Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A kalotaszegi alkotótábor

Egy művészeti album margójára

Kétnyelvű művészeti albumot jelentetett meg a Caiete Silvane zilahi könyvkiadó a Zsoboki képzőművészeti alkotótábor húsz éves jubileuma alkalmából. A kiadvány (Képzőművészet Zsobokon. A kalotaszegi alkotótábor | Artă plastică la Jebucu. Tabăra de creaţie din Ţara Călatei. Caiete Silvane kiadó, Zilah, 2015) a Zilahi Megyei Történelmi és Művészeti Múzeum által folytatott Szilágy megyei képzőművészet című kutatási program egyik idei eredménye, és a kalotaszegi tábornak – az itt kialakult művészeti gyűjteménynek – bemutatását tűzte ki célul. A kötet szakmai koordinátora, Szabó Attila által kiválasztott több mint százhúsz reprodukció és Banner Zoltán művészettörténész-műkritikusnak a kötetben közölt elemző szövege (Banner Zoltán Kalotaszegi reneszánsz?) mutatja be a zsoboki alkotótábori gyűjteményt. A húsz év alatt itt megforduló több mint százharminc erdélyi, anyaországi és külföldi magyar képzőművész alkotásaiból ugyanis csaknem hétszáz példányból álló kollekció keletkezett. A társ-szerző Essig Kacsó Klára képzőművész, rajztanár a tábor kialakulásának történetét (Essig Kacsó Klára A zsoboki kalotaszegi képzőművészeti alkotótábor) ismerteti a könyvben, valamint a húsz év alatt itt megforduló előadók sorát, akik ismert személyiségei közművelődési- és közéletünknek.




Balázs Imre, Faluvég, 70x50. 1998. akvarell

Egy művészeti album kereteit lehetetlen bizonyos határokon túl feszíteni. Mint minden nagyobb szabású jelenséggel foglalkozó kiadvány, könyvünk is csak részlegesen mutatja be a kutatás eredményeit. De mint album, a reprezentatív alkotók és alkotások sorával hiteles képet ad a kutatás tárgyát képező gyűjteményről. Elkerülhetetlen egyfajta szubjektivitás érvényesülése ilyenkor, mégis a művészi minőség kritériuma, amely döntő jelentőségű volt a műtárgyszelekció folyamán, valamint a kiegyensúlyozott válogatás a „befutott”, az „elismerésre törő” és a „pályakezdő” alkotók arányát illetően, egyértelműen színvonalas publikációt eredményezett.

A könyv erénye, hogy két nyelven, azaz magyarul és románul szól az olvasókhoz, akik éppúgy lehetnek képzőművészek vagy a művészetkedvelő közönség, de művészettörténettel foglalkozó szakemberek és muzeológusok is. Mint ahogy a Szabó Attila által jegyzett fülszöveg is jelzi, a vizsgált gyűjteményből az album felsorakoztatja a jellegzetesebb darabokat azzal a céllal, hogy a nagyközönségnek, a szakmának és a kutatásnak egyaránt betekintést nyújtson az erdélyi művészet két évezred találkozására kiterjedő szakaszáról (1996–2015). A reprodukált alkotások némelyike „meghatározó lehet majd annak a három művészgenerációnak életművében, mely egyrészt a II. világháború után debütál, másrészt a hatvanas években indul a pályán, és végül, amely az ezredfordulón kezdi meg útját. Tulajdonképpen egyetemesség és erdélyiség, hagyomány és a mindenkori avangárd egymásnak feszülő konfliktusából született alkotások együttese ez az album.” Természetesen nem az összerdélyi magyar képzőművészet szereplőire reflektál – a zsoboki alkotótábor művészgárdája sem fedi le ezt a hatalmas földrajzi–szellemi–művészeti területet –, de Banner Zoltán elemzése világosan kijelöli a kalotaszegi alkotótábor helyét Erdély művészeti térképén és immár csaknem százéves külön művészettörténetében. Elemzésében Banner Kós Károly transzszilvanista nemzedékével indítja a sort, majd a második világháború és az azt követő politikai-művészeti helyzet sajátosságain át vezet el minket a századvég nyitásáig. Meglátása szerint „az erdélyi magyar művészet 1990-ben nyíló harmadik korszakának talán éppen a legszignifikánsabb jelensége az alkotótáborok gombamód szaporodó folyamata, s ebbe illeszkedik a Kalotaszeg alkotótábor története is. A jelenlegi táborok felsorolása kockázatos lenne, hiszen létük mindenhol (alapító)személyiség–intézmény–anyagi alap függő. Régiek szűnnek meg vagy szünetelnek, újak jönnek létre vagy régiek újjászületnek, másképpen. A folyamat azonban törvényszerű, hiszen a közép-kelet-európai művésztársadalom éppenséggel a rendszerváltozást követően szembesült igazából nemcsak a nyugati világ aktuális művészeti jelenségeivel, hanem azzal az ugyancsak Nyugaton már rég uralkodó magánnyal, egyedülléttel, kiszolgáltatottsággal, ami az alkotóemberek osztályrésze. S a társadalom közönye, anyagiassága, a hagyományos értékek, kulturális szokások kiürülése/kiürítése ellenében keresik a táborokban azt a modus vivendit, amellyel legalább az egymás problémáiról való közös gondolkodás, a művészetben a középkor óta kihalt együvé tartozás és együtt munkálkodás elégtétele révén erősíthetik a (személyes és közösségi) hivatásukba, az alkotás értelmébe vetett hitüket.”




Kádár Tibor, Lányok a Riszeg tetőn. Akrill, farost. 55x40. 2012

Banner arra a sajátosságra hívja fel a figyelmet, hogy a zsoboki alkotótábor egy nemzetstratégiai jelentőségű felfedezésnek – a népművészetet felfedező magyar szecessziónak – lép nyomába. Hisz Kalotaszeg még ma is oly gazdag ihlető forrás, hogy mai művészetünk sajátos formanyelvének alakulására is hatással lehet. Essig Klára táborszervező kezdeményezését már a kezdetekkor Banner Zoltán szakmai közreműködése kísérte, aminek következtében kikristályosodott a konkrét alkotótábori ars poetica, amely az erdélyi idegenforgalom terén felettébb népszerű Székelyföld ellenében Kalotaszeget választja ki a kapcsolatteremtés és az alkotás helyszínévé, emberi, művészi értékek örök­adójává. „Azt reméltük, hogy a kalotaszegi vizuális és szellemi élmény egyre mélyebbre hatol a lélek és a képzelet rétegeiben, s ha új stílusirányt már nem is indíthat (vége az egymást sűrűn követő huszadik századi trendfordulók idejének!), de legalább egy-egy erősebb művész-személyiség életművében formateremtő, tartós impulzusként érvényesülhet” – olvasssuk Banner értekezését. A teljesség igénye nélkül idézi meg tehát Szabó Vilmos, Botár Edit, Veress Pál, Miklós János közülünk immár örökre eltávozott művészek tevékenységét, mint a zsoboki tábor gerincét alkotó festőkét, grafikusokét, de kitér Bordy Margit, Katona György, Gonda Zoltán, Benk András, Simó Enikő, Kádár Tibor, Forró Ágnes, Gally Katalin, Novák Ildikó, Tompos Opra Ágota és Fodor N. Éva, Tóth László munkásságára is, igaz csak felemlítve mindannyiójukat. Banner szövege tehát nem alkotások elemzése, nem műkritika, sokkal inkább az alkotótábornak és Kalotaszegnek, mint szellemiséget hordozó helynek, művészeti inspirációs közegnek szerepét kereső elemzés, ilyenként inkább művelődéstörténeti irányból közelít a témához. Talán egy újabb és más jellegű kiadványban (monográfiában?) foglalhatjuk majd össze azokat a megfigyeléseket, amelyek a két évezred fordulóján jellemzik erdélyi művészetünket (akár Zsobok felől nézve).




Katona György, Zsoboki udvar. Vegyes technika, farost. 50x35. 2009

Viszont a reprodukciók rendjén feltárul egy, a tábori gyűjtemény körülbelül egyhatodát kitevő válogatás, ami már elég jól szemlélteti az itt született művek esztétikáját és magát a zsoboki szellemiséget. Minden tábornak van ugyanis egy sajátos lelkülete, egy csak rá jellemző spiritualitása, amely a művekben egyértelműen érzékelhető. Egy-két alkotással szerepelnek e sorban mind erdélyi művészetünk nagyjai, mind a középnemzedék neves képviselői is és a fiatalok. A közölt munkák sorában megtalálható olajfestmény, akrill technika, akvarell, pasztell, tusrajz és selyemre készült festmény, szobor és fafaragás, kisplasztika (kerámia), üveg, vegyes technikák, aquaforte és linómetszet.

A reprodukciók világosan láttatják, hogy jobbára a hagyományos természetközeli szemlélet az, amelyik képes valamit is kezdeni a kalotaszegi látvánnyal és a helyi vizuális/emberi/tájbeli jelleggel. De ezt szakmailag a lehető legtisztességesebben teszi, stilisztikailag sokféleképpen, őszintén és hitelesen. (lásd ugyanitt Banner képzőművészeti transzszilvanista konceptje: „természet + történelem + tanúságtétel / európai rangú mesterségbeliség”). Megtaláljuk az evidens egyéni jegyeken túl az egymáshoz jól illeszkedő posztimpresszionizmust és expresszionizmust, szürrealisztikus elemeket tartalmazó mágikus realizmust, az absztraktba hajló konstruktivizmust, egyáltalán az avangárd Erdélyre jellemző hagyatékát. De a minimalista szemlélet vagy a mitologikus kitekintés, a jellegzetes kalotaszegi motívumok kezelése rendjén fellelhető szimbolizáló hajlam, ugyanúgy mint a kompozíciós célú stilizálás mind sajátja e művészetnek.




Forró Ágnes, Farnasi csűrök. Pasztell, papír. 31x40. 1998

Húsz év alkotómunkájának leghitelesebb dokumentuma maga a hétszáz darabból álló gyűjtemény. E kiadvány ebből kínál ízelítőt (az utókornak is), amellyel legjobb szándéka szerint igyekszik Kalotaszeg és az erdélyi művészet jó hírét öregbíteni.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Hozzászólások

Nagyon tetszik az oldal!

Magam is festek a Balatonnál.

Hogyan lehet az Önök táborában résztvenni?

Új hozzászólás

További írások

Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben. 

A posztmodern kifejezéssel gyakran találkoztam olvasmányaim során, ezért elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom azt az elméletet, amely korunk képzőművészetére is vonatkozik. Hátterében olyan gondolatokat találtam, hogy a tudomány és technika nem oldotta meg az emberiség nagy gondjait. Példa erre a II. világháború, a holokauszt vagy napjaink egyik legsúlyosabb problémája, a világméretű környezetszennyezés.

A naiv művész megnevezés körül nem mindig volt, sőt, ma sincs teljes egyetértés. Van, aki inkább az autodidakta művész megnevezést tartja helyénvalónak. Sokan egyetemi végzettség nélkül jutottak a magas művészi alkotás szintjére. Nálunk is sok ilyen művész van, aki az elhivatottság érzéséből kiindulva, teljes erejével azon dolgozott, hogy kibontakoztassa tehetségét. 

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. 

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.

A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kaloka­gathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai ne­veléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.

A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.”  

Makkai János

Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.