Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Mérföldkő, vagy rideg emlékmű?

Németország már tíz éve, Magyarország körülbelül hét éve kezdte el a Reformáció 500 éves jubileumára való készülődést. Az internetes keresőben a Reformáció 500 szókapcsolatra kevesebb mint egy másodperc alatt több mint kétszázezer találatot kapunk. A világ összes protestáns egyháza készült a jubileumra, nagy lélegzetvételű rendezvények, óriási megmozdulások, koncertek, ökumenikus istentiszteletek, kiállítások, könyvek, társasjátékok, rajzfilmek, filmek, különféle reformátori sörök, legófigurák láttak napvilágot a reformáció tiszteletére. Nem volt egy olyan település, olyan protestáns egyházközség a nagyvilágban, ahol ne emlékeztek volna meg a reformáció e jeles jubileumáról. A világ szeme a templom falai közül kilépő protestáns keresztyénekre fókuszálódott az elmúlt időszakban, úgy ahogyan annak idején 1517-ben, amikor Luther Márton kilépett a kolostor falai mögül és 95 tételével az egyházat és ezzel együtt a társadalmat is megújító programot hirdetett. Tanítása hamar elterjedt egész Európa területén, hiszen reformja az érthetőséget, az anyanyelvűséget, a tanulást, az előrehaladást támogatta. Új szellemiséget hirdetett meg, amely minden egyes ember számára érthetővé és legfőképpen elérhetővé tette Isten igéjét, személyessé tette Isten kegyelmét, és ezáltal az örök életet. Volt ereje szakítani a berögzült dogmákkal, a megkövesedett és törvényeskedő hagyományokkal, s mindezt nemcsak önmagáért, hanem azokért az emberekért is tette, akiket az akkori egyházi és politikai hatalom félrevezetett, kizsákmányolt, megnyomorított, tudatlanságban és félelemben tartott.


Lucas Cranach: Wittenbergi oltárkép

A reformáció történetét nem szeretném taglalni, hiszen – ahogy mondani szokás – még a csapból is ez folyik. Inkább azt szeretném kiemelni, hogy melyek azok a legfontosabb lelki örökségei evangélikus egyházunknak, amelyeknek ma is érvényesülniük kell, és amelyeknek ma is hatásuk, formáló és felszabadító erejük van.

Az egyházban ma már egyre természetesebbé válik, hogy állandó változásra, megújulásra van szükség, máskülönben stagnáló élettelen, befásult klubbá alakul. Ahhoz viszont, hogy ez a változás ne váljon a társadalom által szabott igényekhez való puszta alkalmazkodássá, szükség van stabil pontokra, amelyekhez igazodhatunk. Ebben segít a reformáció példája, melynek legsarkallatosabb útjelzője a Biblia tanulmányozása, és az Istennel ápolt személyes kapcsolat volt. Ennek fényében az evangélikus egyház arra törekszik, hogy mindenki számára érthető legyen liturgiájában és igehirdetésében. Olyan szavakat, mondatszerkezeteket használjon, amelyek érthetőek a mai embernek, ugyanakkor kifejezik a bibliai értelmét, és hitet ébresztenek a résztvevőkben. Ezt a fajta megújulást próbáljuk gyakorlatba önteni szolgálatunk minden területén, segítségül híva új módszereket, csoportdinamikai játékokat. A különböző ifjúsági alternatív istentiszteleteken az igei tanítás mellett a fiatalok interakciója áll a középpontban, a gyerekbibliaórákon és a konfirmációs előkészítőkön a bibliodráma módszerével visszük közelebb a bibliai történetek értelmét gyermekekhez és fiatalokhoz.

A másik nagyon fontos vívmánya a reformációnak, hogy az egész társadalmat megmozgatta. Nem maradt bent a kolostorok és templomok falai között, hanem bizonyos mértékben mindenkit megérintett. Egyesekben elfogadást, felszabadultságot, bátorságot, örömet, hitet, tanulásra és előrehaladásra való vágyat eredményezett, másokban haragot, ellenségeskedést, utálatot, félelmet, féltékenységet, gyűlöletet váltott ki. A jubileumi év erre a kilépésre adott lehetőséget egyházunk számára is, hiszen már 2016 nyarán megszerveztük a Reformációi Zarándoklat – Királyföldi és Barcasági Csángó-magyarok Világtalálkozóját, amelyen több mint 2500 résztvevő volt jelen (lásd a 9. oldalon). Ezt követte a három egyházmegye (Brassó, Kolozsvár, Nagylak) összevont közgyűlése, amely a Románia szerte szétszórt gyülekezeteinek adott lehetőséget a találkozásra.

Kilépni az egyház védő falai mögül azt jelenti, hogy új helyzetbe kerülünk, amelyben nem mindegy, hogyan képviseljük, és cselekedeteinkkel hogyan hirdetjük az Istent. Mert az egyház csak akkor lesz vonzó, ha példás azok élete, akik benne élnek, ha megoldásokat keres és ad, ha kiáll az igazság mellett és elítéli a zsarnokságot, ha védelmezi a gyengéket, és nem használja ki azokat, aki megbíznak benne. Határokat mer átlépni a jó érdekében és önkritikusan meg meri fogalmazni a saját és a társodalom aktuális hibáit és problémáit. A határátlépések viszont találkozásokat jelentenek, a találkozások pedig megujúlásra, új tapasztalatok szerzésére adnak lehetőséget. A jelen reformációja számunkra azt jelenti, hogy nem fordulunk el embertársainktól, hanem nyitottan fogadjuk el mindazokat, akik közelednek felénk. Nem az ítélkezés és törvényeskedés az első reakciónk, hanem a személyes elfogadás, a feltételnélküli szeretet és megértés.

Egységben az erő! – szoktuk mondani. Luther, Kálvin, Melanchton – hogy csak a legfontosabb reformátorokat említsem – mindvégig egyet akartak. Isten megújító és életet adó igéjének, kegyelmének tiszta továbbadását, amely örök életre vezet. Éppen ezért a reformáció időszakában hosszú ideig nem lehetett különbséget tenni kálvinista vagy ágostai irányzat között. Egy megújuló mozgalomról volt szó, melynek tagjait protestánsoknak neveztek. Csak a reformátor atyák halála után kezdődött el az úgynevezett konfesszionalizálódás, amikor bizonyos tanokat – például az úrvacsora tana – másként kezdtek el értelmezni a Luther vagy Kálvin mellett felnőtt tanítványok. Ezek a különféle értelmezések vezettek a felekezetek kialakulásához. Ha ezeket figyelembe vesszük, úgy gondolom, hogy hűtlenek voltunk a reformáció lényegéhez, amely az egységet hirdeti. Ezért volt óriási lépés, hogy 2017. július 4-én, 446 év után újra sor került a Romániai Evangélikus-Lutheránus és a Romániai Református Egyház közös zsinatára, ahol nem csak az evangélikus templom szíve dobbant meg, hanem a Farkas utcai templom évszázados falainak lelke is kivirult a közös lelkészszentelés alkalmával. Ahogyan a reformátorok közös fellépése, egységes tanítása meghódította a világot, megújította a társadalmat, úgy ma is az egységre törekvés az egységes fellépés képes új, biztonságos és élhető világot létrehozni.

Az evangélikus egyház reformációi örökségét talán legjobban Lucas Cranach német festő (1472–1553) összegezte a wittenbergi vártemplom oltárképén. A szárnyasoltár alján téglákból épült terem középpontjában a megfeszített Jézust láthatjuk, akinek leple a feltámadást, az új kezdet lehetőségét jelképezi. A terem jobb oldalán elhelyezett szószékről Luther prédikál, és a Megváltóra mutatva a középpontra irányítja a gyülekezet figyelmét, amelyben minden korosztály és társadalmi réteg képviseli magát. Az egyházban Jézus a középpont, mert az Ő érettünk hozott halál áldozata árán felszabadultan és boldogan élhetünk, Ő az örök életbe vezető út. Ez a keresztyénség alfája és omegája, ez mindennek az alapja. Ezen alapszanak az emberi élet legfontosabb mozzanatai és kapcsolatai, s mindezt a megfeszített Jézus tartja meg, kinek a vére átitatja a terem falait, mely az egyházat jelképezi.

A bal szélső képen az élet kezdetét ábrázolja a festő, összekötve a keresztelés aktusával, amely az újjászületést, a kiteljesedés felé vezető utat jelképezi. S mindez a társadalom és a gyülekezet közössége előtt történik szimbolizálva a közösségre való ráutaltságot és a közösség elengedhetetlen szerepét az új élet formálásában.

A középső festményen Jézus asztalközösséget vállal tanítványaival, velünk, mindennapi emberekkel, még akkor is, ha arra készülünk, hogy lemondjunk róla, eláruljuk Őt, embertársainkat, vagy önmagunkat. Megosztja velünk ételét és italát, s ha fáradtak vagyunk, megengedi, hogy vállára hajtsuk fejünket.

Az oltárkép jobb oldalán látható jelenet azt ábrázolja, hogy az egyház, mint Jézus megbízottja feltétel nélkül elfogadja az esendő embert, csak arra kér, hogy alázatosak és őszinték legyünk Az Istennel, a gyülekezettel, társadalommal és önmagunkkal szemben, s így nem kell majd a saját bűneink köteléke miatt eltávoznunk az életet adó és megtartó közösségből.

Luther a 16. században, az egyszerű embernek tette érthetővé, hogy hogyan találkozhatnak Istennel, és mi a terve az életükkel. Azért dolgozott, kutatott, gyötrődött, hogy a félreértett vagy félremagyarázott tanításokra felhívja a társadalom és az egyházi előljárók figyelmét, mindezt pedig a Biblia igazságával magyarázta. Ma a 21. században is éppen ez a feladatunk: Jézus személye és tanítása láthatóvá váljon személyiségünkön, családunkban, közösségeinkben, hagyományainkban, ünnepeinkben. Nincs ebben semmi trükk, a lényeg tulajdonképpen egyszerű: a folyamatos személyes őszinte kapcsolat, a bibliai igék naponkénti olvasása, az imádság és a közösségi élet, embertársaink elfogadása, hiszen ez az igazi reformáció, amely átformálja és megváltoztatja a világot.

A 2017-es jubileumi év nem egy rideg emlékű, hanem mérföldkő kell, hogy legyen egyházaink számára, amikor rálépünk a folyamatos változás útjára, nem bonyolítjuk el a dolgokat, hanem a legnagyobb egyszerűséggel és természetességgel Isten dicsőségét és embertársain javát szolgáljuk.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

almási istván kotta, aranyosszéki népalok

1963–64-ben öt aranyosszéki helységben, Aranyosgerenden, Kövenden, Kercseden, Szentmihályfalván és Torockószentgyörgyön végeztem népzenegyűjtést. Több mint kétszáz népdalt és népballadát sikerült magnószalagra rögzítenem. Bár ez még csekély anyag, birtokában a valóságot jobban megközelítő kép rajzolódik elénk a tájegység népzenéjéről.

perdonto bajvivasok, killyeni andrás

Vermes Lajos 1896-tól a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem torna- és vívómestere volt. Korának neves all-round sportolója, a magyar sport legnagyobb agitátora volt, kinek nézetei sokszor jóval megelőzték korát. Ugyanakkor sokszor kétes viselkedésű sportvezető volt, aki mindent megtett az általa szervezett események népszerűsítésének érdekében.

Kolozsvár, Vasútállomás

Ismételten közbejött nehézségek, akadályok legyőzése után végre, 1870. szeptember 7-én, szerdán reggel 6 órakor Nagyváradról utasaival elindult a legelső személyvonat, melyet Nagy Ferenc mozdonyvezető vezetett, s áttörve a Királyhágó sziklakapuin, végig a Körös mentén meg Kalotaszegen, fél 12 órakor befutott Kolozsvárra.

Konsza samu. Kakaslövés Apácán

A kakaslövés vagy kakas-ütés szokását először Zajzoni Rab István közölte a Vasárnapi Újság 1861. évi 42. számában. A közlést tőle Orbán Balázs is átvette, mondván, mert elveszhet és sokak figyelmét el is kerülhette. Ő sajátos hétfalusi csángó szokásnak tartotta a kakaslövést, amely ott is keletkezett.

erélyi krónika

Erdély első történelmi portálja, az Erdélyi Krónika 2017 januárjában kezdte meg működését.

Entz Géza és Guttmann Szabolcs

Igen, Műemlékvédelmi Világnap: van ilyen, bizonyára sokunk számára ismeretes. 1984. április 18-át a Műemlékek és Műemléki Együttesek Nemzetközi Tanácsa (ICOMOS) műemlékvédelmi világnappá nyilvánította. Fontosságát nem kell különösebben hangsúlyozni, több évszázados épített örökségünket örökös veszély fenyegeti, az idő vasfoga, az ideológiai „hóbortok”, politikai ellenszelek nem minden időben kedveztek neki.

kodály zoltán

Lapunk fennállásának 70. évforduló ján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményeiben őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat.

Taufer János

Polgári Társalkodó, Kolozsvári Kereskedő Társaság és Kolozsvári Kisegítő Egyesület; szivargyár és fényképészeti műterem; „chocholad, liqueur” és „vasparipák” – mindezek kapcsolódnak a nagy múltú Tauffer családhoz, amelynek tagjai nemzedékeken keresztül játszottak fontos szerepet Kolozsvár arculatának alakításában.

Az ókori Róma emlékezete végigkísérte a középkori krónikákat és történeti tudatot is. Az egykori birodalom mintegy kétezer városának emlékanyaga, romjai és az újszövetségi hagyományokban túlélő emlékezete továbböröklődött nemcsak a középkori, de különös hangsúllyal a reneszánsz és felvilágosodás kori történeti irodalomban és politikai ideológiákban is.

Ha Kolozsvár felől a nemzetközi műúton halad­va felérünk a Dobogó-tetőre: szélesre tárul előt­tünk az Aranyos völgye. Óriási porfelhő gomolyagba burkolva felbukkan Torda modern ipari tája füstölgő gyárkéményeivel, robusztus iparcsarnokai­val, szabályos háztömb soraival. Mögötte nyúlik el a Keresztesmező, hátterében pedig sejtelmesen emel­kedik ki az Erdélyi Érchegység sziklabércei, köztük a Székelykő. A jelentős iparváros középpontjában már távolról magára vonja a figyelmet Ótorda két impozáns épülete: a katolikus templom oldalnézetű képe és a református templom égbenyúló kőtornya. Így olvad össze egységes képbe a jelen és a múlt beszédes valósága, a természet és ember tájformáló erejének megannyi alkotása. 

Bárhonnan közelítsük meg a Csehországból Erdélybe szakadt festő, Melka Vince pályáját, életének meghatározó élményei Rudolf trónörökös egykori erdélyi vadásza­taihoz kapcsolódnak, melyek főbb műveiben örökítődtek meg, és folytatódtak ugyan­ilyen érzelmi töltettel vég nélküli természetjárásaiban, miközben népi életképek áradó bőségű termését gyűjtögette mappáiba. ... Az Erdélyi Múzeum Egyesület­ gyűjteményeiből ­létrejött egykori Erdélyi Nemzeti Múzeum fényképtárában maradt meg az a századforduló idejére keltezhető,­ üvegle­mezre rögzített­ portré,­ amelytermészetjárásai közben örökítette meg­ a ­festőt.

Tavaszy Sándor (1888. február 25, Marossárpatak–1951. december 8, Kolozsvár), református egyházi író, a múlt század első felének meghatározó erdélyi filozófiai gondolkodója, teológiai tanár, püspökhelyettes. Műveiben főleg a korabeli európai egzisztencializmus hirdetője volt. Egyházi és egyetemi tanári munkássága mellett széleskörű közéleti tevékenységet is folytatott, élete során vezető tisztségeket töltött be az EME, az EMKE és az EKE intézményeiben is. Szakírói elfoglaltságán kívül, a két világháború között számtalan kisebbségi magyar folyóiratnak volt szerkesztője vagy munkatársa. Publicisztikájában mindig határozott, de józan cselekvésre buzdította az erdélyi magyar közösséget, kiemelve azokat az ellentmondásokat is, amelyek belülről feszítették kisebbségben élő népcsoportunkat. Az alábbi írások a Pásztortűzben jelentek meg 1936-ban, megállapításainak akkori időszerűsége ma is érvényesek, és meggondolandók. Ezekkel a rövid publicisztikákkal emlékezünk a 130 évvel ezelőtt született Tavaszy Sándorra, Erdély egykori kiváló személyiségére.

Purjesz Zsigmond

A szegény zsidó családból származó Purjesz Zsigmond (1846–1918) neve jó félszázadon át fogalomszámba ment – még nyugdíjazása után is – Kolozsvárt, ő volt az „orvosok orvosa”. (...) Az első kolozsvári években Purjesznek alig volt betege. Csak a legszegényebbek jöttek a kórházi osztályra, magánpáciense egy sem akadt. Minden energiáját az oktatásra fordította.

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményeiben őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat. 

Kendi Finály Henrik (1825–1898)

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) egyik kiváló tudósáról, tudományszervezőjéről szeretnék röviden megemlékezni. Finály Henrikről van szó, aki több mint három évtizeden át titkára volt a Múzeum-Egyesületnek (akkor még Múzeum-Egylet), s munkásságával végképp beírta nevét az Egyesület és a magyar tudományosság történetébe.