Kós Károly építészi életműve gyakorlati igazolása annak a felismerésnek, hogy az új igényekkel, nyersanyagokkal szembesülő kortárs építészet eredményesen integrálhatja több száz éves örökségünket.
Tervezői munkásságának java termése (a zebegényi római katolikus, a kolozsvári református templom, a Székely Nemzeti Múzeum sepsiszentgyörgyi otthona és egyéb világi rendeltetésű épületek) az első világháborút megelőző néhány esztendőben született. A trianoni határok meghúzása után hasonló nagyszabású, igényes feladatok ritkábban adódtak. Helyükbe épített örökségünk megóvásának, megmentésének gondja lépett.
Ilyen irányú, talán legelső megnyilatkozása Öreg templomok című, riadónak szánt írása, amely a végveszélybe jutott, lebontásra ítélt magyarbikali és magyarvistai református templom megmentésére mozgósította a felelős egyházi felelős szerveket. Az írás e cikk függelékében olvasható. Fellépésével Kós Károly nem állt egymagában. A műemlékeket fenyegető veszedelemről értesülő Roska Márton régész 1922. április 2-án Magyarvistán termett, és a templomot korábban műemlékké nyilvánító magyar állami szakhatóság (Műemlékek Országos Bizottsága, a továbbiakban: MOB – V. Z.) korábbi határozatára hivatkozva, az erdélyi műemlékek védelmére újabban létrehozott román állami bizottság (Comisiunea Monumentelor Istorice, Secţiunea pentru Transilvania, a továbbiakban: CMIT – V. Z.) nevében, amelynek egyedüli magyar tagja volt, megtiltotta a már-már elhatározott bontást. Roska Márton 1922. április 3-i jelentése az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum (Muzeul Naţional de Istorie a Transilvaniei) megőrzésében a CMIT iratanyagában található CMIT C3 287. jelzet alatt. Lépése egyéni kezdeményezés volt, de tapasztalatairól kimerítő jelentést terjesztett a bizottság elé. Nemsokára maga a testület elnöke, Elie Dăianu görög-katolikus esperes is felkereste a vistai templomot, és helyszíni tapasztalatai alapján a testület határozatban mondta ki: „Ennek a templomnak jövendő megőrzéséhez és konzerválásához többé nem fér kétség”. (CMIT C3 199/1, 291.)
Kós Károly rajza
A felhőtlen harmónia jegyében induló mentőakcióba sajnos, hamis hang is keveredett. Alexandru Munteanu esperes, parlamenti szenátor Kós írásából politikai felhangokat vélt kiolvasni, amelyek célja a román állam elnyomó nemzetiségi politikájának a nemzetközi közvélemény előtti meglobogtatása. Munteanu szükségszerűnek tartotta a romániai magyar sajtó ellenőrzésére hivatott hivatal felállítását, illetve a hasonló tartalmú írások szerzőinek példás bírósági megleckéztetését sürgette. Felháborodott, cinikus hangú fogalmazványát, a Kós-cikk román nyelvű fordításával egyetemben eljuttatta a műemlékvédő hatóság országos központjának (CMIT C3 360/2. A beadvány magyar nyelvű fordítása jelen közlemény függelékében). A bukaresti testület, az eset konkrét ismeretének hiányában, de talán azért is, mert a nyilvánvalóan politikai indíttatású ügy elintézését hatáskörén kívülállónak ítélte, a beadványt 1922. július 11-én a kolozsvári bizottsághoz továbbította azzal a kéréssel: „intézkedjék, ahogy jónak látja.” (CMIT C3 359.) Az erdélyi testület augusztus 18-i ülésén vitatta meg a beadványban foglaltakat, és a kényes ügy mielőbbi elsimítását fiatal titkárára, Constantin Daicoviciura bízta, azzal az utasítással: közölje Kóssal, hogy „bizottságunk minden műemlékről, tehát a magyarokról is gondoskodik”. Egyúttal a magyarvistai templomot műemlékké nyilvánította, és elhatározta a MOB korábbi tervei szerinti bővítését, a munkálatok állami segélyezését. Az érdekelt egyházközség, az Erdélyi Református Egyházkerület és a CMIT hozzájárulásával a tervek elkészítésére Kós Károlyt kérte fel. (CMIT C3 201/2, 1329.) A terv kivitelezésére azonban már nem került sor, mert egy év múlva a gyülekezet úgy döntött, hogy egyelőre megelégszik az épület újrafedésével és újrapadolásával, a bővítést jobb időkre halasztja. A terv jóváhagyását csak nagy későn, 1939-ben kérelmezték, 1957-ben pedig kis módosítással újból benyújtották. Tettekre, hála Istennek, egyik alkalommal sem került sor. A vistai templom a középkori erdélyi építészet tökéletes arányokban pompázó szépségének csonkulatlan, egyben fölösleges toldásoktól mentesült, élő tanúja. (Anthony Gall: Kós Károly műhelye / The Workshop of Károly Kós. Tanulmány és adattár / Essay and archives. Budapest 2002. 98, 304, 485.)
A magyarbikali templom nem volt ugyanilyen szerencsés. Bővítési tervét Kós a vistaiéval egy időben készítette el (1922), ám a hívek az előkészítési munkálatokat sietve el is kezdték: a környék legrégibb és legszebb faépítményei közt számon tartott, 1697-ben ácsolt, karcsú harangláb gyors lebontásával az építkezés részleteit illető viták elébe vágtak. Az immár halaszthatatlan átépítés fél évig tartott (1923 júliusától decemberig). A hajó nyugat felé három méterrel hosszabb lett, folytatásába pedig kőtorony került. Utóbbi fedésénél a hívek, pénzügyi meggondolásokból eltértek a tervtől: zsindely helyett, ízléstelenül, bádogot alkalmaztak. (Gall: i. m. 98, 302–303.) A két öreg templom sorsa az eredményes műemlékvédelem, illetve az elsietett, a félig sikerült rekonstrukció példája.
Munteanu szenátor előítéletektől terhes beadványa a CMIT levéltárában elásva, elfeledésre ítélve emlékeztet a közelünkben settenkedő elvakult gyűlöletre. Épp ezért teljesen megfeledkezni róla könnyelműség volna. Hisz fél évszázad múlva, a Ceauşescu-rendszer utolsó évtizedében, ugyanazon tőről fakadt késői párja Kós szépírói alkotásait a tiltott könyvek jegyzékébe iktatta. Annál becsesebbek számunkra a kultúrák békés, termékeny együttműködésének – Kós életművében is jelen lévő – bizonyságai. Például az erdőfeleki görög-katolikus templom bővítése és restaurálása, amelynek terveit a román egyház és a műemlékvédő bizottság felkeresésére éppen Kós készítette el. És a következő években a bizottság egyéb felkéréseire is készségesen válaszolt. Kósnak a CMIT levelező tagjává történt megválasztása (1924) e szolgálatok elismerésének bizonysága, egyben a magyar szakemberrel való további együttműködés igényének beszédes megfogalmazása volt. A kézfogásra való hajlandóság a rossz szándéknál erősebbnek bizonyult. [Kós köszönőlevele a CMIT-nek. Sztána, 1925. március 25.: CMIT C3 1383. Közölve: Vincze Zoltán: Kós Károly, a román műemlékvédelem és a magyarvistai református templom. Kalotaszeg XVII. évf. 1. sz. 2007. január–február; újraközölve: Kalotaszeg. Antológia (1997–2008). Szerk. Buzás Pál. Művelődés, Kolozsvár 2011. 126. Újabb közlése: Vincze Zoltán: „Ehhez értek is valamicskét.” Kós Károly és a műemlékvédelem romániai bizottsága. Korunk 24. (2013). 5. 79–89.]
FÜGGELÉK
A szövegközlések a magyar, illetve a román helyesírás jelenlegi szabályait követik.
1. Kós Károly Öreg templomok című írása – Kolozsvár, 1922. április 23.
Szomorú ítéletet mondott ki Kalotaszeg két magyar falujának népe a húsvéti ünnepek előtt: az öreg templomot le kell bontani, mert szűk már, és újat kell helyébe építeni. Két sok száz esztendős templomra mondotta ki ezt a halálos ítéletet, két csodaszép épületre, melynek elpusztítása soha és semmivel nem pótolható, kára lenne az elárvult erdélyi magyar művészetnek, nemzeti kultúránknak.
Igaz, öreg, kopott épületek, vedlettek, szürkék a falak, századok és századok sok zivatara mosta-verte őket; szűkek is már, nem fér beléjük a megszaporodott nép. Igaz ez mind. Az egyházközségnek muszáj valamit csinálnia, és csak dicsérendő, ha van a mai emberekben a mai nehéz világban áldozatkészség, hogy a hitének, Istenének megfelelő hajlékot építsen. De azért meg kell gondolnia, hogy amikor évszázadokra való áldozatát meghozza, amikor építeni akar, akkor az építést ne kezdje el oly értékek lerombolásával, melyeket pótolni nem tudhat, semmi munkával, semmi áldozattal.
A vistai és bikali öreg templomok ma már nemcsak a vistai és bikali egyház híveinek tulajdonai, de értékei, öröksége, kincsei az egész magyarságnak, és lehetetlenségnek tartjuk, hogy bikali és vistai magyar testvéreink, ha megtudják azt, hogy templomuk lerombolása a magyar művészet, a közös ezeréves magyar kultúra szegényedését jelenti, meg ne gondolják még egyszer jól, és meg ne változtassák ítéletüket.
Tudom azt, hogy nem szabad útjában állani annak, hogy a nép a maga lelki szükségleteit a maga pénzén ki ne elégíthesse. Tudom, hogy nincs joga senkinek arra, hogy a dolgozó magyar népünktől külön áldozatot követeljen, ha az az áldozat a közös magyar kultúráért hozattatnék is. De igenis kell, hogy azok, akiknek hivatásuk és kötelességük a nép vezetése, tanítása, irányítása, felvilágosítsák arról vistai és bikali kálvinista magyarságunkat, hogy minden külön áldozat nélkül megvalósíthatják azt, hogy nagyobb templomuk legyen, és egyúttal nem kell elpusztítaniok magyar műveltségünk, ősi kultúránk, művészetünk sokszázados bizonyítékait. De a roskadó falakat megtámaszthatják, kihulló köveit visszarakhatják, hogy a sors által nekünk kiszabott jövendőben az előttünk álló, és magyarságunkért, jövendőnkért, életünkért folytatandó nehéz harcunkban pusztíthatatlan erősségeink lehessenek, mint voltak a múltban.
És a vistai és bikali ősi kálvinista templomok továbbra is, megújulva, megerősödve, megnövekedve fogják hirdetni a magyar nemzet örök és elvitathatatlan jogát az élethez.
[Vasárnap (Kolozsvár). II. évf. 17. sz. 1922. április 23. Újraközölve: Anthony Gall i. m. 306–307.]
2. Alexandru Munteanu esperes-szenátor beadványa a műemlékvédelmi bizottság bukaresti vezetőségének – é. h. n.
[Fordítás románból]
Öreg templomok
Élénk figyelemmel kísérem szomorú emlékű vezetőink minden kulturális megnyilatkozását. Olykor pompázatos mondatokba rejtett, máskor nyílt gyűlöletük szinte minden sajtótermékben jelen van. Génuai támadásukról tudnunk szükségtelen. Németországgal és Oroszországgal kötött politikai és gazdasági szövetségük sem érdekel minket.
Természetes, hogy a népek különféle érdekei csoportosulásokban és szövetségekben kapjanak hangot, amelyek ma nem a faji eredet érzelmi világképén, hanem gazdasági és kereskedelmi érdekeken alapulnak.
Ezúttal engem egy magyar egyházi és nemzeti kérdés érdekel; Kalotaszeg és környéke magyarságának van két öreg temploma; egyikük 1492-ben, a másik a XV. század végén épült. A kolozsvári Vasárnap című képes újság 1922. április 23-i, 17. száma közli fényképüket.
A kesergő hangnemben, amely az Öreg templomok című cikk fordításából árad, felismerhető a magyar református, azaz a magyar nemzeti egyházra jellemző gondolkodásmód. Ebben a cikkben a mi román Erdélyünk nem létezik, csak „a mi szegény magyar Erdélyünk” – ezért meg kell ismernünk, és álláspontunkat kertelés nélkül és határozottan ki kell mondanunk.
Íme a cikk: [Következik a Kós-cikk román fordítása – V. Z.]
Ez tehát a cikk, világos és tömör, nemde!
Ha valaki figyelmesebben olvassa, az a benyomása, hogy a helyi, netalán más vidékek szerencsétlen református templomaira is barbár támadások zúdultak, és tornyaikban Kos Károly úr, a bátor és éber őr, riadót fúj.
Ha viszont sietve a helyszínre megyünk, hogy a valóság felől megbizonyosodjunk, elképedünk a túláradó, tüntető hazafiság, a kihívó hazafiság láttán, amely a tájékozatlan világ elé szándékszik tárni a román állami közhatalom által a nemzetiségek, különösképpen, nyilván, a magyarok ellen irányuló üldözést.
És csak úgy folynak a parádés szavak, a felháborító kesergők, folynak, és nem akad egy szál román, aki ezt a mesterkedést megállítaná.
A sajtószabadság nem értelmezhető úgy, ahogy azt Őurasága a Vasárnapban vagy a Keleti újságban vagy Isten tudja minek nevezett csúszómászókban teszi – közvetlen vagy közvetett üldözéseket eszel ki, csak hogy román államunkat befeketítse.
Kétségtelen, cenzúrára nincs szükség, de a nevetségességig beteg és tehetetlen magyar reménykedés e termékeit a legélesebb ollóra kell bízni.
És az ehhez hasonló cikkek eső utáni gomba módjára jelentkeznek. Senki sem jegyzi fel, senki sem kommentálja őket, és nagyon kevesen szólnak bárcsak egy szót is róluk.
Mindez a magas állami érdekek kárára történik, ezért szükség van egy speciális intézményre, amely kizárólag a magyar újságok és folyóiratok ellenőrzésével foglalkozzék, és mihelyt az államra nézve káros dolgokat tapasztal, adja meg a megfelelő energikus választ, a szerzőt pedig – bárki legyen – idézze törvény elé.
Ki kell mondani a teljes igazságot, bármennyire fájdalmas is volna; a hazugságot pedig szigorú példa statuálásával kell megbélyegezni, hogy a külvárosi magyar újságírás tébolyultjait észhez térítsük.
Alex. Munteanu - esperes, szenátor [CMIT, C3 360/2.]
