Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A reformációról – mai katolikus szemmel

Az 500 évvel ezelőtt elkezdődött reformáció, mely egy félévszázadon belül intézményesülten új egyházi közösségeket hozott létre, a nagy egyháztörténelmi események közé sorolandó. Európa új arculatot öltött, nemcsak vallási színezetében, hanem gondolkodásában és mindennapi életében is. Vallási egysége felbomlott, egymásnak feszülő felekezetek keletkeztek. A birtokba vett középkori templomok purifikálódtak, azokból a képek és szobrok máról holnapra eltűntek. Az 1517-ben elkezdődött reformáció szikráját Martin Luther a wittenbergi Mindenszentek templom búcsúünnepének előestéjén gyújtotta meg, amikor 95 pontban összegezte és kifüggesztette az egyetemi vitatkozó táblájára a búcsúval és egyéb egyházi gyakorlattal szembeni véleményét. Az 500 éve történt, jelentéktelennek tűnő esemény olyan szikrának bizonyult, mely vallásilag és társadalmilag is egy új Európa kiformálódását idézte elő. Ha a protestáns világ ünneplésébe a katolikus világ ugyanazzal az érzelemmel nem is kapcsolódik bele, de a reformáció 500. évfordulója nem hagyhatja közömbösen.


A tordai római katolikus templom. Az 1568. évi tordai országgyűlésen a világon itt mondták ki elsőként a katolikus, a lutheránus, a református és az unitárius vallások szabad gyakorlását.

A középkorban a reformáció kifejezést általában a reform szó szinonimájaként használták, és nem értettek alatta újítást (innovatio), hanem a régi alapokon történő megújulást (reno­vatio). A két kifejezés csak 500 évvel ezelőtt kezdett más tartalommal telítődni, legalábbis a katolikus megítélés szerint; míg a reform az eredetihez való visszatérést, megújulást, a reformáció az egyház tanításában, liturgiájában, szervezetében végbevitt újítást, hitújítást jelenti. Nálunk, Erdélyben, 1557-ben a tordai országgyűlésen, amikor a rendek a lutheránus felekezetet államilag bevett vallásnak nyilvánítják, „új vallásnak” nevezik a „régi hitvallással” szemben.

Korrupt volt-e a középkor?

Hagyományos felfogás szerint – amelyet a katolikusok közül is néhányan elfogadnak, de amellyel ma még a protestáns egyháztörténészek is óvatosabbak – az Egyház megújításának szándékával induló reformációra alapvetően azért került sor, mert az Egyház már régóta rászorult a főben és tagokban való jobbításra. Ezt az álláspontot árnyaltabban fogalmazva, valljuk, hogy az Egyház mindig reformra szorul, a középkor végén is, de sohasem volt annyira romlott, hogy ne lett volna méltó a reformra. Hasonlóképpen nyilatkozik MacCulloch, a Cambridge Egyetem anglikán vallású történésze: „A legújabb kori kutatásokból leszűrhető egyik konklúzió éppenséggel inkább az, hogy a latin egyház a nagy felfordulás előtt nem volt sem olyan korrupt, sem olyan üres, amilyennek a protestánsok szívesen látták, és hogy a késő középkor emberének spirituális szükségleteit voltaképpen kielégítette a működésével.”

A humanista gondolkodóktól kezdve a protestáns történészek nagyobb százaléka a középkort egészében vadhajtásnak tekinti; tehát a reformáció előzményének. Már a megnevezésben benne rejlik az „átmenetiség” jelleg, ami változásra, reformra szorul. Pedig a középkori Nyugat-Európában olyan eszmetörténeti változások történtek, melyek a mai társadalom alakulásához pozitíven hozzájárultak.

A kereszténység a kora középkorban lépte át az egykori római birodalom határait a régi társadalmat felforgató „barbár” népek kereszténnyé tételével. Az Egyház új viszonyok közé került, s az ezekhez való alkalmazkodása következtében szervezete is átalakult. A hellén-római városok elpusztulásával elveszítette városi jellegét, falusivá vált, új kihívásokkal szembesült. Amint terjedt Észak- és Kelet-Európa felé, úgy az evangelizációval párhuzamosan a vidék megszervezése is feladatává vált. Az ókori civilizáció germán, szláv és arab ostromgyűrűbe került. Gondviselésnek mondható, hogy mindez akkor történt, amikor a birodalom nyugati és keleti részében egyaránt az Egyház „hatékonysága” erősödött. A nagy társadalmi összeomlás közepette a mentőöv szerepét tölthette be a kultúra és a civilizáció átmentésében, természetfölötti küldetését úgy teljesítette a hódító népek felé, hogy integrálta őket a görög-római kultúrába. Az áthagyományozásban az Egyháznak figyelembe kellett vennie a barbár népek felvevőképességét, az érthetőség kedvéért még az evangéliumi üzenetet is leegyszerűsítve kellett megfogalmaznia. Ez pedig nemcsak a kultúra vulgarizálásával járt együtt, hanem a lelkipásztori módszerek átalakulásával, nem egyszer a korábbi gyakorlatok egyszerűsítésével vagy bővítésével.


Reformációi zarándoklat. Királyföldi és barcasági csángó-magyarok világtalálkozója 2016-ban

„Rárakódások” érték az Egyházat, melyek később fölöslegessé váltak, reformot igényeltek. A szó szoros értelmében az európai társadalom néhány évszázad alatt keresztény társadalommá fejlődött. És a keresztény népközösségben ment végbe a társadalmi élet minden területén (technikában, gazdaságban, politikai szervezetben és eszmékben, tudományban) az a sokoldalú fejlődés, melynek következtében az újkorban Európa lekörözte Ázsiát. Éppen az Egyház és a társadalom szoros együttműködése (amit mai szemmel kritizálunk) tette lehetővé, hogy az európai technika és tudomány váljék az egész emberiség egyetemes tudományává és technikájává.

A középkori egységes latin nyelvű civilizációban meghonosodott az a theokratikus uralkodási rendszer, melyben a világi uralkodók kerültek előnybe. Az Egyház betagolódott a hűbéri társadalomba, kiszolgáltatott helyzetében általánossá vált az egyházi tisztségek adásvétele (simonia), a papi cölibátus megszegése, a főpapok feudális urakká válása. De a 11. században kibontakozott gregorián reform nemcsak lelki megújulást hozott, hanem döntő szerepet játszott az európai keresztény népközösség kiteljesedésében, a virágzó középkor kialakulásában. Hatásait illetően a történészek az 1789-es francia és 1917-es orosz forradalmakhoz hasonlítják. VII. Gergely pápa – akiről a reformot elnevezték – elsősorban a papság belső, erkölcsi megújulását tűzte ki célul. Másik célkitűzése az „egyház szabadságának” kivívása volt, vagyis kivonása a világi hatalmak gyámkodása alól. A Canossa-járást is magába foglaló konfliktus akkor tört ki, amikor VII. Gergely pápa megtiltotta (1074) a két évszázados laikus invesztitúragyakorlást. A reform kiteljesítette a nyugati kereszténység univerzalizmusát, nemzetek feletti jellegét. Ezt elsősorban azzal érte el, hogy megerősítette a pápa primátusát. Valójában a latin és a görög egyház – az állammal való viszonyban – ekkortól járták a külön útjukat. Míg Bizáncban tovább érvényesült a cezaropapizmus, addig Nyugat-Európában a gregorián reformmal elkezdődött az állami és egyházi feladatkörök pontosítása, az állam és egyház szétválasztásának folyamata. A két hatalom szétválasztási elmélete rendkívül jelentős, mert ezzel az európai gondolkodásban a szabadságnak olyan koncepciója jelent meg, amely nélkül a modern politikai intézmények létrejötte nem magyarázható meg.

Az Egyház és a társadalom összenövése nem akadályozta, inkább elősegítette a városok újjáéledését. Európa dinamikus erejét a városok testesítették meg a 12–15. században, előnybe kerültek a faluközösségekkel. A városok polgárai közvetlenebb kapcsolatba kerültek és igényesebben viszonyultak a papsággal szemben, mint a parasztság. Kialakultak a városok demokratikus szervezetei, nem egy esetben szembekerülve az Egyház hierarchiájával. A városi polgárok nemcsak templomépítésben játszottak meghatározó szerepet, hanem alapítványok, misejavadalmak betöltésében is. Irányításuk alá került az iskola, a kórház, a szegényellátás. A városi vallási élet elvilágiasodott és hanyatlásnak indult. Nem véletlen, hogy a reformáció a városokból indult el.

A nagy társadalmi alakulás a 14. század elején a pápaságot is válasz elé állította. Véget ért az európai egyetemes keresztény népközösség virágkora, megindult e közösség felbomlásának folyamata. Lazultak a keresztény egység kötelékei, az univerzalizmus épületén repedések mutatkoztak. Az egyházi élet legkülönbözőbb területein komoly válságtünetek jelentkeztek. Jogosan hangzott fel a nyugati egyházban egyre gyakrabban a kívánalom: „reform szükséges, mind a főben, mind a tagokban”. De a 15. század közepén a reformot szorgalmazó zsinati mozgalom elgyengült, és a pápai hatalom kerekedett felül a zsinattal szemben. Az alulról kezdeményezett reformjavaslatok nem találtak meghallgatásra. A meg nem valósult reformok tovább növelték a változás utáni igényt.

Reformigényeket növelő tényezők

Az egyházi reformokat előidéző és siettető tényezők közül kiemelendő a humanizmus, mely csak önmagáért való értékrendet képviselt, nem állt a hit szolgálatába. A humanisták szellemi függetlenséget hirdettek a közelmúlthoz – a középkorhoz – való viszonyulásukban, leértékelve azt. A kultúra minden területén az Egyház egyeduralma ellen kardoskodtak. A vallásos humanista, Rotterdami Erasmus kritikával illette a külsőséges szertartásokat, a szigorú egyházi parancsokat; inkább a Jézus Krisztusban való önállóbb hitre ösztönzött, a személyközpontú lelkiség kialakítására törekedett.

A humanisták jelszava a tudomány művelésében: ad fontes (vissza a forrásokhoz)! S az elsőszámú Fons, a Szentírás került kritikus hozzáállásuk kereszttüzébe. 1450-ben, amikor a Vulgatát sajtó alá rendezték, hibákat fedeztek fel benne. Ez jól jött a humanistáknak, hogy az Egyház hivatalos szövegű Szentírását mellőzzék. Elkezdték a Szentírás eredeti nyelven való kiadását. Bár a spanyol Ximenes Cisneros bíboros ún. comlutumi poliglottja megelőzi, és tudományos szinten felülmúlja Erasmus 1516-os újszövetségi kiadását, mégis Erasmus (aki plagizálta Cisnerost) kiadványa vált közkedveltté és a humanisták szellemi fegyverévé. A humanizmus szellemében kibontakozó világi tudományok háttérbe szorították a teológia tudományát. Az Aquinói Szent Tamás által kiépített ész és hit szintézisének alapjait kikezdték a nominalisták. A nominalizmus alapítója, William Ockham (1280 k.–1347 k.) ferences szerzetes, szembefordult a tomista szintézissel, elválasztotta a hitet az észtől. Szerinte Istenről csak a hit és a kinyilatkoztatás útján alkothatunk képet. Úgy vélte, hogy hitünk alapja és forrása csak a kinyilatkoztatott Szentírás. Ockham hatására követői nagy lendülettel tanulmányozták a Szentírást, és hátat fordítottak a skolasztikának.

Az Egyházban a zsinateszmével párhuzamosan erősödött a reform gondolata, szinte összeforrott vele. A 15. századi pápák (II. Pius és II. Pál kivételével) nem sokat tettek a reformok érdekében, ehelyett reneszánsz életstílusban kormányozták az Egyházat. Sőt, 1517-ben X. Leó pápa bezárta az V. lateráni zsinatot, az utolsó nagy lehetőséget is elszalasztva a szükséges reformok meghozatala érdekében.

A 15. század végén az „új” iránti lelkesedés hatotta át az embereket, akik a társadalmi és egyéb változásokra úgy tekintettek, mint valami új kezdetre. 1453-ban elesett Konstantinápoly, s számos bizánci tudós Itáliába menekült, ahol újfajta érdeklődés ébredt az antik világ iránt. A nagy földrajzi felfedezésekkel kitágult a világ, nőtt az Újvilág iránti érdeklődés. Európai szinten nagy az érdeklődés a Szentírás iránt. A humanizmussal az ember és az emberi méltóság került a középpontba.


Kálvin János szobra Sepsiszentgyörgyön. 
Bocskai Vince alkotása (Kép: Albert Levente)

Az Egyházban tapasztalható minden hiányosság ellenére a nép vallásos volt. Furcsa az egészben csak az, hogy ahol a vallásosság lelkipásztori megnyilvánulásait (pl. Oltáriszentség tisztelete, alapítványi szentmisék gyakorisága, hitbuzgalmi társulatok) fokozottabb mértékben találjuk meg, azokban az országokban néhány évtized múlva a reformáció erőteljesebben hódított: Európa északi országaiban, sőt Magyarországon s ezen belül Erdélyben is.

A 15. században devotio moderna néven új lelkiségi mozgalom keletkezett, mely a hitéletben hangsúlyeltolódást idézett elő; szorgalmazta a szeretet megélését a mindennapi életben, és az egyházi liturgia ünneplését háttérbe szorította. Ennek következtében kifejlődött egy olyan személyes és bensőséges laikus lelkiség, mely leértékelte a szentmisét, a szentségeket, a búcsújárást, a szentek és az ereklyék tiszteletét. Természetesen az új áhítat nem a nagy tömegeket itatta át, viszont az olvasni tudó emberekre, az igényesebb hívekre és szerzetesközösségekre hatással volt; az Egyház és a szentségi üdvrend alábecsülése által pedig előkészítette Luther spiritualizmusát, valamint a papi rend szerepének kiszorítását. A klérus szolgálatának megkérdőjelezésével felértékelte a laikusságot. Pedig a latin egyházban a szentmise áll a lelkiélet fókuszában. Soha annyi alapítványt szentmisék végzésére nem tettek, mint a 15. század végén és a 16. század elején. A mise jelentőségének felértékelődése különféle jelenségekkel függött össze. A túlvilági örökélet biztosítása végett megszaporodtak a szentmise végzését igénylők száma. Természetesen túlzások és elfogultságok, hogy nem mondjam: babonás megnyilvánulások is észlelhetők.

A 14. századi nagy pestis járvány (1346–1352) tovább növelte a halálra figyelést és a halottakért végzett imádságokat. Ekkor Európa lakosságának 2/5-e elpusztult. A halottaknak nem tudták megadni a szokásos végtisztességet, futószalagon temettek, s ez a késő középkori nyugatnak erőteljes figyelmeztetés volt, hogy kellő gonddal ügyeljenek arra, hogy többé ilyesmi nem forduljon elő. Ezért is nőtt az érdeklődés a purgatóriumban szenvedő lelkek iránt. Az üdvösség biztosítása végett a szentmise mellett fokozódott a búcsúk és búcsúscédulák gyakorlata. A Luthert pártfogó bölcs Frigyest elsősorban azért dühítette fel a pápa Sacrosanctis búcsút meghirdető bullája, mert az felfüggesztett minden más búcsút, amíg ez tart, és ez a felfüggesztés rendkívül kínosan érintette szeretett wittenbergi ereklyekollekciójával kapcsolatos bevételi kilátásait. Tény viszont, hogy a búcsúhirdetéseket visszaélések tarkították.

A 15. században mindinkább kiviláglik a szerzetes és a világi pap közötti ellentét. De ez is, bármennyire ellentmondóan hangzik, a világi klérus szellemi fejlődésével függ össze. MacCulloch szerint: „Elmondhatjuk, hogy a 15. századra a plébániák papsága általában sokkal szakszerűbben látta el feladatait, mint kétszáz évvel azelőtt, műveltség és képzettség, valamint a lelkipásztori hivatás iránti elkötelezettség tekintetében egyaránt. Kelet-Európában különösen ritka lehetett panaszuk a híveknek arra nézvést, hogy a papjuk nem a plébánia körzetében él, és nem nyújt számukra megfelelő lelkipásztori gondoskodást.” Az ily módon magasabb képzettségű papság köréből egyre több képzett gyóntató és hitszónok lett. Addig ezt a pasztorációs területet a kolduló szerzetesek fedték le. A papság szellemi felfejlődése szükségképpen súrlódást és feszültséget idézett elő a szerzetesekkel szemben, versenybe kerültek egymással. Az egy évszázadra visszamenő konfliktusból antiklerikális pamflet- és szennyirodalom fejlődött ki. A szerzetesek és a plébánosok egymásra mutogattak, nehezteléseiket írásba foglalták, amin a nyomdászok kapva-kaptak. Az antiklerikális retorika gyűjteménye készen került Martin Luther kezébe, s az 1520-as években megírt gúnyiratai azért voltak olyan sikeresek, mert az első kézből idézett szennyirodalmat tartalmazták.


Kálvin János (1509–1564) reformátor, a kálvinizmus névadója (Wikipédia)

Az 1450-ben elkezdődött könyvnyomtatás a reformációnak kedvezett, főleg az anyanyelvű Szentírás terjesztésével. A papság nem fogadta örömmel a Szentírás terjesztését. A 15. század egyik legnagyobb gondolkodója, Jean Gerson, aki különben szerette volna megnyirbálni a pápaság szárnyait, a biblia-fordítások tilalmára tett javaslatot. Félelme abból a megfontolásból fakadt, hogy ha a laikusok túl sok időt töltenek az önálló olvasással, akkor kevesebbet szánnak a prédikációk meghallgatására. Ezekre a félelmekre fittyet hányva, a nyomdászok a piac igényét követték. 1466–1522 között Németországban 22 kiadást ért meg a Biblia; 1471-ben megjelent olaszul; 1477-ben flamandul; 1478-ban spanyolul, csehül; 1492-ben katalánul. A könyvnyomtatás megváltoztatta az európai gondolkodást. Azelőtt egy tudós életének nagyobbik fele a régi szövegek másolgatásával telt el. Most kevesebb másolómunka maradt és több idő jutott a saját eredményekre. Ez viszont megkérdőjelezte a korábbi generációk áthagyományozott munkáját. A régi leértékelése kihatott a tekintéllyel kapcsolatos viselkedés változására is; helyesebben: a tekintély rombolásával járt együtt, ami nem volt éppen jó hír az egyházi hierarchiának.

A könyvnyomtatással egyre több könyv lett elérhető az emberek számára, és az olvasásnak egyre nagyobb szerep jutott a laikusok vallásgyakorlatában. Aki igazán élvezte az olvasást, az inkább visszavonult a közösségi liturgiától és magányossá vált. Újfajta pietás indult hódító útjára, s a „könyves” ember nem vett részt a „tömeggel” együtt a szentmisén; számára a pap közvetítő szerepe elhalványult. Megvetették a hagyományos liturgiát, és könnyen elfogadták az újat, az újítást, a hitújítást.

Összegzésként elmondhatom, hogy mindezek a tényezők üzenetet hordoznak számunkra. Reformra mindig szükség volt és lesz az Egyházban, főben és tagokban egyaránt. A megújulást azonban ne másoknál szorgalmazzuk, hanem önmagunkban valósítsuk meg.

Felhasznált irodalom

Angenendt, Arnold: A kora középkor. SzIT. Bp. 2008. 163–164.

Canning, Joseph: A középkori politikai gondolkodás története 200–1450. Osiris Kiadó. Bp. 2002. 220–230.

Franzen, August: Kis egyháztörténet (ford. Fejérvári B.). Szeged 1998. 255.

Gárdonyi Máté: Bevezetés a Katolikus Egyház történetébe. Jel Kiadó. Bp. 2006. 187.

Holmes, George: Hierarchia és lázadás (1320–1450). Szukits Könyvkiadó. 2003.

Kasper, Walter: Luther Márton. SZIT. Bp. 2016. 17–21.

Katus László: A kereszténység szerepe a középkori Európában. In: Ecclesia semper reformanda et renovanda. Katus László egyháztörténeti tanulmányai és cikkei. Seria Historia Dioecesis Quinqueecclesiensis IV. Pécs 2007. 283.

Katus László: Európa története a középkorban. Kronosz Kiadó. Pécs 2014. 129–131.

Kulcsár Zsuzsanna: Így életek a lovagkorban. Nyugat-Európa a XI-XIV. században. Helikon Kiadó. 2007. 147–246.

MacCulloch, Diarmaid: A reformáció története. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011. 23.

Markus Robert: Az ókori kereszténység vége. Kairosz Kiadó. Bp. 2010.

Marton József: Az erdélyi egyházmegye a középkorban. Pro-Print Könyvkiadó. Csíkszereda 2013. 168–175.

Papp Imre: Nagy Károly és kora. Csokonai Kiadó. Debrecen 1997. 103.

Péter Katalin: A reformáció kényszer vagy választás? Budapest 2004. 8.

Riché, Pierre: Oktatás és művelődés a barbár Nyugaton (6–8. század). SzIT. Bp. 2016.

Szántó Konrád: A Katolikus Egyház története I. kt. Ecclesia. 1983. 510–520.

Veszely Károly: Erdélyi egyháztörténelmi adatok. Kolozsvárt. 1860. 169.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

…a reformáció sokat profitált a humanizmusból, elsősorban az oktatás és a tudományosság terén. A középkori egyetemeken tanított tárgyak foglalata akkor tájt a hét szabad művészet volt.

Az egyházban ma már egyre természetesebbé válik, hogy állandó változásra, megújulásra van szükség, máskülönben stagnáló élettelen, befásult klubbá alakul. Ahhoz viszont, hogy ez a változás ne váljon a társadalom által szabott igényekhez való puszta alkalmazkodássá, szükség van stabil pontokra, amelyekhez igazodhatunk. Ebben segít a reformáció példája, melynek legsarkallatosabb útjelzője a Biblia tanulmányozása, és az Istennel ápolt személyes kapcsolat volt.

a reformáció genfi emlékműve

A protestáns reformáció félévezredes évfordulóján, amikor a nyugati társadalom arculatát markánsan meghatározó szellemi folyamat eredményeit próbáljuk csokorba gyűjteni, e tekintetben is lenyűgözheti a szemlélőt Erdély egyedi világa. Nincs ugyanis egyetlen olyan hely sem Európában, ahol olyan sajátos felekezeti paletta alakult volna ki, mint nálunk.

cserei mihály

Teljes nemesi neve nagyajtai és miklósvárszéki Cserei Mihály volt. 1667. október 21-én született az Olt folyó melléki, Csíkszeredától északnyugatra eső Csíkrákoson. Cserei Mihály jegyzetei rövidek, de nagyon találóak. Nem szépirodalmi és nem tudományos igénnyel íródtak. Mégis kitűnik belőlük, hogy írójuk nem egyszerű ember lehetett már fiatal korában sem. 

viski jános

Az évforduló alkalmával érdemes felidézni Kodály erdélyi vonatkozásait és közöttük azt a fiatal kolozsvári tanítványát, akit maga szemelt ki utódjának a budapesti Zeneakadémia zeneszerzéstanári állásába.

A család egyik ága a 19. század elején házasság révén Gidófalvára költözött, majd a Fotos határában lévő kis birtokuk művelésére Fotoson telepedtek le. Az itt élő legidősebb Berde Sándor 1848/49-ben Bem seregének katonája volt, amiért „császárgyalázás” címén félévi várbörtönre ítélték, amit Marosvásárhelyt töltött le. Utána hazatért gazdálkodni Fotosra. Felesége, a berecki lófő családból származó Györbíró Júlia öt gyermekkel ajándékozta meg: három fiúval és két leánnyal, a közbülső éppen az 1856. július 18-án született ifj. Berde Sándor, a későbbi lelkipásztor volt.

berde mária

Berde Mária. Vajon hányan vannak, akár a ma itt összegyűlt ünneplő közönség között is, akiknek számára többet jelent a neve, mint néhány homályos emlék a romániai magyar irodalom történetét összefoglaló, 1977-től sokáig használatban volt XII. osztályos tankönyvből? Hányan vannak, akik tanári ösztönzésre, vagy később, attól függetlenül olvasták a Romániai Magyar Írók sorozatában 1968 után megjelent regényeit: a Tüzes kemencét, a Szent szégyent, a Romuáld és Andrianát, netán kezükbe került a válogatott verseit és műfordításait tartalmazó, még 1970-en megjelent kötete? Vagy említsük meg főművét, A hajnal embereit, amelyért még életében, 1943-ban Baumgarten-díjban részesült.

régészet

Egy város azonban folyamatos változásoknak van kitéve az évszázadok vagy akár évezredek alatt: a település neveket változtat, lakossága és azok etnikai vagy kulturális identitása is állandóan módosul, ennélfogva e faktorok legkézenfekvőbb jegyei – a tárgyak és épületek is – állandó metamorfózis alatt állnak. Ez a komplex és dinamikus változás adja egy városi tér, urbánus közeg régészetének a sajátosságát. A nemrég nagy sajtóvisszhangot keltett kolozsvári főtéri ásatások rámutattak a régészet, mint tudomány két olyan ágának fontosságára, amely jelenleg Erdélyben még kevés figyelmet kap: a városi régészet és a közönség-régészet jelentőségére.

Bartók Béla

A hajdani Czen­czinger Szálló éttermében hallotta a gyermek Bartók Béla 1887. március 26-án élete első zenekari hangversenyét. Négyéves korában már egy ujjal kiverte a zongorán az ismerős dalokat, melódiákat, megtanult vagy negyvenet. Saját kérésére édesanyja, Voit Paula ötödik életéve betöltésekor elkezdte a gyermek Bartók Bélát zongorázni tanítani. Április 23-án Béla-napkor megkezdte zeneszerzői pályafutását. Kis négykezes zongoradarabot komponált édesapja névnapjára. Hét esztendős volt, amikor kiderült, hogy abszolút zenei hallása van: „a mellékszobában volt, és minden megütött hangot azonnal meg tudott nevezni, sőt egyszerűbb akkordokat is megismert.” 

régi magyar úrihímzés

Az úrihímzés kifejezést először a Magyar Iparművészet 1918. évi 21. számában írta le Divald Kornél, a Régi magyar hímzések c. közleményében, addig a régi magyar hímzések kifejezést használták. Az Iparművészeti Múzeumban ugyanebben az esztendőben rendeztek nagyméretű kiállítást, ahol a régi magyar hímzéseket mutatták be. F. Supka Magdolna is használta az úrihímzés kifejezést doktori értekezésében (A magyar úrihímzés. Budapest, 1938. 3. o.), így ennek átvétele megtörtént. Munkájában megállapítja, hogy az úrihímzéses textíliák ornamentikája rendkívül gazdag, kifejezésmódja sokrétű, érzelmi és lelki kivetítődése mélyreható.

Koós Károly

Kós Károly édesapja, Kosch Karl szászrégeni szász családból származott. Néhány évig a nagyszebeni Jogakadémiára járt, de nem szerzett diplomát, hanem postatisztviselő lett Kolozsváron. 1886-ban az édesapát áthelyezték Nagyszebenbe főtávírdásznak, aki 130 évvel ezelőtt ide költöztette családját is. Közben a gazdag szász rokonok kiforgatták az apai örökségből, s ennek hatására Kosch Karlról Kós Károlyra magyarosította nevét. Végérvényesen szakított a szász rokonokkal, gyermekeit magyar iskolákban taníttatta, otthon magyar újságokat és folyóiratokat olvastak. Kós harmadik elemista volt a magyar iskolában, amikor édesapját újból áthelyezték, kilenc év alatt immár harmadszor: útjuk ezúttal visszakanyarodott Kolozsvárra.

haller károly

Haller Károly mindössze két évig volt Kolozsvár polgármestere, de ez idő alatt olyan fontos korszerűsítési folyamatokat indított el, amelyek jelentősen felgyorsították a város modernizálódását. A következő írás Haller Károly 1885-dik évi polgármesteri tevékenységének fontosabb városfejlesztési intézkedéseit mutatja be.

Az elmúlt középkornak a vallásossága adott hathatós támaszt. Megtanította az embereket hinni, várni tudni, remélni és szilárdan bízni egy olyan láthatatlan, felfoghatatlan erőben, amelyhez a földön járó embernek alkalmazkodnia kellett.

Oravicabánya

Az oszmán hódítókat – akik több mint másfél évszázadon át uralták a három részre szakított magyar királyság déli és középső harmadát – a „felszabadító” osztrák hadak zentai és péterváradi diadalaik után 1716–1717-ben a Tisza, a Maros, a Duna és a Déli-Kárpátok határolta régióból is kiűzték, majd a Habsburg-h&aa

Bánffy-palota, Nemzeti kaszinó

Az 1820-as és ’30-as évek polgári fejlődése létrehozta azt a fajta társadalmi nyilvánosságot, amelynek médiumai a szalonok, az egyesületek és a kaszinók lettek. Alapszabályaikkal, közgyűléseikkel, választásaikkal és programjaikkal az egyesületek és a kaszinók a közélet iskolájának számítottak, és egyben a modern demokrácia előfutárai voltak.