Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Mérföldkő, vagy rideg emlékmű?

Németország már tíz éve, Magyarország körülbelül hét éve kezdte el a Reformáció 500 éves jubileumára való készülődést. Az internetes keresőben a Reformáció 500 szókapcsolatra kevesebb mint egy másodperc alatt több mint kétszázezer találatot kapunk. A világ összes protestáns egyháza készült a jubileumra, nagy lélegzetvételű rendezvények, óriási megmozdulások, koncertek, ökumenikus istentiszteletek, kiállítások, könyvek, társasjátékok, rajzfilmek, filmek, különféle reformátori sörök, legófigurák láttak napvilágot a reformáció tiszteletére. Nem volt egy olyan település, olyan protestáns egyházközség a nagyvilágban, ahol ne emlékeztek volna meg a reformáció e jeles jubileumáról. A világ szeme a templom falai közül kilépő protestáns keresztyénekre fókuszálódott az elmúlt időszakban, úgy ahogyan annak idején 1517-ben, amikor Luther Márton kilépett a kolostor falai mögül és 95 tételével az egyházat és ezzel együtt a társadalmat is megújító programot hirdetett. Tanítása hamar elterjedt egész Európa területén, hiszen reformja az érthetőséget, az anyanyelvűséget, a tanulást, az előrehaladást támogatta. Új szellemiséget hirdetett meg, amely minden egyes ember számára érthetővé és legfőképpen elérhetővé tette Isten igéjét, személyessé tette Isten kegyelmét, és ezáltal az örök életet. Volt ereje szakítani a berögzült dogmákkal, a megkövesedett és törvényeskedő hagyományokkal, s mindezt nemcsak önmagáért, hanem azokért az emberekért is tette, akiket az akkori egyházi és politikai hatalom félrevezetett, kizsákmányolt, megnyomorított, tudatlanságban és félelemben tartott.


Lucas Cranach: Wittenbergi oltárkép

A reformáció történetét nem szeretném taglalni, hiszen – ahogy mondani szokás – még a csapból is ez folyik. Inkább azt szeretném kiemelni, hogy melyek azok a legfontosabb lelki örökségei evangélikus egyházunknak, amelyeknek ma is érvényesülniük kell, és amelyeknek ma is hatásuk, formáló és felszabadító erejük van.

Az egyházban ma már egyre természetesebbé válik, hogy állandó változásra, megújulásra van szükség, máskülönben stagnáló élettelen, befásult klubbá alakul. Ahhoz viszont, hogy ez a változás ne váljon a társadalom által szabott igényekhez való puszta alkalmazkodássá, szükség van stabil pontokra, amelyekhez igazodhatunk. Ebben segít a reformáció példája, melynek legsarkallatosabb útjelzője a Biblia tanulmányozása, és az Istennel ápolt személyes kapcsolat volt. Ennek fényében az evangélikus egyház arra törekszik, hogy mindenki számára érthető legyen liturgiájában és igehirdetésében. Olyan szavakat, mondatszerkezeteket használjon, amelyek érthetőek a mai embernek, ugyanakkor kifejezik a bibliai értelmét, és hitet ébresztenek a résztvevőkben. Ezt a fajta megújulást próbáljuk gyakorlatba önteni szolgálatunk minden területén, segítségül híva új módszereket, csoportdinamikai játékokat. A különböző ifjúsági alternatív istentiszteleteken az igei tanítás mellett a fiatalok interakciója áll a középpontban, a gyerekbibliaórákon és a konfirmációs előkészítőkön a bibliodráma módszerével visszük közelebb a bibliai történetek értelmét gyermekekhez és fiatalokhoz.

A másik nagyon fontos vívmánya a reformációnak, hogy az egész társadalmat megmozgatta. Nem maradt bent a kolostorok és templomok falai között, hanem bizonyos mértékben mindenkit megérintett. Egyesekben elfogadást, felszabadultságot, bátorságot, örömet, hitet, tanulásra és előrehaladásra való vágyat eredményezett, másokban haragot, ellenségeskedést, utálatot, félelmet, féltékenységet, gyűlöletet váltott ki. A jubileumi év erre a kilépésre adott lehetőséget egyházunk számára is, hiszen már 2016 nyarán megszerveztük a Reformációi Zarándoklat – Királyföldi és Barcasági Csángó-magyarok Világtalálkozóját, amelyen több mint 2500 résztvevő volt jelen (lásd a 9. oldalon). Ezt követte a három egyházmegye (Brassó, Kolozsvár, Nagylak) összevont közgyűlése, amely a Románia szerte szétszórt gyülekezeteinek adott lehetőséget a találkozásra.

Kilépni az egyház védő falai mögül azt jelenti, hogy új helyzetbe kerülünk, amelyben nem mindegy, hogyan képviseljük, és cselekedeteinkkel hogyan hirdetjük az Istent. Mert az egyház csak akkor lesz vonzó, ha példás azok élete, akik benne élnek, ha megoldásokat keres és ad, ha kiáll az igazság mellett és elítéli a zsarnokságot, ha védelmezi a gyengéket, és nem használja ki azokat, aki megbíznak benne. Határokat mer átlépni a jó érdekében és önkritikusan meg meri fogalmazni a saját és a társodalom aktuális hibáit és problémáit. A határátlépések viszont találkozásokat jelentenek, a találkozások pedig megujúlásra, új tapasztalatok szerzésére adnak lehetőséget. A jelen reformációja számunkra azt jelenti, hogy nem fordulunk el embertársainktól, hanem nyitottan fogadjuk el mindazokat, akik közelednek felénk. Nem az ítélkezés és törvényeskedés az első reakciónk, hanem a személyes elfogadás, a feltételnélküli szeretet és megértés.

Egységben az erő! – szoktuk mondani. Luther, Kálvin, Melanchton – hogy csak a legfontosabb reformátorokat említsem – mindvégig egyet akartak. Isten megújító és életet adó igéjének, kegyelmének tiszta továbbadását, amely örök életre vezet. Éppen ezért a reformáció időszakában hosszú ideig nem lehetett különbséget tenni kálvinista vagy ágostai irányzat között. Egy megújuló mozgalomról volt szó, melynek tagjait protestánsoknak neveztek. Csak a reformátor atyák halála után kezdődött el az úgynevezett konfesszionalizálódás, amikor bizonyos tanokat – például az úrvacsora tana – másként kezdtek el értelmezni a Luther vagy Kálvin mellett felnőtt tanítványok. Ezek a különféle értelmezések vezettek a felekezetek kialakulásához. Ha ezeket figyelembe vesszük, úgy gondolom, hogy hűtlenek voltunk a reformáció lényegéhez, amely az egységet hirdeti. Ezért volt óriási lépés, hogy 2017. július 4-én, 446 év után újra sor került a Romániai Evangélikus-Lutheránus és a Romániai Református Egyház közös zsinatára, ahol nem csak az evangélikus templom szíve dobbant meg, hanem a Farkas utcai templom évszázados falainak lelke is kivirult a közös lelkészszentelés alkalmával. Ahogyan a reformátorok közös fellépése, egységes tanítása meghódította a világot, megújította a társadalmat, úgy ma is az egységre törekvés az egységes fellépés képes új, biztonságos és élhető világot létrehozni.

Az evangélikus egyház reformációi örökségét talán legjobban Lucas Cranach német festő (1472–1553) összegezte a wittenbergi vártemplom oltárképén. A szárnyasoltár alján téglákból épült terem középpontjában a megfeszített Jézust láthatjuk, akinek leple a feltámadást, az új kezdet lehetőségét jelképezi. A terem jobb oldalán elhelyezett szószékről Luther prédikál, és a Megváltóra mutatva a középpontra irányítja a gyülekezet figyelmét, amelyben minden korosztály és társadalmi réteg képviseli magát. Az egyházban Jézus a középpont, mert az Ő érettünk hozott halál áldozata árán felszabadultan és boldogan élhetünk, Ő az örök életbe vezető út. Ez a keresztyénség alfája és omegája, ez mindennek az alapja. Ezen alapszanak az emberi élet legfontosabb mozzanatai és kapcsolatai, s mindezt a megfeszített Jézus tartja meg, kinek a vére átitatja a terem falait, mely az egyházat jelképezi.

A bal szélső képen az élet kezdetét ábrázolja a festő, összekötve a keresztelés aktusával, amely az újjászületést, a kiteljesedés felé vezető utat jelképezi. S mindez a társadalom és a gyülekezet közössége előtt történik szimbolizálva a közösségre való ráutaltságot és a közösség elengedhetetlen szerepét az új élet formálásában.

A középső festményen Jézus asztalközösséget vállal tanítványaival, velünk, mindennapi emberekkel, még akkor is, ha arra készülünk, hogy lemondjunk róla, eláruljuk Őt, embertársainkat, vagy önmagunkat. Megosztja velünk ételét és italát, s ha fáradtak vagyunk, megengedi, hogy vállára hajtsuk fejünket.

Az oltárkép jobb oldalán látható jelenet azt ábrázolja, hogy az egyház, mint Jézus megbízottja feltétel nélkül elfogadja az esendő embert, csak arra kér, hogy alázatosak és őszinték legyünk Az Istennel, a gyülekezettel, társadalommal és önmagunkkal szemben, s így nem kell majd a saját bűneink köteléke miatt eltávoznunk az életet adó és megtartó közösségből.

Luther a 16. században, az egyszerű embernek tette érthetővé, hogy hogyan találkozhatnak Istennel, és mi a terve az életükkel. Azért dolgozott, kutatott, gyötrődött, hogy a félreértett vagy félremagyarázott tanításokra felhívja a társadalom és az egyházi előljárók figyelmét, mindezt pedig a Biblia igazságával magyarázta. Ma a 21. században is éppen ez a feladatunk: Jézus személye és tanítása láthatóvá váljon személyiségünkön, családunkban, közösségeinkben, hagyományainkban, ünnepeinkben. Nincs ebben semmi trükk, a lényeg tulajdonképpen egyszerű: a folyamatos személyes őszinte kapcsolat, a bibliai igék naponkénti olvasása, az imádság és a közösségi élet, embertársaink elfogadása, hiszen ez az igazi reformáció, amely átformálja és megváltoztatja a világot.

A 2017-es jubileumi év nem egy rideg emlékű, hanem mérföldkő kell, hogy legyen egyházaink számára, amikor rálépünk a folyamatos változás útjára, nem bonyolítjuk el a dolgokat, hanem a legnagyobb egyszerűséggel és természetességgel Isten dicsőségét és embertársain javát szolgáljuk.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

…a reformáció sokat profitált a humanizmusból, elsősorban az oktatás és a tudományosság terén. A középkori egyetemeken tanított tárgyak foglalata akkor tájt a hét szabad művészet volt.

Az 500 éve történt, jelentéktelennek tűnő esemény olyan szikrának bizonyult, mely vallásilag és társadalmilag is egy új Európa kiformálódását idézte elő. Ha a protestáns világ ünneplésébe a katolikus világ ugyanazzal az érzelemmel nem is kapcsolódik bele, de a reformáció 500. évfordulója nem hagyhatja közömbösen.

a reformáció genfi emlékműve

A protestáns reformáció félévezredes évfordulóján, amikor a nyugati társadalom arculatát markánsan meghatározó szellemi folyamat eredményeit próbáljuk csokorba gyűjteni, e tekintetben is lenyűgözheti a szemlélőt Erdély egyedi világa. Nincs ugyanis egyetlen olyan hely sem Európában, ahol olyan sajátos felekezeti paletta alakult volna ki, mint nálunk.

cserei mihály

Teljes nemesi neve nagyajtai és miklósvárszéki Cserei Mihály volt. 1667. október 21-én született az Olt folyó melléki, Csíkszeredától északnyugatra eső Csíkrákoson. Cserei Mihály jegyzetei rövidek, de nagyon találóak. Nem szépirodalmi és nem tudományos igénnyel íródtak. Mégis kitűnik belőlük, hogy írójuk nem egyszerű ember lehetett már fiatal korában sem. 

viski jános

Az évforduló alkalmával érdemes felidézni Kodály erdélyi vonatkozásait és közöttük azt a fiatal kolozsvári tanítványát, akit maga szemelt ki utódjának a budapesti Zeneakadémia zeneszerzéstanári állásába.

A család egyik ága a 19. század elején házasság révén Gidófalvára költözött, majd a Fotos határában lévő kis birtokuk művelésére Fotoson telepedtek le. Az itt élő legidősebb Berde Sándor 1848/49-ben Bem seregének katonája volt, amiért „császárgyalázás” címén félévi várbörtönre ítélték, amit Marosvásárhelyt töltött le. Utána hazatért gazdálkodni Fotosra. Felesége, a berecki lófő családból származó Györbíró Júlia öt gyermekkel ajándékozta meg: három fiúval és két leánnyal, a közbülső éppen az 1856. július 18-án született ifj. Berde Sándor, a későbbi lelkipásztor volt.

berde mária

Berde Mária. Vajon hányan vannak, akár a ma itt összegyűlt ünneplő közönség között is, akiknek számára többet jelent a neve, mint néhány homályos emlék a romániai magyar irodalom történetét összefoglaló, 1977-től sokáig használatban volt XII. osztályos tankönyvből? Hányan vannak, akik tanári ösztönzésre, vagy később, attól függetlenül olvasták a Romániai Magyar Írók sorozatában 1968 után megjelent regényeit: a Tüzes kemencét, a Szent szégyent, a Romuáld és Andrianát, netán kezükbe került a válogatott verseit és műfordításait tartalmazó, még 1970-en megjelent kötete? Vagy említsük meg főművét, A hajnal embereit, amelyért még életében, 1943-ban Baumgarten-díjban részesült.

régészet

Egy város azonban folyamatos változásoknak van kitéve az évszázadok vagy akár évezredek alatt: a település neveket változtat, lakossága és azok etnikai vagy kulturális identitása is állandóan módosul, ennélfogva e faktorok legkézenfekvőbb jegyei – a tárgyak és épületek is – állandó metamorfózis alatt állnak. Ez a komplex és dinamikus változás adja egy városi tér, urbánus közeg régészetének a sajátosságát. A nemrég nagy sajtóvisszhangot keltett kolozsvári főtéri ásatások rámutattak a régészet, mint tudomány két olyan ágának fontosságára, amely jelenleg Erdélyben még kevés figyelmet kap: a városi régészet és a közönség-régészet jelentőségére.

Bartók Béla

A hajdani Czen­czinger Szálló éttermében hallotta a gyermek Bartók Béla 1887. március 26-án élete első zenekari hangversenyét. Négyéves korában már egy ujjal kiverte a zongorán az ismerős dalokat, melódiákat, megtanult vagy negyvenet. Saját kérésére édesanyja, Voit Paula ötödik életéve betöltésekor elkezdte a gyermek Bartók Bélát zongorázni tanítani. Április 23-án Béla-napkor megkezdte zeneszerzői pályafutását. Kis négykezes zongoradarabot komponált édesapja névnapjára. Hét esztendős volt, amikor kiderült, hogy abszolút zenei hallása van: „a mellékszobában volt, és minden megütött hangot azonnal meg tudott nevezni, sőt egyszerűbb akkordokat is megismert.” 

régi magyar úrihímzés

Az úrihímzés kifejezést először a Magyar Iparművészet 1918. évi 21. számában írta le Divald Kornél, a Régi magyar hímzések c. közleményében, addig a régi magyar hímzések kifejezést használták. Az Iparművészeti Múzeumban ugyanebben az esztendőben rendeztek nagyméretű kiállítást, ahol a régi magyar hímzéseket mutatták be. F. Supka Magdolna is használta az úrihímzés kifejezést doktori értekezésében (A magyar úrihímzés. Budapest, 1938. 3. o.), így ennek átvétele megtörtént. Munkájában megállapítja, hogy az úrihímzéses textíliák ornamentikája rendkívül gazdag, kifejezésmódja sokrétű, érzelmi és lelki kivetítődése mélyreható.

Koós Károly

Kós Károly édesapja, Kosch Karl szászrégeni szász családból származott. Néhány évig a nagyszebeni Jogakadémiára járt, de nem szerzett diplomát, hanem postatisztviselő lett Kolozsváron. 1886-ban az édesapát áthelyezték Nagyszebenbe főtávírdásznak, aki 130 évvel ezelőtt ide költöztette családját is. Közben a gazdag szász rokonok kiforgatták az apai örökségből, s ennek hatására Kosch Karlról Kós Károlyra magyarosította nevét. Végérvényesen szakított a szász rokonokkal, gyermekeit magyar iskolákban taníttatta, otthon magyar újságokat és folyóiratokat olvastak. Kós harmadik elemista volt a magyar iskolában, amikor édesapját újból áthelyezték, kilenc év alatt immár harmadszor: útjuk ezúttal visszakanyarodott Kolozsvárra.

haller károly

Haller Károly mindössze két évig volt Kolozsvár polgármestere, de ez idő alatt olyan fontos korszerűsítési folyamatokat indított el, amelyek jelentősen felgyorsították a város modernizálódását. A következő írás Haller Károly 1885-dik évi polgármesteri tevékenységének fontosabb városfejlesztési intézkedéseit mutatja be.

Az elmúlt középkornak a vallásossága adott hathatós támaszt. Megtanította az embereket hinni, várni tudni, remélni és szilárdan bízni egy olyan láthatatlan, felfoghatatlan erőben, amelyhez a földön járó embernek alkalmazkodnia kellett.

Oravicabánya

Az oszmán hódítókat – akik több mint másfél évszázadon át uralták a három részre szakított magyar királyság déli és középső harmadát – a „felszabadító” osztrák hadak zentai és péterváradi diadalaik után 1716–1717-ben a Tisza, a Maros, a Duna és a Déli-Kárpátok határolta régióból is kiűzték, majd a Habsburg-h&aa

Bánffy-palota, Nemzeti kaszinó

Az 1820-as és ’30-as évek polgári fejlődése létrehozta azt a fajta társadalmi nyilvánosságot, amelynek médiumai a szalonok, az egyesületek és a kaszinók lettek. Alapszabályaikkal, közgyűléseikkel, választásaikkal és programjaikkal az egyesületek és a kaszinók a közélet iskolájának számítottak, és egyben a modern demokrácia előfutárai voltak.