Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Két nép interferenciái

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.




Caption

A magyarországi románság zöme őshonos nemzetiségként él Békés, Hajdú-Bihar és Csongrád megyékben, de szórványosan a fővárosban s az ország más tájain is megtalálható statisztikailag jelentős számú egyén és család. Az utóbbi évtizedek fejleménye, hogy nem kevesen az anyaországból is ingatlant vettek a határ magyar oldalán, és életvitelszerűen ott élnek, nagy részük pedig onnan jár Nagyváradra, Aradra és más partiumi településekre dolgozni. Az első és második világháború után, napjainkig sokan menekültként vagy áttelepültként választották új hazájukul Magyarországot.

A kutatás egyaránt szolgálja a Magyarországon élő románság és az áttelepült erdélyiek identitása erősítését. A –zömében elektronikusan, kisebb részt élőszóban készített – interjúk olyan jelentős személyiségeket mutatnak be, szólaltatnak meg, akik vagy őshonosak a határ menti magyar megyék egyikéből, vagy a mai Románia területén születtek, s az elmúlt évtizedekben települtek Magyarországra. Közös bennük, hogy ápolják a román vagy erdélyi/romániai gyökereiket és a maguk szakterületén öregbítették, öregbítik a közösségük s egyben mai hazájuk hírnevét. Legtöbbjük identitásában egyidejűleg van jelen a románsághoz, Romániához és a magyarsághoz, Magyarországhoz való kötődés.

A beszélgetések kitérnek a megszólaltatottak kibocsátó szűkebb-tágabb közösségeire, a hozzájuk fűződő, máig tartó viszonyára, és áttekintik a szakmai életút legfontosabb állomásait. Valamennyien az eddigi teljesítményük alapján méltóak a hazai és a romániai nemzetiség s egyben a többségi nemzetek megbecsülésére. A sokszínűség jegyében található közöttük történész egyetemi tanár, néprajzkutató, közigazgatási szakember, nemzetiségi önkormányzati képviselő/vezető, kulturális diplomata, költő, könyvtáros, képző- és táncművész és szociológus…

A pályázat célja szerinti identitásváltozást, adaptációs folyamatokat is feltárják a kérdező és a megkérdezettek a beszélgetések során. Az interjúalanyok a több évtizedes tevékenységükkel mindkét nemzet, mindkét ország kultúráját szolgálták, építették, építik a kultúrák, az irodalom és a művészetek, a tudományosság, a felsőoktatási intézmények és a közgyűjtemények közötti hidakat. Így az életútjuk és a népeink közötti együttélés különböző vonatkozásainak feltárása s reményeink szerinti későbbi közzététele erősíti a magyarországi románság és az erdélyi magyarság nemzetiségi azonosságtudatát.

Az egyes mélyinterjúk nemcsak feltárják az adott interjúalany gyökereit, útnak indító közegét, hanem áttekintik a több évtizedes tevékenységét, az etikai alapállását, a két nép viszonyáról vallott nézeteit is. Így az interetnikus együttélés számos lényegi vonatkozására mutatnak rá, nem rejtve véka alá a história és a jelen neuralgikus pontjait, közös megoldásra váró kérdéseit sem.

A következőkben a megkérdezettek egy-egy, a pályázatkiírás szempontjából fontosnak érzett válaszát szeretném Önökkel megosztani:




Aranyossy Groza Mária
Aranyossy György
felvétele

A csak románul beszélő apa és magyar anya gyermeke, az aranyosgyéresi születésű Aranyossy Groza Mária balettművész családjában évtizedekig szinte csak románul beszélt, de a kolozsvári Magyar Operában töltött évtizedek alatt viszonylag jól megtanult magyarul. A Ceauşescu-időszakban a saját bőrén érezte azt a nemzetiségi diszkriminációt, amit az a rendszer a magyar közösséggel és intézményeivel szemben gyakorolt. Emiatt is kényszerültek a Magyarországra való áttelepedésre. Budapesten, bár nem az oklevelének megfelelő munkakörökben, de hasznosította román nyelvismeretét, ám némiképp a táncművészeti hivatásának is köszönhető tevékenységet is végezhetett. Egy jellemző részlet a vele folytatott beszélgetésből: amikor a kis­unokájával a Duna-parti Nehru parkban voltak a játszótéren, „játék közben egyszer csak odajön Csongi hozzám, azt mondja, hogy azok a gyerekek nem magyarok. Kérdezem, honnan tudod, hogy nem magyarok. Más nyelven beszélnek – hívta fel a figyelmemet. Egyszer csak hallom, hogy az egyik gyermek szólítja az édesanyját, hogy: Mami. Rögtön tudtam, hogy románok. A kisebb gyermek elvett egy játékot Csongortól, és rászólt az anyukája, hogy ne vegye ki a másik kezéből. Mire én válaszoltam neki románul, hogy az nem az övé, hanem közös, nyugodtan elveheti, majd Csongi keres egy másikat. Az anyuka tágra nyílott szemmel rákérdezett, hogy én tudok románul? Mondom: igen. Milyen jó érzés hallani, hogy valaki románul beszél – így az anyuka. Rákérdeztem, hogy honnan érkeztek. Kiderült, hogy aradiak, s már harmadik éve ide jönnek szabadságra. Semmi magyar kötődésük, rokonuk nincs, ám olyan jól érzik magukat itt Magyarországon, hogy mindig ide utaznak. Megemlítette, hogy Aradon ugyanaz a helyzet, mint Kolozsváron, az idősebbek beszélik egymás nyelvét. Amikor Temesváron dolgoztam, magam is ezt tapasztaltam. Ők fiatalok, nem tudnak magyarul, ám a nagyobbik gyermeküket, a kislányt, ideutazás előtt elvitte a szomszéd nénihez, hogy tanuljon egy kicsit magyarul. Ez két román szülőtől figyelemre méltó.”




Balázs F. Attila. Forrás: http://www.
erdelyimagyarok.com/

Balázs F. Attila költő, író, műfordító, könyvkiadó nem mindennapi életutat futott be. A marosvásárhelyi születésű alkotó Bukarestben románul végezte el a könyvtár-műfordítói szakot, és csíkszeredai könyvtárosként végigdolgozott közel másfél évtized után házasság révén Pozsonyba telepedett. Ott magyar könyvkiadót és irodalmi folyóiratot alapított, vezetett. A világ legtöbb nyelvére lefordított kortárs magyar költő számos román és moldvai szerző írásait ültette át magyarra, az ő művei román nyelven is megjelentek. Egy válaszát szeretném idézni: „Az első, általam fordított román költők antológiáját a román írószövetség elnöke, Nicolae Manolescu irodalomtörténész válogatta. Aztán, ahogy egyre jobban megismertem a román irodalmat, már én választottam ki a lefordítandó műveket, azokat, amelyek közel állnak hozzám, amelyek megszólítottak. Sokszínű és gazdag a román irodalom, de manapság kevesebben fordítják, mint egykor. Ha az ember kortársakat fordít, megvan az az előnye, hogy meg tudja kérdezni a szerzőt, ha valamiben nem biztos. Egy ideje nemcsak románról magyarra, hanem magyarról románra is fordítok (…) Szívesen csinálom, mert tudom, milyen öröm egy szerzőnek, ha idegen nyelveken jelennek meg a művei. Jó esetben a fordítónak és az olvasóknak is örömforrás egy-egy kiadott műfordításkötet.”




Beke Mihály András.
Forrás: https://bit.
ly/3phUrij

Beke Mihály András újságíró, író, műfordító, kultúrdiplomata hétfalusi csángó asszonynak és a riport- és szépirodalmi kötetek jeles székely szerzőjének, Beke Györgynek a fiaként Bukarestben született s nőtt fel, ahol édesapja a magyar napilapnál dolgozott. Lírai vallomása a többes kötődés szép példája: „Ha szülővárosomat kérdik, mindig zavartan magyarázom, hogy engem valójában három szülővárossal áldott vagy vert a sors: a román főváros a fizikai születésem helye, szellemi szülővárosom Kolozsvár, gimnazista és egyetemi diákéveim városa, lelki szülővárosom pedig Sepsiszentgyörgy, ahol fiatal tanárként a csikóéveimet éltem.

És mégis! Meg kell vallanom, hogy az érzelmeim olykor csúful cserbenhagynak, hűtlenek hozzám. Néhány éve hosszabb időre visszarendelt a sors a román fővárosba dolgozni. (Évekig a bukaresti Magyar Kulturális Intézet igazgatójaként dolgozott – SZAB.) Ugyanabban az utcában volt a munkahelyem, amelynek az elején valaha és még most is ott állt a sarokház, amelynek emeletén volt hajdan nagyanyámék társbérleti lakása. Gyerekkorom délutánjait ott töltöttem, a leckéimet ott írtam, ahol a folyosón a szekrényben könnyedén megtaláltam nagyanyám gondosan mindig ugyanoda rejtett almás pitéjét; ahol első karácsonyestéimet töltöttem. A sarokházzal szembeni templom előtt gyakorta kaptam a gyászolóktól pomanăt, a mellette lévő kis utcában tanultam meg görkorcsolyázni. A környék semmit sem változott, a sarokház földszintjén ugyanúgy postahivatal működött most is, mint gyerekkoromban, csak nagyanyámék lakásába költözött egy divatáruüzlet. Az utcát is ugyanaz a macskakő fedte, ugyanazok a házak szegélyezték, mint gyerekkoromban. A díszlet semmit sem változott. És néha, ha elsétáltam nagyszüleim háza előtt, rémülten vettem észre, hogy a világ összemosódik előttem: a bágyasztó nyáresti forróságban a macskakövek közül fölpárolgó emlékeim visszaszédítettek a gyerekkoromba. Otthon éreztem magam. A külvárosi árnyas sörkertekben, a mediterrán ég alatt, hajdani iskolám udvarán meg az Icoanei parkban, amely semmit sem változott azóta, hogy mellette lakott nagy-nagy kisgyerekkori szerelmem – otthon éreztem magam. Bármennyire is tiltakoztam ellene, bármennyire is próbáltam valamiféle arisztokratikus közönybe menekülni: otthon voltam. Átkozódva, vergődve, káromkodva – otthon éreztem magam abban a városban, amely annyira idegen számomra. Mi tagadás, egyre szépülő koromban, mintha erősödne a kötődésem Bukaresthez… Rá kellett ébrednem, hogy a bukaresti magyar temetőben nyugvó nagyszüleim némi hűségre köteleznek.”




Lakatos Mihály. Forrás: Iirodalmi jelen
Dimény H. Árpád felvétele

Lakatos Mihály író, műfordító, Ma­gyar­ország sepsiszentgyörgyi Kulturális Intézetének a korábbi igazgatója Székelyudvarhelyen született. Mivel a bekerülésének évében a helyi tanítóképzőn csak román nyelvű tagozat indult, elvégezvén biztos, már-már anyanyelvi szintű tudásra tett szert románból. Ezt hasznosítva nemcsak szak-, hanem szépirodalmi fordításköteteket is letett az asztalra. Így vallott erről: „2009-ben fordítottam le Ioan Groşan »Vaslui megye a NATO-ra gyúr« című szatirikus regényét, 2010-ben Dan Lungu »Hogyan felejtsünk el egy nőt?« című nagyszerű művét, míg 2014-ban Románia elnökének, Klaus Johannis úrnak a »Nagyszebentől az elnöki palotáig« című önéletrajzi kötete látott napvilágot a fordításomban. Mindhárom kötet neves budapesti kiadóknál jelent meg, és a visszajelzésekből ítélve a magyar olvasóközönség kedvezően fogadta őket. Groşannak a bő vénájú humora minden felolvasáson, bemutatón nagy sikert aratott, különösen hogy a kortárs román irodalom napjainkban Groşan nevével fémjelzett, de egyébként nem előzménytelen humoros-szatirikus vonulata eddig nem volt jelen a magyar irodalmi köztudatban.

(…) Dan Lungu az ezredforduló környékén debütált, és a fiatal, kortárs román irodalom egyik legjelentősebb prózaírójává nőtte ki magát, akinek a műveit már számos nyelvre lefordították (…) Műveiben nem riad vissza a különböző rétegnyelvek intenzív használatától, a kortárs társadalom problémáit, visszásságait, erényeit és fogyatkozásait erős szatirikus vénával és elgondolkodtató módon illusztrálja, míg kompozíciós technikája a legjobb szerzők közé sorolja (…) De novellákat, regényrészleteket is fordítottam és publikáltam még (…) Jelentős fegyverténynek tartom, hogy 2010 szeptemberében a Nagyvilág című világirodalmi folyóiratunk az én szerkesztésemben és a kilencvenes nemzedékbeli barátaim közreműködésével szentelt egy külön lapszámot a kortárs román irodalomnak.”




Martyin Emília. Forrás: https://www.
bekesmegye.com

Martyin Emília néprajzkutató, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum néprajzi osztályvezetője a hazai román tudományosság és közélet kimagasló képviselője. Jómagam A magyarországi nemzetiségek néprajza kiadványsorozat főszerkesztőjeként egy évtizednél hosszabb munkakapcsolatban állok vele, hisz a román nyelvű alsorozatot ő szerkeszti. Szerencsésnek mondhatja magát, hisz muzeológusként szinte kezdettől fogva a saját nemzetisége tárgyi és szellemi néprajzával foglalkozhat. Ahogy elmondta, „a Magyarországon élő román közösségek valaha jellegzetes népi kultúrával rendelkeztek, amelyet elhalványított a folyamatosan bekövetkező természetes asszimiláció, valamint a nyelvhasználat napjainkra drasztikussá váló háttérbe szorulása. A néprajzi kutatások fő célja ezeknek a még legalább az emlékezetben fellelhető megkülönböztető jegyeknek az összegyűjtése, leírása, feldolgozása, a különböző nemzetiségekkel való együttélésből következő változások bemutatása. A kezdetektől sürgősebb feladat volt a szellemi kultúra azon területeinek a feldolgozása, amelyek a nyelv elhagyásával a teljes eltűnésre vannak ítélve. Erre jó példát szolgáltattak a Hajdú-Bihar megyei településeken végzett kutatásaink, ahol már csupán néhány töredékét sikerült hangszalagra rögzítenünk például a valaha teljes hiedelemrendszernek (…) Én még sok néphagyományt megéltem, az volt a célom, hogy ezek fennmaradásában valamilyen formájában, a magam eszközeivel közreműködjek.” Emília a hazai román kutatóintézet és a román ortodox egyházi gyűjteménynek a megalapításában is oroszlánrészt vállalt, a Magyar Néprajzi Társaság nemzetiségi szakosztályának a titkára, sőt egy ideig megyei nemzetiségi önkormányzati elnök is volt Békésben.




Miskolczy Ambrus. Forrás

Prof. em. dr. Miskolczy Ambrus tör­ténész, az ELTE Román Filológiai Tanszékének ny. vezetője hihetetlenül sokat tett kutatóként és egyetemi tanárként a két nép tudományosságának kapcsolataiért. A Marosvásárhelyt született, Széchenyi-díjas tudós nemcsak a soknemzetiségű Erdéllyel, hanem a román fejedelemségek és Órománia históriájával is foglalkozott, a Magyar–Román Tör­ténész Vegyes Bizottságnak is betölti az alelnöki tisztét. A számtalan mély és szellemes válaszából ezúttal a következőket szeretném a figyelmükbe ajánlani: „Európának nem ártana egy hős, Hunyadi Jánosban megtalálhatná, Mátyás pedig a könyv és a könyvtár iránti tiszteletre taníthatna. Na meg önmagunk megbecsülésére is, mert amikor Mátyás, akit dunántúli nyugat felé kacsintó nagyurak »oláh királyocskának« neveztek, megtudta, hogy a Don mellékén még élnek magyarok, hazánkba akarta őket letelepíteni.

1956 nyarán az 500 éves Hunyadi-évforduló alkalmával egy magyar és román kormányküldöttség ment koszorúzni Gyulafehérvárra, Hunyadi János szarkofágjához. Amikor a delegátusok be akartak lépni a Szent Mihály-székesegyházba, a templom kapuja váratlanul feltárult, és Márton Áron teljes püspöki díszben köszöntötte a látványtól és a gesztustól meglepett és megrázott delegációt, majd kioktatta őket: »Személyével kapcsolatban a történetírók bizonyos kérdéseket vitatnak, de nem vitás, hogy az eszméket, melyeknek Hunyadi János kivételes hőse és képviselője volt, mind a két nemzet magáénak vallotta.« Márton Áron tanítása mélyen aktuális ma is. Nemes eszményekben kell egymásra találnunk, és nem pitiáner áskálódásokban.”




Papp Anna Mária.
Forrás: oik.hu

A szintén Maros megyei születésű dr. Papp Anna Mária tanár, könyvtáros, az Országos Idegennyelvű Könyvtár főigazgatója szintén otthonról hozta a két kultúra megbecsülését. Korábban román nemzetiségi referensként, nemzetiségi osztályvezetőként, utóbb az egész közgyűjtemény élén is az identitás, a nyelvi jogok érvényesülése fontos a számára. Ahogy megfogalmazta, „a nyelvvesztés visszafordítása igen érzékeny, számos buktatót magába rejtő folyamat. Azonban nem lehetetlen. A világon számos olyan nyelvmentési projekt zajlott/zajlik, amely pozitív eredményeket tud felmutatni. Mivel a nyelvmentés erőfeszítést, tanulást igényel, fontos, hogy a közösség megértse ennek a fontosságát, elkötelezze magát a projekt mellett, abban aktívan részt vegyen. Tudatosítani kell azt, hogy a nyelv felélesztése a legtöbb esetben, rövidtávon, ritkán hoz eredményt. Az esetek többségében minimum egy generációváltás szükséges ahhoz, hogy a pozitív eredmény megmutatkozzon. Figyelembe kell venni, hogy a nyelvvesztés is általában nemzedékeken átívelő, kedvezőtlen folyamat eredménye. Fontos, hogy az eredeti nyelvet az új generáció anyanyelvének tekintse, és legalább a közösségen belüli kommunikáció során használja.” A téma mélyebb megismerése, a személyes érintettség miatt is lényeges számára.

Roxin Anna közigazgatási szakember, a Belváros-lipótvárosi és a Fővárosi Román Önkormányzat elnöke a Kolozs megyei Szásznyíresen töltötte gyermek- és ifjúkorát.




Roxin Anna

Áttelepülve, Roxin László magyarországi román író feleségeként évtizedek óta a román kultúraápolás munkása. Férje oldalán bekapcsolódott a művelődési és a nemzetiségi önkormányzati teendőkbe. Utalt rá, hogy „mindkettőnknek voltak román és magyar gyökereink. Szóval hasonló hajóban eveztünk külön-külön, majd egy hajóban együtt, az egyik magyarországi románként, a másik romániai magyarként, de mindig egy közös célért tevékenykedtünk. Mindkettőnknek ugyanúgy fájt, ha a másikat bántották, legyen az román vagy magyar. Mindketten mélyen vallásos környezetből kerültünk ki, falun nőttünk fel, ismertük a falun élők nehézségeit, küzdelmeit, azt, hogy mit jelent nemzeti kisebbségként élni.” László 2007-ben bekövetkezett sajnálatos halála után Anna vette át a Budapesti Román Egyesület vezetését, rövidesen pedig a Fővárosi Román Önkormányzat elnöki posztjára is megválasztották. Elmondta azt is, hogy „a több tisztségből kifolyólag rám szakadt feladatokat teljes energiabedobással és kemény munkával végeztem. Ha végignézünk az elmúlt évek történésein, a képzőművészeti kiállítások, jubileumi és koszorúzási ünnepségek, szimpóziumok, zenei, irodalmi rendezvények, nyelvtanfolyamok, interetnikus programokon való részvétel, anyaországi, magyarországi, Békés és Pest megyei kapcsolatteremtések jelentették a tagsággal és a több szövetséges román nemzetiségi önkormányzattal, szervezettel közös munka állomásait.” A vezetése alatt szervezett programok, kétnyelvű kiadványok mind a román–magyar kulturális, szellemi és emberi kapcsolatok erősítését szolgálják.




Zsombori Erzsébet. Forrás: https://bit.
ly/32z1ZW7

Zsombori Erzsébet selyemfestő szintén Kolozs megyében, Bonchidán született. Otthoni reklámfestői munkája után 1987-től Magyarországon él, a saját maga által kikísérletezett piktúrájával bejárta Európát és a tengerentúlt. Szépen nyilatkozott az élete különböző szakaszaiban a pályáját befolyásoló román alkotókról s az együttélésről. Kötődéseit jól példázza az alábbi interjúrészlet is: „Erdély több kultúra találkozási helye: együtt éltünk, együtt énekeltünk magyarok, románok, székelyek, zsidók, örmények, svábok, szászok, cigányok, csángók... Karácsony Benő fanyar humora, Benedek Elek, a nagy mesemondó meséi, Kőrösi Csoma Sándor nagy utazása, Márton Áron emberi méltósága, a mezőségi táncok, a csángók dalai, a székely kézművesség, Kalotaszeg varrottasai, a csíksomlyói búcsú, Blaga, Labiş, Eminescu, Arghezi és más kitűnő román költők versei, Enescu, Porumbescu zenéi nagy hatással voltak rám, és alakították a gondolkozásomat. Említésre méltóak számomra Bartók Béla erdélyi utazásai, amikor román és magyar népzenéket gyűjtött és azokat feldolgozta.” Nagy tisztelettel említette a baráti körükhöz tartozott Marius Tabacu román műfordítót, televíziós filmrendezőt, tanárt, zongoraművészt, a kolozsvári Filharmónia igazgatóját és Lucian Nastasă-Kovácsot, a kolozsvári Szépművészeti Múzeum vezetőjét, aki több kiállításának is helyet adott a közelmúltban.

Az utószóban maga az interjúk készítője is vall mindazokról a kérdésekről, amikről a többi megkérdezett. Vallottam erdélyi magyar és örmény családi gyökereimről, a néprajzhoz és a nemzetiségkutatáshoz, a nemzetiségekkel való közigazgatási foglalkozásomhoz vezető utamról, annak állomásairól. Szükségesnek éreztem a magam kutatói, tisztviselői, etikai ars poeticáját itt is nyomatékosítani, miszerint „a nemzetiségekkel való több évtizedes foglalkozás megérlelte bennem már igen régen, hogy ezen a téren sem érvényesülhet kétféle mérce. Amennyiben jót akarunk a határokkal elszakított magyar testvéreinknek, s természetes módon szót emelünk az emberi és közösségi jogaikért, ugyanolyan következetességgel meg kell értenünk a velünk együtt élő, őshonos népcsoportok gondjait, mentalitását, reflexeit, folyamatosan tennünk kell a kulturális, nyelvi önazonosságuk megtartásáért. Ahogy széttéphetetlenül összetartozunk a külhoni magyarokkal, ugyanúgy sorsközösségben élünk a nemzetiségekkel, amelyek a szomszéd népek, országok nemzetrészei. Nem túl sokan vagyunk következetesek a fenti elv gyakorlatba átültetésében, az emberek inkább az egyik vagy másik oldalra húznak, kevésbé érzik át a másik fájdalmait és örömeit.” Leszögeztem azt is, hogy „amikor a nyugat egyre inkább feladja azokat az értékeket, amelyeken Európa sok évszázada nyugszik, mi, akik megtapasztaltuk a négy évtizedes kommunista diktatúrát, sokkal épebb veszélyérzettel és reflexekkel rendelkezünk. Szeretnénk megmaradni nemzetnek, kereszténynek, a férfi és nő szeretetkapcsolatán alapuló család tagjának, egyenrangú kapcsolatokat ápolni úgy a nemzetrészeinkkel és a szomszédainkkal, mint a nyugattal és a kelettel (…) Létkérdés az összezárás, az összetartás a szomszédságban élőkkel, csak azt szabad keresnünk, ami összeköt, s nem azt, ami szétválaszt. Külön-külön gyöngeség vagyunk, együtt komoly erőt képviselünk, s megvan az esélye, hogy mi itt a Visztula, a Moldva, a Duna, a Száva és az Olt mentén leszünk az igazi európaiság átmentői egy jobb korba.”

A mélyinterjúk elkészülte után a kutató – további forrás felkutatása révén – azokat, a jövőben kétnyelvű kötetben szeretné kiadni (valamelyik hazai vagy erdélyi kiadóval együttműködésben), amely fele-fele részben román s magyar nyelvű lenne. Így olvasóközönsége a határ mindkét oldalán lényeges tágabb lehet, mintha csak egyik vagy csak másik nyelven jelenne meg. Köszönöm a figyelmüket.

Jegyzet

1 Az előadás a budapesti Miniszterelnökség Egyházi és Nemzetiségi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságának Nemzetiségek Magyarországon: nemzetiségi értékek megőrzése és továbbadása című, 2021. november 5-i konferenciájára készült.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A tövisi előnevű báró Bálintitt (más helyeken Bálintith) család állítólag 1349-ig tudja visszavezetni családfáját. Nagy Iván szerint a 16. század elején telepedtek át Erdélybe, utódaik mind ott élő, híres családok gyermekeivel házasodtak össze. A két utóbbi leltár biztosan a családapa, Zsigmond nevéhez köthetők. Magáról a családról nagyon kevés adat maradt fönn. Azokat az elemeket, amelyek jelen íráshoz tartoznak, természetesen igyekeztünk összegyűjteni.

A 19. század második felében a szamosvölgyi vasút megépítésének lehetősége fontos célkitűzése volt Szolnok-Doboka vármegye érdekvédelmi szerveinek. Az ügy hosszú ideig elhúzódott, ugyanis a pályát fővonalként akarták kiépíteni, de nem volt hozzá elég pénzügyi alap. A megoldás végül Szolnok-Doboka vármegye főispánjának, báró Bánffy Dezső a fejéből pattant ki, ugyanis javaslatára mellékvonal jellegű pálya építése mellett döntöttek, így dolgozták ki az előtanulmányokat, illetve terveket, és így kérték az engedélyeztetését is. 

Az 1841-ben beindult Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlési mozgalma Pesten (I., II. gyűlés), Besztercebányán (ma: Banská Bystrica, Szlovákia) tartott III. összejövetelük után 1843 nyarán, Temesváron tartották IV. vándor-, azaz nagygyűlésüket. A mozgalom történetének mindmáig legmegbízhatóbb áttekintése a budapesti Orvostörténeti Közlemények hasábjain jelent meg 1969-ben.

Szilágyi Andrást 1956. december végén legációba1 küldték a karácsonyi ünnepek idejére, a távoli Háromszékre, Papolcra a bűnbánati hétre. Brassón át Barátosra érkezett vonattal, és mivel szekér nem várta az állomáson, városi öltözetben gyalogolt el a havas országúton. Czegő V. András lelkész fogadta, és kérte, hogy egyéb tennivalói miatt vállalja át az ő feladatait is erre az időre. Szilágyi András bűnbánati prédikációi alkalmával az 1956-os magyarországi eseményekről is beszélt, a szabadságharcról, a lelkesedésről, az összeomlásról, a megtorlásokról. Nem is sejtette, hogy a gyülekezetben is lehetnek „téglák”. 

Idén emlékezünk meg Pákei Lajos építész százhetvenedik születésnapjáról, s mivel építészként, főmérnökként, iparmúzeumi igazgatóként, előadóként, műemléki értékek közvetítőjeként oly sokat köszönhetünk neki, emlékezni is csak ünnepelve tudunk. A szakipari képzéssel kapcsolatos felvetései mai napig érvényesek, hiszen a mesterségbeli tudásnak, az iparos szorgalomnak, lelkiismeretességnek, s mindezek alapján a mesterember társadalmi megbecsülésének ma is híján vagyunk – az alábbi sorokban is kiáll ezek mindenkori szükségszerűsége mellett. Legyen hát ez az „ünnepi beszéd” Pákei Lajos születésnapi köszöntője.

Szilágyi András 1956-ban érettségizett Nagyenyeden. Már akkor tudta, hogy nem lesz könnyű szigetként megmaradni magyarnak, főleg hogy egy kis, mindenből kirekesztett sziget tagjaként élt addig is. Büntetett előéletű, elítélt apával az egyetemekre nem is pályázhatott a református kollégiumokat megjárt, művelt, olvasott fiú, akinek nagyapja a medgyesi református templom harangjának öntéséhez gyűjtött adományt a legszigorúbb időkben a maroknyi gyülekezettől. Az unoka megtalálta az egyetlen helyet, ahova ezzel a múlttal is fogadták, és ő jelesen meg is felelt ennek a bizalomnak. Felvették a kolozsvári református teológiára, ahol barátokra lelt.

A kor szokásaival ellentétben a festő magánéletére a diszkréció volt jellemző, a társaság nem pillanthatott be a mú­zsák­hoz, modellekhez főződő kapcsolatába. Bár Grigorescu portréi között sok a férfitanulmány, úgy tűnik, hogy kedvenc modelljei mégis a nők voltak. Észrevette lényükben a költészetet, tekintetükben az álmodozást, a várakozást, a titkot. Dancs Máriát sokáig nézte, tudta, hogy megtalálta a legszebb modellt, akit valaha látott: az ifjúság állott előtte minden szépségével.

Szexualitást és vallást egy címben, még inkább egy tanulmányban említeni sokak számára meghökkentő, netán egyenesen megdöbbentő lehet. Ez azonban abból adódik, hogy az európai kollektív mentalitásban a két fogalom a kereszténység felvételével élesen elkülönült, így számunkra a hétköznapi, vulgáris, bohém, laikus, hedonista és materiális világ sajátosságaként értelmezett szexualitást nehéz egy térbe hozni a szakralitással, isteni ágenciával azonosított vallásossággal. A két fogalomnak ez az éles elkülönülése és jogi, térbeli és gyakorlati szétválasztása azonban nem minden történeti korban volt ennyire evidens. 

A címben felsorakoztatott három fogalom furcsa társításának közös nevezője egy név: Babos Sándor. A Babos név a békebeli Kolozsvár egyik leggazdagabb polgárának, az órás és ékszerkereskedő Babos Sándornak a Szamos-híd Széchenyi téri sarkán ma is álló palotájának köszönheti fennmaradását a kolozsvári köztudatban. A mai kolozsváriak közül csak kevesen tudják, hogy ki is volt ő, azt pedig még kevesebben, hogy a szintén Babos Sándor nevet viselő fia és unokája milyen sikeres pályát futott be a magyar székesfővárosban.

Napjainkban a múlt kutatása sokak számára nem tűnik vonzó területnek, a régészeti felfedezésekről szóló hírek mégis rendre népszerűvé tudnak válni a nyilvánosságban, és felkeltik a társadalom érdeklődését. A megtalált leletekről gyakran hallunk és sokat olvashatunk, de tudunk-e eleget a régészek munkájáról vagy a szakterület jelenéről is?

Madách Imre korán érő fiatalember volt, gyenge egészsége visszatartotta őt a virtuskodástól, tizennégy évesen már Pesten tanult a jogi akadémián, majd joggyakornok (patvarista) volt. Édesanyja iránt tisztelettel vegyes szeretetet érzett, mindenben meghallgatta tanácsát. Húszévesen már fontos hivatalt töltött be, ügyvéd, majd táblabíró volt Balassagyarmaton, Nógrád vármegyében. A nőkkel nem volt sok szerencséje, barátjával, Szontágh Pállal részt vettek a város társasági életében, Madách azonban halk szavú, visszahúzódó maradt.

Tanári és emberi volta megkülönböztette Killyéni Pétert egy olyan időszakban, amikor az edzők „pofozógépek” hírében álltak. Sohasem idegeskedett, sohasem kiabált: „Nyugodt, csendes ember volt, ritkán emelte fel a hangját, a durvaság nagyon távol állt tőle, ellentétben azokkal, akik naponta leordították a fejünket, vagy szétpofoztak… Tőle tanultuk meg azt, hogy mi is az atlétika”. 

A magyar történelemben, s különösen Erdély múltjában kevés olyan előkelő, magas rangú családot találunk, mint a Rhédeyeké. Királytól származtatják magukat, fejedelmet adtak Erdélynek, s még az angol királyi családdal is rokonságba kerültek.

Az 1848. március 15-i pesti események híre március 19-én ért Enyedre – Gaetano Biasini gyorskocsiutasai hozták a hírt. A kollégium diáksága nyomban megindult, népgyűlést hívtak össze a református vártemplomban, miközben Rákóczi-indulót énekeltek, hatalmas nemzeti színű zászlót bontottak, és felolvasták a Nemzeti dalt. Március 30-án, hatalmas tömeg részvételével megtartották a vártemplomban a Megyei Közgyűlést, majd kimondták Erdély unióját Magyarországgal. A kollégium bezárta kapuit, diáksága beállt nemzetőrnek, a tanárok egy része pedig honvédnek.

A Batthyány család 1398-ban Battyán faluról (ma Szabadbattyán) kapta a nevét. Eredetileg Kővágóörsi volt a nevük, és a Veszprém megyei Felsőörsről származtak. A török uralom idején a család nyugatabbra húzódott, Németújvárra tette át a székhelyét (Güssing, Burgenland), s azontúl a németújvári Batthyány megnevezést használták. A család első grófja Batthyány Ádám volt, aki 1630-ban kapott grófi címet.