Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

XII. Károly svéd király legendás menekülése és hazatérése

XII. Károly svéd király 1862. június 17-én született. Édesapja XI. Károly svéd király, édesanyja Ulrika Eleonóra dán királyi hercegnő volt. 1697-ben nagykorúsították, és így 15 évesen került a trónra. Nagy birodalmat örökölt, amelyet állandóan igyekezett növelni a háborúk révén.

1700-ban angol és holland flotta támogatásával legyőzte a dánokat, majd a híres észtországi narvai csatában I. Péter cár többszörös létszámú seregét verte meg. Ezután II. Ágost lengyel királyt győzte le. 1707-ben ismét betört Oroszországba, de szembetalálta magát a teljesen újjászervezett orosz hadakkal. A cár hagyta, hogy a svédek minél mélyebben hatoljanak be az országba, így Károlynak komoly utánpótlási gondjai támadtak, és megállásra kényszerítették.

Érdemes megismerni a nagy ellenfelet, I. Péter orosz cárt is. I. Nagy Péter cár 1672. június 9-én született. Életcélja volt, hogy Oroszország uralma alatt igazi európai nagyhatalommá váljon. 1697-ben és 1698-ban európai körutazást tett, járt Hollandiában és Angliában is. Később létrehozta a Szászország, Lengyelország, Dánia, valamint Oroszország közti szövetséget. 1701-ben megkezdte a hadsereg korszerűsítését, és így 1702-től kezdve győzelmeket aratott a svédek ellen. 1703-ban megalapította Szentpétervárat.

Kövessük tovább az eseményeket. XII. Károly, látva az utánpótlási nehézségeket, Moszkvát megkerülve Ukrajna felé vette útját, hogy az utánpótláshoz szükséges termékeny területeket megszerezhesse, és rávegye az ukránokat és a kozákokat, hogy csatlakozzanak hozzá. Próbálkozása nem járt sikerrel, mert csak Iván Mazepa kozák hetman csatlakozott hozzá. Mintegy ezer kilométernyi erőltetett menetelés után megérkezett Poltava erődjéhez, majd elrendelte annak ostromát – Poltava Ukrajna déli részén fekszik, Kijevtől délkeletre, körülbelül 300 kilométerre.




XII. Károly és Mazepa a Dnyeper partján. Gustaf Cederström festménye. Forrás: Wikipédia

Az 1709-es év tavaszán a svédek hozzáfogtak Poltava város ostromához. Ezúttal a svédeket felkészülten várta az orosz haderő, és döntő csapást mért a svédekre. Sok volt a halott, és a svédek többezernyi katonája fogságba esett. A vereség után Károly csapatai maradékával dél felé, az Oszmán Birodalom területére vonult vissza. Itt a törökök elfogták őket, és királyi fogolyként Moldovában – azaz Besszarábiában – szállásolták el. A török szultán vendégszeretetének árát viszont Károly saját hadipénztárából kellett finanszírozza. Ötévi fogság után maroknyi csapatával Károlynak sikerült megszöknie. Szökésekor Károly kisebb csatába bonyolódott Bender városánál a törökökkel. A város neve törökül Bender, mai nevén viszont Tighina, amely jelenleg a mai Moldovai Köztársasághoz – azon belül is Transznisztriához – tartozik, és Chișinăutól 61 kilométerre fekszik délkeletre. Bender/Tighina már a 12. században is ismert volt, az első hivatalos okmányok 1408-ból származnak, I. Sándor moldvai fejedelem (Alexandru cel Bun) idejéből. 1538-ban a törökök elfoglalták, és egy komoly erődítménnyé alakították.

XII. Károly 1714 októberében kihasználta a kedvező politikai körülményeket, és elhagyta Bendert, majd – viharos gyorsasággal végigszáguldva Európán – hazatért Svédországba. Természetesen útja Magyarországon keresztül vezetett. Az utazás egyik állomása Zilah városa volt, ahol 1714 őszén pár napot töltött. Az utazás ezen szakaszát Ballagi Aladár dolgozta fel tudományos igényességgel. A látogatás emlékét egy emléktábla őrzi, az egykori Király utca, mai nevén Corneliu Coposu utca 25-ös ház falán. Az emléktáblán ez olvasható: „E ház boltozatos szobájában szállott meg XII. Károly svéd király 1714. november 9-én.” Érdekesmód meg kell jegyezni, hogy pár évvel ezelőtt – a legendás svéd király egész Európát átszelő lovasbravúrjának emléke előtt adózva – egy hagyományőrző egyesület végigjárta az egykori útvonalat. A hivatalos ceremóniák sorozatában Zilahra is rákerült a figyelem. A feljegyzések szerint Zilahon az akkori református lelkész házában egy éjszakát töltött. Okvetlen meg kell jegyezni, hogy a köztudatban tévesen él az a tény, hogy Károly a 2400 kilométeres távot néhány kisérővel tizenhat nap alatt lovagolta volna végig. Valójában Bécsig postakocsin utazott, csak onnan folytatta útját lóháton.

A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak. Így ebben a vitában nem is szándékozom részt venni. Az eddigieket összefoglalva kijelenthetjük, hogy XII. Károly 1714-ben – valamikor november 9–10. táján – valóban átutazott Zilahon. Hogy mennyi ideig tartózkodott ott, és kinek a vendégszeretetét élvezte, azt nem tudjuk pontosan.

Károly következő állomáshelye Debrecenben volt, ahova 1714 novemberében érkezett. A Széchenyi utca 6. szám alatt lévő Postakocsi-állomáson és vendégfogadóban szállt meg. A ház 1690-ben épült, és Diószegi Sámuel egykori főbíró háza volt. Ebben az épületben működött hosszú ideig a város postahivatala. Mivel a svédek is protestánsok, igen szívélyes fogadtatásban részesült a királyi vendég. A hagyomány szerint a király ékes latinsággal társalgott és borozgatott a város szenátoraival, illetve professzoraival. Elégedetten jegyezte fel, hogy – abban a távoli városban – jól feleszerelt könyvtár áll rendelkezésre. A neves eseményt domborműves emléktábla örökíti meg az épület falán.

Az emberfeletti kitartást igénylő útja során Károly 1714. november 17-én megpihent Pesten is, a mai Váci utca 47. alatt. Az esemény emlékét a házon elhelyezett, magyar és svéd nyelvű emléktábla őrzi. A pesti tartózkodás máig kézzelfogható emlékét Olofsson Placid atya, eredeti nevén Dr. Olofsson Károly őrizte. Placid atya őse ugyanis XII. Károly kíséretéhez tartozott, de hirtelenjött betegsége miatt nem tudta követni a királyt. Így Pesten maradt, családot alapított, mely család tagja volt a 2017. január 15-én elhunyt, köztiszteletben álló Placid atya. Mint tudjuk, Placid atya megjárta a szovjet gulágot, de ennek dacára töretlen derűvel tekintett vissza mártíromságba hajló életére.

XII. Károly egy különös egyéniség volt. Az ütközetek közti időt legszívesebben sakkozással töltötte el, kedvenc ellenfele pedig a hadügyminiszter volt. Ez a tény nagyon sok sakkfeladványszerzőt ihletett meg. A legismertebb feladványt Samuel Loyd írta meg, amelynek címe a Mikor az ágyúgolyó eltalálja a sakktáblát. A legendás, otthon szinte sosem tartózkodó XII. Károly 1718-ban esett el egyik norvégiai hadjárata során. Emlékét a Stockholmi Operaház tőszomszédságában álló szobor őrzi. A szobor hadvezéri pózban ábrázolja Károlyt, és a legfényesebb győzelmének helyszíne, Narva felé mutat.

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt. 

A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége.

1.

Mostan kinyílt egy szép rózsavirág,

Betlehemben kipimpózott ződág,

Kit még hogy vár mind az egész világ,

Királ nemből méltóság, királ nemből méltóság.

 

Ó, te édes kicsi galambocska,

Szűz tejemből szopó kis bárányka,

Finta Géza 1931-es kéziratos füzetéből.

Benkő József, lelkész, történetíró, botanikus, nyelvész

Benkő József 1740. december 20-án, az erdőszéki (helyesen: erdővidéki – szerk. megj.) Bardoc faluban született, ahol apja, Benkő Mihály 12 gyermekes család­jával 24 évig volt pap. Benkő József iskoláit Kisbaconban kezdte, a klasszikus tudományokat Udvarhelyen, a diáki kurzust Nagyenyed híres kollégiumában végezte.

A századik évforduló késő őszi felvonása még a június 4-i aláírás napjánál is átfogóbban tárja fel Trianon magyar kárvallottjainak érzés- és gondolatvilágát. Ezen a második megemlékezésen az erdélyiek példájával az új román államba való beilleszkedés indítéka és célja szemléltethető. A szóra bírható források közül kiemelkedik az első világháború után új fejlődésszakaszába lépő transzilvanizmus talán legismertebb programszövege, amelynek megírására 1920 novemberében érett meg az idő.

Bármennyire is gyarapodott széltében-hosszában Kolozsvár területe, azért olykor valamiképpen csak összefutok az utcán egy-két ismerőssel. Így történt ez a közelmúltban, midőn egyszer csak Tóth-Guttman Emesével, Guttman Mihály (1926, Petrozsény – 2013, Kolozsvár) leányával találkoztunk. Beszélgetésünk folyamán kifejezte azt a kérését, hogy elevenítsem fel az emlékeimet édesapjáról. A kérés hatására lelki szemeim előtt megjelent Misi bácsi nagy bajuszos, kicsit cammogó járású alakja, hiszen a Kolozsvári Zeneiskola igazgatójaként is ismertem, valamint tanárom is volt a karvezetői szakon. Misi bácsi egyengette a középiskolai zenei fejlődésemet, majd a tanártársam lett a zeneiskolában, és a kolozsvári Filharmóniában is – és már alig merem említeni a nyugdíjas éveinket…

A Guttman lakóházat két utca, a Kund vezér (ma Sidismund Toduţă) és a Gavril Muzicescu határolja. A Kis-Szamos bal oldalán terül el, a szellő halszagot terjeszt, és ez a halászok egyik kedvelt helye.

2008 júliusában tértünk haza feleségemmel, Mártával együtt Kolozsvárra huszonegyévnyi nagyszebeni tartózkodásunk után. Három gyermekünk már Kolozsváron fogadott minket. Csenge tíz, Emese hat, Csongor egy éve hagyta el Nagyszebent, mindhármójukat a Báthory István Elméleti Líceum csalogatta Kolozsvárra. Aztán a nagyobbik gyermekünket a finn–német szak, a középsőt az építészet, a kicsit pedig a filmművészet, fotóművészet, média szak, majd végül a közgazdasági képzés kötötte Kolozsvárhoz. 2008-ban újra együtt lehettünk mind az öten. 

Reményik Sándor

Reményik Sándor ősei egy felvidéki, régi Remenik nemesi családból származnak. A korabeli dobsinai lutheránus egyház anyakönyvi bejegyzései szerint a költő felmenői több nemzedéken keresztül Dobsinán, ebben a felvidéki bányavárosban születtek és élték le életüket. A költő időben legtávolabbi – adatokkal is bizonyítható – felmenőinek tekinthetjük a Dobsinán élő Johannis Remenik nevű szépapját, valamint a férfi Mária nevű (vezetékneve nincs bejegyezve a dobsinai anyakönyvbe) feleségét, akik feltehetően a 17. század fordulóján születhettek.

A középkorban épült Jézus Szíve kápolna Székelyudvarhelyen.

A város – Székely Mózesi fejedelem szülőhelye –, ahogy a leírások említik, Székelyföld történelmi, társadalom- és művelődéstörténeti központja. 1301-ben Vduord néven írták le, mivel a kutatók szerint a székelyek megtelepedése előtt királyi udvarhely volt. 1334-ben olvasható az első, ma is használatos névformája Oduorhel formábanii. Jelentőségére utal, hogy épp itt jöttek létre más nagyvárosok után e korai, erdélyi kézműveseket tömörítő egyesületek, s maradtak ránk azoknak az okiratai, amelyekből egyet itt részletesebben bemutatunk.

„A cholerajárvány, mely a múlt 1866. év második felében ezen országot szélesebb vagy szűkebb terjedelemben, nagyobb vagy kisebb veszélyes jellemmel átutazta, a múlt december 28-án egészben megszűnvén, bátorkodik e hű k(irályi) Főkormányszék ezen járvány lefolyásának rövid vázlatát az egész járványról készített összes kimutatás alázatos tiszteletteli ide csatolása mellett a következőkben Császári Királyi Apostoli Felségednek hódoló mély tisztelettel felterjeszteni.”

Az erdélyi emigrációs sajtó létrejötte szorosan kötődik Erdély Trianon utáni történetéhez. A hatalomváltás következtében, a magyar történelemben eddig nem tapasztalt menekültáradat indult el az utódállamokból, elsősorban a területének kétharmadával megrövidített Magyarország, másodsorban pedig a világ számos más országa felé. Az erdélyi menekültek, áttelepültek új hazájuk egy-egy településén létrehozták saját közösségeiket azzal a céllal, hogy egymást támogassák, hogy megőrizzék erdélyi magyar önazonosságukat. Az ilyen erdélyi szerveződések egy része lapszerkesztésre és lapkiadásra is vállalkozott. Az emigrációs sajtó nagy vonalakban az emigráció története is.

Orbán Elek, családi címer

Az Orbán család tagjai – így a címben szereplő Orbán Elek is – régi székely famíliából származtak. Távoli múltjukat homály fedi, eredetükre csupán a későbbiekben fennmaradt és öröklődött vezetéknév utal, amely feltehetőleg valamelyik ősük keresztneve lehetett, majd családnévként maradt utódaikra. Általában elmondható, hogy az úgynevezett apanévként hagyományozódott tulajdonnév nagyon gyakori volt a székelység körében. Ráadásul ez a ritkábbak közé tartozott, tehát nagyon alkalmas volt az egyedesítésre, a megkülönböztetésre. 

Nagykároly és vidéke

Kétségtelen, hogy a 19. század végén a nagykárolyi nyomdaipar fellendüléséhez pontosan a nagyszámú helyi újság megjelenése szolgáltatott alapot. Az ekkor már több mint száz éve működő Gőnyei József nyomdája még megérte ezt az időszakot, ugyanis az első helyi folyóirat pontosan az ő nyomdájából került ki 1871-ben Népiskolai Lapok címmel. Ezt aztán számos más helyi sajtótermék követte.