Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Surányi Miklós máramarosszigeti évei

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált.




A Magyar Írók Egyesülete szervezésében a budapesti Dohány utca 76. szám alatti Otthon Kör adott
helyet 1930-ban a Móricz Zsigmond és Surányi Miklós tiszteletére rendezett vacsorának.
Kép: Fortepan/Magyar Bálint

Ki tehát Surányi Miklós? Ha maradunk a baloldali téziseknél, Surányi tehetségtelen tucatíró, „az ellenforradalom ütötte nagy íróvá. Politikai szereplése a kurzussal fonódik össze. »Hadi« ellenforradalmár ő, hangos és zabolázatlan múlttal, aki a baloldali író vitaestjére rendőrséget hív és »guruló rubelekre« figyelmeztet. A Nemzeti Újság vezércikkírója, a Budapesti Hírlap új atyja, patina nélküli, akut ellenforradalmár még mindig” – állították róla a Korunk 1930 júliusi számában, hogy aztán rávarrják a legsúlyosabb vétket: a nép ellensége ő, mert azt merészelte írni a rendszerről: „Bolsevizmus, azaz néhány felesleges ember, akik a háborúból nem tudtak üzletet csinálni, most a nyomorból és kétségbeesésből akarnak meggazdagodni.” Érthető, miért mellőzték tehát műveit a második világháborút követő reményvesztett időszakban.

Azóta eltelt pár évtized, változtak az idők, és vele együtt az emberek. Változott a narratíva is, ezzel egy időben kezdjük újra felfedezni a munkásságát. Habár Surányit azzal vádolták, hogy írásai naivak, vágyképekkel telítettek, és szinte kizárólag egy társadalmi rétegre összpontosítanak – a lecsúszott, elszegényedett nemesekre, a dzsentrikre –, mégis kora egyik fontos írója lehetett, olyan irodalomtörténeti személyiség, aki hatást gyakorolt a kortárs irodalomra személyiségén, kisugárzásán keresztül. Lehet, hogy óriási jelentőségű művet nem alkotott, de állandó pesti jelenléte az első világháború után ismertséget és elismertséget hozott neki.

Az író konzervatív világfelfogását liberális gondolatok is jellemezték, ugyanakkor Surányi ódzkodott az 1918–1919-es évek forradalmi radikalizmusától, amelyet a magyar nemzettől idegen hatásra történt eltévelyedésnek tartott. Ez volt az oka annak, hogy megértette, honnan fakad a dzsentrik, és általában az arisztokraták nemzeti idealizmusa, és bírálta szűk látókörű, az új időkhöz igazodni képtelen felfogásukat. A munkáiban művelődéstörténeti vonatkozású szövegeket fedezhetünk fel, a kor művelődéstörténeti viszonyainak taglalásával találkozhatunk.

Tehetséges újságíróként, és talán nem túlzás azt állítani: tehetséges íróként állandó résztvevője volt az irodalmi rendezvényeknek, köröknek. Jó példa erre a Dohány utca 76. szám alatti Otthon Kör, ahol olyan személyiségek fordultak meg, mint József Attila vagy Móricz Zsigmond.

Életrajzi adatai szerint Surányi Miklós 1882-ben született a Baranya megyei Felsőmindszenten, gazdatiszti családban. Pécsett a ciszterci rend nagymúltú – Nagy Lajos király nevét viselő – gimnáziumában tanult, szinte egy időben Babits Mihállyal. A Pécsi Közlönyben Sigma aláírással egy amerikai művésznő1 szerepléséről írt cikket, amelyről utólag Brisits Frigyes a Napkeletben azt írta: „...a vidéki lapokban szokatlanul feltűnő költőiséggel és művészettel megírt”2 vélekedés volt. Még Pécsen tartózkodott, amikor megjelent első verse az Egyetemi Lapokban, de jogi tanulmányai végén hamarosan a fővárosba költözött, ahol 1903-tól a Magyarország parlamenti tudósítója lett. 1908-ban került Máramarosszigetre, ahol előbb vármegyei allevéltárosnak választották, majd a főlevéltárosi és a megye főispáni titkári tisztségét egy időben töltötte be. Máramarosszigeten 1909-től a helyi Máramaros című hetilap szerkesztője lett, irodalmi esteken saját és más szerzők műveit olvasta fel, gyakran látogatott el színházi előadásokra. Szerette a várost, jól érzte magát a megyeközpont hangulatos utcáin, éttermeiben, könnyen és gyorsan barátkozott. Surányi egy-kettőre népszerű figurája lett a máramarosszigeti kulturális életnek, szavaira felfigyeltek, munkáját nagyra értékelték. A kor helyi politikai elitjével szoros kapcsolatot ápolt, talán ennek is köszönhető titkári kinevezése a főispáni hivatalba. Máramarosszigeti tartózkodása évtizedében mély barátságot kötött Szamolányi Gyula költővel, akivel azután is élénk levelezést folytatott, hogy Budapestre költözött. Surányi és Szamolányi nemcsak költőtársak, barátok voltak, hanem vetélytársak is a szerelemben. Mindketten ugyanannak a lánynak udvaroltak, név szerint Filep Mária Annának, vagy ahogy szólították: Pannának. Panna eleinte nem tudott dönteni a két férfi érdeklődése és szerelme között. Mindketten állhatatosan csapták a szelet a lánynak, aki végül Szamolányit választotta, vagy talán helyesebb azt mondani, hogy Surányi lépett tovább. Erről az időszakról Panna az író halálának napján írt naplójába: „...Valamikor azt hittem, szeret engem Surányi annyira, hogy elvesz feleségül – de Zseni, a (későbbi3) felesége nagyobb erővel tudott rá hatni, mint én –, elengedett engem. Kár – ha akkor én erőszakosabb vagyok és Surányi erősebb akaratú –, ma én lennék a felesége...”4

Más személyiségekkel is baráti viszonyt ápolt, mint például Szongoth Miklós költővel, aki a századforduló után tevékenykedett, és 1918 után a két világháború közötti időszak máramarosi magyar nyelvű művelődésének jelentős alakja volt. Csakúgy, mint mások, polgári foglalkozása mellett Szongoth – a városi pénztár alkalmazottja volt – verseket írt, méghozzá olyan ügyesen, hogy kortársai a „Dalos” jelzővel illették. Egy alkalommal a már Pesten lakó Surányi kisegítette lakást kereső pályatársát, a fiatal Szongoth Miklóst, és rövid ideig házában biztosított számára „kosztot és kvártélyt”. Erre Surányi egy Szamolányinak címzett levelében utalt, ahol a következő szavakkal méltatta vendégét: „Az a fekete örmény, ki nálam lakott, mikor jöttél. Nagyon kedves fiú.”5




A Királyi Törvényszék Máramarosszigeten 1907-ben. Kép: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum /
Erdélyi Mór cége

A Máramaros szerkesztőjeként Surányi számos ponton érintkezett a helybeli kulturális élet alakjaival, személyesen ismerte Krüzselyi Erzsébetet, Hollóssy Simont, Plány Ervint, Ferentzy Mártát, Halmi Bódogot6 (aki különben Juhász Gyula legközelebbi szigeti barátja volt). Nagyon szerette a munkáját, és nagyon megszerette a várost. Hiába volt azonban az a sok szoros barátság a helyi értelmiséggel, hiába volt hálás mindazért, amit itt tapasztalt... nem volt maradása. Surányi az első világháború végén költözött fel Pestre, ahol már ismert újságíróként üdvözölhették. Indulása előtt így búcsúzott a szigetiektől: „...szeretlek titeket, szeretem a várost, de nincs maradásom. Független... akarok lenni, hogy nyugodtan dolgozhassam föl azt, ami bennem forr.”7

A háború idején gyakran fordult meg a fővárosban, ahol A trianoni páva (1916) és a Szent hegy című regényei jelentek meg. Előbbit a Hét című lap közölte, míg utóbbit az Akadémia Péczely-díjat odaítélő bizottsága kiemelkedő elbeszélő munkaként értékelt, a kor erkölcsét zavaró erotikus tartalma miatt azonban nem javasolt jutalomra. A fővárosból is hatással volt a máramarosszigeti kulturális életre, hiszen számos ismeretsége révén koordinátora volt a helyi magyar nyelvű kulturális megnyilatkozásoknak. Ezt támasztja alá egy olyan levélrészlet, melyet szintén kedves barátjának Szamolányinak címzett: „Mindössze egy embert sikerült megnyernem: Kosztolányit, aki most a »Világ« munkatársa. Szívesen lemegy, csak lépj vele érintkezésbe levél útján, a kommünikéket is közli (…) Ady, mint Papp Viktor mondja, újabban nem kapható semmiféle felolvasásra, (...) Csáth Géza pedig orvosi teendőivel van elfoglalva.”8 A levél rávilágít arra a szervezői tevékenységre, amelyet a távolból is hatékonyan folytatott az író, ugyanakkor annak a szoros barátságnak is újabb bizonyítéka, mely az írót Szamolányihoz kötötte.

Surányi 1917-től a Petőfi Társaság tagja lett, vagyis olyan elit irodalmi társaságba került, amelynek többek között Herczeg Ferenc, Pekár Gyula, Babits Mihály, Gárdonyi Géza, Gulácsy Irén, Jankovics Marcell, Mikszáth Kálmán, Reviczky Gyula és Móra Ferenc is tagja volt. Utóbb a Kisfaludy Társaság szintén felvette tagjai közé Surányit, ezzel elismerve munkásságát. 1918-ban jelent meg harmadik regénye, a Kantate, amelyben mintegy megjósolta és szuggesztív képekkel szemléltette a Nagy Háború következményeit: „Amtmann bácsi vénasszony módjára siránkozott. – Nem hallgattak rám! Pedig én harminc esztendő alatt ötvennégy memorandumban figyelmeztettem az uralkodókat és a minisztériumokat, hogy ha nem csinálják meg az örök békét, összedől a világ. De nem hallgattak rám. És mi lett az eredmény? Lám, most itt van. Az egész világ összedől, és felfordul minden. Elfogyott a jókedv, a becsület, az erkölcs és az erő. Vége a népek, emberek, emberi lelkek régi szép szolidaritásának. Ez a vízözön. A legmagasabb hegyeket, a trónokat és a trónokon ülő bálványokat tízkönyöknyire elborítja a vízözön szennyes hullámáradata. Semmi sem marad meg, csak az én. Az ego. A szubjektív ember árva, szomorú, magára hagyott önzése.” Surányi, az ismert író ebben az évben (1918) kérte nyugdíjazását, és Budapestre költözött, ahol aztán az irodalomnak szentelte életét.

Legnagyobb sikerű regénye, A nápolyi asszony 1924-ben jelent meg Budapesten, és ez végre meghozta számára a Magyar Tudományos Akadémia Péczely-díját és vele együtt az országos elismerést. A regény népszerűségét jelzi az a tény, hogy pár éven belül ötször nyomtatták ki. A következő évben (1925) a Nemzeti Színház mutatta be egyik drámáját, A halhatatlan embert, majd újabb három regényt jelentetett meg: A szörnyeteg (1926), Noé bárkája (1928), Csodavárók (1929). Élete vége felé újabb fontos művekkel jelentkezett. Előbb 1934-ben az Aranybástya című színművel szerzett újabb elismerést a Magyar Tudományos Akadémiától, majd hozzáfogott egy nagyszabású életrajzi regény megírásához. A Széchenyi István életét feldolgozó eposzi műnek azonban csak az első részét készíthette el. Ez is elég volt ahhoz, hogy hatalmas vitát robbantson ki a magyar irodalmi és közéletben. Az Egyedül vagyunk ugyanis Széchenyi szenvedélyes szerelmét írja le sógornője, Karolina iránt, ami rendkívül kényes témának számított.

Az írói hivatásról egy azonos című cikkben értekezett, melyet a Máramaros című hetilap 1928 februárjában közölt. Surányi szerint az „író a legszánandóbb és leggyámoltalanabb teremtmény minden teremtények közül”, kinek „két lelke van. Az egyik a külvilág számára, a másik titokban a saját használatra”. A művészek lelkét szerinte a következők jellemzik: naivitás, feminin érzékenység, gyermekes fantázia és zsarnoki önzés. Surányi úgy véli, az író nem úri passzióból ír, hanem belső késztetésből: „Művésznek lenni: nem is passzió, nem is kenyérkereset, hanem lelki kényszer, megalázkodás. Mártírság. A lelki exhibicionizmus egy magasztos, de fájó esete. Szent őrület... alázatos és könnyes mutogatása legbensőbb énünknek, meggyónása bűneinknek, szomorúságunknak és titkos vágyainknak.” Ugyanakkor megállapítja, hogy az író munkája „szörnyű erőfeszítés, küzdelem a formával, az anyaggal, a nyelvvel, valóságos favágó munka, csupa verejték, tépelődés, kísérletezés – amíg a művész csak félig-meddig meg nem valósítja azt, amit meg akar valósítani. Az olvasó azt hiszi, hogy teremteni éppoly gyönyörűség, mint kész remekművet élvezni, vagy kritizálni. Hát ez a laikusok legelemibb tévedése.” Ugyanitt Surányi megemlíti azt is, hogy: „Arról lehet vitatkozni, hogy a művészet, irodalom célja az emberek szórakoztatása, de hogy az író, vagy művész szórakozik-e alkotás közben, arról éppen úgy nem lehet beszélni, mint hogy szülés közben szórakozik, vagy szenved-e az anya.” Szerinte az írói alkotásnak két fázisa van: az elsőben megjelenik az isteni szikra, az elgondolás, a lángész delí­riumos álma, és csak a másodikban ölt formát az elképzelés, vagyis megtörténik a kivitelezés, a szent mesterember gyötrelmes erőlködése. A laikusoknak „a kész remekmű öröktől fogva valónak látszik, isteni ajándéknak, megvalósult álomnak, egy ihletett pillanat művének, amelyet odalehelt a térbe valami túlvilági szellem”,9 pedig mennyi erőfeszítés árán készül el a végleges változat, azt csak az író tudja. Mindezt nem panaszképpen említi meg, hiszen pontosan tudja, hogy a művésznek nincs más útja, mint kiállni az utcasarokra, és a lelkét mutogatni annak, akit ez érdekel.

Jegyzetek

1 Valószínűleg a korban ismert és népszerű Isadora Duncan amerikai táncosnőről lehet szó.

2 Brisits Frigyes: Surányi Miklós. In: Napkelet, 1936. 10.

3 Szerk. megjegyzése.

4 Szamolányi Panna naplója, 455. lap, II. oldal. In: Szamolányi Gyula hagyatéka.

5 Surányi Miklós aláírásával ellátott levele, amelyet Szamolányi Gyula költőnek címzett. In: http:// galeriasavaria.hu /termekek/reszletek/gyujtemeny/264350/Suranyi-Miklos-autograf-levelei-Szamolanyi-Gyulahoz/.

6 Krüzselyi Erzsébet költő, Hollóssy Simon, Plány Ervin és Ferentzy Márta festők, míg Halmi Bódog ügyvéd, járásbíró, jogi szakíró és irodalomkritikus volt.

7 Az író halálát követően megjelent, alá nem írott cikk: Surányi Miklós. In: Iza, 1936. június 28. 2.

8 In: http:// galeriasavaria.hu /termekek/reszletek/gyujtemeny/264350/Suranyi-Miklos-autograf-levelei-Szamolanyi-Gyulahoz.

9 Surányi Miklós: Az író hivatása. In: Máramaros. Máramaros eredeti tárcája. Máramarossziget, 1928. február 12. 2.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A fehéregyházi síkon 173 éve zajlott egy ütközet, amelyben részt vett egy olyan személy, akinek neve – remélhetőleg örökre – összeforrt a település nevével. Szomorú emlék ez, hiszen 1849. július 31-én ezen a helyen vesztett csatát a Bem József lengyel tábornok vezette magyar hadtest a háromszoros túlerőben lévő cári intervenciós csapattal szemben, továbbá itt tűnt el – valószínűleg elesett az ütközetben – a szabadságharc hányatott sorsú honvédtisztje, Petőfi Sándor is.

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.

Gyimesy (felvett név – T. Cs. B.) Kásás Ernő 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson, de már párhetes korában átköltöztek szülei Sepsiszentgyörgyre. Fiatal éveit itt töltötte, itt volt a Székely Mikó Kollégium tanulója. Nagyapja, Kásás György a közeli Előpatakon volt iskolaigazgató és tanító, valamint vendéglőtulajdonos. Édesapja Kásás Sándor kereskedő volt, aki a Székely Mikó Kollégium földszintjén egy „mindenes” boltot működtetett – az akkori kaszinó épülettől a harmadik üzlethelyiség volt ez. Rokonaiként tartotta számon Orbán Balázs néprajzkutatót és Benedek Elek meseírót. A főiskola elvégzése után Budapesten élt, majd az 1956-os forradalom után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.