Farkaslaka a Nyikó-patak felső folyásának partján helyezkedik el, itt született 1897. szeptember 19-én a székely nép legnagyobb írója, Tamási Áron. A nagyvilágot bejáró, Kossuth-díjas népi író Budapesten hunyt el 1966. május 26-án, kérésére mégis szülőföldjén, a farkaslaki templomkertben lelt örök nyugalomra. Az író halála után felújították a faboronás, háromosztatú, zsindelyes szülőházát, majd emlékházzá alakították azt, és 1972. szeptember 24-én megnyitották a közönség előtt. Az író által használt bútorzat, személyes használati tárgyai, valamint a kinyomtatott műveiből, leveleiből és fényképeiből összeállított gyűjtemény is megtekinthető a farkaslaki emlékházban.
A Tamási-emlékmű egy három méter magas,
átlag egy méter széles, nyolctonnányi
andezitsziklából készült.
Kép: www.farkaslaka.eu
A helyi templomdombon, a sírkert előterében található egy három méter magas, egy méter széles, nyolctonnás faragott kőtömb, amely a farkaslaki születésű író életműve előtt tiszteleg. A monumentális alkotáson két kolozsvári szobrászművész, Szervátiusz Jenő, illetve fia, Szervátiusz Tibor dolgozott 1971 és 1972 között, így idén volt ötven éve annak, hogy az emlékművet felavatták. „Hoztak kérésünkre Tusnádról egy követ, de nem volt elég nagy és jó, ezért a Hargita oldalában kerestünk faragásra valót. Mi ketten is részt vettünk a keresésben. Végül is megtaláltunk egy gyönyörű trachitot, melyet Úrasztalának neveztek a népek. Mert a pásztorok ennél a kőnél pihentek, s ettek róla. No, megtaláltuk, de le is kellett valahogy szállítani a hegyoldalról, az Ivó-oldalról! Nem volt könnyű, két traktor mozdította ki a helyéről, és vontatta be Farkaslakára. Ahogyan lemértük, körülbelül kilenc tonnát nyomott” – emlékezett vissza a fiatalabb kőfaragó, Szervátiusz Tibor a közös munkára egy 2016-os vallomásában1.
Az emlékművet abból a hatalmas, méternyi szélességű, bő két köbméteres andezittömbből faragták ki hosszas munkával, amelyet a Hargitáról, a Medveferedőből szállítottak egyenesen a majdani kiállítási helyszínre, nehogy valakinek eszébe jusson újra elmozdítani a hatalmas súlyt.
„A hetvenes évek elején édesapámat megkereste egy írócsoport, és felkérték mint szerintük »egyetlen illetékest«, hogy állítson emléket Tamásinak. Édesapám elvállalta a felkérést, meg is kezdte a tervezést. Ám rövidesen megbetegedett, úgy érezte, hogy nem tudja elvégezni a munkát. Arra gondolt, hogy kell keresnie valakit, aki segít. Csak énrám tudott gondolni, tudta: valódi segítőtárs leszek. Meg is kért, és én elvállaltam. Mindenképpen segíteni akartam neki” – fogalmazott Szervátiusz Tibor. A Tamási-emlékmű történetéből kihagyhatatlan még két személy, a székelyudvarhelyi kórház akkori igazgató-főorvosa, Bakk Elek, és felesége, B. Takács Sára orvos és emlékíró, akit a lelkes csapat tagjai kedvesen csak Sárikának szólítottak.
A munkát 1971-ben kezdték meg, és 1972 késő nyarára készültek el vele. Szervátiusz Tibor így emlékezett vissza ezekre a hónapokra, és a kihívást jelentő kőtömbre: „Ahogyan lemértük, körülbelül kilenc tonnát nyomott. Iszonyúan kemény, időtálló, vulkanikus kőzet volt, gyönyörű, acélkékes, szürke színezettel. A templom mögé állították fel, az úthoz közel, ahol majd elkezdtük a munkát. Építettek egy kis kamrát a szerszámainknak, meg fedelet a szikla fölé, hogy esőben is tudjunk dolgozni. Gépeink egyáltalán nem voltak, egyedül egy kis köszörű. Csak vésők és kalapácsok, és kis csákányok, amelyekben vídiabetét volt. Ezzel kezdtük megmunkálni ezt a kemény kőzetet. Nagyon nehéz munka volt, két nyarunk ment rá, meg is erőltettem a csuklómat, amelyet hosszú ideig kellett gyógyítani utána.”
Vésés és formálás előtt a kőbe álmodott motívum is változott. Eredetileg egyetlen alakot képzelt a kő síkjába az idősödő Szervátiusz Jenő, a betegsége viszont áthúzta a számításait, így a terv is megváltozott. Apának és fiának együtt kellett döntenie arról, hogy mi legyen a népéhez hűséges szépíró, az örök hazatérő Tamási Áron emlékművén. „Újrakezdtük a tervezést, sokat kellett változtatni rajta, hogy ketten dolgozhassunk majd. A tervezésnél már gondoltunk arra, hogy ki-ki milyen részt vállal magára. Az eredeti terv szerint egyetlen ülő székely lett volna. Ezt változtattuk meg úgy, hogy Tamási műveinek alakjaival népesítjük be a sziklát. […] Úgy alakult az emlékmű, hogy nemcsak Tamásinak, de az egész székelységnek emléket állítottunk” – olvasható Szervátiusz Tibor visszaemlékezéseiben.
Az alakok nem idegenek az olvasóktól; ismerősként néznek vissza a rájuk tekintőkre. „Itt van az az Énekes madár serege: kéz a kézben a szerelmes Magdó és Móka, Bolha kutyájával Ábel, csodás változásaiban Jégtörő Mátyás és Tündöklő Jeromos. Súlyosan lépeget utánuk tüzet árverezni a megsiratott Boda Ferus.”2 Legjellegzetesebb közöttük a bal alsó sarokban meghúzódó Ábel, Tamásinak ez az örök hazavágyakozó, otthonosságra szomjazó, gyermeki önarcképe.
1971, Farkaslaka, a Nepomuki Szent János-templom kertje.
Szervátiusz Jenő szobrászművész Tamási
Áron síremlékét faragja.
Kép: Fortepan/Kovács Annamária
„Amikor az író megérezte, hogy éltében már nem térhet haza, hátrahagyta, hogy a két cserefa között akar megpihenni, kérését pedig sikerült is teljesíteni”, idézte föl a múltat Hadnagy Jolán, a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület (TÁME) elnöke az idei, 2022. május 29-i ünnepségen, amelyen az író halálának 125. évfordulójára, illetve az emlékkő felavatásának 50. évfordulójára emlékeztek. Magyarország csíkszeredai konzulja, dr. Lukács Bence Ákos azt emelte ki ünnepi beszédében, hogy „a három testvérlélek találkozása rendkívüli, és képletes együttlétük több fontos üzenetet hordoz ma is számunkra. […] tudatosan vállalták az erdélyi magyar művészsorsot, az erdélyi népi élet kifejezését. Abban a korszakban nagy feladat volt ez, különösen kisebbségi létben. Mindhárman felismerték, hogy az egyetemes kultúra szolgálatának lehetőségét, egyediségét a szülőföld sorsának vállalása adja.”3
1972-ben az azóta szintén elköltözött íróutód, Sütő András felidézte, hogyan sétáltak kettesben a majdani emlékmű helyéig. „Még éltében vele jártam itt először; annak előtte nem ismertem Farkaslakát, legalábbis nem a valóságosat, hanem a költőit, az álombelit, amelynek sanyarú sorsából új mítoszként világlott föl a megmaradás etikája: pusztító erők szorításában az ábeli túlvészelés sikoly-kacagása…” Sütő András lírai megemlékezése fölé azt a két szót írta, hogy Tonnás hegyibeszéd. Emlékező és emlékeztető írásának címével utalt a műemlékre, valamint metaforává ötvözte a sziklát és Tamási írói szavainak üzenetét is.
A mára közismertté vált emlékmű annak idején is impozáns, izgalmas látnivalónak bizonyult. Eleinte csak kőtömb volt, Sütő András szavaival élve: „A mélységbeli tömör kőzetek kilenctonnás darabja. Visszavágó, dühös természetével összetörte már a szobrász hagyományos vésőit.”4
Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.
Az utolsó vésősikkanás visszhangjával emlékezve az íróra és a két szobrászra; közülük a legfiatalabb összegzése a leghelytállóbb: „Úgy alakult az emlékmű, hogy nemcsak Tamásinak, de az egész székelységnek állítottunk emléket.”
Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban.
Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés.
Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat.
A Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget.
A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.
„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is.
A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.
Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.
Bejárta a megye mindegyik helységét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett.
Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.
Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül.
A református egység napját ezúttal inkább egységnapoknak lehetne nevezni, hiszen – amint Tussay Szilárd főszervező fogalmazott – május 21-ét két napon keresztül konferenciák, kiállítások, templomavatások és más programok előzték meg. Május 19–20-án a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban Az iskolák felettébb szükséges voltáról címmel tartottak egyháztörténeti konferenciát, amelynek alapját az adta, hogy az erdélyi fejedelem éppen 400 éve, 1622 májusában alapította Gyulafehérváron a Collegium Academicumot. Különben ennek jegyében telt a háromnapos ünnepség is, s ennek tiszteletére nyilvánította az idei esztendőt az erdélyi református egyház az oktatás évének.
A 19. században a történetírást Európa-szerte fontos közügynek tartották. Ez így volt Erdélyben is, ahol Nagyajtai Kovács Istvánt a modern magyar történetírás úttörői között tartották számon. Köztük volt gr. Mikó Imre is, akinek nagy szerepe volt az 1848–49 utáni abszolutista rendszerben az erdélyi magyarság védelmében. Utóbbi a közös cél érdekében kereste a Kovács Istvánnal való együttműködés lehetőségét.
A mai napon Erdővidék egy jelentős turisztikai desztinációval gyarapodik. Olyan kulturális látnivalóval, a szabadidő tartalmas eltöltésére alkalmas helyszínnel, amely erősíti a nagyajtai identitást és messzire repíti a település hírnevét. A bástyákban felépült kiállítás a szemléletében és módszereiben is megújuló erdélyi magyar muzeológia egy újabb kísérleteként készült el.
A nagyajtai unitárius műemléktemplom és gyülekezet életében mérföldkő ez a nap: 2022. május hetedike. Ettől a mérföldkőtől visszafelé és előre egyaránt tekinthetünk. A holnapi nap, a vártemplom használatba vétele is ugyanannyira fontos, mint az eddigi kutatás, tervezés, kivitelezés és a képzőművészeti értékek feltárása, valamint restaurálása.
A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket.
Új hozzászólás