Az 500 évvel ezelőtt elkezdődött reformáció, mely egy félévszázadon belül intézményesülten új egyházi közösségeket hozott létre, a nagy egyháztörténelmi események közé sorolandó. Európa új arculatot öltött, nemcsak vallási színezetében, hanem gondolkodásában és mindennapi életében is. Vallási egysége felbomlott, egymásnak feszülő felekezetek keletkeztek. A birtokba vett középkori templomok purifikálódtak, azokból a képek és szobrok máról holnapra eltűntek. Az 1517-ben elkezdődött reformáció szikráját Martin Luther a wittenbergi Mindenszentek templom búcsúünnepének előestéjén gyújtotta meg, amikor 95 pontban összegezte és kifüggesztette az egyetemi vitatkozó táblájára a búcsúval és egyéb egyházi gyakorlattal szembeni véleményét. Az 500 éve történt, jelentéktelennek tűnő esemény olyan szikrának bizonyult, mely vallásilag és társadalmilag is egy új Európa kiformálódását idézte elő. Ha a protestáns világ ünneplésébe a katolikus világ ugyanazzal az érzelemmel nem is kapcsolódik bele, de a reformáció 500. évfordulója nem hagyhatja közömbösen.
A középkorban a reformáció kifejezést általában a reform szó szinonimájaként használták, és nem értettek alatta újítást (innovatio), hanem a régi alapokon történő megújulást (renovatio). A két kifejezés csak 500 évvel ezelőtt kezdett más tartalommal telítődni, legalábbis a katolikus megítélés szerint; míg a reform az eredetihez való visszatérést, megújulást, a reformáció az egyház tanításában, liturgiájában, szervezetében végbevitt újítást, hitújítást jelenti. Nálunk, Erdélyben, 1557-ben a tordai országgyűlésen, amikor a rendek a lutheránus felekezetet államilag bevett vallásnak nyilvánítják, „új vallásnak” nevezik a „régi hitvallással” szemben.
Korrupt volt-e a középkor?
Hagyományos felfogás szerint – amelyet a katolikusok közül is néhányan elfogadnak, de amellyel ma még a protestáns egyháztörténészek is óvatosabbak – az Egyház megújításának szándékával induló reformációra alapvetően azért került sor, mert az Egyház már régóta rászorult a főben és tagokban való jobbításra. Ezt az álláspontot árnyaltabban fogalmazva, valljuk, hogy az Egyház mindig reformra szorul, a középkor végén is, de sohasem volt annyira romlott, hogy ne lett volna méltó a reformra. Hasonlóképpen nyilatkozik MacCulloch, a Cambridge Egyetem anglikán vallású történésze: „A legújabb kori kutatásokból leszűrhető egyik konklúzió éppenséggel inkább az, hogy a latin egyház a nagy felfordulás előtt nem volt sem olyan korrupt, sem olyan üres, amilyennek a protestánsok szívesen látták, és hogy a késő középkor emberének spirituális szükségleteit voltaképpen kielégítette a működésével.”
A humanista gondolkodóktól kezdve a protestáns történészek nagyobb százaléka a középkort egészében vadhajtásnak tekinti; tehát a reformáció előzményének. Már a megnevezésben benne rejlik az „átmenetiség” jelleg, ami változásra, reformra szorul. Pedig a középkori Nyugat-Európában olyan eszmetörténeti változások történtek, melyek a mai társadalom alakulásához pozitíven hozzájárultak.
A kereszténység a kora középkorban lépte át az egykori római birodalom határait a régi társadalmat felforgató „barbár” népek kereszténnyé tételével. Az Egyház új viszonyok közé került, s az ezekhez való alkalmazkodása következtében szervezete is átalakult. A hellén-római városok elpusztulásával elveszítette városi jellegét, falusivá vált, új kihívásokkal szembesült. Amint terjedt Észak- és Kelet-Európa felé, úgy az evangelizációval párhuzamosan a vidék megszervezése is feladatává vált. Az ókori civilizáció germán, szláv és arab ostromgyűrűbe került. Gondviselésnek mondható, hogy mindez akkor történt, amikor a birodalom nyugati és keleti részében egyaránt az Egyház „hatékonysága” erősödött. A nagy társadalmi összeomlás közepette a mentőöv szerepét tölthette be a kultúra és a civilizáció átmentésében, természetfölötti küldetését úgy teljesítette a hódító népek felé, hogy integrálta őket a görög-római kultúrába. Az áthagyományozásban az Egyháznak figyelembe kellett vennie a barbár népek felvevőképességét, az érthetőség kedvéért még az evangéliumi üzenetet is leegyszerűsítve kellett megfogalmaznia. Ez pedig nemcsak a kultúra vulgarizálásával járt együtt, hanem a lelkipásztori módszerek átalakulásával, nem egyszer a korábbi gyakorlatok egyszerűsítésével vagy bővítésével.
„Rárakódások” érték az Egyházat, melyek később fölöslegessé váltak, reformot igényeltek. A szó szoros értelmében az európai társadalom néhány évszázad alatt keresztény társadalommá fejlődött. És a keresztény népközösségben ment végbe a társadalmi élet minden területén (technikában, gazdaságban, politikai szervezetben és eszmékben, tudományban) az a sokoldalú fejlődés, melynek következtében az újkorban Európa lekörözte Ázsiát. Éppen az Egyház és a társadalom szoros együttműködése (amit mai szemmel kritizálunk) tette lehetővé, hogy az európai technika és tudomány váljék az egész emberiség egyetemes tudományává és technikájává.
A középkori egységes latin nyelvű civilizációban meghonosodott az a theokratikus uralkodási rendszer, melyben a világi uralkodók kerültek előnybe. Az Egyház betagolódott a hűbéri társadalomba, kiszolgáltatott helyzetében általánossá vált az egyházi tisztségek adásvétele (simonia), a papi cölibátus megszegése, a főpapok feudális urakká válása. De a 11. században kibontakozott gregorián reform nemcsak lelki megújulást hozott, hanem döntő szerepet játszott az európai keresztény népközösség kiteljesedésében, a virágzó középkor kialakulásában. Hatásait illetően a történészek az 1789-es francia és 1917-es orosz forradalmakhoz hasonlítják. VII. Gergely pápa – akiről a reformot elnevezték – elsősorban a papság belső, erkölcsi megújulását tűzte ki célul. Másik célkitűzése az „egyház szabadságának” kivívása volt, vagyis kivonása a világi hatalmak gyámkodása alól. A Canossa-járást is magába foglaló konfliktus akkor tört ki, amikor VII. Gergely pápa megtiltotta (1074) a két évszázados laikus invesztitúragyakorlást. A reform kiteljesítette a nyugati kereszténység univerzalizmusát, nemzetek feletti jellegét. Ezt elsősorban azzal érte el, hogy megerősítette a pápa primátusát. Valójában a latin és a görög egyház – az állammal való viszonyban – ekkortól járták a külön útjukat. Míg Bizáncban tovább érvényesült a cezaropapizmus, addig Nyugat-Európában a gregorián reformmal elkezdődött az állami és egyházi feladatkörök pontosítása, az állam és egyház szétválasztásának folyamata. A két hatalom szétválasztási elmélete rendkívül jelentős, mert ezzel az európai gondolkodásban a szabadságnak olyan koncepciója jelent meg, amely nélkül a modern politikai intézmények létrejötte nem magyarázható meg.
Az Egyház és a társadalom összenövése nem akadályozta, inkább elősegítette a városok újjáéledését. Európa dinamikus erejét a városok testesítették meg a 12–15. században, előnybe kerültek a faluközösségekkel. A városok polgárai közvetlenebb kapcsolatba kerültek és igényesebben viszonyultak a papsággal szemben, mint a parasztság. Kialakultak a városok demokratikus szervezetei, nem egy esetben szembekerülve az Egyház hierarchiájával. A városi polgárok nemcsak templomépítésben játszottak meghatározó szerepet, hanem alapítványok, misejavadalmak betöltésében is. Irányításuk alá került az iskola, a kórház, a szegényellátás. A városi vallási élet elvilágiasodott és hanyatlásnak indult. Nem véletlen, hogy a reformáció a városokból indult el.
A nagy társadalmi alakulás a 14. század elején a pápaságot is válasz elé állította. Véget ért az európai egyetemes keresztény népközösség virágkora, megindult e közösség felbomlásának folyamata. Lazultak a keresztény egység kötelékei, az univerzalizmus épületén repedések mutatkoztak. Az egyházi élet legkülönbözőbb területein komoly válságtünetek jelentkeztek. Jogosan hangzott fel a nyugati egyházban egyre gyakrabban a kívánalom: „reform szükséges, mind a főben, mind a tagokban”. De a 15. század közepén a reformot szorgalmazó zsinati mozgalom elgyengült, és a pápai hatalom kerekedett felül a zsinattal szemben. Az alulról kezdeményezett reformjavaslatok nem találtak meghallgatásra. A meg nem valósult reformok tovább növelték a változás utáni igényt.
Reformigényeket növelő tényezők
Az egyházi reformokat előidéző és siettető tényezők közül kiemelendő a humanizmus, mely csak önmagáért való értékrendet képviselt, nem állt a hit szolgálatába. A humanisták szellemi függetlenséget hirdettek a közelmúlthoz – a középkorhoz – való viszonyulásukban, leértékelve azt. A kultúra minden területén az Egyház egyeduralma ellen kardoskodtak. A vallásos humanista, Rotterdami Erasmus kritikával illette a külsőséges szertartásokat, a szigorú egyházi parancsokat; inkább a Jézus Krisztusban való önállóbb hitre ösztönzött, a személyközpontú lelkiség kialakítására törekedett.
A humanisták jelszava a tudomány művelésében: ad fontes (vissza a forrásokhoz)! S az elsőszámú Fons, a Szentírás került kritikus hozzáállásuk kereszttüzébe. 1450-ben, amikor a Vulgatát sajtó alá rendezték, hibákat fedeztek fel benne. Ez jól jött a humanistáknak, hogy az Egyház hivatalos szövegű Szentírását mellőzzék. Elkezdték a Szentírás eredeti nyelven való kiadását. Bár a spanyol Ximenes Cisneros bíboros ún. comlutumi poliglottja megelőzi, és tudományos szinten felülmúlja Erasmus 1516-os újszövetségi kiadását, mégis Erasmus (aki plagizálta Cisnerost) kiadványa vált közkedveltté és a humanisták szellemi fegyverévé. A humanizmus szellemében kibontakozó világi tudományok háttérbe szorították a teológia tudományát. Az Aquinói Szent Tamás által kiépített ész és hit szintézisének alapjait kikezdték a nominalisták. A nominalizmus alapítója, William Ockham (1280 k.–1347 k.) ferences szerzetes, szembefordult a tomista szintézissel, elválasztotta a hitet az észtől. Szerinte Istenről csak a hit és a kinyilatkoztatás útján alkothatunk képet. Úgy vélte, hogy hitünk alapja és forrása csak a kinyilatkoztatott Szentírás. Ockham hatására követői nagy lendülettel tanulmányozták a Szentírást, és hátat fordítottak a skolasztikának.
Az Egyházban a zsinateszmével párhuzamosan erősödött a reform gondolata, szinte összeforrott vele. A 15. századi pápák (II. Pius és II. Pál kivételével) nem sokat tettek a reformok érdekében, ehelyett reneszánsz életstílusban kormányozták az Egyházat. Sőt, 1517-ben X. Leó pápa bezárta az V. lateráni zsinatot, az utolsó nagy lehetőséget is elszalasztva a szükséges reformok meghozatala érdekében.
A 15. század végén az „új” iránti lelkesedés hatotta át az embereket, akik a társadalmi és egyéb változásokra úgy tekintettek, mint valami új kezdetre. 1453-ban elesett Konstantinápoly, s számos bizánci tudós Itáliába menekült, ahol újfajta érdeklődés ébredt az antik világ iránt. A nagy földrajzi felfedezésekkel kitágult a világ, nőtt az Újvilág iránti érdeklődés. Európai szinten nagy az érdeklődés a Szentírás iránt. A humanizmussal az ember és az emberi méltóság került a középpontba.
Bocskai Vince alkotása (Kép: Albert Levente)
Az Egyházban tapasztalható minden hiányosság ellenére a nép vallásos volt. Furcsa az egészben csak az, hogy ahol a vallásosság lelkipásztori megnyilvánulásait (pl. Oltáriszentség tisztelete, alapítványi szentmisék gyakorisága, hitbuzgalmi társulatok) fokozottabb mértékben találjuk meg, azokban az országokban néhány évtized múlva a reformáció erőteljesebben hódított: Európa északi országaiban, sőt Magyarországon s ezen belül Erdélyben is.
A 15. században devotio moderna néven új lelkiségi mozgalom keletkezett, mely a hitéletben hangsúlyeltolódást idézett elő; szorgalmazta a szeretet megélését a mindennapi életben, és az egyházi liturgia ünneplését háttérbe szorította. Ennek következtében kifejlődött egy olyan személyes és bensőséges laikus lelkiség, mely leértékelte a szentmisét, a szentségeket, a búcsújárást, a szentek és az ereklyék tiszteletét. Természetesen az új áhítat nem a nagy tömegeket itatta át, viszont az olvasni tudó emberekre, az igényesebb hívekre és szerzetesközösségekre hatással volt; az Egyház és a szentségi üdvrend alábecsülése által pedig előkészítette Luther spiritualizmusát, valamint a papi rend szerepének kiszorítását. A klérus szolgálatának megkérdőjelezésével felértékelte a laikusságot. Pedig a latin egyházban a szentmise áll a lelkiélet fókuszában. Soha annyi alapítványt szentmisék végzésére nem tettek, mint a 15. század végén és a 16. század elején. A mise jelentőségének felértékelődése különféle jelenségekkel függött össze. A túlvilági örökélet biztosítása végett megszaporodtak a szentmise végzését igénylők száma. Természetesen túlzások és elfogultságok, hogy nem mondjam: babonás megnyilvánulások is észlelhetők.
A 14. századi nagy pestis járvány (1346–1352) tovább növelte a halálra figyelést és a halottakért végzett imádságokat. Ekkor Európa lakosságának 2/5-e elpusztult. A halottaknak nem tudták megadni a szokásos végtisztességet, futószalagon temettek, s ez a késő középkori nyugatnak erőteljes figyelmeztetés volt, hogy kellő gonddal ügyeljenek arra, hogy többé ilyesmi nem forduljon elő. Ezért is nőtt az érdeklődés a purgatóriumban szenvedő lelkek iránt. Az üdvösség biztosítása végett a szentmise mellett fokozódott a búcsúk és búcsúscédulák gyakorlata. A Luthert pártfogó bölcs Frigyest elsősorban azért dühítette fel a pápa Sacrosanctis búcsút meghirdető bullája, mert az felfüggesztett minden más búcsút, amíg ez tart, és ez a felfüggesztés rendkívül kínosan érintette szeretett wittenbergi ereklyekollekciójával kapcsolatos bevételi kilátásait. Tény viszont, hogy a búcsúhirdetéseket visszaélések tarkították.
A 15. században mindinkább kiviláglik a szerzetes és a világi pap közötti ellentét. De ez is, bármennyire ellentmondóan hangzik, a világi klérus szellemi fejlődésével függ össze. MacCulloch szerint: „Elmondhatjuk, hogy a 15. századra a plébániák papsága általában sokkal szakszerűbben látta el feladatait, mint kétszáz évvel azelőtt, műveltség és képzettség, valamint a lelkipásztori hivatás iránti elkötelezettség tekintetében egyaránt. Kelet-Európában különösen ritka lehetett panaszuk a híveknek arra nézvést, hogy a papjuk nem a plébánia körzetében él, és nem nyújt számukra megfelelő lelkipásztori gondoskodást.” Az ily módon magasabb képzettségű papság köréből egyre több képzett gyóntató és hitszónok lett. Addig ezt a pasztorációs területet a kolduló szerzetesek fedték le. A papság szellemi felfejlődése szükségképpen súrlódást és feszültséget idézett elő a szerzetesekkel szemben, versenybe kerültek egymással. Az egy évszázadra visszamenő konfliktusból antiklerikális pamflet- és szennyirodalom fejlődött ki. A szerzetesek és a plébánosok egymásra mutogattak, nehezteléseiket írásba foglalták, amin a nyomdászok kapva-kaptak. Az antiklerikális retorika gyűjteménye készen került Martin Luther kezébe, s az 1520-as években megírt gúnyiratai azért voltak olyan sikeresek, mert az első kézből idézett szennyirodalmat tartalmazták.
Az 1450-ben elkezdődött könyvnyomtatás a reformációnak kedvezett, főleg az anyanyelvű Szentírás terjesztésével. A papság nem fogadta örömmel a Szentírás terjesztését. A 15. század egyik legnagyobb gondolkodója, Jean Gerson, aki különben szerette volna megnyirbálni a pápaság szárnyait, a biblia-fordítások tilalmára tett javaslatot. Félelme abból a megfontolásból fakadt, hogy ha a laikusok túl sok időt töltenek az önálló olvasással, akkor kevesebbet szánnak a prédikációk meghallgatására. Ezekre a félelmekre fittyet hányva, a nyomdászok a piac igényét követték. 1466–1522 között Németországban 22 kiadást ért meg a Biblia; 1471-ben megjelent olaszul; 1477-ben flamandul; 1478-ban spanyolul, csehül; 1492-ben katalánul. A könyvnyomtatás megváltoztatta az európai gondolkodást. Azelőtt egy tudós életének nagyobbik fele a régi szövegek másolgatásával telt el. Most kevesebb másolómunka maradt és több idő jutott a saját eredményekre. Ez viszont megkérdőjelezte a korábbi generációk áthagyományozott munkáját. A régi leértékelése kihatott a tekintéllyel kapcsolatos viselkedés változására is; helyesebben: a tekintély rombolásával járt együtt, ami nem volt éppen jó hír az egyházi hierarchiának.
A könyvnyomtatással egyre több könyv lett elérhető az emberek számára, és az olvasásnak egyre nagyobb szerep jutott a laikusok vallásgyakorlatában. Aki igazán élvezte az olvasást, az inkább visszavonult a közösségi liturgiától és magányossá vált. Újfajta pietás indult hódító útjára, s a „könyves” ember nem vett részt a „tömeggel” együtt a szentmisén; számára a pap közvetítő szerepe elhalványult. Megvetették a hagyományos liturgiát, és könnyen elfogadták az újat, az újítást, a hitújítást.
Összegzésként elmondhatom, hogy mindezek a tényezők üzenetet hordoznak számunkra. Reformra mindig szükség volt és lesz az Egyházban, főben és tagokban egyaránt. A megújulást azonban ne másoknál szorgalmazzuk, hanem önmagunkban valósítsuk meg.
Felhasznált irodalom
Angenendt, Arnold: A kora középkor. SzIT. Bp. 2008. 163–164.
Canning, Joseph: A középkori politikai gondolkodás története 200–1450. Osiris Kiadó. Bp. 2002. 220–230.
Franzen, August: Kis egyháztörténet (ford. Fejérvári B.). Szeged 1998. 255.
Gárdonyi Máté: Bevezetés a Katolikus Egyház történetébe. Jel Kiadó. Bp. 2006. 187.
Holmes, George: Hierarchia és lázadás (1320–1450). Szukits Könyvkiadó. 2003.
Kasper, Walter: Luther Márton. SZIT. Bp. 2016. 17–21.
Katus László: A kereszténység szerepe a középkori Európában. In: Ecclesia semper reformanda et renovanda. Katus László egyháztörténeti tanulmányai és cikkei. Seria Historia Dioecesis Quinqueecclesiensis IV. Pécs 2007. 283.
Katus László: Európa története a középkorban. Kronosz Kiadó. Pécs 2014. 129–131.
Kulcsár Zsuzsanna: Így életek a lovagkorban. Nyugat-Európa a XI-XIV. században. Helikon Kiadó. 2007. 147–246.
MacCulloch, Diarmaid: A reformáció története. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011. 23.
Markus Robert: Az ókori kereszténység vége. Kairosz Kiadó. Bp. 2010.
Marton József: Az erdélyi egyházmegye a középkorban. Pro-Print Könyvkiadó. Csíkszereda 2013. 168–175.
Papp Imre: Nagy Károly és kora. Csokonai Kiadó. Debrecen 1997. 103.
Péter Katalin: A reformáció kényszer vagy választás? Budapest 2004. 8.
Riché, Pierre: Oktatás és művelődés a barbár Nyugaton (6–8. század). SzIT. Bp. 2016.
Szántó Konrád: A Katolikus Egyház története I. kt. Ecclesia. 1983. 510–520.
Veszely Károly: Erdélyi egyháztörténelmi adatok. Kolozsvárt. 1860. 169.
