiállításokon, pályázatokon. Eltökélten jártam a magam útját, tettem a dolgom, szóval azt a munkát végeztem, amelyet szeretek. Nem is volt célom a jelentkezés, a megmérettetés. A már említett Barabás Zsolttal jártuk a fotózás rögös útjait. Aztán a rendszerváltást követően, 1990-ben Csíkszeredában, a Virág utcai galériában megrendeztük az első közös kiállításunkat. Meglepetést jelentett a javából, hiszen a látogatók egy mély, őszinte, emberi anyaggal szembesültek. Úttörőknek számítottunk a moldvai csángók mindennapjait bemutató képsorainkkal, amelyek úgymond – a születéstől a halálig – mindent felöleltek az életükből. Ez olyan üzenetnek számított, amelyet azelőtt nem láthattak, nem érezhettek az emberek. Ennek a kiállításnak az anyaga hosszú utat járt be, eljutott például Budapestre, Helsinkibe, Párizsba, Genfbe az ENSZ-palotába és Brüsszelbe az Európai Parlamentbe.

– A továbbiakban is együtt dolgoztatok?

– A kilencvenes évek derekán szétváltak útjaink. Jómagam a Hargita Megyei Alkotások Házához kerültem, bővültek a lehetőségeim, kiszélesedett a tematikai világom, újabb helyszínekkel gazdagodtam a Székelyföldön és a Gyimesekben is.

– Milyen elgondolások alapján választottad meg a témaköröket?

– Mindig került valamilyen ürügy, például valamelyik faluban volt egy esemény. No, ennek kapcsán nem csak maga a látvány, az esemény volt a meghatározó, hanem az is, hogy benéztem a „színfalak” mögé. Egy fotót soha sem a cím alapján kell megítélni, hanem hogy milyen üzenetet hordoz, továbbít. Ezért nem adtam soha címet a fotóimnak.

– Mit szeretsz a legszívesebben fényképezni?

– Az embert a maga környezetében – örömeivel, bánataival, gondjaival, sikereivel együtt.

– Mikor tértél át a fekete-fehér technikáról a színesre?

– Minden technikát párhuzamosan műveltem. Ez valahogy úgy van, mint a festők esetében, amikor el szeretnének készíteni egy munkát, nos akkor döntik el, hogy milyen technikát fognak alkalmazni. Tehát nem beszélhetek éles elhatárolódásról, mindig a cél határozza meg az alkalmazott technikát. Az a fontos, hogy maradandó alkotás szülessen.

– Az eltelt évek során számos tábor szervezésében vettél részt.

– Úgy éreztem, hogy másokkal is meg kell osztanom azt az utat, amit bejártam, azt a munkát, amit elvégeztem. Ezért több mint huszonhét tábort szerveztem Erdély területén, a Székelyföldön kívül Nagyszebenben és Medgyesen is. Természetesen ezeket a táborokat a Hargita Megyei Kulturális Központ segítségével, támogatásával, illetve égisze alatt sikerült életre
hívni.

– Elismerések, díjak?

– A munkáimat, a fotókat mindig fontosabbnak tartottam minden elismerésnél. Számomra az a fontos, hogy bekerüljenek a köztudatba. Azonban nem tagadhatom, hogy mint minden embernek, nekem is jól esnek az elismerések, de nem ezeket tartom meghatározóknak. Egy fotó nem attól kiváló, maradandó, hogy díjazták, hanem a gondolatisága, az üzenete révén. Az külön örömöt jelentett és megtiszteltetést, amikor a munkásságomat ismerték el, díjazták, hiszen ez erőt adott a továbblépéshez. Vagyis visszajelzést, hogy érdemes alkotni.

– Terveid?

– Nincsenek különösebb terveim. Erről mindig egy régi kedves ismerősöm, Zerkula János bácsi, gyimesközéploki zenész szavai jutnak eszembe. Őt is megkérdezték, hogy milyen tervei vannak, amire tömören azt válaszolta: Kérem, én nem vagyok miniszter! Az egyszerű falusi ember, a föld emberének egyenes, frappáns megnyilatkozása. Nos, a tervekre visszatérve, azokat maga az élet hordozza, a mindennapjaink.