Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„Szunnyadó” gyűjtemények az újuló Bethlen-kollégiumban

A 392 éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium építő és romboló időszakokat átélt történetében tanárai, diákjai szívesen és kitartóan gyakorolták a gyűjtögetést, és múzeumokat is alapítottak.


A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium az 1900-as évek elején

Az épületegyüttes 2012-ben elkezdett, és a tervek szerint 2015-ben befejeződő teljes felújítása miatt a régi, 218. éves Természettudományi Múzeum 2013 tavaszán ideiglenesen bezárt, mert termeit a tulajdonos Erdélyi Református Egyházkerület segítségével rehabilitálják. Az új, mindössze tizenhárom éves Iskolatörténeti Múzeum anyagát 2013 tavaszán, ugyancsak a tatarozás miatt leszedték és raktározták.

A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanárai, diákjai szívesen és kitartóan gyakorolták a gyűjtögetést, és múzeumokat is alapítottak.

Jelenleg tehát mindkét múzeum „szunnyadó állapotban” található, és minden valószínűség szerint csak 2015-ben vagy 2016-ban nyílnak meg újra a nagyközönség előtt. A régi múzeumnak több esélye van a mielőbbi újranyitásra, hiszen anyaga a tárlókban letakarva maradt. Ugyancsak zárva tart 2013 óta a dokumentációs könyvtár a maga hatvanezer körüli példányt számláló könyvállományával, kézirataival, ahol az olvasóteremben vakolás közben érdekes, a múzeuméhoz hasonló historizáló díszítő festést (freskót) fedeztek fel és újítottak meg. Gordán Edina, a dokumentációs téka 31. könyvtárosa június 14-én egy könyvbemutatót követően mutatta be több érdeklődőnek az olvasóterem mennyezeti freskóját. Mint mondta, a téka várhatóan ősszel nyit újra, de a befejezetlen helyreállítási munkálatok ellenére egy-egy fontosabb kutatáshoz már tanulmányozni lehet a könyvtár köteteit.

A Természettudományi Múzeum (1796–)

Az enyedi múzeumok esetében az ötlet­adók egyben megvalósítók is. A Ritkaságoknak és természeti dolgoknak a múzeuma (Raritatum et Rerum Naturalium Museum) megalapítása a kollégium egyik nagy tudós-tanára Benkő Ferenc (1745–1816) nevéhez fűződik, aki a múzeumi munkája mellett arról is nevezetessé vált, hogy megírta az első magyar ásványtant, és a megfelelő magyar szakszókincset is megteremtette. A múzeum érdekes állományát a Parnassusi időtöltés (Hetedik darab: 1796) című érdekes könyvében részletesen leírta.


Könyvbemutató a dokumentációs könyvtárban

1848–49-ben a múzeum a rablás és a pusztítás áldozatává vált. Az újjászületés időszakában egy teremben gyűjtötték össze a maradékokat; a korábbi gyűjteménynek csak elenyésző részét lehetett felhasználni. Abban az időszakban fennállt a veszélye annak, hogy a múzeum csak szép emlék marad. A gyűjtőszellem, valamint a folytonosság igénye azonban megmaradt, és a következő évtizedekben Elekes Károly és Herepei Károly kollégiumi tudós-tanárok hosszúra nyúlt, áldozatos munkával új múzeumot teremtettek. 1884 nyarán az állat- és növénytárat Elekes Károly felügyelete alatt mai helyére, a keleti főszárny 8. számú szobájába költöztették. A régiségtárat Herepei Károly irányítása alatt a 10. számú szobában helyezték el. A herbárium valahogy a mai napig érintetlen maradt a maga csaknem ötezer példányával, amely teljes képet nyújt a valamikori Alsó-Fehér megye flórájáról. 2013-ban a Fenichel Sámuel diáktudományos munkakör tagjaként, Bakó Boglárka tizenegyedikes tanuló megírta a herbárium történetét és mai állapotát, dolgozatát a Természet Világa 144. évfolyamának 7., 2013. júliusi száma közölte.

Az 1948-as államosításkor a kommunista hatóságok megvonták a kollégium múzeum-felügyeleti jogát. A magyar feliratokat eltávolították, egyelőre úgy tűnik, az elengedhetetlen pótlásnak nem jött el az ideje. 1997-ben váratlanul, nyom nélkül eltűnt az Aepyornis nevű óriásmadár tojása, amely Madagaszkár pleisztocénjéből származott, és felbecsülhetetlen értékű, becses ritkasága volt a múzeumnak. Az ügyben eredménytelen nyomozás folyt.

Előrelépésnek számított, amikor 2012 márciusában új felirat került a múzeum első emeleti bejáratára, ahol hosszú idő óta csak román nyelven hirdették a valamikori kollégiumi intézményt. Néhai Krecsák Albert, nagyenyedi alpolgármester (1951–2014) sokat és odaadással munkálkodott az új felirat megtervezésén, valamint megalkotásán. 2012 márciusában elkészült a felirat, de valamilyen technikai nehézség miatt nem lehetett kifüggeszteni. Mintájára egy kisebb változat készült. Az új felirat latinul, románul, magyarul és angolul szól. Az iskola külső falán ma is csak az állam nyelvén írt feliratos tábla található. A tulajdonjog módosult, hiszen a két fő épület, így a főszárny is a református egyház tulajdona, a benne található múzeumi anyag egyelőre tanácsi, illetve állami tulajdonban maradt.

Az Iskolatörténeti Múzeum (2001–)

Józsa Miklós felkereste azokat az ismerősöket, barátokat, akikről tudta, hogy rendelkeznek régi iratokkal, tárgyakkal. Az újságba is feladtak egy hirdetést, ami sikeresnek bizonyult, így egyre gyűlt az anyag: régi fényképek, emlékkönyvek, értesítők, miegymás.

Az iskolamúzeum történetét Takács Ildikó a Nyugati Jelen jó tollú újságírója írta meg 2006 júniusában. Mint cikkében fogalmazott, a múzeum „megálmodója és létrehozásában oroszlánrészt felvállaló alapító tagja Józsa Miklós tanár úr volt”. Az 1990-es évek előtti nehéz időkben vetődött fel először, hogy az államosításkor elkobzott könyvtárért és természetrajzi múzeumért a kollégium kárpótlásként létesítsen egy új iskolatörténeti múzeumot. Ez az indító gondolat jó példája annak, hogyan válik a kedvezőbb időszakban kézzelfogható valósággá egy jó ötlet. Ez a pillanat 1990 után jött el, s avval kezdődött, hogy Simon János igazgató kiürítette az Ó-kollégium egyik műhelyét, méltó otthont biztosított a leendő múzeum számára. A kivitelezésben oroszlánrészt vállaltak Kónya Mária és Krizbai Jenő történelem szakos tanárok, valamint Dvorácsek Ágoston fizika tanár, akiknek sokan segítettek. Hamar kiderült, hogy az új gyűjtemény számára már a kollégiumban is akadt anyag. Nemes János néhai aligazgató ugyanis Horváth Mihály adminisztrátornak felfedte azt a rejtekhelyet, ahol régi okmányok, képek és címerek lapultak. A rajzszertárból iratok és a tanulók munkáiból három album is előkerült. Józsa Miklós felkereste azokat az ismerősöket, barátokat, akikről tudta, hogy rendelkeznek régi iratokkal, tárgyakkal. Az újságba is feladtak egy hirdetést, ami sikeresnek bizonyult, így egyre gyűlt az anyag: régi fényképek, emlékkönyvek, értesítők, miegymás. A kiállítás mottója Kányádi Sándor verse alapján így hangzott: „be kell hordanunk, hajtanunk mindent (…) semmi sem fölösleges”.


Festett mennyezetdísz a dokumentációs könyvtárban

A gyűjtés során néhány különlegeség került elő. Ilyen az 1746-ban Bod Péter által írt és szerkesztett Szentírás értelmére vezérlő magyar lexikon, amit Józsa Miklós szerint Gálfi Miklós tanár, a tanítóképző intézet egykori titkára, leányai, Gálfi Mária és Gálfi Irma (enyedi tanítónő) révén hagyott hátra az iskola számára. Az 1838-ban kiadott Zsebszótár, vagy az 1863-ból származó Ékesszólástan is a ritkaságok közé tartozik ugyanúgy, mint az 1891-ben öntött csengő is, amely sok ballagó végzős osztályt búcsúztatott el ismerősen szóló, emlékeket ébresztő hangjával. A kollégiumban a látogatók megtekinthetik a 19. század üvegvitrinekbe zárt szemléltetőeszközeit, például a Leybold optikai készletet, a gőzgép-makettet, a Spaner-féle induktort vagy az 1888-ban New-Yorkban gyártott gramofont.


Részlet az iskolamúzeum kiállításából

Nem kevésbé érdekes az a „panaszlevél”, amely az 1980-as években került elő a vakolat alól az Ó-kollégium javítása közben. A kőművesek a téglák között találták meg azt az 1928-ban írt levelet, amely ma az iskolamúzeum becses példánya. A „leletről” Székely Leila tizenegyedikes képzős tanuló írt az 1993-94-es évkönyvben. A 76. oldalon idézett régi diákszöveg így hangzik. „Óh, Te fal! (…) te tudod, hogy sorsunk hány ezer fájdalom közt telik. Te tudod, hogy esszük a keserű kenyeret, mikor van! Óh, te fal, tégy tanúbizonyságot századok múlva a mi nagy keserűségünkről, mely minket üldöz.” Mivel a levélvégi aláírásokat azonosítani lehetett, a tanítóképzős diákok az ún. iskolai értesítők alapján adatokat gyűjtöttek az aláíró diákokról. Ezek: Molnár Gábor, Lengyel Jenő, Kádár Antal, Kiss Géza, Gagyi Andor, Gagyi László. Azt is vizsgálták, mi lehetett az indítéka a keserűséggel teli levélnek. Feltételezik az értesítők adatai alapján, hogy a rendkívüli hideg következtében elrendelt tanítási szünet (1928. február 14–18) miatt történt a sajnálatos eset, hiszen az említett bentlakó diákok nagy távolságra laktak, és nem tudtak hazautazni. Így kerülhettek az internátusban az elkeseredést kiváltó helyzetbe.

Az iskolamúzeum avatója 2001. május 25-én a Bethlen-napokon volt. Ekkor mutatták be és helyezték el a múzeumban a lőrincrévei származású, Magyarországon élt tánc- és festőművész Karsai Zsigmond húsz festményből álló értékes adományát. Sajnos, akkor a begyűjtött anyag fele sem kerülhetett kiállításra, hiszen csak egy terem állt rendelkezésre. Amikor 2006-ban felújították és kibővítették a múzeumot, Xantus Gábor jóvoltából neves véndiákunk, az Afrika-kutató Sáska László orvosi műszerei is ide kerültek. Ekkor egy 19. századi kollégiumi osztálytermet is sikerült berendezni, ami nagy sikert aratott a látogatók körében. Ennek falán helyezték el azt a kollázst, amit Dr. Izsák Sámuel néhai kolozsvári orvosprofesszor, jeles Fenichel-kutató ajándékozott a kollégiumnak. Ő ugyanis 2006. július 12-én Kolozsváron a Jókai utcai lakásában a teljes írásbeli hagyatékot átadta a kollégium két képviselőjének.

Bejegyzések a vendégkönyvben

„Köszönjük a szívből jövő testvéri fogadtatást! Áprily Lajoson kívül egyre több, szorosabb szál fűz össze bennünket! A Baár-Madas Református Gimnázium tanárai, diákjai Budapestről. 2012. október 12.”

A vendégkönyv 2006-ban indította gazdag bejegyzési tárát. Eddig 342 beírás és ennél sokkal több aláírás szerepel. Az első így szól: „Büszkeséggel tölt el minket, hogy mi is ennek a híres iskolának diákjai lehetünk: Krisztina és Jocó, XII. D.” Kónya Mária történelem szakos tanár ezt jegyezte be: „A diákok érdeklődése igen nagy, különösen a nagy tanárok, a világhírű véndiákok élete, munkássága érdekli őket. Ezen kívül nemcsak erdélyi, hanem anyaországi turistacsoportok, német, holland, francia, amerikai érdeklődők is megtekintették a látnivalókat (…)” A harmadik oldalon: „(…) Felemelő, szép teljesítmény régi időket, neves neveket megörökítő szép megvalósítás! Köszönet érte minden fáradozónak! (…)” A beírásokból kiderül, hogy nagyon sok hazai és anyaországi iskola látogatta meg és értékelte a múzeum anyagát. Az iskolamúzeum kiállításának a(z ideiglenes) lebontása előtti utolsó bejegyzés a budapesti Baár-Madas Református Gimnázium tanárai és diákjai részéről származik: „Köszönjük a szívből jövő testvéri fogadtatást! Áprily Lajoson kívül egyre több, szorosabb szál fűz össze bennünket! A Baár-Madas Református Gimnázium tanárai, diákjai Budapestről. 2012. október 12.” Néhány ismert név vagy társaság, akiknek aláírása szerepel a vendégkönyvben: Pap Géza erdélyi református püspök, Dr. Szabó T. E. Attila kolozsvári származású, jelenleg Balatonfüreden élő biológus, kutató, szakíró, Sági Gábor, a Budapesti Apáczai Csere János Gimnázium volt diákja, nagykövet, Juhász Tamás kolozsvári protestáns teológiai tanár, Dr. Szőcs Gyula, a Kollégium és a keresztszülő program Budapesten élő támogatója, Vekerdy Tamás pszichológus, a Fenichel Baráti Társaság tagjai stb.


Faldísz a nagyenyedi könyvtárban

Az Áprily Lajos irodalmi kör naplójában is találtunk néhány megjegyzést: „Nagy örömmel és őszinte csodálattal találtunk rá erre az intézményre, épületekre és benne a házi múzeumra. Örülünk, hogy ilyen odaadással őrzik és ápolják Bethlen Gábor emlékét. A nyíregyházi Bethlen Gábor Általános és Szakképző Iskola, Óvoda, Alapfokú Művészetoktatási Intézmény dolgozói.”

A kollégiumban „szunnyadó múzeumok” ébredésre várnak. Az épületegyüttes felújítása után a gyűjtemények újra a tárlókba kerülnek, és újra megnyílnak a kapuk a látogatók előtt.

(A képek forrása: a Bethlen Gábor Dokumentációs Könyvtár facebook-oldala)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A fehéregyházi síkon 173 éve zajlott egy ütközet, amelyben részt vett egy olyan személy, akinek neve – remélhetőleg örökre – összeforrt a település nevével. Szomorú emlék ez, hiszen 1849. július 31-én ezen a helyen vesztett csatát a Bem József lengyel tábornok vezette magyar hadtest a háromszoros túlerőben lévő cári intervenciós csapattal szemben, továbbá itt tűnt el – valószínűleg elesett az ütközetben – a szabadságharc hányatott sorsú honvédtisztje, Petőfi Sándor is.

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.