Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A csíksomlyói Mária-kegyszobor 500 éve

Mária-tisztelet Erdélyben

Egy nagyon régi történést elevenítek fel: 431-ben II. Theodosius kelet-római császár a kis-ázsiai Efezusba egyetemes zsinatot hívott össze annak a dogmatikai szempontból korántsem lényegtelen kérdésnek az eldöntésére, hogy Szűz Mária Krisztus-szülő vagy Istenszülő volt-e? Az eredmény közismert, a zsinati atyák a nesztorianizmus álláspontja ellenében úgy döntöttek, hogy Mária „Theotokosz”, azaz Istenszülő volt.


Elhangzott Csíkszeredában a Csíki Székely Múzeumban a Mária-tisztelet Erdélyben című kiállítás megnyitóján, július 30-án.

A keresztény művészet történetében ez a zsinati döntés fordulópontot jelent, szentesítette ugyanis Mária önálló megjelenítését, immár a Krisztus életét ábrázoló képeken kívül is.

Az említett zsinat döntése után 432 és 440 között építtette fel III. Sixtus pápa Rómában a Santa Maria Maggiore / Santa Maria della Neve bazilikát, amelynek díszítésében első ízben jelentek meg a római egyház számára máig irányt mutató önálló Mária-képek, az egyházművészetben pedig ezt követően kialakult egy sor olyan jellegzetes képtípus, amely Máriát a kis Jézussal együtt ábrázolta.




A máriacelli kegyszobor másolatai a csíksomlyói (bal oldalt) és a mikházi ferences kolostorokból (18. század – 19. század eleje)

Ezeknek a régiségben tisztelt, többnyire csodás eredethez (Szent Lukács) kötött képtípusoknak a neve Hodégétria, Blachérniotissza, Glükofilusza stb. azoknak a kolostoroknak a nevéből származik, ahol e képeket eredetileg őrizték. Ilyen csodás eredetet tulajdonítottak például annak a Hodégétria-ikonnak, amelyet a legenda szerint Szent Lukács festett volna Máriáról és a kis Jézusról; amelyet a Santa Maria Maggioréban őriznek; s ez az ikon a legenda szerint már Nagy Szent Gergely (megh. 604) idejében körmenetben hordozva csodát tett, megszabadította az Örök Várost egy pusztító járványtól.

Az efezusi egyetemes zsinatot követő évszázadok során elterjedtek az ilyen Mária-ábrázolások, s mint az előbb említetthez is, közülük idővel többhöz csodálatos történések hírneve kapcsolódott.




Mária-szobor a szászsebesi ferences kolostortemplom
főoltáráról (18. század)

Az erdélyi régiség vizsgálói igen nehéz helyzetben vannak, amikor a kereszténység felvételével együtt a kétségtelenül nálunk is kivirágzott, Magyarország Patrónájának számító Mária-tiszteletnek a fennmaradt tárgyi emlékeit nyomozzák. Közismert, hogy különösen a korai időkből nagyon kevés képi ábrázolás maradt fenn, legtöbbször nem is képzőművészeti források, sokszor pedig csupán külföldi analógiák vagy esetlegesen fennmaradt töredékek alapján következtethetünk a minálunk egykor élt Mária-tiszteletre.

A későbbi időkben már megsokasodtak az ilyen emlékek, s csupán a magunk mögött hagyott sötét időket, a múlt század második felének nagy részét okolhatjuk azért, hogy a ma élő nemzedéknek nem igen lehetett része a Mária-tisztelet erdélyi jelenlétét bemutató kiállításokban. Ez a mostani kiállítás mégsem előzmény nélküli: 2010-ben a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban állítottak ki egy hasonló emlékegyüttest, s ilyen előzménynek számít a gyulafehérvári Főegyházmegye néhány éve megnyitott Egyházművészeti Múzeuma is.

Az egyetemes Mária-tisztelet emlékeit a késő középkorban és a korai újkorban többen is felmérték. Közülük itt egyetlen nevezetes magyar szerző nevét említeném csak meg: herceg Esterházy Pálról (1635–1713), Magyarország nádoráról van szó, aki kétségtelenül a katolikus megújulás jegyében 117 darab egész oldalas metszettel illusztrált valóságos atlaszt tett közzé Az egész világon levő csudalatos Boldogsagos Szüz Kepeinek rövideden föl tett eredeti címmel Nagyszombatban 1690-ben (hasonmás kiadás: Bp. 1994). Munkája Wilhelm Grumpenberg 1657-ben, Münchenben, később Ingolstadtban is megjelent Atlas Marianusát követi. A kötetben 100 kép származik a bajor kiadványból, a többit – köztük 11 magyarországi Mária-képet – a főúr szerkesztett bele, nyilván azzal a szándékkal, hogy a saját birtokain található és főleg a nyugat-magyarországi Mária-kegyhelyeket is elismertesse. Minthogy 1690-ben Erdély jogilag még protestáns fejedelmet uraló államocska volt I. Lipót császár és király hadseregének nem teljesen jogszerű megszállása alatt, nem csoda, hogy ebben a műben az Esterházy nádor számára is távoli, erdélyi vonatkozású Mária-képet nem találunk.




A csíksomlyói Mária kegyszobor (16. század)

A Mária-ábrázolások erdélyi történetét nyomozva nem is igen találunk jelentős emlékre a romanika századaiban, amikor a képzőművészet nyelvén megfogalmazott egyházi tanítást elsősorban a falképek hordozzák. Ilyenekre csupán később, a 14. századtól elterjedt, már gótikus stílust képviselő szárnyas oltárok napjainkig fennmaradt, festett és faragott darabjai között csodálkozhatunk rá. Az ok igen egyszerű: a reformáció különböző hullámai Erdély legnagyobb részén megsemmisítették a katolikus egyházi felszereléseket és berendezéseket; ilyenek valamennyire Szászföld evangélikus templomaiban, Székelyföldnek a római egyház hűségében megmaradt tömbjeiben, a vármegyék területén pedig csak elvétve, egy-egy helységben élték túl a 16. századot. Máig való fennmaradásuk pedig már egészen ritka és kivételes szerencse, legtöbbször az újításokat gátló pénztelenség, olykor pedig a közösség ájtatos ragaszkodásának a függvénye.

Így tulajdonképpen csak sejtéseink vannak a középkori hazai Mária-kegyhelyekről, amelyek biztosan léteztek, a felekezeti változások s a források nagymérvű pusztulása miatt azonban kihullottak a társadalom emlékezetéből. Egy brassói feljegyzésből az derül ki, hogy 1493-ban a város gyóntatói híveiket – nyilván bűneik mértékével arányosan – közelebbi vagy távolabbi, könnyebben elérhető és olcsóbb, vagy éppen nagyobb utazást feltételező és költségesebb zarándokhelyek, Kerc, Mariazell, Loretto, Róma és Compostela felé irányították. Szigorúan véve az első három biztosan Mária kegyhely, a negyedik, Róma is annak számít részben, s csak az utolsó nem az. A legközelebbi Mária-kegyhely a brassói polgárok számára így Kerc volt, amelynek templomát a Havi Boldogasszony, azaz éppen a római Santa Maria Maggiore titulusára szentelték. Csak sejtéseink vannak arról, hogy milyen lehetett a Mária-tisztelet Gyulafehérváron, ahol a főoltár már a 13. századtól kezdve Mária-oltár volt, s később, 1512-ben például a kápolnát alapító Lászai/Lázói János kanonokot is a Madonna előtt térdelve jelenítette meg a szobrász. Bizonyosak lehetünk abban is, hogy Marosvásárhely ferences kolostorába, ahová a Küküllő-mente legjelentősebb birtokosait, köztük a Bethleneket, a Barlabássiakat, az Apaffiakat temették, szintén jelentős kegyhely lehetett, s valószínűnek látszik az is, hogy az 1400-as pápai engedélyben megjelölt Gyümölcsoltó Boldogasszony-ünnep éppen az ottani templom búcsúja lehetett.




A csíksomlyói Mária kegyszobor (16. század)

A mi szempontunkból legjelentősebb Mária-szobor az 1444 táján már épülő csíksomlyói, Sarlós Boldogasszony tiszteletére szentelt ferences kolostor ékessége lett. Csupán a méretei alapján állíthatjuk, hogy aprócska építmény az egykori, harmadikként emlegetett mellékoltár sem lehetett, aminek a szekrényében ez a 210 centiméteres szobor elfért. Méltatói ezt a szobrot és vele összefüggő, kisebb, Szent Katalint és Szent Borbálát ábrázoló társait a 16. század első negyedébe, második évtizedébe keltezik. S akkoriban keletkezhettek a velük kapcsolatba hozható bözödújfalusi, székelyszállási, csíkszentmártoni, csíkzsögödi, székelyzsombori/lövétei(?), csíkszentdomokosi, csíkszentkirályi szobrok is. Faragásmódjuk rokonítja ezeket az emlékeket a szászbogácsi, szászsebesi, brulyai, valamint egy jelenleg Nagyszebenben található Mária-szoborral is.

E kiállításnak szenzációs, nem várt újdonsága a nemrégiben előkerült és azonosított vágási Mária-szobor – valószínűleg egy Mária megkoronázása jelenet központi alakja lehetett. Előkerülése rendkívüli esemény, egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy templomaink lomtáraiban, de később összeállított oltárokban is még mindig hányódhatnak valamikor „kiselejtezett” közép- vagy kora újkori eredetű kincsek, amelyeket csak elhanyagolt állapotuk, unesztétikus megjelenésük ítélt méltatlan mellőzésre.

Az erdélyi katolicizmusnak új lendületet a 17. század végétől kibontakozó katolikus megújulás hozott. Ebben a lendületben kivételes súlyt kapott a Mária-tisztelet, amelyet a szerzetesrendek, az újjáalakított püspökségek, a Főkormányszék katolikus tagjai és tisztviselői, az Erdélyi Kamara hivatalnokai és az Erdélyt megszálló királyi hadsereg katonái és tisztjei is támogattak. Az elmúlt három évszázad nem viselte annyira meg a műtárgyakat sem, így jóval nagyobb változatosságot, jóval többféle képalkotó technikát sorakoztathatunk fel ebből a korból.




Mária győzedelmeskedik az eretnek felett.
Restaurált szobor a székelyudvarhelyi ferences
kolostortemplom főoltárán (18. század)

Csodás körülmények közepette tűnt fel, s gróf Kornis Zsigmond kormányzónak meg a kolozsvári jezsuitáknak köszönhetően vált híressé a szamosmikolai/kolozsvári Könnyező Szűz. De Erdélyben nagy tiszteletnek örvendett Máriapócsnak a mikolai ikonnal közel egykorú képe is. Máriazell középkori eredetű kegyképe különösen kedvelt volt például a szamosújvári örmények körében, 1974-ben közel fél tucat, a házoromzatok fülkécskéiből 1948 után begyűjtött darabot őriztek az örmény nagytemplomban.

Ebben a heterogén környezetben igen gyakori a külföldi zarándokközpontok Mária-kegyképeinek tisztelete. Az előbb már idézett Esterházy Pál féle összeállítás 1690-ben lényegében körülírta a lehetőségeket, s csak válogatunk, akárcsak a kiállítás szervezői is, amikor néhányukat felsoroljuk: a lorettói Boldogasszony, a passaui Segítő Mária, a többször emlegetett római Havas Boldogasszony képei igazolják ezeket a kapcsolatokat, amelyek másolatokban váltak hazai kegyhelyek kiemelkedő érdeklődésre számító darabjaivá.

Csak a művészettörténeti és történeti kutatások hiányaira mutatnak rá a meghatározatlan ikonográfiai eredetű, igen színvonalas alkotások, amilyenek a székelyudvarhelyi plébániatemplom és az erzsébetvárosi templom Mária-­szobrai, vagy amilyen a szászsebesi ferences templom egészen különleges Mária-szobra.

A hatalmas Mária-ikonográfiának a kiállítás is csak néhány kis részletét idézhette fel. Ismételten hangsúlyozni szeretném, hogy ennek a kiállításnak a létrejötte nagy teljesítménye az erdélyi magyar kultúrának, s az az önzetlen feltáró, nyilvántartó és restaurátori munka, ami mögötte van, minden dicséretet és tiszteletet megérdemel.

Köszönet érte!

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.