Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A reformációról – mai katolikus szemmel

Az 500 évvel ezelőtt elkezdődött reformáció, mely egy félévszázadon belül intézményesülten új egyházi közösségeket hozott létre, a nagy egyháztörténelmi események közé sorolandó. Európa új arculatot öltött, nemcsak vallási színezetében, hanem gondolkodásában és mindennapi életében is. Vallási egysége felbomlott, egymásnak feszülő felekezetek keletkeztek. A birtokba vett középkori templomok purifikálódtak, azokból a képek és szobrok máról holnapra eltűntek. Az 1517-ben elkezdődött reformáció szikráját Martin Luther a wittenbergi Mindenszentek templom búcsúünnepének előestéjén gyújtotta meg, amikor 95 pontban összegezte és kifüggesztette az egyetemi vitatkozó táblájára a búcsúval és egyéb egyházi gyakorlattal szembeni véleményét. Az 500 éve történt, jelentéktelennek tűnő esemény olyan szikrának bizonyult, mely vallásilag és társadalmilag is egy új Európa kiformálódását idézte elő. Ha a protestáns világ ünneplésébe a katolikus világ ugyanazzal az érzelemmel nem is kapcsolódik bele, de a reformáció 500. évfordulója nem hagyhatja közömbösen.


A tordai római katolikus templom. Az 1568. évi tordai országgyűlésen a világon itt mondták ki elsőként a katolikus, a lutheránus, a református és az unitárius vallások szabad gyakorlását.

A középkorban a reformáció kifejezést általában a reform szó szinonimájaként használták, és nem értettek alatta újítást (innovatio), hanem a régi alapokon történő megújulást (reno­vatio). A két kifejezés csak 500 évvel ezelőtt kezdett más tartalommal telítődni, legalábbis a katolikus megítélés szerint; míg a reform az eredetihez való visszatérést, megújulást, a reformáció az egyház tanításában, liturgiájában, szervezetében végbevitt újítást, hitújítást jelenti. Nálunk, Erdélyben, 1557-ben a tordai országgyűlésen, amikor a rendek a lutheránus felekezetet államilag bevett vallásnak nyilvánítják, „új vallásnak” nevezik a „régi hitvallással” szemben.

Korrupt volt-e a középkor?

Hagyományos felfogás szerint – amelyet a katolikusok közül is néhányan elfogadnak, de amellyel ma még a protestáns egyháztörténészek is óvatosabbak – az Egyház megújításának szándékával induló reformációra alapvetően azért került sor, mert az Egyház már régóta rászorult a főben és tagokban való jobbításra. Ezt az álláspontot árnyaltabban fogalmazva, valljuk, hogy az Egyház mindig reformra szorul, a középkor végén is, de sohasem volt annyira romlott, hogy ne lett volna méltó a reformra. Hasonlóképpen nyilatkozik MacCulloch, a Cambridge Egyetem anglikán vallású történésze: „A legújabb kori kutatásokból leszűrhető egyik konklúzió éppenséggel inkább az, hogy a latin egyház a nagy felfordulás előtt nem volt sem olyan korrupt, sem olyan üres, amilyennek a protestánsok szívesen látták, és hogy a késő középkor emberének spirituális szükségleteit voltaképpen kielégítette a működésével.”

A humanista gondolkodóktól kezdve a protestáns történészek nagyobb százaléka a középkort egészében vadhajtásnak tekinti; tehát a reformáció előzményének. Már a megnevezésben benne rejlik az „átmenetiség” jelleg, ami változásra, reformra szorul. Pedig a középkori Nyugat-Európában olyan eszmetörténeti változások történtek, melyek a mai társadalom alakulásához pozitíven hozzájárultak.

A kereszténység a kora középkorban lépte át az egykori római birodalom határait a régi társadalmat felforgató „barbár” népek kereszténnyé tételével. Az Egyház új viszonyok közé került, s az ezekhez való alkalmazkodása következtében szervezete is átalakult. A hellén-római városok elpusztulásával elveszítette városi jellegét, falusivá vált, új kihívásokkal szembesült. Amint terjedt Észak- és Kelet-Európa felé, úgy az evangelizációval párhuzamosan a vidék megszervezése is feladatává vált. Az ókori civilizáció germán, szláv és arab ostromgyűrűbe került. Gondviselésnek mondható, hogy mindez akkor történt, amikor a birodalom nyugati és keleti részében egyaránt az Egyház „hatékonysága” erősödött. A nagy társadalmi összeomlás közepette a mentőöv szerepét tölthette be a kultúra és a civilizáció átmentésében, természetfölötti küldetését úgy teljesítette a hódító népek felé, hogy integrálta őket a görög-római kultúrába. Az áthagyományozásban az Egyháznak figyelembe kellett vennie a barbár népek felvevőképességét, az érthetőség kedvéért még az evangéliumi üzenetet is leegyszerűsítve kellett megfogalmaznia. Ez pedig nemcsak a kultúra vulgarizálásával járt együtt, hanem a lelkipásztori módszerek átalakulásával, nem egyszer a korábbi gyakorlatok egyszerűsítésével vagy bővítésével.


Reformációi zarándoklat. Királyföldi és barcasági csángó-magyarok világtalálkozója 2016-ban

„Rárakódások” érték az Egyházat, melyek később fölöslegessé váltak, reformot igényeltek. A szó szoros értelmében az európai társadalom néhány évszázad alatt keresztény társadalommá fejlődött. És a keresztény népközösségben ment végbe a társadalmi élet minden területén (technikában, gazdaságban, politikai szervezetben és eszmékben, tudományban) az a sokoldalú fejlődés, melynek következtében az újkorban Európa lekörözte Ázsiát. Éppen az Egyház és a társadalom szoros együttműködése (amit mai szemmel kritizálunk) tette lehetővé, hogy az európai technika és tudomány váljék az egész emberiség egyetemes tudományává és technikájává.

A középkori egységes latin nyelvű civilizációban meghonosodott az a theokratikus uralkodási rendszer, melyben a világi uralkodók kerültek előnybe. Az Egyház betagolódott a hűbéri társadalomba, kiszolgáltatott helyzetében általánossá vált az egyházi tisztségek adásvétele (simonia), a papi cölibátus megszegése, a főpapok feudális urakká válása. De a 11. században kibontakozott gregorián reform nemcsak lelki megújulást hozott, hanem döntő szerepet játszott az európai keresztény népközösség kiteljesedésében, a virágzó középkor kialakulásában. Hatásait illetően a történészek az 1789-es francia és 1917-es orosz forradalmakhoz hasonlítják. VII. Gergely pápa – akiről a reformot elnevezték – elsősorban a papság belső, erkölcsi megújulását tűzte ki célul. Másik célkitűzése az „egyház szabadságának” kivívása volt, vagyis kivonása a világi hatalmak gyámkodása alól. A Canossa-járást is magába foglaló konfliktus akkor tört ki, amikor VII. Gergely pápa megtiltotta (1074) a két évszázados laikus invesztitúragyakorlást. A reform kiteljesítette a nyugati kereszténység univerzalizmusát, nemzetek feletti jellegét. Ezt elsősorban azzal érte el, hogy megerősítette a pápa primátusát. Valójában a latin és a görög egyház – az állammal való viszonyban – ekkortól járták a külön útjukat. Míg Bizáncban tovább érvényesült a cezaropapizmus, addig Nyugat-Európában a gregorián reformmal elkezdődött az állami és egyházi feladatkörök pontosítása, az állam és egyház szétválasztásának folyamata. A két hatalom szétválasztási elmélete rendkívül jelentős, mert ezzel az európai gondolkodásban a szabadságnak olyan koncepciója jelent meg, amely nélkül a modern politikai intézmények létrejötte nem magyarázható meg.

Az Egyház és a társadalom összenövése nem akadályozta, inkább elősegítette a városok újjáéledését. Európa dinamikus erejét a városok testesítették meg a 12–15. században, előnybe kerültek a faluközösségekkel. A városok polgárai közvetlenebb kapcsolatba kerültek és igényesebben viszonyultak a papsággal szemben, mint a parasztság. Kialakultak a városok demokratikus szervezetei, nem egy esetben szembekerülve az Egyház hierarchiájával. A városi polgárok nemcsak templomépítésben játszottak meghatározó szerepet, hanem alapítványok, misejavadalmak betöltésében is. Irányításuk alá került az iskola, a kórház, a szegényellátás. A városi vallási élet elvilágiasodott és hanyatlásnak indult. Nem véletlen, hogy a reformáció a városokból indult el.

A nagy társadalmi alakulás a 14. század elején a pápaságot is válasz elé állította. Véget ért az európai egyetemes keresztény népközösség virágkora, megindult e közösség felbomlásának folyamata. Lazultak a keresztény egység kötelékei, az univerzalizmus épületén repedések mutatkoztak. Az egyházi élet legkülönbözőbb területein komoly válságtünetek jelentkeztek. Jogosan hangzott fel a nyugati egyházban egyre gyakrabban a kívánalom: „reform szükséges, mind a főben, mind a tagokban”. De a 15. század közepén a reformot szorgalmazó zsinati mozgalom elgyengült, és a pápai hatalom kerekedett felül a zsinattal szemben. Az alulról kezdeményezett reformjavaslatok nem találtak meghallgatásra. A meg nem valósult reformok tovább növelték a változás utáni igényt.

Reformigényeket növelő tényezők

Az egyházi reformokat előidéző és siettető tényezők közül kiemelendő a humanizmus, mely csak önmagáért való értékrendet képviselt, nem állt a hit szolgálatába. A humanisták szellemi függetlenséget hirdettek a közelmúlthoz – a középkorhoz – való viszonyulásukban, leértékelve azt. A kultúra minden területén az Egyház egyeduralma ellen kardoskodtak. A vallásos humanista, Rotterdami Erasmus kritikával illette a külsőséges szertartásokat, a szigorú egyházi parancsokat; inkább a Jézus Krisztusban való önállóbb hitre ösztönzött, a személyközpontú lelkiség kialakítására törekedett.

A humanisták jelszava a tudomány művelésében: ad fontes (vissza a forrásokhoz)! S az elsőszámú Fons, a Szentírás került kritikus hozzáállásuk kereszttüzébe. 1450-ben, amikor a Vulgatát sajtó alá rendezték, hibákat fedeztek fel benne. Ez jól jött a humanistáknak, hogy az Egyház hivatalos szövegű Szentírását mellőzzék. Elkezdték a Szentírás eredeti nyelven való kiadását. Bár a spanyol Ximenes Cisneros bíboros ún. comlutumi poliglottja megelőzi, és tudományos szinten felülmúlja Erasmus 1516-os újszövetségi kiadását, mégis Erasmus (aki plagizálta Cisnerost) kiadványa vált közkedveltté és a humanisták szellemi fegyverévé. A humanizmus szellemében kibontakozó világi tudományok háttérbe szorították a teológia tudományát. Az Aquinói Szent Tamás által kiépített ész és hit szintézisének alapjait kikezdték a nominalisták. A nominalizmus alapítója, William Ockham (1280 k.–1347 k.) ferences szerzetes, szembefordult a tomista szintézissel, elválasztotta a hitet az észtől. Szerinte Istenről csak a hit és a kinyilatkoztatás útján alkothatunk képet. Úgy vélte, hogy hitünk alapja és forrása csak a kinyilatkoztatott Szentírás. Ockham hatására követői nagy lendülettel tanulmányozták a Szentírást, és hátat fordítottak a skolasztikának.

Az Egyházban a zsinateszmével párhuzamosan erősödött a reform gondolata, szinte összeforrott vele. A 15. századi pápák (II. Pius és II. Pál kivételével) nem sokat tettek a reformok érdekében, ehelyett reneszánsz életstílusban kormányozták az Egyházat. Sőt, 1517-ben X. Leó pápa bezárta az V. lateráni zsinatot, az utolsó nagy lehetőséget is elszalasztva a szükséges reformok meghozatala érdekében.

A 15. század végén az „új” iránti lelkesedés hatotta át az embereket, akik a társadalmi és egyéb változásokra úgy tekintettek, mint valami új kezdetre. 1453-ban elesett Konstantinápoly, s számos bizánci tudós Itáliába menekült, ahol újfajta érdeklődés ébredt az antik világ iránt. A nagy földrajzi felfedezésekkel kitágult a világ, nőtt az Újvilág iránti érdeklődés. Európai szinten nagy az érdeklődés a Szentírás iránt. A humanizmussal az ember és az emberi méltóság került a középpontba.


Kálvin János szobra Sepsiszentgyörgyön. 
Bocskai Vince alkotása (Kép: Albert Levente)

Az Egyházban tapasztalható minden hiányosság ellenére a nép vallásos volt. Furcsa az egészben csak az, hogy ahol a vallásosság lelkipásztori megnyilvánulásait (pl. Oltáriszentség tisztelete, alapítványi szentmisék gyakorisága, hitbuzgalmi társulatok) fokozottabb mértékben találjuk meg, azokban az országokban néhány évtized múlva a reformáció erőteljesebben hódított: Európa északi országaiban, sőt Magyarországon s ezen belül Erdélyben is.

A 15. században devotio moderna néven új lelkiségi mozgalom keletkezett, mely a hitéletben hangsúlyeltolódást idézett elő; szorgalmazta a szeretet megélését a mindennapi életben, és az egyházi liturgia ünneplését háttérbe szorította. Ennek következtében kifejlődött egy olyan személyes és bensőséges laikus lelkiség, mely leértékelte a szentmisét, a szentségeket, a búcsújárást, a szentek és az ereklyék tiszteletét. Természetesen az új áhítat nem a nagy tömegeket itatta át, viszont az olvasni tudó emberekre, az igényesebb hívekre és szerzetesközösségekre hatással volt; az Egyház és a szentségi üdvrend alábecsülése által pedig előkészítette Luther spiritualizmusát, valamint a papi rend szerepének kiszorítását. A klérus szolgálatának megkérdőjelezésével felértékelte a laikusságot. Pedig a latin egyházban a szentmise áll a lelkiélet fókuszában. Soha annyi alapítványt szentmisék végzésére nem tettek, mint a 15. század végén és a 16. század elején. A mise jelentőségének felértékelődése különféle jelenségekkel függött össze. A túlvilági örökélet biztosítása végett megszaporodtak a szentmise végzését igénylők száma. Természetesen túlzások és elfogultságok, hogy nem mondjam: babonás megnyilvánulások is észlelhetők.

A 14. századi nagy pestis járvány (1346–1352) tovább növelte a halálra figyelést és a halottakért végzett imádságokat. Ekkor Európa lakosságának 2/5-e elpusztult. A halottaknak nem tudták megadni a szokásos végtisztességet, futószalagon temettek, s ez a késő középkori nyugatnak erőteljes figyelmeztetés volt, hogy kellő gonddal ügyeljenek arra, hogy többé ilyesmi nem forduljon elő. Ezért is nőtt az érdeklődés a purgatóriumban szenvedő lelkek iránt. Az üdvösség biztosítása végett a szentmise mellett fokozódott a búcsúk és búcsúscédulák gyakorlata. A Luthert pártfogó bölcs Frigyest elsősorban azért dühítette fel a pápa Sacrosanctis búcsút meghirdető bullája, mert az felfüggesztett minden más búcsút, amíg ez tart, és ez a felfüggesztés rendkívül kínosan érintette szeretett wittenbergi ereklyekollekciójával kapcsolatos bevételi kilátásait. Tény viszont, hogy a búcsúhirdetéseket visszaélések tarkították.

A 15. században mindinkább kiviláglik a szerzetes és a világi pap közötti ellentét. De ez is, bármennyire ellentmondóan hangzik, a világi klérus szellemi fejlődésével függ össze. MacCulloch szerint: „Elmondhatjuk, hogy a 15. századra a plébániák papsága általában sokkal szakszerűbben látta el feladatait, mint kétszáz évvel azelőtt, műveltség és képzettség, valamint a lelkipásztori hivatás iránti elkötelezettség tekintetében egyaránt. Kelet-Európában különösen ritka lehetett panaszuk a híveknek arra nézvést, hogy a papjuk nem a plébánia körzetében él, és nem nyújt számukra megfelelő lelkipásztori gondoskodást.” Az ily módon magasabb képzettségű papság köréből egyre több képzett gyóntató és hitszónok lett. Addig ezt a pasztorációs területet a kolduló szerzetesek fedték le. A papság szellemi felfejlődése szükségképpen súrlódást és feszültséget idézett elő a szerzetesekkel szemben, versenybe kerültek egymással. Az egy évszázadra visszamenő konfliktusból antiklerikális pamflet- és szennyirodalom fejlődött ki. A szerzetesek és a plébánosok egymásra mutogattak, nehezteléseiket írásba foglalták, amin a nyomdászok kapva-kaptak. Az antiklerikális retorika gyűjteménye készen került Martin Luther kezébe, s az 1520-as években megírt gúnyiratai azért voltak olyan sikeresek, mert az első kézből idézett szennyirodalmat tartalmazták.


Kálvin János (1509–1564) reformátor, a kálvinizmus névadója (Wikipédia)

Az 1450-ben elkezdődött könyvnyomtatás a reformációnak kedvezett, főleg az anyanyelvű Szentírás terjesztésével. A papság nem fogadta örömmel a Szentírás terjesztését. A 15. század egyik legnagyobb gondolkodója, Jean Gerson, aki különben szerette volna megnyirbálni a pápaság szárnyait, a biblia-fordítások tilalmára tett javaslatot. Félelme abból a megfontolásból fakadt, hogy ha a laikusok túl sok időt töltenek az önálló olvasással, akkor kevesebbet szánnak a prédikációk meghallgatására. Ezekre a félelmekre fittyet hányva, a nyomdászok a piac igényét követték. 1466–1522 között Németországban 22 kiadást ért meg a Biblia; 1471-ben megjelent olaszul; 1477-ben flamandul; 1478-ban spanyolul, csehül; 1492-ben katalánul. A könyvnyomtatás megváltoztatta az európai gondolkodást. Azelőtt egy tudós életének nagyobbik fele a régi szövegek másolgatásával telt el. Most kevesebb másolómunka maradt és több idő jutott a saját eredményekre. Ez viszont megkérdőjelezte a korábbi generációk áthagyományozott munkáját. A régi leértékelése kihatott a tekintéllyel kapcsolatos viselkedés változására is; helyesebben: a tekintély rombolásával járt együtt, ami nem volt éppen jó hír az egyházi hierarchiának.

A könyvnyomtatással egyre több könyv lett elérhető az emberek számára, és az olvasásnak egyre nagyobb szerep jutott a laikusok vallásgyakorlatában. Aki igazán élvezte az olvasást, az inkább visszavonult a közösségi liturgiától és magányossá vált. Újfajta pietás indult hódító útjára, s a „könyves” ember nem vett részt a „tömeggel” együtt a szentmisén; számára a pap közvetítő szerepe elhalványult. Megvetették a hagyományos liturgiát, és könnyen elfogadták az újat, az újítást, a hitújítást.

Összegzésként elmondhatom, hogy mindezek a tényezők üzenetet hordoznak számunkra. Reformra mindig szükség volt és lesz az Egyházban, főben és tagokban egyaránt. A megújulást azonban ne másoknál szorgalmazzuk, hanem önmagunkban valósítsuk meg.

Felhasznált irodalom

Angenendt, Arnold: A kora középkor. SzIT. Bp. 2008. 163–164.

Canning, Joseph: A középkori politikai gondolkodás története 200–1450. Osiris Kiadó. Bp. 2002. 220–230.

Franzen, August: Kis egyháztörténet (ford. Fejérvári B.). Szeged 1998. 255.

Gárdonyi Máté: Bevezetés a Katolikus Egyház történetébe. Jel Kiadó. Bp. 2006. 187.

Holmes, George: Hierarchia és lázadás (1320–1450). Szukits Könyvkiadó. 2003.

Kasper, Walter: Luther Márton. SZIT. Bp. 2016. 17–21.

Katus László: A kereszténység szerepe a középkori Európában. In: Ecclesia semper reformanda et renovanda. Katus László egyháztörténeti tanulmányai és cikkei. Seria Historia Dioecesis Quinqueecclesiensis IV. Pécs 2007. 283.

Katus László: Európa története a középkorban. Kronosz Kiadó. Pécs 2014. 129–131.

Kulcsár Zsuzsanna: Így életek a lovagkorban. Nyugat-Európa a XI-XIV. században. Helikon Kiadó. 2007. 147–246.

MacCulloch, Diarmaid: A reformáció története. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011. 23.

Markus Robert: Az ókori kereszténység vége. Kairosz Kiadó. Bp. 2010.

Marton József: Az erdélyi egyházmegye a középkorban. Pro-Print Könyvkiadó. Csíkszereda 2013. 168–175.

Papp Imre: Nagy Károly és kora. Csokonai Kiadó. Debrecen 1997. 103.

Péter Katalin: A reformáció kényszer vagy választás? Budapest 2004. 8.

Riché, Pierre: Oktatás és művelődés a barbár Nyugaton (6–8. század). SzIT. Bp. 2016.

Szántó Konrád: A Katolikus Egyház története I. kt. Ecclesia. 1983. 510–520.

Veszely Károly: Erdélyi egyháztörténelmi adatok. Kolozsvárt. 1860. 169.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

almási istván kotta, aranyosszéki népalok

1963–64-ben öt aranyosszéki helységben, Aranyosgerenden, Kövenden, Kercseden, Szentmihályfalván és Torockószentgyörgyön végeztem népzenegyűjtést. Több mint kétszáz népdalt és népballadát sikerült magnószalagra rögzítenem. Bár ez még csekély anyag, birtokában a valóságot jobban megközelítő kép rajzolódik elénk a tájegység népzenéjéről.

perdonto bajvivasok, killyeni andrás

Vermes Lajos 1896-tól a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem torna- és vívómestere volt. Korának neves all-round sportolója, a magyar sport legnagyobb agitátora volt, kinek nézetei sokszor jóval megelőzték korát. Ugyanakkor sokszor kétes viselkedésű sportvezető volt, aki mindent megtett az általa szervezett események népszerűsítésének érdekében.

Kolozsvár, Vasútállomás

Ismételten közbejött nehézségek, akadályok legyőzése után végre, 1870. szeptember 7-én, szerdán reggel 6 órakor Nagyváradról utasaival elindult a legelső személyvonat, melyet Nagy Ferenc mozdonyvezető vezetett, s áttörve a Királyhágó sziklakapuin, végig a Körös mentén meg Kalotaszegen, fél 12 órakor befutott Kolozsvárra.

Konsza samu. Kakaslövés Apácán

A kakaslövés vagy kakas-ütés szokását először Zajzoni Rab István közölte a Vasárnapi Újság 1861. évi 42. számában. A közlést tőle Orbán Balázs is átvette, mondván, mert elveszhet és sokak figyelmét el is kerülhette. Ő sajátos hétfalusi csángó szokásnak tartotta a kakaslövést, amely ott is keletkezett.

erélyi krónika

Erdély első történelmi portálja, az Erdélyi Krónika 2017 januárjában kezdte meg működését.

Entz Géza és Guttmann Szabolcs

Igen, Műemlékvédelmi Világnap: van ilyen, bizonyára sokunk számára ismeretes. 1984. április 18-át a Műemlékek és Műemléki Együttesek Nemzetközi Tanácsa (ICOMOS) műemlékvédelmi világnappá nyilvánította. Fontosságát nem kell különösebben hangsúlyozni, több évszázados épített örökségünket örökös veszély fenyegeti, az idő vasfoga, az ideológiai „hóbortok”, politikai ellenszelek nem minden időben kedveztek neki.

kodály zoltán

Lapunk fennállásának 70. évforduló ján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményeiben őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat.

Taufer János

Polgári Társalkodó, Kolozsvári Kereskedő Társaság és Kolozsvári Kisegítő Egyesület; szivargyár és fényképészeti műterem; „chocholad, liqueur” és „vasparipák” – mindezek kapcsolódnak a nagy múltú Tauffer családhoz, amelynek tagjai nemzedékeken keresztül játszottak fontos szerepet Kolozsvár arculatának alakításában.

Az ókori Róma emlékezete végigkísérte a középkori krónikákat és történeti tudatot is. Az egykori birodalom mintegy kétezer városának emlékanyaga, romjai és az újszövetségi hagyományokban túlélő emlékezete továbböröklődött nemcsak a középkori, de különös hangsúllyal a reneszánsz és felvilágosodás kori történeti irodalomban és politikai ideológiákban is.

Ha Kolozsvár felől a nemzetközi műúton halad­va felérünk a Dobogó-tetőre: szélesre tárul előt­tünk az Aranyos völgye. Óriási porfelhő gomolyagba burkolva felbukkan Torda modern ipari tája füstölgő gyárkéményeivel, robusztus iparcsarnokai­val, szabályos háztömb soraival. Mögötte nyúlik el a Keresztesmező, hátterében pedig sejtelmesen emel­kedik ki az Erdélyi Érchegység sziklabércei, köztük a Székelykő. A jelentős iparváros középpontjában már távolról magára vonja a figyelmet Ótorda két impozáns épülete: a katolikus templom oldalnézetű képe és a református templom égbenyúló kőtornya. Így olvad össze egységes képbe a jelen és a múlt beszédes valósága, a természet és ember tájformáló erejének megannyi alkotása. 

Bárhonnan közelítsük meg a Csehországból Erdélybe szakadt festő, Melka Vince pályáját, életének meghatározó élményei Rudolf trónörökös egykori erdélyi vadásza­taihoz kapcsolódnak, melyek főbb műveiben örökítődtek meg, és folytatódtak ugyan­ilyen érzelmi töltettel vég nélküli természetjárásaiban, miközben népi életképek áradó bőségű termését gyűjtögette mappáiba. ... Az Erdélyi Múzeum Egyesület­ gyűjteményeiből ­létrejött egykori Erdélyi Nemzeti Múzeum fényképtárában maradt meg az a századforduló idejére keltezhető,­ üvegle­mezre rögzített­ portré,­ amelytermészetjárásai közben örökítette meg­ a ­festőt.

Tavaszy Sándor (1888. február 25, Marossárpatak–1951. december 8, Kolozsvár), református egyházi író, a múlt század első felének meghatározó erdélyi filozófiai gondolkodója, teológiai tanár, püspökhelyettes. Műveiben főleg a korabeli európai egzisztencializmus hirdetője volt. Egyházi és egyetemi tanári munkássága mellett széleskörű közéleti tevékenységet is folytatott, élete során vezető tisztségeket töltött be az EME, az EMKE és az EKE intézményeiben is. Szakírói elfoglaltságán kívül, a két világháború között számtalan kisebbségi magyar folyóiratnak volt szerkesztője vagy munkatársa. Publicisztikájában mindig határozott, de józan cselekvésre buzdította az erdélyi magyar közösséget, kiemelve azokat az ellentmondásokat is, amelyek belülről feszítették kisebbségben élő népcsoportunkat. Az alábbi írások a Pásztortűzben jelentek meg 1936-ban, megállapításainak akkori időszerűsége ma is érvényesek, és meggondolandók. Ezekkel a rövid publicisztikákkal emlékezünk a 130 évvel ezelőtt született Tavaszy Sándorra, Erdély egykori kiváló személyiségére.

Purjesz Zsigmond

A szegény zsidó családból származó Purjesz Zsigmond (1846–1918) neve jó félszázadon át fogalomszámba ment – még nyugdíjazása után is – Kolozsvárt, ő volt az „orvosok orvosa”. (...) Az első kolozsvári években Purjesznek alig volt betege. Csak a legszegényebbek jöttek a kórházi osztályra, magánpáciense egy sem akadt. Minden energiáját az oktatásra fordította.

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményeiben őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat. 

Kendi Finály Henrik (1825–1898)

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) egyik kiváló tudósáról, tudományszervezőjéről szeretnék röviden megemlékezni. Finály Henrikről van szó, aki több mint három évtizeden át titkára volt a Múzeum-Egyesületnek (akkor még Múzeum-Egylet), s munkásságával végképp beírta nevét az Egyesület és a magyar tudományosság történetébe.