Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Profizmus a kerékpárban a 19. század végén, kolozsvári megközelítésben

Az 1890-es évek magyar kerékpáréletének aktuális kérdése volt a profizmus meghatározása, illetve elfogadása. A sportvezetők közül többen azt vallották, hogy előrehaladást csakis magas színvonalú versenyekkel lehet elérni. Mások a helyi sportolók érdekeit tartották szem előtt, hiszen a kisvárosi amatőr kerékpárosok, akik saját kerékpárjukkal versenyeztek, nem tudták felvenni a harcot a modern, új sportfelszereléssel versenyző nagyvárosi „profikkal” szemben. Kolozsvár közel tíz évig a magyar kerékpársport egyik központja lett, így elkerülhetetlenek voltak a profizmust taglaló viták is. Ennek ellenére találunk olyan példákat is, ahol a kitartás és alázatos munka meghozta gyümölcsét a legjobb profikkal szemben is.


Melitskó Frigyes, Haller Károly és Gidófalvi István a sétatéri kerékpárpályán (1897)

A korabeli sportsajtó szerint profik azok a versenyzők, akik különböző biciklikereskedések, kerékpárgyárak támo­ga­tását élvezték. Ezért a kor legmo­der­nebb gépeivel versenyeztek, megbízó­ik­nak üzleti dicsőséget, maguknak pedig a pénzdíjakat szerezték meg.

1895-ben például a Hunnia Magyar Bicykle Club versenyén a kor legjobb magyar versenyzői, nagy meglepetésre, csak néhány második helyet szereztek. A versenyeket ismeretlen, többnyire magyarul nem beszélő sportolók szerezték meg. A „versenyző reklámok”, ahogy akkoriban nevezték őket, elnyerték az amatőr versenyek díjait, ezért a rangosabb versenyeket szervező egyletek ellenlépéseket tettek velük szemben.

Nem lehetett kizárni a profikat, hiszen senki sem ismerte őket, illetve a szabályzat sem volt egyértelmű. Ezek a versenyek többnyire pénzdíjasok voltak, így mindenképp ellentmondtak a ma ismert amatőrségnek. Senki sem tudta bizonyítani egy versenyző profizmusát ilyen megközelítésben, korlátozni lehetett viszont, hogy hány versenyszámban indulhatnak. Így a versenyeken rendezett hat-hét versenyszám közül általában kettőt-hármat zárt versenyként hirdettek meg, és azokon csak a helyi egyesületek képviselői vehettek részt.

A profizmus kérdése másképp nyilvánult meg a fővárosban és másként a kisebb vidéki egyletekben. A budapesti rangos versenyeken a közép-európai egyesületek versenyzői rendszeresen legyőzték a legjobb magyar kerékpárosokat. A bécsi vagy trieszti neves versenyzők számára a legmodernebb sportfelszerelést bocsátották rendelkezésre a kerékpárgyárak. Kolozsvárra viszont a budapesti versenyzők jöttek, akiket a budapesti kerékpárlerakatok támogattak, és akik egy klasszissal jobbak voltak a kolozsváriaknál. Így a fővárosban az idegen versenyzők, Kolozsváron viszont a budapesti versenyzők részvétele ellen tiltakoztak.


A Hungária Kerékpáregylet virágkorzója Budapesten, 1896-ban

„A testi nevelés ügyét szolgáló nemes versenynek ideális körébe befurakodott az »özlet«. A pályákon versenyzők jelentek meg, jó nevű fővárosi egyletek nevében, a kik maguk között galíciai nyelven beszéltek, kerékpár gyáraknak álltak szolgálatában, értékes díjakat követeltek s e díjak elnyerése fölött néha már előre megállapodtak” – idézte a századvégi álláspontot Siklóssy László A magyar sport ezer éve munkájának harmadik kötetében.

A Kolozsvári Kerékpáros Egylet 1895-ös közgyűlésén dr. Czikmántory Ottó hívta fel a figyelmet, hogy a „velophobok” elleni küzdelmet folytatni kell, hiszen a sportág további népszerűsítése a cél. A helyi sajtó felhívta a figyelmet, hogy „a Kolozsvárt lefolyt kerékpár versenyek egy nagyon sajnálatos állapotot tüntetnek fel, ami sok tekintetben igazságtalan, nem sportszerű és a jövőre praktikus intézkedéseket kíván. A kolozsvári műkedvelő kerékpárosok, kik a kerékpározást kizárólag sportból űzik soha sem győznek a fővárosiakkal szemben. De nem is győzhetnek, mert a mi kerékpárosainknak 18–20 kilós utazási gépeik vannak, a vendégek azonban, kik többnyire bicykli gyárosok megbízottai, kerékpár kereskedők stb., tehát ezt a sportot üzleti szempontból művelik, 5–7 kilogrammos, favázas versenygépekkel futnak. Jövő versenyek alkalmával vagy ki kell a kerékpárok közötti súlykülönbségeket egyenlíteni, vagy külön versenyt kell rendezni a gyárak és kereskedések futtató masinái részére és külön a kerékpározást műkedvelésből űzők részére. A mostani rendszer nem igazságos.” (Ellenzék, 1895. július 2.)

Kolozsvár 1894-ben került be a közép-európai versenyek helyszínei közé, amikor felépült egy kiváló kerékpárpálya a Sétatéren. Létezett itt egy atlétikapálya, melyet nem használt senki, ezért a kerékpáros egylet a pálya bérbevételét kérte 1893-ban. Egy évvel később megtörtént az átadás, az egyesület pedig nekilátott a munkálatoknak. A felújítás az egylet tagjainak adakozásával történt, akik 150 darab 40 koronás részvényt vásároltak. A befolyt összegből Molnár Endre építész tervei szerint – aki később az Esterházy hercegi uradalom építésze volt – készült el a pálya Stampa Keresztély egyleti titkár segítségével.


A Kolozsvár–Arad verseny résztvevői a Feleki-tetőn – Dunky felvétele (1897)

A pálya hossza 333 méter volt, szélessége az induló oldalon 7 méter, a vele párhuzamos oldalon 5 méter, a fordulókon pedig 6 méter. A fordulók legmagasabb emelkedése 1,62 méter, a körívek sugara pedig 35 méter volt. A modern, európai színvonalnak megfelelő sportlétesítmény mészkőburkolatát lehengerelték, és forró kátránnyal öntötték le, melyet végül homokkal szórtak be.

A pálya megszerzésében és kialakításában oroszlánszerepet vállalt dr. Haller Károly egyetemi tanár, Kolozsvár volt polgármestere. Kuszkó István emlékezett vissza az építésre az Emlékkönyv dr. Haller Károly működéséről munkájában: „Csak neki köszönhető, hogy hathatós befolyásával a sétatéri 333 méteres kör- és emelt műpályát fölépíthettük circa 6000 korona költséggel, mely aszfaltos kéreggel burkoltatott s melynek belterületén volt a többféle testgyakorló pálya és teniszpálya is. Szintén az ő lelkes buzdítása- és anyagi hozzájárulásával láttatott el a következő évben a pálya állandó tribünnel, »igazlátói« emelvénnyel és vetkező, illetve ledörzsölő épülettel”.

Már a pályaavató versenyre – 1894. szeptember 23-án – beneveztek a kor legjobb magyar kerékpárosai: Modl Lajos, Wiegand Rezső, Schwab (Sváb) Béla, Minich Jenő. A megnyitó, 2000 méteres versenyen ifj. Fekete Pál győzött. A vendégek 5000 méteres versenyén Modl, a Hunnia Magyar Bicykle Club (HMBC) végzett az élen, őt a Magyar Atlétikai Club versenyzői, Schwab és Minich követték. Az 1000 méteres bajnoki címet Wiegand Rezső nyerte el Dunky Ferenc és Huszti Mátyás előtt, míg a 10 000 méteres főversenyen Modl győzött, megelőzve Minichet és Schwabot.

Már ez a verseny is előrevetítette, hogy a fővárosi versenyzőket igen nehéz legyőzni. A kolozsvári egylet is tudta, hogy a színvonalas versenyekhez szükség van a budapesti versenyzőkre, hiszen egy rangos esemény rengeteg nézőt vonzott a Sétatérre, ez pedig komoly anyagi bevételt jelentett az egyesületnek. Ezért a versenyszámokat két csoportba osztották: nyílt, illetve zárt versenyek.

A nyílt versenyeken bárki részt vehetett. Ezek voltak a rangos versenyek, amelyek a neves budapesti versenyzőket – Gillemot, Greiner, Wiegand, Lillits, Klimkó, Hannó – Kolozsvárra vonzotta. A zárt versenyeket az erdélyi egyesületeknek írták ki, többnyire Erdély-részi, Hölgyek díja, Vigaszverseny, Háziverseny néven.

1897-ben a Kolozsvári Kerékpár Egylet először, s egyben utoljára, nemzetközi versenyt rendezett, amelyre bécsi, prágai és grazi versenyzők is érkeztek, mellettük benevezett a budapesti kerékpáros egyletek „krémje” is. A verseny végi díjkiosztón a helyi sportvezetők nehezményezték, hogy az amatőr sport támogatását nem karolják fel kellőképpen.


Wiegand Rezső (Budapest, 1876. aug. 10. – ?)
1893-tól versenyzett, 1894–95-ben több mint
40-szer diadalmaskodott. Ő indult a legtöbbször
a kolozsvári versenyeken.

Rengetegen érdeklődtek a verseny iránt, amelynek színvonalát az indulók listája is emelte: Ausztria legjobbjai, Lurion és Reininger, a grazi Weisz és a prágai Heller mellett a nagy formában levő budapestiek – Lillits, Wiegand és Herbster – is feliratkoztak. Szeptember 26-án még az idő is gyönyörű szélcsendes volt, a Sétatérre kilátogató több ezer néző igazi élményt várt a versenytől, de helyette inkább csak színjátékot kaptak: „A komoly küzdelem helyett, melyben mindenki legjobb erőit kifejti, láttunk a nyílt versenyekben komédiát, amelynek már végezte előtt tudtuk, hogy a szereplők mindegyike lesz első is, középső is és utolsó is. A rekordok helyett láttunk közönséges untató bumlizást átlag 2 perces tempóban és az utolsó 50 métereken egy kis sportforma beérkezést” – számolt be a budapesti sportsajtó. (Magyar Kerékpáros és Athletikai Sport, 1897. október 3.)

A megnyitó, 2000 méteres versenyen a budapesti Herbster győzött, senki sem próbálta megelőzni. A nemzetközi 2000 méteres versenyen a prágai Heller megemelte a tempót, a népszerű Lurion ezt nem bírta, így feladta a versenyt, Reininger pedig lehajrázta végül a mezőnyt. Az erdélyiek számára kiírt 2000 méteres versenyen Appl Ferenc megérdemelten győzött, a résztvevők tisztességes helytállását szép szavakkal dicsérték. A vendégek 3000 méteres versenyén két budapesti versenyző indult, Lillits legyőzte Herbstert. A nemzetközi 5000 méteres versenyen Reininger megállt, hogy megvizsgálja kerekét, így Lurion legyőzte Hellert és Weiszt a sprintben. Az 5000 méteres főversenyt Wiegand, a tandemversenyt a Heller–Lurion-páros, míg a 3000 méteres nemzetközi számot az esélytelen Weisz nyerte úgy, hogy megszökött közismert ellenfeleitől. A Hölgyek díjáért nagy küzdelem folyt, hiszen a két kolozsvári, Appl és Szentpétery az utolsó méterekig küzdött, így végül Lillits komoly hajrájára szükség volt a győzelemhez. Az 1000 méteres Vigaszversenyen Heller diadalmaskodott.

Összegezve az eredményeket: három budapesti és négy külföldi – mindnyájan koruk híres versenyzői – harcoltak a pénzdíjakért a helyiekkel szemben. A hét versenyző mindegyike nyert legalább egy első díjat, de két győzelemnél többet senki sem könyvelhetett el. A látvány siralmas volt, „a két engesztelhetetlen riválisnak mérkőzése elmaradt és Lurion és Reininger is megtették bizonyos számú köreiket, – persze a tüdők és a lábikrák legcsekélyebb megerőltetése nélkül – és az érte járó csengő aranyakat zsebre vágták, nem feletkezvén meg Weiszról, akivel barátságosan osztozkodtak…” (Magyar Kerékpáros és Athletikai Sport, 1897. október 3.)

A szakértők számára a legszembetűnőbb csalást a 3000 méteres nemzetközi verseny kimenetele jelentette, ahol az esélytelen Weisznak sikerült elszöknie Ausztria és Magyarország legjobb kerékpárosainak az orra elől. Az eredmények miatt heves vita robbant ki a díjazáskor. A helyi vezetők közül sokan sérelmezték, hogy a látottak alapján fölösleges ilyen versenyeket rendezni. A pénzdíjas versenyt a külföldiek „megbundázták”, a pénzdíjakat pedig zsebre vágták. A vitát végül dr. Haller Károly lezárta, aki német nyelven köszöntötte a versenyzőket, és megköszönte részvételüket.

Ez volt az első és utolsó nemzetközi kerékpáros viadal Kolozsváron. A professzionális kerékpározás eszméje elbukott a kincses városban, a nézők kifütyülték, a rendezők pedig belátták, hogy ilyen produkciókra nincs többet szükség.

A kolozsvári kerékpárversenyek történetében találunk olyan eseményeket is, amelyek a kitartásról, a sportszerűségről és a küzdésről szólnak. 1898 tavaszán rangos versenyt rendeztek a Sétatéren, ahol a tribünök megteltek, a pályán kívülről is rengetegen követték a versenyt. A sztárvendég az MTK neves versenyzője, Greiner Frigyes volt. Greiner nagy esélyeshez méltón versenyzett, megnyerte a megnyitó 2000 méteres, majd a vendégek számára kiírt 3000 méteres versenyt. Ezután következett az 5000 méteres főverseny, ahol Greiner legyőzte Kolozsvár leghíresebb kerékpárosát, a fiatal Appl Ferencet. Ekkor rendeztek először tandemversenyt is – ez a kétszemélyes kerékpár –, itt a Greiner–Szakula-páros új magyar rekordidővel győzött.


Kolozsvári kerékpárosok 1897-ben, középen dr. Haller Károllyal

Az Ellenzék 1889 májusi száma szerint az utolsó, 5000 méteres nyílt verseny során a kolozsvári kedvenc Appl és az MTK-s Greiner óriási csatát vívott egymással, végül a kolozsvári kerékpáros csodával határos módon győzött a nézők nagy örömére. Appl győzelme után a lelkes fiatalok befutottak a pályára, a versenyzőt a vállára emelték, majd a tribünök előtt körbevitték, és hősként ünnepelték. A fiatal sportoló a Kereskedelmi Akadémia diákja volt. Az intézet igazgatója a következőket írta az évkönyvbe: a két ezüst és három bronzérmet szerzett sportoló, aki elnyerte a kolozsvári hölgyek különdíját is, „derekasan sporthírt szerzett intézetünknek”. (A kolozsvári bentlakással összekötött Kereskedelmi Akadémia tizenhatodik évi értesítője az 1896–97. tanévről)

A kerékpár elterjedésével a sportszerből közlekedési eszköz lett, ezt kihasználva a nagyvárosok vezetői úgy döntöttek: megadóztatják a kerékpár-tulajdonosokat. Az adó bevezetése megtörte a kerékpáros pályasportot is, amely szinte megszűnt. Az egyletek elsősorban a tagdíjaiból, illetve a rendezvények belépődíjaiból gazdálkodtak. A kerékpárosok sorra távoztak az egyletekből, az egyletek felbomlottak, a versenypályákat pedig lebontották. 1882 és 1897 között Magyarország-szerte 97 kerékpárpálya épült, a 20. század elejére viszont csak a budapesti Millenáris pálya maradt meg.

Kolozsváron a kerékpáradónak a bevezetése nagy felháborodást váltott ki a biciklisek körében. S mikor 1903-ban a város tanácsa javaslatot tett a pálya lebontására, Haller Károly hiába is próbálta megmenteni a versenypályát, nekifogtak a bontásnak. Több év lelkes munkássága, sikerek és rangos versenyek sora, országos szintű elismerés kötődött e pályához.

Korának egyik legmodernebb, az erdélyi kerékpáros sportélet központja tűnt el egyik napról a másikra, hogy helyette több teret nyerjen a Sétatér. Sajnos, azóta sem döntöttek egy új kerékpárpálya létesítéséről.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.

Andrásfalvy Bertalan

Az egyetlen lehetséges út Európa és az emberiség megmentésére, hogy visszafordulunk és megismerjük a néphagyományból, hogyan elégítették ki eleink alapvető szükségleteiket, ezzel évszázadokon át biztosítva fennmaradásukat és gyarapodásukat – vallja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, tanszékalapító egyetemi tanár, a rendszerváltás első művelődési és közoktatási minisztere. A több száz könyvet, tanulmányt és publikációt jegyző Széchenyi- és Príma-díjas tudóssal a túlélés lehetőségéről, így a művészet és a népművészet 21. századi jelentőségéről beszélgettünk.

Andrásfalvy Bertalan: A Trianonhoz vezető útról

A trianoni békediktátum az európai történelem egyik legvitathatóbb határozata és egyenes következménye volt a magyarságról évszázadok folyamán itt kialakult képnek. Ennek a mindenképpen torz képnek a kialakulásáért mi is felelősek vagyunk, de ezen túl is terhel minket a felelősség abban, hogy ezt a magyar nép, társadalom sajátos belső alakulása, a nemzet meghasonlása és végzetes megosztása is lehetővé tette. Ennek részletesebb megismerése, bevallása a mai napig is hiányzik történelmi tudatunkból, történelmünket összefoglaló kötetekből és tankönyveinkből. Asztalos Miklós történész egyik tanulmányában ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 13. században a nagy hatalommal rendelkező főurak „rendi nemzete” nemcsak az ország vezetését sajátította ki magának, hanem a történelmi szemléletet alakító történetírást is. Ettől kezdve szinte máig, több történeti tényt és következményeit ennek a kapzsi hatalmi körnek a szemszögéből ítéltünk meg, illetőleg erőszakkal is töröltünk történetírásunkból. Ezeket a vitatható vagy elhallgatott tényeket sorolom itt fel, és csak utalok néhány, állításaimat igazoló forrásra.

Ábrám Zoltán

A történetírás szerint a legkeletibb csángó falu, a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település neve Csöbörcsök, ritkán használt formában Töbörcsök (románul Cioburciu, oroszul Csobrucsi). Már a név is az egykori magyar jelenlétre utal. Földrajzilag a Dnyeszter folyón túl, a Moldovától elszakadt Dnyeszter Menti Köztársaságban fekszik. Eredete vitatott, még etelközi maradványmagyarságról is beszélnek a történészek.

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre.