Krémer Ferenc, a kolozsvári Iparos Egylet alapító elnöke

A 19. század talán a legmozgalmasabb és legjelentősebb korszaka volt a magyar – ezen belül természetesen az erdélyi – társadalom fejlődése szempontjából. A folyamat követte a nyugat-európai államokban, elsősorban Franciaországban és Angliában végbement, vagy folyamatban levő mélyreható változásokat. A század elején elindult nemzeti öntudatra ébredés mellett, az 1825 és 1848 közötti reform korszakában a jobbágyfelszabadítás, a társadalmi, gazdasági és kulturális téren végbement, részben megvalósított, részben csak törekvések szintjén maradt reformok végső célja a polgári társadalom megvalósítása volt. A reformokhoz fűzött remények be nem teljesedése a Habsburg-hatalom ellenállása következtében vezetett az 1848/49-es forradalom és szabadságharc kitöréséhez. A szabadságharc, több más célkitűzése mellett elsősorban a modern nemzeti identitáson alapuló államszerkezet létrehozására, illetve a polgári társadalmi rend kialakítására irányult. A szabadságharc bukását követően Haynau rém­uralmi rendszere, majd az ez utáni Bach-korszak visszavetették ugyan az előrehaladást, de megállítani nem tudták. Az 1867. július 28-án létrejött alkotmányos Osztrák–Magyar Monarchia, bár nem minden tekintetben felelt meg a szabadságharc célkitűzéseinek, illetve a magyarság elvárásainak, a saját országgyűléssel rendelkező egységes Magyar királyság (beleértve Erdélyt is) megalakulása mellett számos, elsősorban gazdasági előnnyel járt. A kiegyezést követően elkezdődhetett az a folyamat, amelynek következtében Magyarország – ha nem is függetlenül, hanem az osztrák–magyar államszövetségen belül – elindulhatott egy olyan úton, amely a nyugat-európai államokhoz való felzárkózáshoz vezetett mind politikai, mind gazdasági és kulturális téren.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Kalandos vándorévek kelettől nyugatig

Krémer Ferenc életútja Szamosújvárról indul. Itt, ebben a Szamos-parti városban látta meg a napvilágot 1822. április 27-én a Krémer család legkisebb gyermekeként. Az eredetileg örmények által az 1700-as évek elején a híres Martinuzzi-vár tövében alapított város ekkortájt már magyar jellegű volt, s az elmagyarosodott örmények között éltek más nemzetiségű lakosok is. A kis Ferenc édesapja, Krémer András női szabó, német származású volt, és valószínűleg a közeli Dés városából került Szamosújvárra. A Krémer családnak Ferencen kívül még négy, felnőtt kort megért gyermeke volt: két lány és két fiú. A lányok, miután férjhez mentek, Kolozsvárra költöztek; Róza, Nick Józsefné (1796–1876) a főtéri Tivoli házban, míg Anna, férjezett Lichtenstein Józsefné (1808–1887) az Óvárban, az egykori Kandia (ma Kinizsi Pál/Paul Chinezul) utcában lakott. A fiúk közül az idősebb, György (1810–1887) Marosújváron telepedett meg, ahol kincstári bányaorvosként tevékenykedett, míg Samu Désen kereskedéssel foglalkozott.

Az 1820-as évek második felében Krémer András családjával együtt átköltözött Désre. A kis Ferenc itt járt iskolába, majd 13 éves korában édesapja a kolozsvári Blum szabóhoz adta inasnak, abból a meggondolásból, hogy majd a későbbiekben legyen, aki átvegye az üzletét. A dolgok azonban nem az ő tervei szerint alakultak. Krémer Ferenc miután 17 éves korában felszabadult, kikérte a vándorkönyvét, s a kor szokásainak megfelelően előbb Kolozsváron, majd Nagyszebenbe és Brassóba szegődött el a legjobb helyi szabómesterekhez, hogy tudását gyarapítsa. 1841-ben átkelt a Kárpátokon, és Bukarestben állt be munkába. Az erdélyi magyar és szász öltözködési szokásokkal szemben itt egy egész más divatvilág fogadta. A keleti öltözködési szokások annyira felkeltették az érdeklődését, hogy kétévi bukaresti tartózkodás után az Oszmán Birodalom fővárosa, Konstantinápoly (ma Isztambul) felé vette az útját. Kényszerítő körülmények hatására – személyi és úti okmányait Bukarestben felejtette –Szmirnában (ma Izmir) kénytelen volt megszakítania útját. Mivel személyazonosságát nem tudta bizonyítania, letartóztatták, s ki tudja mi lett volna a sorsa, ha a helyi basa nagykárolyi származású magyar tolmácsa nem jár közben az érdekében. Neki köszönhetően ideiglenes úti okmányokat kapott, s azzal a feltétellel, hogy három hónap múlva jelentkezik, útjára engedték. Egyiptom felé vette az útját, meglátogatta Alexandriát, és rövid ideig Kairóban is vállalt munkát. A határidő leteltével jelentkezett a szmirnai hatóságoknál, majd a kiállított ideiglenes útlevéllel Konstantinápoly érintésével visszatért Brassóba, innen pedig Désre.

Rövid otthoni tartózkodás után újra útra kelt, de ezúttal, főleg kereskedő bátyja, Samu tanácsára, Nyugat felé vette az irányt. Az Osztrák Birodalom fővárosában, Bécsben állt munkába, de a rövidesen kitört bécsi forradalom következtében újabb kalandokba keveredett. Részt vett az 1848. március 13-i tüntetésekkel kezdődő forradalmi eseményekben, majd azokban az október végi összecsapásokban, amelynek során a felkelők Bem vezetésével védték Bécs városát az azt visszafoglalni akaró Windisch-Grätz és Jellačić tábornokok csapataival szemben. A város eleste után napokig házigazdája pincéjében volt kénytelen bujkálni a rendőri üldözés elől. Később is csak álnéven tudott pincéri munkát vállalni. 1849. február 8-án sikerült Bécset elhagynia, és Linzen keresztül Bajor­országba menekülnie. Több helyen is dolgozott, Passau, Regensburg és Ingolstadt után Münchenben telepedett le. Az itteni segédtársai annyira megkedvelték és elismerték szakmai tudását, sokoldalúságát, hogy őt jelölték ki: képviseletükben utazzon ki az 1851-es londoni világkiállításra. Külföldi lévén azonban ehhez anyagi támogatást nem kaphatott, így aztán a kiutazás költségeit magának kellett fedeznie. Végül sikerült kijutnia Londonba, és megtekintenie a Hayde Parkban a vasból és üvegből felépített, 1851 angol láb hosszúságú Kristálypalotában berendezett kiállítást. Ahhoz, hogy a londoni tartózkodását fedezni tudja, kénytelen volt munkát vállalnia, de azt a munkastílust, ahogy az angol szabók a földön ülve dolgoztak, sehogy sem tudta megszokni. Ráadásul meg is betegedett, így aztán fél év után, miután a betegségéből is felépült, egy rendkívüli kiállítás élményével gazdagabban, búcsút mondott Londonnak. De nem szülőhazája felé vette az útját, ahol még javában folyt a szabadságharc résztvevői elleni leszámolás, hanem egy Észak-Amerikába induló hajóra szállt fel, és átkelt az Atlanti-óceánon. 1852 tavaszán lépett az Új Világ földjére, ahol kezdetben New Yorkban dolgozott rövid ideig. Innen Baltimore-on és Philadelphián keresztül eljutott Mexikóig. A nem a legkedvezőbb tapasztalatok vagy a honvágy miatt, nem tudni, de kilenc hónap után visszahajózott Európába. Rövid párizsi tartózkodás és Rajna-vidéki kitérő után, Heilbronn, Ludvigsburg, Cannstatt (ma Stuttgart része), Gmund, ­Nördlingen és Passau városokon keresztül 1853. február 16-án Bécsbe érkezett.

Szerencsétlenségére két napra rá, február 18-án hajtotta végre sikertelen merényletét Libényi János csákvári származású szabólegény Ferenc József császár ellen. A nagy port felkavaró incidensről a Wiener Zeitung még aznap délután külön számban adott híradást: „Apostoli királyunk legszentebb személye ellen épp az imént követtek el aljas merényletet. Őfelségét délután fél 1-kor, a Kärtnerthor közelében fekvő bástyánál tett sétája során, alattomos módon hátulról támadta meg egy bizonyos személy, és egy konyhakéssel megsebesítette tarkóján. Az orvosok nyilatkozata szerint a sebesülés nem életveszélyes. Őfelsége szárnysegédje a helyszínen azonnal elfogta a gyilkost”.¹ Bár a merényletkísérlet egyéni indíttatású volt (valódi okát ma sem tudni pontosan), a császári hatóságok összeesküvésként próbálták beállítani. Bécsben és egész Magyarországon hajtóvadászat indult az esetleges cinkostársak ellen. Krémer Ferencet is letartóztatták, s mivel kilétét papírokkal nem tudta bizonyítani, mint gyanús idegen szabólegényt letartóztatták és vizsgálati fogságba vetették. Háromnapi vallatás után kiderült ugyan ártatlansága, de személyi papírok híján, továbbra is őrizetben maradt. Szerencséjére tanúkkal sikerült személyét igazolnia, s iratai is előkerültek, így aztán a merényletben való részvétel gyanúja alól felmentették, de tekintettel szabadságharcos múltjára, a bécsi rendőrség Kolozsvárra toloncolta.

Újra Kolozsváron

14 évi távollét, kalandokban bővelkedő vándorlás után 1853 tavaszán tehát újra Kolozsváron volt. Elhatározta, hogy most már végérvényesen a kincses városban próbál magának egzisztenciát teremteni. Rövidesen, még abban az évben elvette feleségül Valé Karolina hajadont, majd belépett az akkor még működő német szabók céhébe. Hat év után céhmesterré választották, az ő érdeme, hogy a német szabócéhben a magyaros szellem fokozatosan felülkerekedett, oly­annyira, hogy 1859-től kezdődően az ő indítványára a jegyzőkönyveket magyarul vezették. A céhbe lépése után nem sokkal megnyitotta saját üzletét, majd egy másik szabóval társulva Krémer és Reila név alatt működtetett céget. Közben egyre-másra születtek a gyermekei, felesége másfél évtized alatt kilenc gyermeknek adott életet: Ferenc (1857), Sándor (1859), Ilona Róza (1861), Albert (1864), Gizella (?), Jenő (1867), István (1869), Károly (1871) és Aranka (?). A gyermekek későbbi sorsairól nincsenek közelebbi adataink. Ilona Róza nem érte meg édesapja 1874-ben bekövetkezett halálát, míg István, aki nevét 1898-ban Krémerről Kosárira változtatta, Budapesten gimnáziumi tanárként tevékenykedett, és 53 éves korában 1923. augusztus 28-án egy villamos halálra gázolta.

A kolozsvári iparosok olvasó egyletének megalakítása

Kolozsváron, a Bach-korszak idején két, még a reformkor elején alakult, kimondottan a kulturált szórakozást szolgáló társadalmi szervezetnek mondható egyesület létezett: a Kolozsvári Casino és a Polgári Társalkodó. A Kolozsvári Casino 1833 elején Bölöni Farkas Sándor (1795–1842) javaslatára, gróf Béldi Ferenc és gróf Kendeffy Ádám támogatásával jött létre, tagjai, bár voltak polgári származásúak is, elsősorban  a nemesi és a főnemesi osztályból kerültek ki (innen a közszájon forgó Úri Casino megnevezés). Öt évre rá, 1838-ban a polgárság is megalakította saját egyesületét, a Polgári Társalkodót. A Társalkodót a helyi polgárság hozta létre, de a későbbiekben az egyesület irányítását fokozatosan az „intelligens” réteg (egyetemi tanárok, papok és vezető városi hivatalnokok) vette át. A Polgári Társalkodóval szinte egy időben alakult meg Tauffer József kereskedő kezdeményezésére a Kolozsvári Kereskedők Társasága is, melynek egyik legfontosabb célkitűzése a kereskedők érdekvédelme mellett a „művelt és értelmes” kereskedő réteg kialakítása volt.² Ezek az egyesületek bár elvileg mindenki számára nyitottak voltak, a valóságban tagságukat tekintve a társadalmi és vagyoni rétegződés nyilvánvaló volt.

Az 1850-es évek elején, Kolozsváron, de Erdély más városaiban is, még javában működtek az iparos céhek, annak ellenére, hogy Kolozsváron – „az 1850. március 18-án megjelent legfelsőbb nyílt parancs, amelynek rendelete szerint, minden egyes koronatartományban megfelelő számú kamara állíttatik fel” – 1851. január 11-én megalakult a Kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara.² Az iparosoknak tehát megvolt a szakmájuk szerinti külön szakmai érdekképviseletük, de egy egységes, a mindennapi közös gondjaik megbeszélése mellett a kulturált szórakozásnak is otthont adó egyesületük nem. Ezt a hiányosságot felismerve Krémer Ferenc a német szabócéh 1859-ben lezajlott „czéhgyülésen indítványozá, hogy a czéh részére állítsanak fel egy olvasó-társulatot, ahová magyar és német hírlapok, férfi és női divatképek járattassanak”.³ A javaslatot a tagság nagy lelkesedéssel nyugtázta, és annak kivitelezésére bizottságot hoztak létre az indítványozó vezetésével. A bizottságnak nem volt könnyű dolga, mert a működési szabályzat kidolgozását és a működési feltételek biztosítását hivatott javaslatok és tervek kidolgozása mellett az akkor még igencsak erőteljesen működő cenzúrával is meg kellett küzdenie. Krémer Ferenc többévi külföldi utazása során szerzett tapasztalatainak, valamint kitartó és erélyes természetének köszönhetően, és a bizottság sikeres munkálkodása eredményeként az 1860-ban lezajlott alakuló gyűlés kimondta az Olvasó Egylet – akkor még csak ezen a néven lehetett – létrejöttét.

Az egyesület 33-as taglétszámmal kezdte el működését Krémer Ferenc egyhangúan megválasztott elnök irányításával, de még alapszabályzat nélkül, amelyet a hatóságok csak 1862-ben hagytak jóvá. A kormányszék aggodalommal nézte minden új egyesület alakulását, arra vigyázva, nehogy a társulás leple alatt politikai mozgalom induljon el. Emiatt aztán az alapítóknak a legjelentéktelenebb dolgokat is az alapszabályba kellett foglalniuk, kellőképpen körülírva és megvilágítva az egyesülés tulajdonképpeni célját. Ennek következtében „a Kolozsvári Iparos Egylet nemes társalgásra képes, ártatlan időtöltést és művelődést kereső férfiak egylete” címet nyerte, azaz mint egyfajta „olvasó egyletként” lett jóváhagyva. Első évben az egyesület a Vigadó/Redout épületének földszinti hátsó részében, mindössze egy szobában működött, amelyet a városi tanácstól kedvezményes áron béreltek. Rövid idő után a megszaporodott tagság és könyvállomány növekedése következtében az egy szoba már szűknek bizonyult, ezért 1861-ben az egylet áttette a székhelyét a Főtérre, az akkori 23. szám alatt lévő ingatlanba, amelyre tulajdonosával, Hintz György lutheránus lelkésszel hat évre szóló bérleti szerződést kötöttek.

Az iparos olvasóegylet első nyolc éve

Az első években az egylet az alapszabályzatban lefektetett elvek alapján, a cenzúra szigorú felügyelete mellett, kizárólag művelődési szervezetként, egyfajta olvasó klubként működhetett. Az egyesület egyre több és több, az akkori időkben megjelent divatos lapra fizetett elő, így aztán tagjai kedvükre válogathattak a Korunk, a Pesti Napló, a Vasárnapi Újság, az Ország Tükre, a Pester Lloyd közül. 1863-tól kezdődően az előfizetett lapok között már ott volt a Kolozsvári Közlöny, a Politikai Lapok, a Vezér, a Nővilág, a Férfi Divat Közlöny, a Koszorú és az Erdélyi Posta is. 1865-tól az egyre gyarapodó tagság szabad­idejében már a Növendékek Lapját, majd két évre rá a Hont, a Magyar Polgárt és az Iparlapot is fellapozhatta. A könyvtár állománya is szépen gyarapodott: 1861-ben 158 db. könyv volt a könyvtárban, 1863-ban 367, és évről évre nőtt. Az előfizetésekre, a könyvvásárlásra és a székház fenntartási költségeire természetesen pénz kellett. A költségek fedezésére a tagdíjakból származó jövedelem (az első évben ez az összeg nem haladta meg a 75 forintot) távolról sem volt elégséges. Az elnök, Krémer Ferenc kezdeményezésére jótékonysági bálokat szerveztek, amelyeknek bevételeiből igyekeztek fedezni az egyesület költségeit. Az 1861-ben rendezett első bál bevételéből és tagdíjakból már összesen 766 frt. 29 kr. volt a bevétel, de ez az összeg sem fedezte az az évi 1051 frt. 21 kr. értékű kiadásokat. Az 1862. évet – hála a jól sikerült bálok bevételeinek – az egylet már kb. 150 frt. plusszal zárta, pedig abban az évben egy nagyobb összeget fordítottak a székház bebútorozására. A következő években ez a tendencia megmaradt, így az egyesület tiszta vagyona évről évre nőtt, ami elsősorban Krémer Ferenc érdemének tekinthető, aki 1860 és 1868 között hol elnökként (1860, 1861, 1864, 1865), hol alelnökként (1868), vagy pénztárnokként (1862, 1863) vette ki a részét az egylet ügyeinek irányításában.

Az évek teltével és a politikai életben végbemenő fokozatos enyhülés következtében az egylet működésében is változás állt be. Persze, jellegét tekintve az egylet megmaradt az eredeti olvasóegylet jellegénél, de 1864-65-től kezdődően fokozatosan egyre inkább a szakmai dolgok és az iparügyek iránti érdeklődés került előtérbe. 1864-ben felvetődött egy ipari kiállatás megszervezésének ötlete, de az 1866-ra tervezett rendezvény a politikai események, valamint az Ausztria és Poroszország között kirobbant háború miatt elmaradt. 1867-re az egylet – amelynek ekkor már 224 tagja volt – anyagilag annyira megerősödött, hogy nagyobb összeggel tudták támogatni az erdélyi iparosok párizsi világkiállításra kiutazó képviselőit. Az 1867. április elsején megnyílt kiállításon, bár akkor még Erdély különálló tartományként volt tekintve, a „Kárpátokon túli” iparosok termékeit a magyarországi iparosok termékeivel együtt állították ki.⁴

Az 1867-es kiegyezést követően az iparos olvasóegylet vezetősége –­ az elnöki tisztséget ekkor Tömösváry Miklós⁵ töltötte be – elérkezettnek látta az időt, hogy az egyesület működését, amely eddig „a nemes társalgást és mívelődést tűzte volt ki czélul”, új alapokra fektesse. Az 1867. november 10-én megtartott rendkívüli közgyűlés résztvevői Pap Miklós egyleti tag javaslatára egyhangúan elhatározták, hogy a Pesten már megalakult iparos egylet mintájára az olvasóegylet alapszabályzatát akképp módosítják, hogy annak célja ne csak az „olvasás és a társalgás” legyen, hanem ezen túl elsősorban „az ipar, és ahhoz tartozó minden fontos körülmények megfontolása, az iparosság előmozdítása, emelése” és irányadója. Az alapszabályzat módosítására bizottságot hoztak létre, ugyanakkor egy másik bizottságot azzal bíztak meg, hogy minél több iparost meggyőzzenek az új egyletbe való belépésre.⁶

Az Iparos Egylet megalakulása és működése Krémer Ferenc elnöksége alatt

Az új alapszabályzat kidolgozása, felterjesztése hatósági jóváhagyás végett azonban nem ment egyik napról a másikra. A tervezetet csak 1869-ben sikerült az egyesület közgyűlése elé terjeszteni és megszavazni. Az új alapszabályzat, amelyben az egylet hivatalos címeként immár Iparos Egylet szerepelt, lehetővé tette, hogy az egyesület ipari érdekekben hathatósabb munkát végezhessen. Az új alapszabály megvitatásával és elfogadásával egy időben Krémer Ferencet, az egylet új alapokra helyezéséért kifejtett kitartó munkájának elismeréseként, a közgyűlés az Iparos Egylet elnökévé választotta, amely tisztséget haláláig tisztességgel és becsülettel töltötte be. Két év múlva az egylet igazgatóválasztmánya javaslatára újabb alapszabályzat módosítás történt, amelynek következtében lehetőség nyílt a különböző iparos szakosztályok létesítésére és működtetésére.⁷

Az 1871-es év más szempontból is fontos volt az Iparos Egylet történetében. Ebben az évben alakult meg Krémer Ferenc kezdeményezésére és néhány tehetősebb kolozsvári iparos társulásával az Iparosok Hitelszövetkezete. A helyi pénzpiacon megjelent új, hitelbankként működő pénzintézet elsődleges célja az iparos osztály tagjainak a tevékenységük fejlesztéséhez szükséges olcsó és kedvezőbb feltételű hitelek folyósítása volt. Emellett a Hitelszövetkezet bevételéből jutott az Iparos Egylet működését biztosító anyagi támogatásra is. Az Iparos Hitelszövetkezet, amelynek elnök-igazgatói tisztségét 1874-ig szintén Krémer Ferenc töltötte be, harminc éven keresztül, 1903-ban történt felbomlásáig igen jelentős szereppel bírt a helyi iparosság támogatásában, és ezzel együtt Kolozsvár gazdasági életének a fellendítésében. Krémer Ferenc elnöksége idején a pénztárnoki teendőket Mamitza Ferenc⁹ látta el, míg a könyvvitel vezetéséért Tömösváry Miklós felelt.

Krémer Ferenc a közérdek és a város szolgálatában

Krémer Ferenc az Iparos Egyletben kifejtett vezetői tevékenysége mellett az 1850-es évek végétől kezdődően tagja volt a Kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamarának is. 1868-tól, Finály Henrik elnöksége idején, amikor a kamarának már két alelnöke volt, őt választották az iparos osztály élére és ezzel együtt a kamara egyik alelnökévé. Alelnöki tisztségét 1874-ig töltötte be, s mint ilyen, minden tekintélyét latba vetve igyekezett az iparosok érdekeit a leghathatósabban képviselni. Fontos szerepe volt az 1872. évi ipartörvény megalkotásának kapcsán a kolozsvári kamara által felterjesztett javaslatok kidolgozásában. Nem az ő hibája, hogy a megalkotott ipartörvény nem az iparos társulások igényeit vette figyelembe, amennyiben nem tette kötelezővé az iparengedély kibocsájtását kérelmezőknek az ipartársulatokba való belépést.

Külföldön szerzett tapasztalatai birtokában Krémer Ferenc tisztában volt azzal, hogy az ipari termelés fejlesztéséhez nemcsak jó kezű és vállalkozó kedvű iparosokra, hanem tőkére és megfelelő pénzintézetekre is szükség van. Ezért nem csoda, hogy még az Iparos Hitelszövetkezet megalapítása előtt, már 1859-ben részt vett a Kisegítő Pénztáregylet megalakításában, majd 1865-ben a Victoria biztosító társaság alapító gyűlésén és annak létrehozásában.

Tekintélye az évek során fokozatosan növekedett. 1869-ban beválasztották a városi Törvényhozó Bizottságba, amelynek évről évre haláláig tagja volt. Elsősorban az ipari szakoktatás fontosságának tudatában próbálta befolyását érvényesíteni a városi ipari iskola, valamint a tanműhelyek felállítása érdekében. Mint a „communitas” képviselőjét, beválasztották a polgári iskola tanácsába is.

1873-ban a lutheránus egyház gondnokává választotta. Sajnos, ezt a feladatát csak nagyon rövid ideig tudta ellátni. Hat hónappal azután, hogy az Iparos Egylet közgyűlése is megerősítette elnöki tisztségében, 1874. augusztus 3-án elhunyt. A mindössze 52 éves korában tüdőszélhűdés (tüdőembólia) okozta váratlan eltávozása mély megdöbbenést és részvétet váltott ki. „A boldogult elhunytával (…) iparos polgártársai pótolhatatlan veszteséget szenvedtek, mert legbuzgóbb, a legmunkásabb, a legfáradhatatlanabb, a leghívebb hullott el a sor éléről. Barátai egy művelt lelkületű, humánus férfiút vesztettek, Kolozsvár város a közügyek iránt egyik leginkább érdeklődő polgárát, a haza egy becsületes nemesen gondolkodó, áldozatkész fiát vesztette el” – írta gyászjelentésében az Iparos Egylet.

Temetése a család, a barátok, az iparos társadalom és a város egész közösségének mély gyásza mellett 1874. augusztus 5-én délután 6 órakor volt a Híd/Wesselényi (ma Regele Ferdinand) utca 3. szám alatti családi háznál tartott rövid gyászszertartást követően a Házsongárdi temetőben. Halála után az Iparos Egylet tagjai és az Iparos Hitelszövetkezet befektetői között gyűjtést szerveztek, hogy a hála és az emlékezés jeléül megfestettessék egykori elnökük arcképét. Az id. Vastagh György festőművész (1834–1922) által megfestett arckép évtizedekig díszítette az egylet régi, bérelt, majd az 1884-ben felépült saját székházának falát. A fennmaradt összegből pedig Krémer Ferenc Alapítvány néven alapítványt hoztak létre a szegény sorsú ipari tanulók támogatására és megjutalmazására.

Krémer Ferenc emlékezete még évtizedekkel halála után is élénken élt. Az Iparos Egylet fennállásának 50. évfordulóján Hevesi József⁸ akkori elnök ezekkel a szavakkal méltatta az iparosok mintaképének tartott Krémer Ferenc egyletalapítót: „Szegény sorsból első rangú mesterré küzdötte fel magát, és a kor szellemének hódolva nemcsak a kézműipar, hanem a szellemi műveltség oltárán is áldozott. A kolozsvári iparos osztály örök hálára van kötelezve iránta, ki a kor intő szózatát megértve, figyelmeztetett a társulati élet előnyeire, s annak nemes élvezeteivel megismertetett.”

Jegyzetek

1 https://mnl.gov.hu/a_het_dokumen­tu­ma/merenylet_ferenc_jozsef_ellen.ht…

2 Uo.

3 Uo.

4 Magyar Polgár, 1867. május 13., I. évf., 13. sz.

5 Tömösváry Miklós (1845–1906), pénzügyi szakember, Kolozsvár szab. kir. város főpénztárnoka, törvényhatósági bizottsági tag, a református egyházközség gondnok-pénztárosa.

6 Magyar Polgár, 1867. november 13., I. évf., 74. sz.

7 Magyar Polgár, 1870. december 10., IV. évf., 159. sz.

8 Hevesi József (1857–1945), tihanyi születésű, kolozsvári asztalosáru-gyáros, az Iparos Egylet elnöke (1903–1933), majd dísz­elnöke, a Kereskedelmi és Iparkamara egyik alelnöke, a római katolikus Státus választmányi tagja, több kolozsvári épület és intézmény bútorzatának (többek között a Szent Mihály-templom szentélyének és sekrestyéjének) és épületasztalosi munkáinak tervezője és kivitelezője.

Felhasznált irodalom:

Muzsnai Ürmössy Lajos: Kolozsvár kereskedelme és ipara, Kolozsvár, 1898.

Hevesi József: Visszapillantás a Kolozsvári Iparos Egylet 50 éves múltjára, Kolozsvár, 1910.