Dósa Márton Kibéden született, 1899. november 9-én, jobb módú gazdálkodó családban. Apja Dósa P. János, anyja László Zsuzsánna.
Tizenhét évesen, 1916 őszén sorozták be katonának. Alapkiképzésre Békéscsabára került az ottani katonai egységhez, majd a magyar királyi 38. honvéd tüzérezred katonájaként került a frontra. Tizedesi rangját egy darutollas sapkás fénykép igazolja, melyen csillagjai és kisezüst kitüntetése is látható. Később lefokozták, feltételezhetően azért, mert egysége részt vett az őszirózsás forradalomban – az elvesztett háború elhúzódása miatt a hazatérő katonák és civilek tüntettek, a katonák a hivatalos sapkarózsát letépték és őszirózsával helyettesítették. Később a magyar királyi szegedi 3. munkásszázadba osztották be. Frontharcokban, tűzvonalban való részvételéről a kapott Károly-csapatkereszt árulkodik. 1923 kora tavaszán került vissza Kibédre, amikor az már Romániához tartozott. Közben ezt megelőzően a román hatóság már kereste, mert tényleges katonai szolgálatra akarták behívni, de ő akkor még Békéscsabán, illetve Budapesten tartózkodott visszatartott katonai állományban. Nem volt román állampolgársága sem, és emiatt ki akarták toloncolni az országból. Május 26-án összeházasodtak Orbán K. Sárával (1927–1990; Kolozsváron hunyt el), így sikerült elrendeznie a honosítást, majd 1926-ban végre megkaphatta a román állampolgárságot. Közben, 1924-ben Kolozsvárra költöztek. Három gyermekük született: Márton (1925–1959), János (1927–1945; Baskíriában, orosz fogságban hunyt el), Sándor (1930-ban született).
1927-ben behívták román katonai szolgálatra, mely zűrös körülmények között kezdődött, mivel késedelemmel jelentkezett, besorozási engedetlenség miatt 20 napos fogságra ítélték. Talpraesettségének köszönhetően minden rendeződött, a katonai szolgálat mellett végig dolgozott, és hétvégeken otthon volt a családjával. Közben megtervezte saját házukat, majd felépítette azt. 1929. december 5-én szerelt le.
Közösségi munkákat is felvállalt, és ebben a minőségben sok embertársán, főleg fiatalokon segített, akik faluról költöztek Kolozsvárra és munkalehetőséget kerestek, vagy igazságukat keresték a becstelen munkaadókkal szemben.
1937 és 1940 között ismét Kibéden lakott a család. Ez életük nagyon nehéz szakasza volt megélhetés szempontjából. Az 1940-es esztendő – Észak-Erdély visszacsatolásával – új reményeket hozott a kolozsvári élethez. Visszaköltöztek. A gondok elviselhetőbbé váltak, a jövőbe vetett hit, a remény gyarapodott.
De jött a második világégés. Idézem kisebbik fia, Dózsa Sándor idevonatkozó visszaemlékezéseit: „Apámat a második világháború kitörése után, 1942 júniusában mozgósították, de nem harci egységbe, hanem egy budapesti katonai vasút- és hidászszertárban teljesített szolgálatot. 1944. december 23-án a munkatábor területét orosz–román csapatok foglalták el, a katonai tiszteseket – apám ekkor címzetes őrmesteri rangot viselt – levetkőztették, menetoszlopba terelték, állítólag Temesvár felé, ott volt kialakítva ugyanis egy nagyobb gyűjtőtábor a foglyoknak. Erről egy hazatért munkaszolgálatos értesített minket, de hogy apám milyen körülmények között és hol pusztult el a gyalogos menetelésben, arról nem tudott semmit mondani. Azt megjegyezte, hogy sok fogoly sérülten, megbetegedve pusztult a menetelésben; -24 Celsius-fokos hideg volt, még az eltemetésüket sem engedélyezték a kísérő, fegyveres román katonák.”
Mintha nem lett volna elég az eddig elszenvedett nehézség, a család elvesztette tartóoszlopát is, az édesapát. De a tragédiának még nem volt vége.
kitüntetéssel. Képek: a szerző gyűjteménye
Sándor tovább mesélt: „Középső bátyámat, az alig 17 éves Dózsa Jánost […] Kolozsvár 1944. október 11-es elfoglalása után három napra több ezer civil férfivel együtt összefogva elhurcolták orosz munkatáborokba. Bátyám az Ural lábánál elterülő baskírföldi Asa erdőkitermelési kényszermunkatáborba került, és ott halt meg 1945. április 7-én. Erről a hivatalos értesítést 61 évvel később, 2006-ban kaptam meg a Magyar Vöröskereszt irattárából.”
Megjegyzés: utánanéztem, hány magyar áldozata lehetett az Asában működő haláltábornak. Dupka György történész kutatómunkájának köszönhetően találtam adatokat. A történész Hova tűnt a sok virág (2013) című könyvében többek között két lágert is említ Asában. Az egyikben 63, a másikban 69 magyar katonasírról számol be. Valamelyikében ott alussza örök álmát Dózsa János. 1998-ban több mázsás gránit emlékművet állítottak az asai tölgyerdőben magyar és orosz nyelvű felirattal: „Itt a II. világháborúban elhunyt magyar hadifoglyok és polgári áldozatok nyugszanak”.
A családi tragédia következő fejezete a legnagyobb fiú, Marci halálával folytatódott, 1959-ben. Tudni kell, hogy a második világháború végső epizódjai Magyarországon és a szomszédos országokban az úgynevezett szovjet győzedelmes felszabadító harcok voltak, ami által a Szovjetunió lett az egyeduralmú, mindent elrendelő, megmondó, sarcot húzó nagy testvér.
Marci nagyon jó szakmunkás volt, és igyekezett magát autodidakta módon is képezni. Igazságérzete és becsületessége miatt nem tudta elnézni magas beosztásban levő, közvagyont dézsmáló emberek becstelenségét, melyet ismertté tett a munkahelyén. Sajnos a tanúkat megfélemlítették, és ő igazával egyedül maradt. Munkahelyéről elűzték. A fémipari nukleáris kutatóintézetnél kapott állást. Ide érkeztek a Szovjetunióból használt berendezések, melyeket szét kellett szerelni. Bizonyos, hogy ez alatt nukleáris sugárzás érte, és gyors lefolyású leukémiában néhány hét alatt meghalt – ahogyan többen is rajta kívül. Erről beszélni tilos volt. Marci után maradt özvegye és két árva kislánya. A hivatalosságok közül senkinek nem állt érdekében az igazság kiderítése.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert Dósa (Dózsa) Márton legkisebb fiát, a Kolozsváron élő Sándort barátomnak tudhatom, és ezúton is köszönetet mondok neki a sok támogatásért, mellyel éveken át segítette munkámat. Róla röviden csak annyit, hogy több mint ötven évet dolgozott a sajtóban, melyből harminchetet az Igazság napilapnál, tizenhatot pedig a Szabadság regionális újságnál belső munkatársként.
