A sok munka között elrepült 1995 nyara. Esténként, amikor hazaértem, nem a televíziót néztem, hanem a feleségem urnáját, s azon tanakodtunk, hogy menjek, vagy maradjak? Nyugdíjazásom előtt mindig a közszolgálatot tartottam feladatomnak. De rendre elveszítettem családtagjaimat és rokonaimat, unokáim nevelése pedig mindennél fontosabbá vált számomra. Ugyanakkor visszatartott, hogy munkámat, amely a legalázatosabb szolgálat volt, fölöttébb fontosnak és értelmesnek láttam.
Mi lehet szebb, mint nagy elődjeink nyomában járni. Az Emlékkönyv összeállításához elolvastam és kijegyzeteltem mindent, amit az Erdélyi Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh (ESZC) történetében fontosnak tartottam. Izgalommal figyeltem, mit, hogyan tervezett és vitt véghez Kós Károly, hogy megnyerje az olvasókat az akkoriban is elengedhetetlenül szükséges erdélyi könyvkiadás támogatására. Az emlékkönyvem kiadásának ötletét is tőle kaptam, hiszen rendszeresen megjelentetett ilyen, a céh munkáját ismertető beszámolóköteteket. A Tabéry Géza által írt olvasmányos beszámoló megvolt a könyvtáramban. Az Aranykönyvet, amelyben 28 000 magyarországi előfizető nevét közölte, Kiss Jenőnél lapoztam végig, ámulva azon, ahogyan a rangos nagy nevek mellett számos egyszerű iparos, vasutas és sokféle munkás neve sorakozik a céh nagyszerű szervezőjének lelkesítő köszönetnyilvánítása után. Amikor 1979-ben megvásároltam Marosi Ildikó: A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája I–II1. című köteteit, és beleolvastam a különféle levelekbe, majd a helikoni találkozók jegyzőkönyvébe, nem gondoltam, hogy valamikor is hasznát veszem mindennek. Ámulattal olvasgattam újra a céh újraalakulásakor, akár egy tankönyvet. Érdekelt a céhet kívülről bírálók véleménye, ezért előszedtem Gaál Gábor és mások írásait is, hogy megközelítőleg teljes képet nyújtsak olvasóinknak a céh fogadtatásáról és működéséről. Kerestem az ellenvéleményeket, a hibákat, azokból okulhat igazán az ember. Felkaptam a fejem a Kacsó Sándor indította Hasznos Könyvtár rövid történetén: a Helikon erkölcsi támogatásával tizenhét füzet vagy kiskönyv kiadásáig jutott. Anyagi támogatás nélkül eleink sem mentek sokra.
Újraalakult céhünk élete is az anyagiaktól függött. Nyilvánvalóvá vált, hogy az induláshoz szükséges tőke hiányában, csak az alapító és pártoló tagjaink befizetéseiből kapott pénzből nem sokra megyünk. Hitelre vagy vissza nem térítendő támogatásra lett volna szükségünk. Miután nyomdába adtam hat kötetből álló első sorozatunkat, kiderült, hogy a nyomtatáshoz húsz millió lejre lett volna szükségünk. Szőcs Géza révén számíthattunk az RMDSZ támogatására és anyaországi adományokra. Nem avattak be abba, és nem is nagyon érdekelt, hogy miféle más anyagi lehetőségekkel számolhattunk. A céh elnöke az anyagiak intézését szakemberre bízta, feltételeztem, hogy bizonyos befektetésekkel már rendelkeztek. (A Mátyás király utcai épületre, a Fürdő utcai, valamint a sétatéri katolikus házban megnyílt székhelyünkre, valamint más, általam nem ismert befektetésre gondolok.)
A Gloria nyomda jövedelmezőségét nem kockáztathatta azzal, hogy meghitelezi a céh hat kötetből álló első sorozatának nyomtatását. Ha ekkor az RMDSZ vezetői belátták volna, hogy a céh megmaradása közügy, nőtt volna a könyvkiadásunk iránti bizalom, talán hitelt is kaptunk volna. De a Kolozsváron alakult, és már a választáskor a marosvásárhelyi vezetést támogató politikusok segítségével áttelepített Erdélyi Könyves Céh – amelynek nevét magam javasoltam – mellőzte a hagyományápolás szempontjából fontos céhünket. A régi és nyilván anyaországi segítséggel alakított új erdélyi magánkiadók a maguk pecsenyéjét sütögették. Vezetőik magukat gondolták megváltóknak, „szentek” voltak ők, akiknek – akár az Egyetem utcából elköltöztetett és napjainkban végre visszaállított szoborcsoport alakjai – a humorban gazdag néphagyomány szerint mindig „maguk felé hajlik a kezük”. A nyilvánvaló mellőzést Szőcs Géza az Erdélyi Lap- és Könyvkiadó segítségével kiadott egyik könyvünk utolsó oldalán nyíltan kimondta, hogy ez a kiadvány sem az akarnokok segítségével, hanem az akadályoztatásuk ellenére jelent meg. Egyedül a zsoboki tanár korában írt riportommal népszerűsített Kötő Jóskát sikerült meggyőznöm a vezetők közül, amikor aláírta az egyik tagtoborzó körlevelünket.
Bíztam abban, hogy a hitel nem marad el, hiszen mindenképpen kifizetődő vállalkozásnak indultunk. Kós Károly mindössze kétszáz támogatóval vágott bele a könyvkiadásba, de a háttérben olyan jeles és vagyonos emberek álltak, mint Bánffy Miklós, Kemény János és mások. A céh betéti társaságként indult egymillió lejes alaptőkével. Csupán húsz darab, érdeklődő magánembernél elhelyezett részjegy ára négymillió lejt ért, így megvolt az anyagi alap a kezdetekhez, már az első szerző honoráriumot kapott a kiadott regényéért – Makkai Sándor Ördögszekér2 című munkájáról van szó. Az induláshoz az kellett, hogy a nyomdatulajdonos elfogadja biztosítékként a Kós Károly által aláírt adóslevelet, amit később összetéphettek, amikor a céh anyagi ügyei biztos, becsületes és kiszámítható módon haladtak. Kós Károly sikeresen megküzdött a jobbról és balról támadókkal. Báró Bánffy Ferenchez írott levelei tanúskodnak erről. Arról panaszkodott, hogy hét esztendőn át minden kezdeményezését megtámadták függetlensége miatt, és nem átallottak zsidókérdést, felekezeti gyűlöletet belekeverni a bojkottálásra biztató felhívásaikba.
Milyen furcsa, hogy valami hasonló történt velünk is, akik az első helikoni találkozó szellemében a romániai magyar kisebbség jövője érdekében a kulturális élet törekvéseire kívántuk helyezni tevékenységünk súlypontját, a népnevelést, az irodalom és művészet kérdéseit egyenrangúnak gondoltuk a politikai célokkal. Az is figyelemreméltó, hogy Kós Károly is újraalakulásról beszélt a céh indulása után a nehézségek és akadályoztatások miatt.
Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy a céh lábra állításáért semmit sem kaptam. Nem kaptam ugyan fizetést, adományt, díjat vagy kitüntetést, csak az elvégzett munka örömét, valamint megbecsülést, de csakis azoktól, akiket ismertek, akik bíztak bennem. Kedves emlékként őrzöm munkatársaim köszönőlevelét3. És kaptam minden mást, amit nem pénzzel mérnek – ennél többre nem számítottam. Esetleg némi megértésre azért, hogy távozásom után, rajtam kívül álló okokból a megkezdett munkám félbemaradt. Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. A fiatalok, akiket helyembe állítottam, nem érhették be a »dicsőséggel«, amit közügyeink intézői amúgy is elfelejtettek csepegtetni, nekik munkára volt szükségük, amiből megélhetőségüket biztosíthatták. A héttagú hivatal szétszéledt. Az utánuk következők, ideig-óráig dobbantónak használva a céh ügyeinek közmunkában való végzését, enyhén szólva felelőtlenül dolgoztak. Amikor nem találták benne a maguk hasznát, továbbálltak…
A továbbiakban közlöm a leköszönő levelet, amelyet az Erdélyi Szépmíves Céh tagjainak fogalmaztam meg.
„Leköszönő levél az Erdélyi Szépmíves Céh tagjaihoz
Február elején körlevélben, amelyet segítőkész lapok is közöltek, a céh egyik alapító tagjaként intézői minőségben arra vállalkoztam, hogy fél esztendő alatt irodalompártoló szervezetünk kiépítését szorgalmazom. Most, amikor kilenc hónap után családi okokból megbízatásomat Szőcs Gézának visszaadom, kötelességemnek érzem, hogy számot adjak igyekezetemről, eredményeinkről, és a további teendőkről is szóljak. Kilenc hónap alatt gyermek születik. A céh újjászületéséhez sajnos ez az idő kevésnek bizonyult. Legfőbb kitűzött célomat, a céh közgyűlésének összehívását nem értem el, mert ezt kötni kellett egy-két valóban szép és értékes könyv megjelentetéséhez. Eredményeink a következők: az újraalakult Erdélyi Szépmíves Céh első könyvsorozatának négy könyve nyomdába került. Harmadik könyvünk kötött példányai a napokban elkészülnek, megkezdhetjük eljuttatásukat a céh tagságához. A Reményik-, a Bánffy-kötet és az Emlékkönyv a kolozsvári Gloria nyomdában nyomásra készen áll.
A céh működésének alapját a fiókszervezetek képezik. A felbecsült lehetséges fiókszervezeteknek csaknem a fele megalakult, hamarosan összeáll. Könyvadományainkkal mindenütt egy-egy bővíthető kiskönyvtárat alakíthattak ki maguknak. A fiókok megválasztották küldötteiket a közgyűlésre, folyamatos toborzómunkát folytatnak, és biztosítják számítógépes nyilvántartásunkhoz az adatokat. Felkutattuk és orvosoltuk a céh tagjainak panaszait. Névre szóló oklevélben biztosítottuk tagjainkat arról a jogukról, hogy a jövőben mindig ugyanazon számmal jelölt könyvpéldányt kapjanak. Megnyílt és működik a céh központi, nem kis anyagi ráfordítást igényelt irodája, ahol minden érdeklődő folyamatos eligazítást kaphat a céh ügyeiről. A második könyvsorozatot Lászlóffy Csaba költő, író és szerkesztő vezetésével négytagú szerkesztőség készíti elő a megválasztandó szerkesztőbizottság jóváhagyására várva. Elkészült egyik új emblémánk, jelvényünk. Tartottunk néhány sikeres író-olvasó találkozót.
Munkámban számosan segítettek. Igyekeztem mindenben nyilvánosságot biztosítani kezdeményezéseinknek. Ebben kevés kivétellel segített a hazai magyar sajtó, különösképpen a kolozsvári Szabadság, amely rendszeresen közölt az Erdélyi Szépmíves Céh híreiből. Köszönet illeti az EMKE-t, amely elfogadta és támogatja munkánkat. Külön köszönetet érdemelnek mindazok, akik velem együtt önkéntesen álltak a céh mellé, dacolva az évekig tartó mozdulatlanságából eredő rossz hírével: Erdélyi Etelka (Szentjobb), Vida Györgyné és Molnár Kálmán (Szilágycseh), Szegedi László, Kolozsvári Zsuzsanna (Nagyvárad), Röser Ferenc, Takács Csaba, Bánffy István (Kolozsvár), Bendel Márta (Tasnád), Gazda József (Kovászna), Bitay Ödön, Páljános Mária (Sepsiszentgyörgy), Regéczi Éva (Arad), Boros Ernő (Nagykároly), Lendvay Éva, Ménesi Erna (Brassó), Papp Géza (Margitta), Máriás József (Szatmárnémeti), Csepei Mária, Simonfy Irén (Zilah) és felsorolhatatlanul sokan mások. Olyanok, akik hisznek abban, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh mindannyiunké, és fontos erdélyi hagyományaink – amit elhanyagolnunk nem szabad – tovább éltetése mindenképpen érdemes és szükséges. Ez alkalommal mondok köszönetet közvetlen munkatársaimnak: Eszényi Noéminek, aki a közgyűlés jóváhagyásával intézői munkakörömet ezután betölti; Sebestyén Zitának, aki a kolozsvári fiók titkári és pénztárosi munkája mellett állandó szolgálatával a fiókszervezetek tagjainak érdeklődésére is válaszol, Tar Szilárd Attilának, aki a számítógépes nyilvántartást kidolgozta és vezeti. Gáncsoskodókkal és a csakis saját érdekeikre figyelő értetlenkedőkkel, klikkszellemtől feltüzelt rosszindulatúakkal is találkoztunk, akik sohasem tenni, inkább valakit vagy valakiket »enni« akartak. »Magyar átkos« igyekezetükről eredményeink láttán fognak leszokni.
A céh tagjainak száma ebben az évben eddig több százzal gyarapodott. Az Erdélyi Szépmíves Céhnek jelenleg 1959 tagja van. Idei bevételeink összege: 5 100 000 lej. Nyomdai munkákra 4 610 000 lejt, adminisztrációra 2 200 000 lejt költöttünk. A bevételnél nagyobb kiadásokat, a Reményik- és a Bánffy-kötet több millió lej értékű mesterpéldányait, a központi székház felújításának tetemes költségeit Szőcs Géza, az ESZC elnöke biztosította.
A céh gyors felfejlesztésére a könyvnyomtatás egyre növekvő költségeivel számolva több millió lejre volna szükségünk. Ne várjuk ezt adományokból, alapítványoktól. Toborozzunk több tagot, kérjünk fel intézményeket (magyarországiakat és külföldieket is) arra, hogy fizessenek elő a világpiacnál olcsóbb könyveinkre. A régi céh 28 000 magyarországi pártoló tagot számlált. Mi elérhetnénk a félszázezret is, ha emlékkönyvünkkel felhívjuk a céhre a figyelmet. Ezt a könyvet bérmentve összeállítottam és nyomdába adtam. Ennyire futott erőmből. Kérem az előbb-utóbb összeülő közgyűlést, hogy olyan igazgatóságot válasszon, amely a céh építését fokozottabb ütemben folytatja, és a szép kivitelű, drága könyvek mellett nagyobb példányszámú, olcsó kiadásúakkal áll a megmaradásunkat szolgáló népművelés szolgálatába. Ha a Közgyűlés erre érdemesnek talál, a jövőben inkább a külföldi fiókszervezetek kialakításában tehetem magamat hasznossá. Meggyőződésem, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh hagyományát éltetni lehet és kell.
Mindannyiunk hasznára.
Kolozsvár. 1995. október 31.”
Meggyőződésem, hogy céhünk a politika áldozatául esett. Már amennyiben politikának nevezhetjük az RMDSZ vezetőinek áldatlan torzsalkodását. Kívülállóként azt tapasztaltam, hogy az erdélyi magyarság politikai képviselőinek bukaresti, kolozsvári és marosvásárhelyi csoportjai között a külső források megszerzéséért folytatott versengés során a tagságot bábszerepbe kényszerítették, miközben a népművelés támogatása – enyhén szólva – háttérbe szorult.
Nem lehet igaz az, hogy Kós Károly nélkül nincs jövője az Erdélyi Szépműves Céhnek. Az újraalakuláskor nem akadt közöttünk olyan, aki Kós Károly elszántságával és kitartásával irányította volna jobb sorsra érdemes egyesületünket. Szőcs Géza dicséretre méltó kezdeményezése – az anyagiak posványában lebegve – visszatetszést keltett.
Ez a nyereségmentes vállalkozás nagyobb figyelmet érdemelt volna 1990-ben, nagyobb figyelmet érdemelne ma, ahogyan a jövőben is. Az Erdélyi Szépmíves Céh a kultúrörökségünk szerves része, amelyre nagy szüksége van és lesz az erdélyi magyarságnak, ha megmaradásának tényleges feltételeit mérlegeljük. Olyan kezdeményezés ez, amely nemcsak a szellemieket tekintően hasznos, hanem anyagiakban is kifizetődő. Mert ha nincs is Kós Károlyunk, a dolgok ismétlődésének rendjéből eredően a céh – hagyományainak hasznosításával – folyamatosan előbbre léphet.
Az Erdélyi Szépmíves Céh ismételt újraindítását továbbra is igenelnünk és támogatnunk kell, hiszen olyan hagyományt követő vállalkozás ez, amelyből az erdélyi magyarság csakis nyerhet. Az eleink által ebben felhalmozott erkölcsi haszon anyagilag is kiaknázható, és olyan vállalkozássá nőheti ki magát, amelynek haszonélvezője az erdélyi magyarság kell legyen – és lesz is bizonyára –, hiszen kulturális és civilizációs lemaradásunk megszüntetésében nem sokra megyünk könyveink nélkül. És miközben magunkra gondolunk, adhatunk is valamit, valami egészen sajátosat a világnak, amelynek megbecsülését a magunk erejéből kell elérnünk az elkövetkező – talán javuló – jövőben is.
Jegyzetek
1 Marosi Ildikó: A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1980.
2 Makkai Sándor: Ördögszekér. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1925.
3 A bordó kartonlapra ragasztott, a céh pecsétjével ellátott, dőlt Garamond betűkkel gépelt szöveget helyettesem, Eszényi Enikő mellett minden munkatársam aláírta. Munkámért senkitől sem vártam köszönetet. Meleg baráti búcsúztatásom meglepetés volt. „Ezúton szeretnék köszönetet mondani munkatársaim és a magam nevében az Erdélyi Szépmíves Céh intézőjének, az írónak és az embernek, Tar Károlynak. Köszönet mindazért, amit a Céh ügyeiért tett, azért az emberközeli hangnemért, amellyel hozzánk szólt, hitért, amit próbált bennünk éltetni, hogy szembenézni tanítson közönnyel és csalódottsággal. Tette mindezt közös ügyünkért, a szép hagyaték őrzéséért, irodalmunk éltetéséért. Mindezt példás módon. Irányítói tevékenységét, tudását oly módon gyakorolta, hogy öröm volt vele dolgozni. Köszönet mindazért, amit tanulhattunk tőle, hogy megismerhettük szép emberi tartását. Megértésére, kedves humorára éppúgy szükségünk volt, mint komoly céltudatosságára. Egyéniségével többet adott, mint hogy meg lehetne köszönni, de mivel szavainkon kívül nem sok gazdagságunk van, vegye szívesen a köszönetet, amit a szó próbál megközelíteni. Sebestyén Zita.”
