Két vendéget vártunk, hárman is bekapcsolódtak a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban zajló beszélgető sorozatunk első „balkáni kiadásába”, melynek legfőbb célja talán az volt, hogy egy nem túl távoli, mifelénk mégis alig ismert országot mutassunk be közönségünknek, rádiós hallgatóinknak és a kedves olvasóknak. Jártak-e színházba az illírek Apollóniában? Mi köze van Teréz anyának Antigonéhoz? Készül-e kultúr-tokány a „betongombából”? Eszik-e vagy isszák a Szkander béget Tiranában? Furcsa kérdésekre kerestünk tartalmas válaszokat Csűrös Réka műfordítóval és Pánczél Szilamér kutató régész-történésszel, akikhez mintegy meglepetés gyanánt a közönség soraiból Vadas László színházi rendező csatlakozott.
Laczkó Vass Róbert: Az aromán és román nyelvi párhuzamokon álmélkodva nem lehet megkerülni azt a kérdést, amely a nemzeti dogmává csontosodott dákoromán kontinuitás-elmélettel szembehelyezkedő albán-román nyelvrokonság tárgykörében felmerül: nevezetesen azt, hogy az erőteljes albán nyelvi hatás a románság őshazáját valahol az albán őshaza környékén sejteti. Tudományos munkák egész sora mutat rá, hogy az albán nyelvi hatás épp a Dunától északra fekvő területeken jelentkezik a legerősebben, ennek pedig logikus magyarázata van. Mi az igazság, nem tudjuk eldönteni, az viszont tapasztalható, hogy a történelem- és mítoszgyártás Albániában is hasonló módon történik, akárcsak nálunk.
Pánczél Szilamér: Valóban sok párhuzamot lehet vonni az albán és a román történelmi tudat alakulása között. Kis túlzással élve: meglehetősen amnéziás az albán történelem is. Egyrészt van a hőskor, az „illírek kora”: mindent az illírek csináltak, függetlenül attól, hogy esetleg mégis a görögök vagy a rómaiak voltak. Az albánok nyilván az illírek egyenes ági leszármazottai, áttételesen tehát ők azok, akik még a görög kolonizáció előtti kultúrát, nyelvet, civilizációt átmentették a 20-21. századba! Gyakorlatilag a Kr. előtti 6-7. századot kinyújtják egészen a Római Birodalom bukásáig, aztán következik a nagy identitásbeli csend, majd jön Szkander bég, azaz Kasztrióta György, a nagy nemzeti hős. A magyarokat szeretik, mert Hunyadi János, a nagy törökverő szegről-végről barátságban állt a hős Szkander béggel, a keresztény albánok és magyarok tehát együtt küzdöttek a pogány török ellen.
Csűrös Réka: Kasztrióta György olyannyira beleivódott az albán köztudatba, hogy bárhová megy az ember, folyton beléje botlik. Vehetsz például egy Szkander bég–butikban Szkander bég márkájú rágógumit, amelyért Szkander bég feliratú bankjeggyel fizetsz, utána pedig bemehetsz a Szkander bégről nevezett kocsmába Szkander béget konyakozni. Bizonyos idő után megszokod, már föl sem tűnik az egész. Annál inkább meglepődsz, amikor gyanútlanul sétálgatsz a kecskék közt Szkander bég vára körül – ez a citadella volt Kasztrióta György főhadiszállása Kruja városában, ám ahogyan ma kinéz, inkább egy filmes díszletre emlékeztet, és Enver Hodzsa lányának, az építész Pranvera Hodzsának az ízlését dicséri –, s egy talpalatnyi téren egyszer csak felfigyelsz egy kis márványtáblára, melyen ez áll: Sheshi Janosh Huniadi, azaz Hunyadi János-tér...
PSz. Kasztrióta György halálával aztán beáll a második nagy identitásbeli csend, és máris a 20. század elején vagyunk, amikor az albánok kivívták a függetlenségüket. Nyolcszáz éves török befolyás és oszmán fennhatóság valahogy elhanyagolható a számukra. Folyamatosan küzdöttek a török ellen, mégis úgy alakult, hogy az Oszmán Birodalom úgy negyven nagyviezíre albán származású volt.
LVR: Felküzdötték magukat a ranglétrán?
PSz: Pontosan. Az albán hegyvidék rengeteg zsoldost adott az oszmán hadseregnek. Albánia az utolsó állam volt, amely 1912-ben kivívva függetlenségét, kivált az Oszmán Birodalomból. Ma sem teljesen egyértelmű, tulajdonképpen kik akartak kiválni és miért? Nagyjából tehát ez a három központi témája van az albán történelmi tudatnak: az illírek, a Szkander bég köré épített mítoszok és a nemzeti ébredés korszaka. Magával a 20. századdal meglehetősen ambivalens a viszonyuk. Az egyetlen albán királyt, Zogut szeretik is meg nem is, ugyanígy vannak a diktátorukkal, Enver Hodzsával, a jelenükből pedig nagyon ki vannak ábrándulva. Sok albán értelmiségivel, köztük fiatalokkal és történészekkel beszélgettem, akik bizonyos értelemben „visszasírják” Enver Hodzsa rendszerét, mert jelenleg nem látnak semmilyen perspektívát abban, amerre és ahogyan halad az ország. Évek óta visszajárok Albániába, sok időt eltöltöttem ott, de az albán szókincsem nagyjából 30 szónál megrekedt – ezek többnyire a románban és a törökben is megtalálhatók –, a kétkezi munkásainkkal így nem nagyon tudok társalogni, pedig az ő véleményük is érdekes lenne.
LVR: A régészeti feltárások nyilván komoly fizikai munkát is igényelnek, amilyen például a kubikolás. Kik és miféle emberek tulajdonképpen a te kétkezi munkásaid?
PSz: Az apollóniai lelőhely egy falu, Pojani szomszédságában van, többnyire onnan igyekszünk munkásokat alkalmazni. Ezzel egyrészt munkalehetőséget biztosítunk főként a fiataloknak, másrészt elérjük, hogy ők is a magukénak érezzék a lelőhelyet. Olyan az egész, mint egy kisipari vállalkozás: ha nagyobb objektumot tárunk fel, 80-100 ember is dolgozik az ásatáson. Van, akinek nagy a munkabírása, és a csákányozásban remekel, mások inkább a finommunkára alkalmasak. Ezek mindannyian férfiak, mivel a közösség patriarchális mentalitású. Nőket jellemzően csak ház körüli munkában, kerámia-mosásnál foglalkoztathatunk. Francia csapat is dolgozik a terepen, ők is velük állnak munkaviszonyban. Az évek során egyfajta barátság alakult ki köztünk, s bár mi nem beszélünk albánul, ők pedig nem beszélnek angolul, adott esetben közösen törjük az olasz nyelvet. Az egyik, nagyon hallgatag hölgy, aki a konyhán segédkezik, diplomás közgazdász, de megszűnt a munkahelye. Egy másik munkásunk mezőgazdász mérnök, de felszámolták a farmot, ahol dolgozott, most földműves. Mindenki elégedett: ők a mellékkeresettel, mi pedig az olcsóbb, de jól képzett munkaerővel: máshol nem tudnánk ennyi embert foglalkoztatni a költségvetésünkből.
LVR: Mit keres a Német Régészeti Intézet – amelynek a munkatársa vagy – éppen Albániában? Nincsenek izgalmasabb terepek másutt?
PSz: Albániában a görög és római lelőhelyek feltárása hézagos volt, ráadásul az Adria partján kevés az Apollóniához mérhető lelőhely. A színház, amelyet most feltárunk, 15 ezer férőhelyes építmény – egy olyan országban, ahol viszonylag kis költségvetéssel hatalmas volumenű feltáró munkát lehet végezni évekig! Lassan egy évtizede járunk oda, és hátravan még a publikáció. Nem éppen a nulláról indulunk a kutatással, de a sok partikularitás különlegessé teszi a lelőhelyet: Apollóniában például olyan virágdíszeket, rozettákat alkalmaztak az építményeknél, amilyenek Dél-Itáliában sehol nincsenek. Az ókorban az a csodálatos, hogy például a rómaiak létrehozták és az egész Mediterráneumban elterjesztették ugyanazt a kultúrát, ugyanazt a civilizációt. Dél-Itáliától Kis-Ázsiáig hasonló izgalmakra lehet számítani egy-egy feltárásnál, de mindenhol jelentkeznek a még izgalmasabb partikularitások.
LVR: Apropó: jártak az illírek színházba Apollóniában?
PSz: Valószínűleg igen. Úgy néz ki, hogy ezt a színházat használták a népgyűlések megszervezésére is. Minden görög polisznak megvolt a maga „kormánya”, de a korabeli „parlament”, vagyis a társadalom legfelsőbb fóruma a népgyűlés lehetett. Minden polgárnak kötelessége volt ezen részt venni, joga pedig ahhoz, hogy ingyenes színházi előadásokat látogasson, amelyeket felajánlás alapján egy-egy gazdag mecénás finanszírozott a város javára. Az illírek tehát nemcsak színházba jártak, hanem ott szavazták meg például a város fontosabb törvényeit is!
LVR: Nyilván adódik a kérdés: az illírek nemes hagyományát ápolják-e vajon a mai albánok? Járnak-e színházba ugyanúgy, mint vállalt őseik? Egyáltalán: milyen manapság az albán színházi élet?
Vadas László: Egyértelműen pozitív benyomásaim vannak a náluk tapasztaltakról! Sok előadásukat láttam, és minden alkalommal feltűnt, hogy itt kizárólag jó színészek születnek. Meg is kértem a tiranai egyetem rektorát, árulja el nekem a titkot, honnan ennyi nagyszerűen képzett ember? Vállat vont: annyi van, amennyi. Kérdem: hány színészképző működik? Azt mondja: egy. És hány férőhellyel? Tízzel. Plusz-mínusz? Nincs olyan, egyszerűen tíz embert vesznek föl évente, és kész. Akkor megvilágosodtam: itt valóban komoly a szelekció! Albániában él három millió albán, a környező országokban még legalább annyi, a diaszpóráról ne is beszéljünk – és összesen tíz képzett albán színész évente. Ha összevetjük a számokat, minden érthetővé válik. A színház intézményéhez való hozzáállásukról is van egy történetem. Fieriben tudtam meg, hogy porig égett Elbasani városi színháza, a Skampa. Találkoztam az igazgatójával, egy Adonisz nevűvel, nem volt annyira elkeseredve. Kérdeztem: mit kezd a kialakult helyzettel? Felépítik újra, hangzott a válasz. Egy év múlva már az újjáépített Skampa Színházba voltunk hivatalosak! És hogy magyar vonatkozása is legyen a dolognak: Elbasaniban találkoztam egy nagyon idős színésznővel, ő volt az albán színjátszás egyik nagyasszonya, engem keresett. Valahogy elterjedt, hogy én vagyok a magyar rendező, aki a román társulattal érkezett. Könnyes szemekkel szorongatta a kezemet, én pedig boldog voltam, hogy annyira meghatotta az előadás, hagytam, hadd szorongasson még egy kicsit. Váratlanul, rossz olaszsággal kérdezte meg tőlem, hogy magyar vagyok-e? Mert ő szintén magyar, Ilonának hívják, Szarajevóban született magyar szülőktől, aztán az édesapja korai halálát követően az édesanyja egy albánhoz ment feleségül, így kötöttek ki végül Albániában.
LVR: Elbasaniba vagy Apollóniába viszont egyaránt el kell jutni valahogy. Úgy tudom, hogy Albániában kissé kalandos a közúti forgalom. Hogyan barátkoztatok meg az ottani közlekedési szokásokkal?
PSz: Amikor Apollóniában ásni kezdtünk, még nem vezettem autót, hiába volt már jogosítványom. Azóta viszont sokat fejlődtem: éppúgy boldogulok, mint az albánok. Ez azt jelenti, hogy vannak ugyan közúti jelzések és közlekedési szabályok, de minden tájékoztatási jellegű, nem nagyon kell betartani semmit. Erre akkor döbbentem rá, amikor Fieriben, a legforgalmasabb csomópontnál be szerettem volna hajtani a körforgalomba. Csakhogy minden oldalról stop-tábla van kihelyezve, az egészséges reflex pedig az, hogy ilyenkor megállsz. Figyeltem, hogy kinek lesz itt elsőbbsége. Kiderült, hogy mindig a bátrabbnak. Érdekes adalék, hogy 1996 előtt magánszemélyek nem birtokolhattak autót Albániában. Zajlott közben egy piramisjáték az országban – akár az egykori Caritas nevű Kolozsváron –, ami végül népfelkelésbe torkollott. Némelyek polgárháborút emlegetnek, de tény, hogy ez volt Albániában az összeomlás ideje, s végül ekkor liberalizálták az autópiacot is. Az albán sofőrök elsöprő többsége csak ezután tanult meg vezetni, lehetőségeikhez mérten tehát igyekeztek masszív autókat vásárolni, érthető okokból. Tíz esztendővel ezelőtt még tele volt az ország Mercedesekkel, az ugyanis jó német autó, függetlenül attól, hogy hány éves. Ma már nagyon sokszínű és rendkívül hangos az albán forgalom. Folyamatosan szólnak a dudák mindenütt. Ha valaki előzni akar, nem diszkrét pillogással jelzi, hanem dudál egyet, majd rálép a gázra.
LVR: Albánia remete-diktatúra volt Enver Hodzsa idején. Honnan tudták az albánok, hogy a német autó az igazi?
PSz: A német mítosz a 20. század elejéről származik. A német márkák mindig jók, ezt így tudják szerte Délkelet-Európában. Éppen ezért gyakran előfordul, hogy az albán cégek német vagy németes neveket vesznek fel, hiszen ami német, az garanciát és minőséget is jelent egyben.
LVR: Nem tudom, lehet-e fokmérője egy ország gazdasági állapotának az autópályák hossza, de mégis érdekelne, hány kilométer autópályát sikerült építeniük, amióta Albániában is demokratizálódott a rendszer, és kitört a kapitalizmus?
VL: Arányaiban sokkal többet, mint amennyit nekünk Romániában. Az egyik pálya észak-dél irányban átszeli az egész országot. Egy másikat épp most épített nekik a Bechtel nevű cég, ez egészen Koszovóig halad. Igaz: Albániában az emberek vígan bicikliznek az autópályán, átsétálnak, ha úgy van dolguk, de azt is meg kell szokni, hogy szekereket kerülgetsz. Gyakran körforgalomba torkollik a pálya, rövid ideig országúton haladsz, aztán megint folytatódik.
LVR: Apropó Koszovó: hiszen az is albán állam...
VL: És ott is van már autópálya. Nagyon szép kis ország, ahol mindenképpen kisebbségi szerb ortodox, és minden albán többségi muzulmán. Ezzel együtt Pristinában az óvár mellett, egy mecset szomszédságában épül a Teréz anya-templom. A koszovói albánok ugyanúgy vannak Albániával, mint mi vagyunk Magyarországgal, és ez fordítva is igaz: Albániából kissé lenézik őket, amiért régiesen, archaizálva beszélik a nyelvet, hiszen ők ezt őrizték és örökítették nemzedékeken át. Nagyon emberségesek tudnak lenni, meglátszik rajtuk, mit jelent, hogy különféle kulturális hatások érik őket. Román társulattal jártam Koszovóban is, akkor történt, hogy az egyik munkatársunk a maga módján barátkozni próbált velük, és kért, fordítsam le, amit mondani szeretne, mégpedig azt, hogy ő nagyon szereti az albánokat, de egyáltalán nem szereti a szerbeket. Ezt történetesen olyasvalakinek mondta, aki a Koszovói Felszabadító Hadsereg, a hírhedt UÇK vezető tisztséget viselő veteránja volt, civilben forgatókönyv-író: Szarajevóban díjat is nyert, ám nem vehette föl, mert akkoriban Koszovó a szerbek által lezárt terület volt. Megkérdezte a mi barátkozós hangulatú munkatársunktól, hogy beszél-e szerbül. Természetesen nem, jött a válasz. Hát lakott-e köztük legalább? Nyilván azt sem. Az UÇK-veterán, aki túlélt egy-két interetnikus frontot, viszont Belgrádban végezte az egyetemet, ismeri a szerbeket, a kultúrájukat, és bár ellenük harcolt, mégis szereti őket, legfeljebb a mentalitásukkal van baja. Nagyszerű megfogalmazása volt a két együtt élő nemzet közti különbségeknek. Sokkal megrendítőbb annak a jó nevű koszovói színésznőnek az esete, akinek a családtagjait a hírhedt podujevói mészárlásban végezték ki a koszovói háború idején, ennek ellenére nyoma sem volt benne a rosszindulatnak, inkább abban bízott, hogy ezután minden másképp lesz. Egy harmadik történetben a színházigazgatónak kellett menekülnie, mert rágyújtották a házát. Ezeket a történeteket hallgatva rádöbben az ember, mikor és hogyan kezdett tarthatatlanná válni a helyzet; az ő esetükben akkor, amikor a szerb hatóságok már a családi megélhetést veszélyeztették azzal, hogy kirakták őket az állásukból, vagy nem adtak nekik munkavállalási engedélyt. Az agressziót végül az váltotta ki, amikor már az otthonokba törtek be, felforgattak és lábbal tiportak mindent, vagy megvertek valakit a családi házban. A család ugyanis szent és sérthetetlen dolog az albánoknál mind a mai napig.
LVR: Ha vetünk egy pillantást a Balkán-félsziget etnikai térképére, azonnal szembetűnik, hogy Albánia, leszámítva a Földközi-tengert, gyakorlatilag önmagával határos. A szomszédos államokban mindenütt jelentős számú, egyre gyarapodó albán kisebbséget találunk. Koszovó mint második albán állam jött létre a közelmúltban. Foglalkoznak az albán emberek Nagy-Albánia gondolatával?
PSz: Van egy kedves, fiatal kollégánk, aki nagyon szeret egy sör mellett nemzetstratégiai kérdéseket megvitatni. Ő magyarázta nekem, hogy a Nagy-Albánia 19. századi gondolatával ma már nemigen tudnak mit kezdeni, inkább egy etnikai Albániát szeretnének, ami annyit jelent, hogy csak olyan területeket szeretnének megszerezni, ahol homogén albán közösségek élnek. Ilyen Például Nyugat-Macedónia, Dél-Montenegró vagy éppen Koszovó, bár ez utóbbi most vívta ki a függetlenségét, szeretne nyilván a maga ura lenni. Szintén kemény dió lenne a görögországi Epirusz tartomány északi része, hiszen az ottani albán közösségek asszimilációja nagyon erős volt, így erről eleve kénytelenek lennének lemondani. A görögök egyébként el sem ismerik az albán kisebbség létezését, ám ha megnézed az észak-epiruszi családneveket, rendkívül sok köztük az albán. Az Albániához csatolt területek miatt Görögország és Albánia között hivatalosan sosem született béke, fegyverszüneti állapotot tartanak fenn több, mint száz éve. Hatalmas albán közösség él továbbá Olaszországban, főleg Dél-Olaszországban, ahová az 1700-as évektől kezdve nagyon erős volt az emigráció, főleg a katolikus albánok részéről. Ma több, mint egymillió albán él Olaszországban. A velem dolgozó fiatalabb kollégák szinte mindegyike beszél olaszul, mivel számukra az olasz a kultúrnyelv. Olaszország a nagytestvér, mivel az olaszok értik meg igazán az albán lelkületet. Ha bókolni akarunk az albánoknak, csak annyit kell mondanunk, hogy az albán nyelv nagyon hasonlít az olaszhoz.
LVR: Utazóként ma mennyire érzékelhető, hogy nem is olyan régen, Enver Hodzsa idején az albánok még tökéletes elszigeteltségben éltek a külvilágtól?
CsR: Ma már nem igazán, de aki diktatúrában nőtt fel – sokan vagyunk ezzel így –, az előbb-utóbb érzékeli az apróbb jeleket. Ismerős például az, ha reggel, ébredéskor nincs villanyáram a lakásban: a rendszer változott, az áramkiesések megmaradtak, a házigazdáink nem háborogtak emiatt. Látszott, hogy hozzá vannak szokva a jelenséghez, és nem nagyon gátolja az életvitelüket. Képzeljük el ugyanezt Ausztriában, országos botrány lenne belőle.
(Folytatjuk)
