Nagel Emil, a „sokat tudó” sebészprofesszor

Köztudott, hogy a kolozsvári magyar felsőoktatás idén ünnepli 150 éves működését. 1872-ben a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem létrejöttével indult meg a több száz éves múltra visszatekintő magyar nyelvű felsőoktatás. Báthory István erdélyi fejedelem 1581. május 12-én emelte akadémiai rangra a kolozsvári Jezsuita Nagykollégiumot. A 441. évforduló alkalmából négynyelvű – magyar, román, német és angol – emléktáblát lepleztek le a Farkas utcai romkert kerítésén, a Kolozsvári Református Kollégium épülete felőli sarkon. Az ünnepségen beszédet mondott Kovács Gergely gyulafehérvári érsek is, aki hangsúlyozta: „az emléktábla ösztönzés kell legyen arra, hogy egyetemes tartalommal, értékkel, élettel töltsük meg”¹ az Academia Claudiopolitana utódját, a mai Babeș–Bolyai Tudományegyetemet. Ezen értékek egyike az elődök tisztelete. Mi most a Kolozsvári Egyetem közvetlen elődjére, az 1872-ig működő orvos-sebészi tanintézetre, és annak „sokat tudó” professzorára, Nagel Emilre (1817–1892) emlékezünk.

A kissé szokatlan jelzőt a nagy francia regényírótól, Alexandre Dumas-tól kölcsönöztem, aki egyik regényének hőséről, a nápolyi herceg könyvtárosáról írta: „Nem éppen az a fajta, akit tudósnak neveznek… hanem – ami gyakran még több – sokat tudó ember.”² Dumas regényíróként megengedhette magának, hogy fantáziáját szabadon bocsátva írja meg történetét. Én azonban inkább a nemrég elhunyt kiváló magyar történész, Spira György ajánlását tartottam szem előtt, aki ezt írta: „a történész, ha felelősen akar eljárni, képzelőerejét semmiképpen sem engedheti teljesen szabadjára, magyarán szólva: a forrásanyag hézagait csak annyiban töltheti ki puszta következtetésekkel, amennyiben bizonyítani tudja, hogy ezek a következtetések korántsem ötletszerűek, hanem valóban és szorosan következnek a kétségtelen tényekből.”³

Nos, e „spirai recept” betartására különösen szükség van Nagel Emil esetében. Életútjának, életművének megítélésében nincs egységesen kialakult kép. Az 1969-es Magyar életrajzi lexikon (262. o.), illetve a 2004-ben megjelent Magyar orvoséletrajzi lexikon (268. o.) Nagel Emil-címszava meglehetősen „hézagos”. Bugyi Balázs (1911–1982) kolozsvári születésű orvostörténésznek a budapesti Orvosi Hetilap hasábjain, 1977-ben megjelent Nagel Emil kolozsvári sebésztanár című írásában „sebészettörténetünk vitatható személyiségének” nevezi Nagelt.⁴ Fodor Ferenc A szemgyógyászat évszázadai Erdélyben című monográfiájában csupán Nagel szemészeti tevékenységét tekinti át, a személyiségének „vitathatóságát” megalapozó éveiről például csak ezt írja: „Sebészként dolgozott az 1848–1849-es szabadságharc idején.”⁵

„Kezdjük tehát a kályhától” – mint egykori tánctanárunk javasolta. Nagel Emil Makón, egy Csanád megyei kis mezővárosban született 1817. június 30-án. Alapiskoláit szülővárosában kezdte, középiskolai tanulmányait Aradon és Szegeden folytatta. A hatodik osztályt már Pesten végezte magánúton – ez utal arra, hogy tehetős családból származott. A családból magával hozott német mellé elsajátította a görög és francia nyelvet is. Írásbeli tehetségét már ekkor megvillantotta. Németre fordította Vörösmarty Mihály 1825-ben megjelent, a honfoglalásról szóló, Zalán futása című eposzának egy részét. Az átültetés elnyerte a költő tetszését is: a fordítás „tanúsítja (a szerző) magyar nyelvbeni tökéletes jártasságát” – írta 1834-ben Vörösmarty a Jelenkor című folyóirat hasábjain.

Miután elvégezte az orvosi tanulmányok előfeltételeként megkövetelt bölcseleti osztályokat, a közeli Bécsben folytatta egyetemi tanulmányait. A régi magyar orvosdoktori értekezések tudós kutatója, a közelmúltban 96 éves korában elhunyt, dr. Dörnyei Sándor talált egy Nagel J. által Bécsben, 1841. júniusában kiadott disszertációt. Dörnyei szerint a J. betű a Jacobus név rövidítése, azaz az értekezést Nagel Jakab Emil írhatta.⁶ A latin nyelvű, 40 oldalas értekezés címe: Dissertatio inauguralis medico-practica sistens fragmenta physiognomices pathologicae, azaz a kóros arcmozgásokról szóló avatási értekezés. A disszertációt pártfogójának, gróf Majláth/Mailáth⁷ Antal királyi főasztalnoknak, Zemplén megyei főispánnak ajánlotta.

Engedtessék meg, hogy orvostörténészként pár percet szenteljünk gróf Majláth Antal (1801–1873) személyének is. Reformkori tevékenysége jól ismert – az 1839–40-es, illetve az 1844-es pozsonyi országgyűlés idején ő volt a főkancellár. (A Magyar Udvari Kancellária Bécsben a kormányzati adminisztráció csúcsszerve volt, a király „magyar irodája”.) Az ellenzék támadásait és a konzervatívok elégedetlenségét érezve lemondott állásáról, és Zemplén megyei birtokára vonult vissza. Itt, Perbenyiken – ma Szlovákiában Pribeník a neve – „magánkórházat épített és szerelt fel, a hasonszenvi [homeopata] gyógymódban képezvén magát, abban nagy előmenetelt tett, s ebbeli ismereteit embertársai, főleg vagyontalan betegek gyógyítására alkalmazta” – írja róla a Pallas Nagy Lexikona 1896-ban.⁸ A bölcsészet doktora volt, nőtlen, gyermektelen, s mint már említettem, Nagel pártfogója 1841-ben, mai szavainkkal élve: szponzora. A Majláthtal kapcsolatos adatokra két okból tartottam fontosnak kitérni. Egyrészt Majláthot mint jeles homeopata gyógyítót, kórházalapítót nem említi a Homeopá­tia Magyarországon 1820–1990 című kiadvány⁹, másrészt nincs kizárva, hogy Majláth hatására Nagel is „rokonszenvezett” a homeopátiával.

Az orvosi diploma megszerzése után Nagel Bécsben maradt. Bugyi szerint „műtősebész ösztöndíjasként még évekig dolgozik a sebészeti klinikán, majd szakképesítését elnyerve, Temesvárra költözik”.¹⁰ Megpróbálom pontosítani az előző mondatban szereplő adatokat. Győry Tibor a levéltári kutatásra alapozott „orvosi kar történetében” ezt írja: „1807-ben Ferenc császár lovag Kern Vince […] bécsi sebészprofesszornak az ajánlatára felállíttatta Bécsben […] a sebészi műtőintézetet [institutum operatorio-chirurgicum], amely […] számos magyar ifjút képezett ki műtő-orvossá (operateur)”.¹¹ A műtőintézetben azok gyakorolhatták mind élő, mind holttesteken a sebészi műtéteket – „megdöbbentő módon: egyugyanazon az ágyon”, teszi hozzá Győry –, akik „az 5 éves magasabb vagy a 2 éves alsóbbrendű sebészi tanfolyamot kitüntetéssel végzett sebész-doctorok, illetve sebész-patronusok” voltak. A műtői kiképzés két évig tartott, és a 300 forintos ösztöndíjat adó szakképesítés azzal a kötelezettséggel járt, hogy az itt képzettek „nem fogják elhagyni az örökös tartományokat”. Az örökös tartományok (Erbländer) olyan „öröklött” országrészek, amelyeken az uralkodó öröklés, nem pedig választás jogán uralkodott. Magyarország is „örökös királyságnak” számított, de elsősorban az osztrák tartományokat (Ausztria, Tirol, Karintia stb.) nevezték így. Tágabb értelemben idesorolták Cseh- és Morvaországot is, amelyeket az 1620-as fehérhegyi csata – a csehek Mohácsa – után megfosztottak a rendi önállóságtól.

Nagel tehát két iskolaéven át tartó, ösztöndíjas műtősebészi tanfolyamot végzett el Bécsben, és valamikor 1843 után jött haza, majd telepedett le Temesvárott, ahol először magángyakorlatot folytatott. Később, az 1834-től csanádi püspök, Lonovits/Lonovics¹² József (1793–1867) háziorvosa lett. Lonovits neve – aki majd kalocsai érsekként halt meg 1867-ben – ismerősen csenghet a szabadságharc történetét tanulmányozók előtt. 1848-ban már kinevezett egri érsekként és így a főrendiház tagjaként a békés megegyezés híve volt, s részt vett az osztrák főhadiszállásra küldött magyar békekövetségben. Csupán a teljesség kedvéért: a követség tagja volt a már korábban említett gróf Majláth Antal is, Nagel patrónusa. Egyébként Lonovitsot a világosi fegyverletétel után az osztrákok lemondatták, kitiltották Magyarországról, és csak 1860-ban térhetett vissza.

Azért érdekesek ezek az adatok, mert segítenek megérteni Nagel 1848–49-es motivációját, viselkedését, amelyet tömören így jellemez Bugyi: „Hivatástudat és opportunizmus, tudás és karrierizmus ritkán egyesült egy személyben […] annyira, mint […] Nagel Emilben.” Ne feledjük azonban, hogy Nagel valószínűleg német anyanyelvű volt; orvosi tudását Bécsben szerezte meg, egykori pártfogója, Majláth gróf, valamint korábbi munkaadója, szülőmegyéjének püspöke, Lonovits az osztrák–magyar konfliktusban nem a szabadságharc oldalára állt. Talán ezekkel az „apróságokkal” (is) magyarázható az, hogy Nagel nem a honvédorvosok sorait bővíti, hanem az osztrák császári hadseregnek ajánlja fel sebészi, már akkor nem mindennapi tudását. Előbb a temesvári császári helyőrségi kórház egyik sebészeti osztályát vezette, majd 1849 tavaszán Bécsbe utazott. A továbbiakban Bugyi valószínűleg Nagel önéletrajzából idéz: „(Bécsben) a katonai kórházban teendő szolgálatra ajánlkozott, és a császári 5. tábori kórházzal Kecskemétig nyomult elő. Itt tífuszt kapott és Pestre vitték vissza, ahol [felgyógyulása után – K. L.] a Ludoviceumban a szemészeti és sebészeti osztály vezetőjévé nevezték ki.”¹³ A Ludoviceum – ismertebb későbbi nevén Ludovika-akadémia – tisztképző katonai iskola felállítását az 1808. évi országgyűlés mondta ki, de az alapkövet csak 1831-ben tették le. Nevét Mária Ludovikáról, I. Ferenc osztrák császár és magyar király harmadik nejétől nyerte. A szabadságharc idején rövid ideig itt működött a Mészáros Lázár hadügyminiszter által megálmodott Magyar Hadi Főtanoda, majd 1849. április végétől a honvédség központi kórháza volt a Ludoviceumban. 1849 nyár elején, a főváros ismételt kiürítése után, a Ludoviceum is osztrák kézre került.¹⁴ Valószínűleg ekkor lett Nagel a szemészet és sebészet főorvosa.

E pesti korszakával függ össze Nagelnek egy nehezen magyarázható tette. 1850-ben magyar nyelven adott ki népszerű értekezést „a szem gondviseléséről”. A magyar nyelv mellett a kis füzet címe is figyelemre méltó: Az elcsonkult harcosok számára alapított báró Haynau gyámintézet számára. A vérszomjas, Itáliában nőket korbácsoltató „bresciai hiénának” nevezett, 63 éves Julius Haynau (1786–1853) osztrák hadvezérre jól emlékezünk A kőszívű ember fiai című filmből, a Várkonyi Zoltán által megformált alakja miatt. A szakirodalomban nem találtam azonban utalást arra, hogy hol s mikor alapított gyám­intézetet. Jókai sem említi Az új föl­des­úr című regényében, pedig a főszereplő, azaz az új földesúr, Ankerschmidt nyugalmazott osztrák tábornok egyik modellje Haynau volt. Ismét csupán a teljesség kedvéért: Nagel már korábban, személyesen is ismerhette Haynaut, aki 1847-ben temesvári hadtestparancsnok volt.¹⁵

Visszatérve Nagel életútjához: a szabadságharc idején, az osztrák oldalon szerzett érdemei jutalmául a császári udvar egyik udvari orvosa lett 1852-ben, a laxenburgi kastélyban. Laxenburg az osztrák császári ház nyaralóhelye, amely tizenegy kilométerre található Bécstől. Valószínű azonban, hogy Nagel csupán ugródeszkának használta a tekintélyes állást. 1852 őszén ugyanis már Kolozsvárott találjuk őt.

Kolozsvárott az orvosi, pontosabban a seborvosi képzés 1775-ben indult, amikor Mária Terézia osztrák császárnő és magyar királynő – miután a jezsuita rendet feloszlatták – az addigi jezsuita egyetemet Lyceum Regium Academicum Claudiopolitanum néven vette állami kezelésbe, és elrendelte a seborvosok képzését.¹⁶ Tavaly az Egészség, betegség és gyógyítása a régi Kolozsvárott (Kolozsvár egészségügy-története a 19. század végéig) elnevezésű online konferencián¹⁷ foglalkoztam részletesen az intézetben folyó seborvosi képzéssel, most viszont csak a szabadságharc alatt s közvetlenül utána lejátszódó eseményekre összpontosítanék.

1848-ban a Kolozsvári Királyi Főtanoda orvos-sebész karán a sebészetet „Ábrahám Bogdán, orvostudor és műtő, az elméleti különös sebészet és sebészi gyógygyakorlat rendes tanára” adta elő – olvashatjuk az Erdélyi Nagyfejedelemség Tiszti Névtára 1848. évre című kiadvány 221. oldalán. Kiről is van szó? Kapronczay Károly Adatok a magyarörmény orvosok és gyógyszerészek történetéhez című művében ez olvasható: „Ábrahám Adeodát, Bécsben végzett orvosdoktor, későbbi nevén Pattantyús-Ábrahám […] szépen ívelő szakmai pályafutása 1849 őszén megszakadt, mivel lelkes híve volt a magyar szabadságharcnak, így eltávolították őt a tanszék éléről”.¹⁸ A megürült tanszékre pályázatot írt ki az intézet vezetősége. „A császári kormányzat Nagel Emilt, a császári hadseregből akkor leszerelt főorvost nevezte ki anélkül, hogy egyáltalán pályázott volna.”¹⁹

Így került tehát Nagel Emil az 1852–53-as tanévben a kolozsvári orvos-sebészi intézet sebészeti tanszékére. Az itt végzett sokoldalú munkássága aránylag jól dokumentálható németül a Zeitschrift für Natur- und Heilkunde hasábjain, illetve 1857-től az Orvosi Hetilapban magyarul megjelent közleményeiben. E közlemények számát tekintve a Kolozsvárt tanítók közül kiemelkedik Nagel Emil – szögezi le legújabb, 2022-ben megjelent könyvében az erdélyi felsőoktatás múltjának legtájékozottabb tudósa, Gaál György is.²⁰ A sebészet mellett ő lett az újonnan alapított szemészeti tanszék vezetője is. 1854-től a Karolina Közkórházban – télen négy, nyáron nyolc ággyal rendelkező – szemészeti osztály nyílt, melynek szintén Nagel lett a főorvosa.²¹ Nagel szemészi tevékenységét Fodor már említett könyve (A szemgyógyászat évszázadai Erdélyben) tárgyalja, meglehetősen hézagosan. Említi ugyan az Adatok a műtevő sebészet köréből című tanulmányát, de nem írja, hogy hol s mikor jelent meg. Pedig ez esetben a „hol s mikor” is fontos információkkal szolgál Nagel orvosi pályafutása kezdeteiről. Az említett dolgozat, amely „részletesen leírja egy felső szemhéji heges ectropium [a szemhéj kifordulása] esetét”,²² melyet sikeresen megműtött, az első magyar orvosi folyóirat, a Bugát Pál és Flór Ferenc szerkesztette Orvosi Tár hasábjain jelent Pesten 1846-ban, tehát közvetlenül Nagel temesvári letelepedése után.²³ E közlés bizonyítja Nagel korai érdeklődését a szemészet iránt. További három közlését sikerült megtalálnunk az Orvosi Tárban, ezek címei: A foghúsnak pofával összenövése, és ennek műtéte körül (1846, XI. kötet, 12. sz. 182–5.), Új kötelék az éjjeli magömlés gyógyítására (1846, XI. k., 21. sz., 327–9.), illetve a Jegyzetek a nagyobb üterek lekötésérül veszélyes vérzéseknél (1847, XII. k. 12. sz., 178–180.). E közlésekből látható, hogy Nagel kórházi háttér hiányában magángyakorlatában kamatoztatta a bécsi műtőintézetben megszerzett tudását. Fodor könyvében látható egy kép a kolozsvári orvos-sebészi tanintézet tanári karáról. Sajnos a képen szereplő alakok nincsenek megnevezve, így csak találgathatunk, melyikük is Nagel.

A szemészetnél maradva fontos megemlíteni – sajnos Fodor ezt nem tette –, hogy Nagel Emil 1864-ben figyelemre méltó előadást tartott Marosvásárhelyen, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók X. vándorgyűlésén; egészen pontosan a beküldött értekezését a pesti Batizfalvy Samu (1826–1904) olvasta fel. Az értekezés címe: Az imént szülöttek szemtakára, annak czélszerű kezelése.²⁴ A „takár” kifejezés mögött az ophtalmoblenorrhea acuta betegség rejlik, amelyről Nagel leszögezi, hogy „a kisded szemében termődő ragályos anyag átszáll anyjára”, s az továbbadja azt. Ez a kulcsmondata Nagel értekezésének, melynek elemzése megérdemelne egy önálló előadást. Most azonban csak egy fontos bekezdést ragadunk ki belőle. Miután ugyanis Nagel leszögezi, hogy „mint mindenütt […] itt is az előre óvakodás (Prophylaxis) a főfeladat”, így folytatja: „Kétség feletti tény, hogy a legrendesebb lebetegedési folyamnál, a legegészségesebb testalkat mellett is genytartalmúak a szeméremrészek elválasztmányai, bár oly csekély mennyiségben, hogy a genysejtek egyedül górcső, és azon újabb korban feltalált készület által fedezhetők fel, mely aeroscop neve alatt ismeretes. Ez utóbbinak segítségével dr. Eiselt jelenleg charkowi tanár úrnak sikerült a szülőintézetek levegőjében található genytesteket egy üveg korongra lecsapni, és górcsőileg azoknak felismerni […] a lebetegedési folyam alatt keletkező lobok, bárhol legyen azoknak széke: a méhben, horpaszizomban vagy izületekben, a genyedésre igen hajlandók. A szoba levegőjét fertőző genysejtek az újonnan szülött gyermeknek gyenge szerkezetű és külhatányoknak könnyen engedő […] látszervére izgatólag hatnak, és takhártyáját genyes elválasztásra késztetik. – Más felől kétségtelen dolog, hogy a ragályozás direct úton is foglalhat helyet, ha t.i. akár a szülőnő hüvelytakárban szenvedne, mely a gyermek szemeire szülés közben átragad, akár pedig a bába-asszonynak bepiszkolt ujjai által közöltetnék véle.”²⁵

Látható tehát, hogy a kissé megtévesztő – csak szembetegségre utaló címen – szereplő értekezés rendkívül fontos dokumentuma a bakteriológia hőskorának Magyarországon. Talán ezt sejtették az „orvos-, sebész-, élet- és boncztani szakosztály” elnökei, a pesti kórboncnok professzor Arányi Lajos, illetve a pesti Orvosi Hetilap szerkesztője, Markusovszky Lajos is, akik javasolták, hogy vegyék fel Nagel értekezésének szövegét az évkönyvbe, azaz a Munkálatokba²⁶. Markusovszky nevének említése azért is fontos, mert tanúja volt annak, amint Semmelweis Ignác felismerte a gyermekágyi láz oktanát és profilaxisát 1847-ben, továbbá ösztönözte Semmelweist 1861-ben híres/hírhedt könyve kiadására.²⁷ A valószínűleg már betegeskedő Semmelweis nem volt ott Marosvásárhelyt, Markusovszky pedig nem figyelt fel a Nagel értekezésében elhangzott, Semmelweis tanítását alátámasztó figyelmeztetésre, miszerint a szülőszervekhez tiszta ujjakkal szabad csak nyúlni. Sajnos nem említi Nagel előadását a 2014-ben, marosvásárhelyi szerzők tollából megjelent, a X. vándorgyűlés történetét összefoglaló értekezés sem.²⁸ Rövidre zárva: Nagel Emilt, a Marosvásárhelyt ugyancsak előadást tartó ifj. Spányik József mellett szintén a semmelweisi tanok erdélyi híveként kell számon tartanunk és tisztelnünk.²⁹

Nagel most említett értekezése értékes adalékot szolgáltat erdélyi tevékenységéhez is. 1853-ban Fejérvárott, 1857-ben Déván, 1858-ban Szilágysomlyón és Désen, 1864 júliusában Sepsiszentgyörgyön működött „ideiglenesen” mint szemorvos (158. o.) Ez a közlés összecseng Fodor adataival, aki könyvében ezt írja (114. o.): „a cs. és kir. helytartóság 1858. május 22-én […] kelt rendeletével a gyógyítható szembajokban szenvedő betegek felkutatására s azoknak a kolozsvári gyógyintézetbe leendő beszállítására, Nagelt vidékre küldi.”

Nagel tizenöt évnyi kiemelkedő sebész- és szemorvosi tevékenység után, aránylag fiatalon, 50 éves korában hagyta ott a kolozsvári orvos-sebészi tanintézetet. Fodor így ír távozásáról: „Nagelt hosszas betegeskedése miatt 1867-ben ideiglenesen nyugdíjazták, utódjaként december 30-án […] rendelettel Brandt József (1841–1911) orvos-sebész tudós, szemész- és szülészmestert nevezték ki.”³⁰ Bugyi Balázs kissé árnyaltabban látja Nagel távozásának okát: Nagel „az osztrák-magyar kiegyezés előtti időszakban a magyar orvostársadalommal a hazai sebészet nagyjaival a maga külön »kiegyezésére« törekszik, de már későn. A tudását elismerik, de mint embert elfogadni nem tudják, nem is akarják. Helyzete a Tanintézetben mind tarthatatlanabbá válik. Így nem meglepő, hogy a kiegyezéskor »megrongált egészsége helyreállíthatása czéljából« félévi szabadságot kért. Az udvar iránti hűségének elismeréseként királyi tanácsosi címmel tüntették ki, majd nyugdíjazták a fizetése kétharmadával.”³¹

Nos, a „megrongált egészségre” való hivatkozást kétkedve fogadjuk, hiszen nyugdíjaztatása után Nagel igen aktívan, utazásokkal, új érdeklődési körökkel még 35 évet élt. Kolozsvár utáni életszakasza külön értekezés tárgya kell, hogy legyen. Most viszont itt Nagel nyomtatásban megjelent munkáira összpontosítok, amelyek fontos adalékot szolgáltatnak a kolozsvári orvos-sebész tanintézet 1852 és 1867 közötti történetéhez is.

Nagel három könyvet jelentetett meg, melyek közül az 1850-ben Budán kiadott Népszerű értekezés a szem gondviseléséről című egészségnevelő kiadványra már hivatkoztam. A kis kötettel részletes foglalkozik Fodor a szemgyógyászat erdélyi évszázadairól írt könyvében.³² Egy figyelemre méltó megjegyzésére viszont érdemes felhívni a figyelmet. Nagel úgy vélte már 1850-ben, hogy a contagium okozza „az időszakonként uralkodó ún. egyiptomi szemgyulladást, annyival inkább, hogy hazánkban újabb időkben, az Erdélyből két év előtt Temesvárra átköltöztetett Zsivkovits nevezetű gyalogezrednek ostora volt.”³³ Az egyiptomi szemgyulladást ma szemcsés kötőhártya-gyulladásként, vagy másképp trachoma néven ismerjük.

Tizenkét év múlva, már kolozsvári időszaka alatt, 1862-ben Pesten jelent meg A csonttörések kórbonctani, kórtörténeti és gyógyeljárási tekintetben című szakkönyve. A kötetet 1958-ban Balogh János (1922–1998) pesti sebészfőorvos, orvostörténész elemezte az Orvostörténeti Közlemények hasábjain³⁴ – a továbbiakban az ő munkájára támaszkodom. Már az Előszó is értékes adatokat nyújt Nagel életrajzához, mert leírja, hogy „bécsi, prágai, berlini, braunschweigi és brüsszeli tanulmányai után Párizsban megszemlélte Dupuytren kísérleteit és bonctani készítményeit. Ezeken alapszik a könyv…” Mivel a híres francia sebész, Dupuytren Vilmos báró 1835-ben meghalt, Nagel természetesen csak a hagyatékában szereplő készítményeit tekinthette meg. Az említett nyugat-európai körutat Nagel a kolozsvári katedra elfoglalása előtt, 1852-en abszolválhatta.³⁵

Nagel könyve két fő részt, egy általánosat és részletekbe menőt tartalmaz. Bár 160 éve íródott, egyes fejezetei ma is megállják helyüket. Ír az úgynevezett patológiás törésről, amely alatt ugyanazt érti, mint a 21. század orvosa: olyan törést, amikor a beteg csont egy egészen hétköznapi mozdulat során eltörik. Nagel idejében főleg három elterjedt betegség okozott patológiás törést: a ráksenyv, azaz a csontban kifejlődő rosszindulatú daganat vagy annak áttéte; a bujakór, azaz a szifilisz; és a süly, azaz a C-vitamin hiányán alapuló skorbut. A könyv 20. századi recenzense, a már említett Balogh kiemeli, hogy Nagel a csont gyógyulását, mint folyamatot tárgyalja, és ezzel „gyümölcsöző és termékeny szellemi módot vezet be” az orvosi gondolkozásba.³⁶ Ma a csonttörés gyanúját felvető orvost a gyorsan elkészíthető röntgenfelvétel segíti a helyes diagnózishoz, Nagel idejében a diagnózist „a sérült tag körülményes vizsgálata, összehasonlító mérés” adta meg. Nagel új, modern módszerek iránti nyitottságát jelzi, hogy könyvében ezt írja: ha a beteg nyugtalan és nagy fájdalmat jelez, akkor a pontosabb vizsgálat érdekében hangyhalvaggal, kloroformmal kell elbódítani, azaz a vizsgálatot narkózisban kell végezni.

A részletes részben testtájanként írja le az egyes törések tüneteit, kórjóslatát (prognózisát) és gyógyítását. Például a gyakori kulcscsonttörés rögzítésére ajánl egy egyszerű és szellemes módon szerkesztett, bőrszíjakból álló készüléket. Összefoglalva, egyetérthetünk Baloghgal, hogy Nagel könyvét „a nemzeti orvosi kultúránk kincsei” közé sorolhatjuk.

Így értékeli tehát az utókor Nagel könyvét. De hogyan fogadták a kortársak e kis kötetet? Nagel művéről már 1862 vége felé olvasható egy könyvismertetés, az akkor már 1857-től megjelenő – s ma is létező, immár 163. évfolyamát író – pesti Orvosi Hetilap hasábjain. Jelzi Nagel kiadványának fontosságát, hogy a könyvet maga a főszerkesztő-lapkiadó, Markusovszky Lajos ismerteti.³⁷ „A jelen munka örvendetes bizonysága annak, hogy a tudományosság és tudománykedvelés nálunk gyarapodik” – indítja recenzióját Markusovszky, aki maga is sebész szeretett volna lenni; ő volt például 1849-ben Görgey fejsebének kezelője. Majd így folytatja: „…e munkák nem oly tapasztalatlan írók szerzeményei, kik az illető tárgyat csak könyvekből ismernék, hanem oly férfiak művei, kik azt, mivel a közönség elé lépnek, a műhelyben dolgozva s a gyakorlat mezején fáradozva sajátjokká tették, s a tanok alaposságáról saját búvárlatok és kísérletek által meggyőződtek.” Ilyen szerzőként ismeri Nagel tudort, aki „húsz éve műtő és gyakorló orvos és több mint tíz éve a sebészet tanára”, kinek írásai előbb a bécsi lapokban, utóbb legnagyobb részt az Orvosi Hetilapban jelentek meg. Nagel „orvosgyakorlati” magánrajza (monográfiája) tanácsadóul szolgál majd az orvosnak és kézikönyvül a növendéknek – summázza véleményét Markusovszky. Figyelemre méltó a recenzió utolsó mondata: „Reményljük, hogy az orvosi közönség részvételével buzdítani fogja a szerzőt, miszerint a ficzamokról szóló, már megkezdett munkájával is mielőbb gazdagítsa orvosi irodalmunkat”. Nincs tudomásunk egy ilyen könyv megjelenéséről.

A már említett Balogh Jánosnak köszönhetőn viszont tudomásunk van egy harmadik Nagel-könyvről, amely Bécsben, 1871-ben jelent a következő címmel: Methode oder schablone? Darstellung eines neuen, praktisch bewährten Verfarens um den Luft-zutritt zum Chloroform Dampfe durch Messung zu regulieren.³⁸ Mint arra emlékezünk, Nagel csonttörésekről szóló könyvében már utal arra, hogy a súlyosabb törések ellátásánál használta a chloroformbódítást, a narkózist. Nyugalomba vonulása után Nagel igen alaposan foglalkozott az altatás kérdésével, állatkísérletek végzése mellett rendszeresen altatott embereket is. A szakirodalomból 300 olyan esetet gyűjtött össze, amelyeknél a halál a chloroformnarkózis alatt következett be. Több altatógépet is összeállított, ezek legjobbikát ismertette az imént említett könyvében. Az érdeklődők, aneszteziológusok, sebészek figyelmébe ajánlom Balogh doktornak a Nagel-féle altatógépet bemutató dolgozatát. E dolgozatból egy fontos dolgot emelnék ki: Nagel szerint „az orvos, aki az altatást végzi, csak azzal foglalkozzék!” Nagelé az érdem – írja Balogh – hogy ilyen korán, 1871-ben felismerte az altatás jelentőségét, és a narkotizálásnak, mint önálló orvosi szakmának a létrehozását jelölte ki követendő útként.

Mielőtt bemutatnám a Nagel halálakor testvére, Pullitzer M.-né Nagel Sarolta által kiadott gyászjelentést, megpróbálom „főnököm”, az Orvosi Hetilap jelenlegi szerkesztője, az idén 80 éves Papp Zoltán szülészprofesszor módszerét követni. Professzorunk az általa írt tankönyvben³⁹ a fontos orvostörténeti adatokat Tudnivalók röviden címmel, egy öt pontot tartalmazó, színesen kiemelt tablóban közli.

Jöjjön tehát a Tudnivalók röviden Nagelről című tabló öt pontja: „1. Nagel Emil (1817–1892), 1852 és 1867 között a kolozsvári Orvos-Sebészeti Tantézet sebésztanára, szemésze 2. Az 1862-ben megjelent Csonttörések c. monográfiája az első magyar traumatológia 3. A bakteriológia egyik magyar/erdélyi előfutára 4. A kontaktfertőzések profilaxisának hirdetésével Semmelweis tanait erősítette 5. Az elsők közt hirdette az aneszteziológiát önálló orvosi szaknak.” S most jöhet a gyászjelentés, amely nemcsak Nagel pályafutásának végére, de az én előadásom végére is utal. Előtte azonban még köszönetet mondok bécsi barátomnak, Kutasy Tamásnak a Nagellel kapcsolatos korabeli kiadványok másolatának megszerzésében nyújtott önzetlen segítségéért.

Tisztelt Hallgatóság!

A hallottak alapján, remélem, nem tartják túlzásnak, hogy Nagel Emilt az egyetem előtti korszak „sokat tudó” professzorának tituláltam. Talán még egy emléktáblát is megérdemelne itt, Kolozsvárott…

(Elhangzott Kolozsváron, 2022. október 1-jén, a Magyar Egészségügyi Társaság, a Báthory István Alapítvány és az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi és Gyógyszerészeti Szakosztálya, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemmel partnerségben szervezett XXVIII. Orvostovábbképzőn.)

Jegyzetek

1 Értékkel, élettel töltsük meg. Az egykori jezsuita kollégium alapítására emlékeztek. Vasárnap. Katolikus hetilap. 2022. május 22. 1.

2 Dumas, Alexandre: Luisa San Felice. Első kötet. Fordította: Görög Lívia. Madách Könyvkiadó, Pozsony, 1973. 25.

3 Spira György: Jottányit se a negyvennyolcból. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989. 427.

4 Bugyi Balázs: Nagel Emil kolozsvári sebésztanár. Sebészettörténetünk vitatható személyisége. Orvosi Hetilap, 1977. 118–168.

5 Fodor Ferenc: A szemgyógyászat évszázadai Erdélyben. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000. 112–114.

6 Dörnyei Sándor: Régi magyar orvosdoktori értekezések. Harmadik kötet. Bécs: Egyetem és Josephinum, 1729–1848. Borda Antikvárium, Zebegény, 2010. 136.

7 A szakirodalomban a családnév mindkét változatban előfordul.

8 T. L. [Tóth Lőrincz]: Mailáth Antal. In: Pallas Nagy Lexikon, XII. kötet, 1896. 202.

9 Kóczián Mária – Kölnei Lívia: Homeopátia Magyarországon 1820–1990. Noran Könyvkiadó Kft., 2003.

10 Bugyi Balázs: i. m.

11 Győry Tibor: Az orvostudományi kar története 1770–1935. Pázmány Péter Tudományegyetem, Budapest, 1936. 263.

12 A szakirodalomban a családnév mindkét változata előfordul.

13 Bugyi Balázs: i.m.

14 Ács Tibor: A honvédsereg központi kórháza és a Magyar Hadi Főtanoda. In: Gazda István (sajtó alá rendezte): A szabadságharc egészségügye és honvédorvosai. Magyar Tudománytörténeti Intézet, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, Piliscsaba-Budapest, 2000. 73–76.

15 Marczali Henrik: Haynau Gyula Jakab báró. In: A Pallas Nagy Lexikona, VIII. kötet, 1894. 779.

16 Bugyi Balázs: Szemelvények a Kolozsvári Orvos-Sebész Tanintézet történetéből (1775–1872). Orvosi Hetilap, 1972, 113. évf., 52. sz. 3148–3149.

17 Kiss László: A kolozsvári Orvos-Sebészi intézet végzettje: id. Spányik József. Előadás 2021. október 2-án, a kolozsvári online konferencián.

18 Kapronczay Károly: Adatok a magyarörmény orvosok és gyógyszerészek történetéhez. Magyar Örmény Könyvtár 8. kötet, Budaörs, 2002. 24.

19 Bugyi Balázs: Nagel Emil kolozsvári sebésztanár. Sebészettörténetünk vitatható személyisége. Orvosi Hetilap, 1977, 118. évf. 36. sz., 2168.

20 Gaál György: Az erdélyi tudományosság fellegvára. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem alapításának 150. évfordulójára. Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2022. 23–27.

21 Fodor Ferenc: A szemgyógyászat évszázadai Erdélyben. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000. 112–114.

22 Uo.

23 Nagel Emil: Adatok a műtevő sebészet köréből. In. Orvosi Tár, XI. kötet, 1846, 25. sz. 390–394.

24 Nagel Emil: Az imént szülöttek szemtakára, annak czélszerű kezelése. In: Szabó József – Rózsay József (szerk.): A magyar orvosok és természetvizsgálók 1864 Augustus 24-től September 2-ig Maros-Vásárhelytt tartott X. nagygyűlésének történeti vázlata és munkálatai. Pest, 1865. 157–162.

25 Uo.

26 Teljes címén: A magyar orvosok és természetvizsgálók 1864 Augustus 24-től September 2-ig Maros-Vásárhelytt tartott X. nagygyűlésének történeti vázlata és munkálatai. Rózsay József közreműködésével szerkesztette Szabó József. Pest, 1865.

27 Semmelweis Ignác: Die Aetiologie, der Begriff und die Prophylaxis des Kindbettfiebers, magyar fordításban: A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és megelőzése, Bécs, 1861.

28 Péter Mihály – Péter H. Mária: A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók X. nagygyűlését 150 évvel ezelőtt Marosvásárhelyt tartották. Orvostudományi Értesítő, 2014, 87 (2): 139–143.

29 Kiss László: Semmelweis erdélyi híve: ifjabb Spányik József (1836–1908). Orvosi Hetilap, 2020, 52.sz. 2206–2009.

30 Fodor Ferenc: A szemgyógyászat évszázadai Erdélyben. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000. 112–114.

31 Bugyi Balázs: Nagel Emil kolozsvári sebésztanár. Sebészettörténetünk vitatható személyisége. Orvosi Hetilap, 1977, 118:2168.

32 Fodor Ferenc: A szemgyógyászat évszázadai Erdélyben. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000. 112–114.

33 Uo.

34 Balogh János: Az első traumatológiai monográfia Magyarországon. Orvostörténeti Közlemények 8–9. kötet, 1958. 208–217.

35 Bugyi Balázs: Nagel Emil kolozsvári sebésztanár. Sebészettörténetünk vitatható személyisége. Orvosi Hetilap, 1977, 118. évf. 36. sz., 2168.

36 Fodor Ferenc: A szemgyógyászat évszázadai Erdélyben. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000. 112–114.

37 Uo.

38 Balogh János: Egy száz éves altatógép. Orvostörténeti Közlemények 69–70. kötet, 1977, 118. évf. 36. sz., 2168.

39 Papp Zoltán: A szülészet-nőgyógyászat tankönyve. Hatodik, átdolgozott kiadás, Semmelweis Kiadó, Budapest, 2021.