Purjesz Zsigmond, az „orvosok orvosa”

Az 1872-ben megnyitott kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetemnek az 1919-es román „átvételig” terjedő történetében két iskolateremtő orvosprofesszor játszott meghatározó szerepet. Az egyik a Medgyes környéki szász családból származó Brandt József (1838–1912) sebésztanár, akit bravúros műtétjei miatt a magyar orvostörténet is előkelő helyen tart számon. 1904-es nyugdíjba vonulásáig tőle tanultak operálni Erdély orvosai, 114-en voltak műtőnövendékek mellette. Az ő útmutatásai szerint épült a Mikó utcai sebészeti klinika is. A másik fogalomszámba menő orvostanár csak 1880-ban került Kolozsvárra, a belgyógyászati tanszékre, de aztán három évtizeden át ő vezette rá az orvostanhallgatókat, hogyan kell a betegeket megvizsgálni, s egész emberként, testestől-lelkestől gyógyítani. A szegény zsidó családból származó Purjesz Zsigmond (1846–1918) neve jó félszázadon át fogalomszámba ment – még nyugdíjazása után is – Kolozsvárt, ő volt az „orvosok orvosa”.

Purjesz szinte mesebeli utat járt be, amíg országos hírre tett szert. A kiegyezés polgárosodó világában a különleges tehetségek előtt megnyílt a felemelkedés útja. Az ekkor emancipált zsidóság pedig mind a gazdasági, mind a szellemi életben egyre jelentősebb pozíciókat hódított meg. A Csongrád megyei Szentes kis közösségéből indult útnak a ritka tehetségű Purjesz család. Spanyol szefárd eredetűek voltak, egyik ősük a Csanád megyei Makón telepedett le, a 19. század elejétől a család fő ága Szentesen élt.  Lexikonok, szakkönyvek sora foglalkozik velük, anélkül, hogy a családi viszonyaikat tisztáznák, s pontos születési idejüket megjelölnék. Így számon tartanak egy idő­sebb Purjesz Zsigmond (1845–1896) belgyógyász-orvostörténészt és ennek öccsét, Purjesz Ignác (1853–1927) fül-orr-gégészt. Talán unokatestvérük volt a szegény kereskedőcsaládból származó, és az idősebbnél mindössze egy évvel ifjabb Purjesz Zsigmond (1846–1918) kolozsvári belgyógyászprofesszor. Purjesz János és Hoffer Johanna tizenegy gyermekkel megáldott házasságából kilencedikként jött a világra 1846-ban. Gyermekkoráról nem sokat tudunk, még pontos születési dátumát, iskoláztatási adatait sem sikerült kikutatni. 

Ifj. Purjesz Zsigmond – mint tanítványainak mesélte – az érettségi után id. Zsigmonddal felgyalogolt Pestre és beiratkoztak az egyetem orvosi karára. A későbbi festőművész Munkácsy Mihállyal közösen bérelt szobában nyomorogva éltek. Végül a gazdag Herczog családban nevelőként olyan keresethez jutott, hogy el tudta végezni tanulmányait. 1870-ben orvosdoktor, 1871-ben sebésztudor és szülészmester lett. Ekkor hozta sorsa először Kolozsvárra: az utolsó tanévet kezdő, 1775 óta működő Orvos-­sebészi Tanintézetben tanársegédként alkalmazták. Egy évig a kórbonctanász Genersich Antal és a belgyógyász Machik Béla mellett dolgozhatott-tanulhatott. Itt írta meg első dolgozatát.

A következő tanév, amely egybeesik Kolozsvárt az egyetem megnyitásával, Purjeszt már Pesten érte. Az akkor legnagyobb tekintélynek örvendő, első magyar iskolaalapító belgyógyász­professzor, Wagner János klinikáján elnyerte a második tanársegédi állást. Itt minden akkoriban elképzelhető feltétel adott volt a tanulásra, szakmai vitákra és a gyakorlat szerzésére. 1873-ban a professzor javaslatára már őt küldték ki kolerabiztosnak szülőföldjére. Sorra írta dolgozatait, eljárt az Orvosegyesületbe, s feltűnt hozzászólásaival. Magánpraxisa is kezdett alakulni. Észrevette, hogy a már magyar nyelvű orvosképzést mennyire hátráltatja a szak- és tankönyvek hiánya, úgyhogy a Franklin Társulat orvosi könyvsorozata számára két összefoglaló munkát állított össze: A kórisme megállapítására szükséges vizsgálati módszerek (Bp. 1874.) és A különös kór- és gyógytan kézikönyve (Bp. 1874). Ezekkel megvetette a magyar belgyógyászati tankönyvirodalom alapjait. 1876-ban megszerezte a magántanári címet a „Mell- és hasűri szervek vizsgálati módszerei” tárgykörből. A ranglétrán való emelkedésre nem volt kilátás, ráadásul szülőföldjéről származó menyasszonyát, König Paulát is csak biztos megélhetés esetén adták volna. Így 1879-ben megpályázta a kolozsvári egyetemen meghirdetett belgyógyászati tanszéket. Három jelentkező közül a kar őt választotta ki és terjesztette fel első helyen kinevezésre. Több havi minisztériumi huzavona után, Wagner professzor közbenjárására, 1880 májusában megkapta a királyi kinevezést.

Purjesz nem nagy lelkesedéssel jött Kolozsvárra. Ismerte az itteni áldatlan helyzetet, s talán csak a biztos jövedelem, meg a Budapestre való könnyebb átlépés reménye adott neki ösztönzést. Ez utóbbi azonban a Wagner 1889-es halálát követő sikertelen próbálkozása nyomán szerte­foszlott.

Kolozsvárt az Orvos-sebészi Tanintézetben már 1831-től tanítottak különös kór- és gyógy­tan címmel belgyógyászatot, ennek incseli Szőts József volt az 1836-ban kinevezett első tanára, őt csíkszeredai Szabó József követte 1858-tól, majd az 1872-ben megnyílt egyetem tanszékén Machik Béla (1839–1879) lett a professzor. Mindhárman polihisztor orvosok voltak, akik a gyógyá­szat minden ágát művelték, főleg magánpraxisukból éltek, s csak történetesen adták elő egyik vagy másik diszciplínát. Ez különben a kolozsvári egyetem szinte teljes orvoskari tanszemély­zetére jellemző volt. Az igen nyomorúságos körülmények közt 1819 óta működő, s egyre bővítgetett Országos Karolina Kórház osztályaira csak szegényrendű betegek feküdtek. Ezek gyógyítását többnyire a tanársegéd végezte. A professzor főleg előadott, s hetente egyszer-kétszer járta végig az osztályt, inkább a betegbemutatások alkalmával. Jellemző módon még a sebészek is szívesebben operáltak a módosabb páciensek lakásán.

A belgyógyászati osztály különösen siralmas volt. Évtizedek óta semmi sem változott. Machik professzor már 1874-től tüdőbajjal küzdött, két tanévet betegszabadságon is töltött, tudományos munkásságot egyáltalán nem folytatott, úgyhogy tanszéki tevékenységének semmi nyoma sem maradt. A város jó diagnosztaként emlegette. A kórházat Büchler Ignác (1846–1917) magántanár, tanársegéd látta el orvosilag. A belgyógyászat ekkoriban az Óvár központjában, a Karolina tér sarkán lévő egykori Ferenc-rendi női zárda első emeletén lévő öt helyiségből állt: a két férfi és egy női kórteremben 24 ágy volt. A kis tanársegédi szoba az itt alvó és állandó ügyeletet biztosító segéd lakását képezte, de nappal a professzor irodája is volt, emellett az irattár és a gyógyszertár szerepét szintén betöltötte. A nagyobb befogadóképességű tanteremben reggel folyt az előadás, s utána a járóbeteg-kezelés (szükség esetén a beutalás). Ide tartozott a kimondottan belgyógyászati eseteken kívül a gyermekgyógyászat, a fül-orr-gégészet, a fertőző és tüdőbetegek ellátása. Hiányoztak a minimális segédeszközök, a laboratóriumi felszerelés. Járványok esetén sikerült a környéken még egy-két ideiglenes kórtermet bérelni.

Így vette át Purjesz a kórházi osztályt, s rövidesen új korszakot nyitott nemcsak az osztály, hanem az egész kolozsvári orvosképzés történetében is. Pedig a nyomorúságos elhelyezésen még 18 évig nem tudott változtatni. „És ezen az igazán visszataszító kinézésű helyiségekből álló klini­kán [...] Purjesz olyan orvosi generációt nevelt, melyre méltán lehetett büszke. Mert az akkori időkben felnőtt orvosi generáció képzése úgyszólván teljesen a Purjesz munkája volt: igazi orvosképzést, igazán orvosi nevelést csupán a Purjesz klinikája végzett. Mert Purjesz nemcsak előadásokat tartott, hanem tanított is, és nemcsak tanított, hanem nevelt is, és sohasem tudnám eldönteni, hogy melyiket csodálhatta meg méltóbban az ember: sallang és póz nélküli, valóban klasszikus előadásait, vagy fáradhatatlanul türelmes oktatási módját különösen orvosi vizitek tartásával, avagy élvezetes nevelési módszerét az ambulanciában” – írta tanársegéde, majd utóda, Jancsó Miklós 1918-ban.

Purjesz először is rendet teremtett a kórházi munkában. Reggel 7-től 9-ig naponta előadást tartott, utána a tanársegéddel a hallgatók jelenlétében megbeszélte a fekvő betegek helyzetét, majd kezdődött az ambulancia: többnyire a gyermekeket vette először, utána a felnőttek, végül a fül­-orr-gége betegek következtek. Végig asszisztálhattak a medikusok. Purjesz vezette be a diag­nosztikát segítő laboratóriumi vizsgálatokat. Ezek szintén az előadóterem két asztalán délutá­nonként folytak. Évről évre valóságos harcot kellett vívnia a felszerelés költségeinek kicsikarásáért. Mert az 1880-as években éppen a laboratóriumi vizsgálatok adtak nagy lendületet a diag­nosztikának.

Az első kolozsvári években Purjesznek alig volt betege. Csak a legszegényebbek jöttek a kórházi osztályra, magánpáciense egy sem akadt. Minden energiáját az oktatásra fordította. Élvezte az előadást, „tanított olyan lelkesen és olyan elokvenciával, hogy nem volt egy hallga­tója sem, aki jószántából csak egy előadását is elmulasztotta volna” – írta ugyancsak Jancsó. Megtanította hallgatóit, hogy a beteget tetőtől talpig meg kell vizsgálni, egészében kell tekinteni, s a test mellett a lelket is kell gyógyítani. Nem tett rang szerint különbséget az embe­rek között. Kiegyensúlyozott, bölcs emberként soha sem veszítette el a türelmét. Az ő kliniká­ján a hallgatóval az első naptól kezdve foglalkoztak, s gondja volt rá, hogy a feladat számonké­rése se maradjon el. A tanítás során jött rá, hogy a diákoknak nincs megfelelő tan­könyve, amiből a teljes belgyógyászat elméleti vonatkozásait elsajátíthatnák. A hiány pótlására maga vállalkozott, megírta az első magyar nyelvű átfogó munkát A belgyógyászat tankönyve. Orvosnövendékek és gyakorló orvosok számára (Budapest, 1885). Az 1285 lapos kétkötetes műnek már 1889-ben szükségessé vált a második, 1894-ben pedig a harmadik – átdolgozott, javított – kiadása. A második kiadást az Orvosegyesület Balassa-díjjal jutalmazta. A könyvet logikus felépítése, világos szövege az orvostanhallgatók bibliájává tette. Még a pesti medikusok is könyv nélkül mondták fel egyes fejezeteit. Közben 1881-től Purjesz az Orvos-természettudományi Társulatban, majd az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvosi Szakosztályában rendszeresen tartott elő­adásokat, betegbemutatásokat, egyik-másik szövege az Orvosi Hetilap és a Gyógyászat hasábjain, több pedig német folyóiratban is megjelent.

Purjesz nevét, hírét tanítványai vitték szét Erdélyben. Ők küldtők hozzá nehezebb eseteiket, úgyhogy az 1890-es években már alig győzött eleget tenni a kórházban naphosszat rá váró betegek gyógyításának és a magánpacientúrának. 1887-ben, mint a legjobban működő kórházi osztályra, ide vitték látogatóba Ferenc József császár-királyt. 1893-ban az a kitüntetés érte, hogy őt tették meg a járvány idejére miniszteri kolerabiztosnak. Külön járvány-osztályt állított fel, s erős kézzel óvta meg a város lakosságát. A jutalom és az elismerés sem maradt el: III. osztályú vaskoronarendet kapott. Sokat tett a város vízvezeték-rendszerének és csatornázásának a kiépítéséért. Tanársegédét, Jancsó Miklóst 1893-ban ráállította a laboratóriumi vizsgálatok tökéletesítésére. Jancsó még abban az évben illemhelyiségekből kialakított kis laboratóriumot hozott létre, s maga Budapesten végzett bakteriológiai kurzust. Nagy ese­mény, hogy 1897-ben már egy Zeiss mikroszkópot is kaptak. Purjesz az újabb eredményeket csak igen óvatosan fogadta el. Nem volt különösebb érdeklődési területe. Dolgozatai szinte a teljes belgyógyászati spektrumot átfogják.

1896 januárjától az Országos Karolina Kórházat a belügyi tárcától átvette az oktatásügyi. Ez egyben azt is jelentette, hogy a most már egyetemi klinikák számára új otthont építenek. 1897-től kezdődött a Mikó utcai Korb Flóris tervezte belklinikai épület felhúzása, amely 1898 szep­temberére fedél alá került, Purjesz pedig németországi tanulmányutat tett a legmodernebb berendezés kiválasztására. 1899. szeptember 24-én költöztették át a betegeket ebbe a 105 helyiséges, 100 ágyas háromszintes, felvonóval ellátott, a kor színvonalán álló épületbe. A 86 férőhelyes amfiteátrumban október 7-én tartotta Purjesz első előadását, amely után az intézet megtekintése következett. Az itt elmondott, és az Orvosi Hetilapban is közreadott A klinikai tanításról, tekintettel a diagnosztikára című értekezés orvostanári ars poeticának is tekinthető. Az eddigi tanulmányok betetőzése és gyakorlatba ültetése a klinikai munka. A könyvből tanultak és a betegágy mellett tapasztaltak együtt segítették hozzá a hallgatót ahhoz az induktív gondol­kozásmódhoz, amelyre a gyakorló orvosnak szüksége van. „A betegnek látnia, éreznie, tudnia kell, akarva, nem akarva arra a meggyőződésre kell jutnia, hogy mi mindent elkövetünk, hogy egészségét visszanyerje, vagy ha ez már lehetetlen, hogy legalább szenvedései enyhíttessenek. A betegnek akarva, nem akarva meg kell arról győződni, hogy mi benne nem csupán az észlelé­si anyagot látjuk, hanem a szenvedő embert, a szenvedő felebarátot. [...] Arra pedig nagy súlyt fektetek, uraim, hogy önök a beteg bizalmát bírják és megnyerni tudják, mivel a bizalom már fél gyógyulás. [...] Jól mondja legjelesebb klinikusaink egyike, hogy »csak az lehet jó orvos, aki egyúttal jó ember«” – fejezte be előadását.

1901 őszén a belgyógyászat keretében megnyílt a 33 ágyas fertőző pavilon, 1905 áprilisá­ban pedig a 76 ágyas tüdőbeteg osztály és szanatórium. Ezeket egy-egy kirendelt tanársegéd irányította. Az igazgató professzor így 200 ágy felett rendelkezett. 1902 januárjától Jancsó Miklós magántanár személyében adjunktust kapott, rajta kívül három tanársegéd és két díjas gyakornok látta el a betegeket. Helyesen ítélte meg a belgyógyászati klinika történetét megíró Engel Rudolf magántanár, hogy az elindított orvosnemzedékek mellett ez az új klinika Purjesz legfőbb műve. Itt már laboratóriumok, röntgen segítette a diag­nosztizálást. A kutatás, az újítás átment Jancsó kezébe. Purjesz feladata főleg az irányító és oktató munka maradt.

Neve ekkor már fogalommá vált. „És nemsokára eljött az az idő, hogy nem volt előkelőbb ember Erdélyben és senki Kolozsvárt, akinek betegágyához Purjeszt el nem hívták, szenvedett légyen bármiféle betegségben, és megjelenése olyan hatású volt, hogy a beteg környezete meg volt nyugodva, ha egyszer Purjesz a beteget látta; még ha meg is halt a beteg – talán még a beteg is nyugodtan halt meg, ha Purjesz sem tudott rajta segíteni. Legalább így tartották!” – emlékezik vissza Jancsó Miklós. Megnyerő, megnyugtató fellépése, óriási tapasztalaton alapuló diagnosztikus képessége még Budapestről és Bécsből is vonzott ide betegeket. Híres volt kollegiális magatartása. Bármely orvos betegágyánál kötelességének tartotta megjelenését, s honoráriumot sem fogadott el. Kon­zíliumokon pedig mesterien vezette rá a kezelőorvost a helyes diagnózisra, anélkül, hogy a beteg sejthette volna az esetleges tévedést.

Az új klinikák berendezése körüli munkájáért 1901-ben első kolozsvári egyetemi tanárként a méltóságos megszólítással járó udvari tanácsosi címmel tüntették ki: „Ő Császári és Apostoli Királyi Felsége 1901. évi november hó 26-án Bécsben kelt legfelsőbb elhatározásával Nagyságodnak a tudomány és tanügy terén szerzett érdemei elismeréséül a magyar királyi udvari tanácsosi címet díjmentesen adományozni méltóztatott” – szól a hivatalos értesítés.

Ő volt az első orvosta­nár, akinek negyedszázados tanári munkássága évfordulójára emlékkönyvet állítottak össze a kartársak és tanítványok, s ezt szerény keretek közt 1906-ban nyújtották át. Ebben 45 tanítvány és kartárs közöl orvostudományi dolgozatot. Utóbb még Lechner Károly (1915) és Szabó Dénes (1919) részesült ilyen elismerésben.

A kolozsvári professzor jellemzője volt az önmagával szembeni állandó elégedetlenkedés, a tettei helyességében való kételkedés. Ezért gyakran változtatott előadásai módszerén, rendsze­rén. Egy-egy sikertelen vizsgáztatás napokra letörte. Az 1900-as években úgy érezte – Jancsó Miklós szavai szerint – „hogy már nem fáklyavivője, csak szemlélője a belgyógyászat haladásának”. Elkezdte tervezgetni visszavonulását. 1910 novemberében Kolozsvár Szabad Királyi Város díszpolgárává választották. Az indoklás szerint: „nagy tudással párosult emberszeretetével és fáradtságot nem ismerő munkásságával e nemes város kulturális fejlődése, de legkivált a szenvedő emberiség fájdalmának enyhítése érdekében kifejtett eredménydús működésével kiváló, soha el nem múló érdemeket szerzett”.

1911 tavaszán minden lebeszélés ellenére nyugdíjaztatta magát, s rögtön felköltözött Budapestre. Ha már ott aktív tanár nem is lehetett, de rövidesen igen szép pacientúrát mondhatott magáénak. Hirtelen távozásával Purjesz legendás egyéniséggé vált. Több mint három évtizeden át hirdetett tanain nőtt fel a környék szinte valamennyi akkori gya­korló orvosa, de nevét betegei is szétvitték Erdély-szerte.

Nyugdíjba vonulásával egy időben, 1911. március 2-án a kormány és az udvar elismerése is kifejezésre jutott a professzorral szemben. A már katolizált Purjesz belsőecseri előnévvel magyar nemességet ka­pott. „Emlékezetül adjuk ezennel tudatván mindenekkel kiket illet: hogy Mi, a Személyünk körüli minisztérium ideiglenes vezetésével megbízott magyar miniszterelnökünk előterjesztése folytán kegyelmes tekintetbe és figyelembe vevén

Dr. Purjesz Zsigmond udvari tanácsosunk, a Nevemet viselő kolozsvári tudományegyetem nyilvános rendes tanára hívünknek Felségünk és Felséges Uralkodó Házunk iránti állandó hűségét valamint a főiskolai oktatás és a tudomány terén sok évi buzgó és eredményekben gazdag működésével szerzett kiváló érdemeit: nevezett Dr. Purjesz Zsigmondot és hites nejétől, született Kőnig Paulától származó Béla–Zsigmond–János nevű fiát, valamint Olga–Jolantha nevű leányát s Isten áldásából  netán ezután születendő mindkét nembeli valamennyi törvényes ivadékát és maradékát, mind az imént említett kiváló érdemekért, mind pedig királyi kegyelmünknél fogva, […] az ezerkilencszáztizenegyedik évi Böjtmás hava második napján kelt elhatározásunkkal Magyarországunk és társországai valóságos, igaz, régi és kétségtelen nemesei közé és sorába a Belsőecseri előnév használhatásának engedélyezése mellett felveendőnek tartottuk” – olvasható a Ferenc József király aláírta címeres nemeslevélben.  

A tanítványok az utód, Jancsó professzor vezetésével Purjesz emlékének megörökítésén fára­doztak, így, a családdal is szövetkezve, elhatározták mellszobra megöntetését. Ifj. Vastagh György kolozsvári származású művészt kérték fel a kivitelezésre, s a felavatásra a nyugdíjba vonulás évfordulóján, 1912. május 27-én került sor. Maga Purjesz igen tiltakozott a terv ellen, de végül eljött a leleplezésre. Ezen Kenyeres Balázs kari dékán mondott beszé­det, kiemelve az ünnepelt példamutatását, s azt, hogy apostolokat nevelt. Engel Gábor, a Karolina Kórház igazgatója pedig átvette megőrzésre a Belgyógyászati Klinika udvari bejáratával szemben magas talapzatra állított bronzszobrot. A leleplezést pohárköszöntőktől tarkított 200 személyes bankett követte a New York szálloda termében. Purjesz az esemény alkalmából az egész szoborállítás értékét meghaladó tízezer koronás alapítványt tett a szegénysorsú orvostanhallgatók megsegítésére, s ugyanakkor 200 koronát adományozott a kolozsvári Izraelita Nőegyletnek. Május végén az orvostanhallgatók Segítő és Önképző Egyesülete megalakulásának 35. évfordulóját ünnepelte, s ezen leleplezték három legnagyobb alapítványtevőjük, dísztagjuk arcképét, hogy Brandt József, Purjesz Zsigmond, Udránszky László „példaként álljanak a medikusok előtt”.

A világháború utolsó hónapjaiban az orvoskari professzorok talán megérezve a véget, egymás után költöztek ki a Házsongárdba. A bőrgyógyász Marschalkó Tamást, a sebész Makara Lajos s a nőgyógyász Szabó Dénes követte. S ide vágyott vissza a fővárosból Purjesz Zsigmond is. Még 1913-ban megtartotta az Orvosegyletben nagysikerű Balassa-előadását, de azután mind jobban kínozta a szívbaj, ami 1918. január 27-én végzett vele. Ravatalát 30-án a kolozsvári Egyetemi Könyvtár előcsarnokában állították fel. „Soha még a kolozsvári egyetem egyetlen tanárának koporsóját sem állták körül olyan őszinte gyásszal pályatársai és tanítványai, és kísérték akkora részvéttel embertársai örök nyugalomra, mint Purjesz Zsigmondét” – írta Jancsó Miklós. Lechner Károly dékán mondta a búcsúztatót, de a város és a megye is első embereivel képviseltette magát. A díszpolgár díszsírhelyet kapott a Szabó Dénesé szomszédságában. Aztán megváltoztak az idők, 1919-ben román kézbe kerültek a klinikák. S bár a belgyógyászat új professzora, Iuliu Haţieganu mindig elismeréssel szólt mesteréről Purjeszről, Jancsó a családdal egyetértésben úgy vélte jónak, hogy az emlékművet költöztessék ki a házsongárdi sírra. A kő ma is ott áll, tetejéről hiányzik a bronz mellszobor, domborműves betétjének helye is üresen tátong! A kő alsó részén leányának, Óvári Elemérné Purjesz Olgának és baráti körének névsora olvasható. A második világháború erdélyi eseményei vége felé, 1944. október 11-én részeg katonák gyilkolták le őket saját Monostor úti otthonukban.

Purjesz iskolája az 1920-as évektől Szegeden él tovább, főleg Jancsó Miklós professzornak köszönhetően. Kolozsvárt az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya – amelynek gyakori előadója, s több évig elnöke volt – élteti emlékét. Az 1937. április 19-i szak­osztályi ülés elnöki megnyitóján Kappel Izidor tett vallomást egykori mesteréről. 24-én este a Központi Szállóban Purjesz-emlékvacsorát rendeztek, amelyen jóformán minden kolozs­vári magyar orvos, sőt a Paul Ehrlich Zsidó Orvosegyesület teljes vezetősége is részt vett; eljött az ünnepelt fia, Béla, Gyuláról. A serlegbeszédet Parádi Ferenc dési nyugalmazott kór­házigazgató tartotta, s Ángyán János pécsi professzor, a Magyar Belorvosok Egyesületének elnö­ke kijelölte Purjesz helyét a tudományág történetében. Másnap, 25-én délelőtt a szakosztály elnöke, Koleszár László rövid beszéd kíséretében megkoszorúzta Purjesz házsongárdi sírját.

Purjesz emléke még a bécsi döntés utáni időkben is tisztelet tárgya lett. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1942. október 18–20-án tartott dési vándorgyűlésén Parádi Ferenc A kolozsvári egyetem századvégi orvostanárai címmel tartott terjedelmes előadást, s ennek során az egykori belgyógyász iskolaalapító érdemeit is méltatta.

Több évtized elteltével e sorok írója az EME Orvostudományi Szakosztály 1997. május 1–3-án Szatmárnémetiben rendezett tudományos ülésszakán előadás keretében idézte fel a professzor emlékezetét.

2017 januárjában a szentesi városvezetés kereste meg a kolozsvári egyesületeket, hogy rendezzenek megemlékezést városuk nagy szülöttjének halálozási centenáriumán. Így került sor idén január 26-án délben a Házsongárdi temetőben Purjesz Zsigmond sírjának a megkoszorúzására, majd az EME székházában az emlékülésre, ahol érdemben alulírott és Péter H. Mária méltatta a professzor munkásságát. Az alkalomból Kolozsvárra érkezett Szentes város küldöttsége Szirbik Imre polgármester vezetésével. Az emlékülés végén az 1944. október 11-i tragédia színhelyét, a Monostor úti Purjesz–Óvári-házat „örökbe fogadó” református kollégiumi diákok mutattak be jelenetet a gyászos eseménnyel kapcsolatban. A kollégium kórusa énekelt.

Felhasznált források:

Jancsó Miklós: Purjesz Zsigmond. Orvosi Hetilap, 1918. febr. 17. (7. sz.)

Jancsó Miklós: Purjesz Zsigmond. Gyógyászat, 1918. jún. 2–júl. 7. (22–27. sz.)

Engel Rudolf: A M. Kir. Ferencz József-Tudományegyetem Belgyógyászati Klinikájának és tanszékének története 1872–1930. Szeged, 1931.

Gergely Endre: Az orvosok orvosa. Keleti Újság, 1937. ápr. 27. (96. sz.)

Parádi Ferenc: A kolozsvári egyetem századvégi orvostanárai. Az EME Désen 1942. október hó 18–20. napjain tartott tizenhetedik vándorgyűlésének Emlékkönyve. Kolozsvár, 1943, 121–130.

Gaal György: Purjesz Zsigmond emlékműve. Szabadság, 1997. ápr. 3. (75. sz.)