Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

XII. Károly svéd király legendás menekülése és hazatérése

XII. Károly svéd király 1862. június 17-én született. Édesapja XI. Károly svéd király, édesanyja Ulrika Eleonóra dán királyi hercegnő volt. 1697-ben nagykorúsították, és így 15 évesen került a trónra. Nagy birodalmat örökölt, amelyet állandóan igyekezett növelni a háborúk révén.

1700-ban angol és holland flotta támogatásával legyőzte a dánokat, majd a híres észtországi narvai csatában I. Péter cár többszörös létszámú seregét verte meg. Ezután II. Ágost lengyel királyt győzte le. 1707-ben ismét betört Oroszországba, de szembetalálta magát a teljesen újjászervezett orosz hadakkal. A cár hagyta, hogy a svédek minél mélyebben hatoljanak be az országba, így Károlynak komoly utánpótlási gondjai támadtak, és megállásra kényszerítették.

Érdemes megismerni a nagy ellenfelet, I. Péter orosz cárt is. I. Nagy Péter cár 1672. június 9-én született. Életcélja volt, hogy Oroszország uralma alatt igazi európai nagyhatalommá váljon. 1697-ben és 1698-ban európai körutazást tett, járt Hollandiában és Angliában is. Később létrehozta a Szászország, Lengyelország, Dánia, valamint Oroszország közti szövetséget. 1701-ben megkezdte a hadsereg korszerűsítését, és így 1702-től kezdve győzelmeket aratott a svédek ellen. 1703-ban megalapította Szentpétervárat.

Kövessük tovább az eseményeket. XII. Károly, látva az utánpótlási nehézségeket, Moszkvát megkerülve Ukrajna felé vette útját, hogy az utánpótláshoz szükséges termékeny területeket megszerezhesse, és rávegye az ukránokat és a kozákokat, hogy csatlakozzanak hozzá. Próbálkozása nem járt sikerrel, mert csak Iván Mazepa kozák hetman csatlakozott hozzá. Mintegy ezer kilométernyi erőltetett menetelés után megérkezett Poltava erődjéhez, majd elrendelte annak ostromát – Poltava Ukrajna déli részén fekszik, Kijevtől délkeletre, körülbelül 300 kilométerre.




XII. Károly és Mazepa a Dnyeper partján. Gustaf Cederström festménye. Forrás: Wikipédia

Az 1709-es év tavaszán a svédek hozzáfogtak Poltava város ostromához. Ezúttal a svédeket felkészülten várta az orosz haderő, és döntő csapást mért a svédekre. Sok volt a halott, és a svédek többezernyi katonája fogságba esett. A vereség után Károly csapatai maradékával dél felé, az Oszmán Birodalom területére vonult vissza. Itt a törökök elfogták őket, és királyi fogolyként Moldovában – azaz Besszarábiában – szállásolták el. A török szultán vendégszeretetének árát viszont Károly saját hadipénztárából kellett finanszírozza. Ötévi fogság után maroknyi csapatával Károlynak sikerült megszöknie. Szökésekor Károly kisebb csatába bonyolódott Bender városánál a törökökkel. A város neve törökül Bender, mai nevén viszont Tighina, amely jelenleg a mai Moldovai Köztársasághoz – azon belül is Transznisztriához – tartozik, és Chișinăutól 61 kilométerre fekszik délkeletre. Bender/Tighina már a 12. században is ismert volt, az első hivatalos okmányok 1408-ból származnak, I. Sándor moldvai fejedelem (Alexandru cel Bun) idejéből. 1538-ban a törökök elfoglalták, és egy komoly erődítménnyé alakították.

XII. Károly 1714 októberében kihasználta a kedvező politikai körülményeket, és elhagyta Bendert, majd – viharos gyorsasággal végigszáguldva Európán – hazatért Svédországba. Természetesen útja Magyarországon keresztül vezetett. Az utazás egyik állomása Zilah városa volt, ahol 1714 őszén pár napot töltött. Az utazás ezen szakaszát Ballagi Aladár dolgozta fel tudományos igényességgel. A látogatás emlékét egy emléktábla őrzi, az egykori Király utca, mai nevén Corneliu Coposu utca 25-ös ház falán. Az emléktáblán ez olvasható: „E ház boltozatos szobájában szállott meg XII. Károly svéd király 1714. november 9-én.” Érdekesmód meg kell jegyezni, hogy pár évvel ezelőtt – a legendás svéd király egész Európát átszelő lovasbravúrjának emléke előtt adózva – egy hagyományőrző egyesület végigjárta az egykori útvonalat. A hivatalos ceremóniák sorozatában Zilahra is rákerült a figyelem. A feljegyzések szerint Zilahon az akkori református lelkész házában egy éjszakát töltött. Okvetlen meg kell jegyezni, hogy a köztudatban tévesen él az a tény, hogy Károly a 2400 kilométeres távot néhány kisérővel tizenhat nap alatt lovagolta volna végig. Valójában Bécsig postakocsin utazott, csak onnan folytatta útját lóháton.

A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak. Így ebben a vitában nem is szándékozom részt venni. Az eddigieket összefoglalva kijelenthetjük, hogy XII. Károly 1714-ben – valamikor november 9–10. táján – valóban átutazott Zilahon. Hogy mennyi ideig tartózkodott ott, és kinek a vendégszeretetét élvezte, azt nem tudjuk pontosan.

Károly következő állomáshelye Debrecenben volt, ahova 1714 novemberében érkezett. A Széchenyi utca 6. szám alatt lévő Postakocsi-állomáson és vendégfogadóban szállt meg. A ház 1690-ben épült, és Diószegi Sámuel egykori főbíró háza volt. Ebben az épületben működött hosszú ideig a város postahivatala. Mivel a svédek is protestánsok, igen szívélyes fogadtatásban részesült a királyi vendég. A hagyomány szerint a király ékes latinsággal társalgott és borozgatott a város szenátoraival, illetve professzoraival. Elégedetten jegyezte fel, hogy – abban a távoli városban – jól feleszerelt könyvtár áll rendelkezésre. A neves eseményt domborműves emléktábla örökíti meg az épület falán.

Az emberfeletti kitartást igénylő útja során Károly 1714. november 17-én megpihent Pesten is, a mai Váci utca 47. alatt. Az esemény emlékét a házon elhelyezett, magyar és svéd nyelvű emléktábla őrzi. A pesti tartózkodás máig kézzelfogható emlékét Olofsson Placid atya, eredeti nevén Dr. Olofsson Károly őrizte. Placid atya őse ugyanis XII. Károly kíséretéhez tartozott, de hirtelenjött betegsége miatt nem tudta követni a királyt. Így Pesten maradt, családot alapított, mely család tagja volt a 2017. január 15-én elhunyt, köztiszteletben álló Placid atya. Mint tudjuk, Placid atya megjárta a szovjet gulágot, de ennek dacára töretlen derűvel tekintett vissza mártíromságba hajló életére.

XII. Károly egy különös egyéniség volt. Az ütközetek közti időt legszívesebben sakkozással töltötte el, kedvenc ellenfele pedig a hadügyminiszter volt. Ez a tény nagyon sok sakkfeladványszerzőt ihletett meg. A legismertebb feladványt Samuel Loyd írta meg, amelynek címe a Mikor az ágyúgolyó eltalálja a sakktáblát. A legendás, otthon szinte sosem tartózkodó XII. Károly 1718-ban esett el egyik norvégiai hadjárata során. Emlékét a Stockholmi Operaház tőszomszédságában álló szobor őrzi. A szobor hadvezéri pózban ábrázolja Károlyt, és a legfényesebb győzelmének helyszíne, Narva felé mutat.

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Hozzászólások

Tudom, hogy az első mondat elolvasása után mindenki csodálkozik, (hogy nem is élt olyan régen ez a király,) aztán számolni kezd, és rá is jönnek a megoldásra, de nem kellene a születési évet kijavítani?

Köszönöm!

Új hozzászólás

További írások

Az első világháború idején a magyar katonák élelmezése is korszerűbbé vált. Megjelentek a tartósan eltartható élelmiszerek (konzervek, kétszersültek), főzőládákat, mozgókonyhákat és modern tábori sütödéket rendszeresítettek. A katona napi élelemadagja 2 db. kávékonzervből (92 g), 44 dkg marhahúsból, 14 dkg rizsből, kásából, darából, hüvelyesből, pohánkából vagy szárított tésztából, 70 dkg kenyérből, fél liter borból és 36 g dohányból állt.

Néha, amikor nagyon közelről látjuk a halált, ha megsiratunk valakit, aki elmúlt, s akit szívükben hordozunk, akkor megértjük azt a végtelen szerelmet, amellyel a ma művészete csüng az életen. Mikor – akár aranyszárnyakon elénk gurul fehér vagy fekete, élet vagy halál és látjuk, hogy mindnyájan rokonai vagyunk a nagy ismeretlennek, akkor az élet és a hús jogát legjobban tagadó is remegve és kacagva tapogatja végig a testét. Örülve, hogy ő van, ő megmaradt, ő magához szoríthatja, akit szeret, mert ő maga a fény, a világosság, a szerelem, a mindenség, az élet.

A székelykeresztúri múzeumnak van egy csodálatos képeslapgyűjteménye. Ezek közt művészlapok, üdvözlőlapok, más települések képeslapjai is megtalálhatók, de a helytörténet kutatójának a gyűjtemény legértékesebb részét a székelykeresztúri képeslapok jelentik. Mintegy 80 db. képeslapot számlál a keresztúri gyűjtemény, és ehhez még hozzászámolok néhány olyant, amelyek Keresztúr vonzáskörzetéhez tartozó falvakról készültek. 

Juhos Mihály, Szék

Juhos Mihály 1925. július 26-án született Kolozs megyében, Szék községben. Négy elemi osztályt járt, ez után az iskolából kimaradt, és Kolozsváron szolgalegényként dolgozott. 1943-ban visszatért szülőfalujába, és 1944 őszéig aktívan részt vett a helyi leventemozgalomban. 1944. szeptember 28-án önkéntesként jelentkezett a magyar hadseregbe. 1945 áprilisától 1948 júliusáig orosz fogságban volt. 1949-től 1951-ig két évig román katonaként szolgált, majd egy év kényszermunkára vitték. 1953-tól különböző helyeken dolgozott: a széki tanácsnál volt gazdasági felelős, a helyi szövetkezetnél anyagbeszerző, majd a marosvásárhelyi cukorgyár alkalmazásában termény-, azaz cukorrépabegyűjtő. Ezért a székiektől a „répás” ragadványnevet kapta (Répás Minya). Később egy kolozsvári építőtelepre szegődött el kubikosként, onnan ment nyugdíjba. Két gyermeke van, egy fia és egy lánya. Unokákkal is megáldotta a sors. Békés, szelíd öregség után 2019-ben hunyt el. Az alábbi elbeszélést eredeti szóbeli és írásos vallomások, valamint riportbeszélgetések alapján a széki tévé szerkesztőjeként foglaltam írásba. Mihály bácsi majdnem szó szerint, páratlan szókinccsel mesélte el az emlékeit. Alább közölt írásos vallomását, valamint a 2005-ben készített videofelvételt továbbra is kegyelettel őrzöm.

Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Levey Ferenc szűk két esztendővel az impériumváltás előtt, 1917. január 14-én született Besztercén, a Levey család harmadik gyermekeként. A román impérium alatt ún. premilitar, azaz katonai előkészítő kiképzésen vett részt, majd hegyivadászként szolgált a román katonaságnál. Megélte Észak-Erdély, beleértve szülővárosa, Beszterce visszacsatolását Magyarországhoz, ezt követően magyar határvadászként teljesített szolgálatot, amikor szovjet hadifogságba esett. ​

Mivel Tasnádon a vállalkozókedvben nem volt hiány, a 19. század végén és a 20. század elején végül négy újság is napvilágot látott. A siker kulcsa pedig a helyi, aránylag kis számú értelmiség kreatív erejében keresendő. Bár az első három lap élettartalma kérészéletűnek bizonyult, a negyedik több mint egy évtizedig látta el megfelelő híranyaggal a városiasodás útjára lépett Tasnádot. Ezek hasábjain olyan családneveket találunk, mint Nóti, Bíró, Keresztessy, no és Ady, amelyek időközben messze túlszárnyalták az Alföld és dombvidék találkozásánál épült kisváros határát.

Úgy gondolok vissza a múltra, mintha csak ma történt volna. Az első világháború második felében születtem, az elejétől kezdve életem, ifjúságom, tanulmányaim, munkám, katonaságom tele volt érdekes történetekkel, esetekkel. Voltam katonai előkészítőn (premilitar), román hegyi vadász, magyar határvadász és orosz hadifogoly. Hosszú életem során – 94 és fél éves vagyok – bejártam sok helységet, sokféle emberrel találkoztam, mint katona és hadifogoly, jó és rossz emlékeim maradtak. Ezt próbálom kissé rendbe szedni, egybe foglalni, és a mai fiatalság tudomására hozni.

A család kezdetben Békés megyében élt és volt birtokos. A 16. századig az egyes okiratok alapján nem sikerült folyamatos családfát összeállítani, de nevekkel, évszámokkal és birtokhelyekkel igazolható a jelenlétük. Ezek közül említünk néhányat a Hungaricana dokumentumai közül.

Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt. 

A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége.

1.

Mostan kinyílt egy szép rózsavirág,

Betlehemben kipimpózott ződág,

Kit még hogy vár mind az egész világ,

Királ nemből méltóság, királ nemből méltóság.

 

Ó, te édes kicsi galambocska,

Szűz tejemből szopó kis bárányka,

Finta Géza 1931-es kéziratos füzetéből.

Benkő József, lelkész, történetíró, botanikus, nyelvész

Benkő József 1740. december 20-án, az erdőszéki (helyesen: erdővidéki – szerk. megj.) Bardoc faluban született, ahol apja, Benkő Mihály 12 gyermekes család­jával 24 évig volt pap. Benkő József iskoláit Kisbaconban kezdte, a klasszikus tudományokat Udvarhelyen, a diáki kurzust Nagyenyed híres kollégiumában végezte.

A századik évforduló késő őszi felvonása még a június 4-i aláírás napjánál is átfogóbban tárja fel Trianon magyar kárvallottjainak érzés- és gondolatvilágát. Ezen a második megemlékezésen az erdélyiek példájával az új román államba való beilleszkedés indítéka és célja szemléltethető. A szóra bírható források közül kiemelkedik az első világháború után új fejlődésszakaszába lépő transzilvanizmus talán legismertebb programszövege, amelynek megírására 1920 novemberében érett meg az idő.

Bármennyire is gyarapodott széltében-hosszában Kolozsvár területe, azért olykor valamiképpen csak összefutok az utcán egy-két ismerőssel. Így történt ez a közelmúltban, midőn egyszer csak Tóth-Guttman Emesével, Guttman Mihály (1926, Petrozsény – 2013, Kolozsvár) leányával találkoztunk. Beszélgetésünk folyamán kifejezte azt a kérését, hogy elevenítsem fel az emlékeimet édesapjáról. A kérés hatására lelki szemeim előtt megjelent Misi bácsi nagy bajuszos, kicsit cammogó járású alakja, hiszen a Kolozsvári Zeneiskola igazgatójaként is ismertem, valamint tanárom is volt a karvezetői szakon. Misi bácsi egyengette a középiskolai zenei fejlődésemet, majd a tanártársam lett a zeneiskolában, és a kolozsvári Filharmóniában is – és már alig merem említeni a nyugdíjas éveinket…