Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált.
Ki tehát Surányi Miklós? Ha maradunk a baloldali téziseknél, Surányi tehetségtelen tucatíró, „az ellenforradalom ütötte nagy íróvá. Politikai szereplése a kurzussal fonódik össze. »Hadi« ellenforradalmár ő, hangos és zabolázatlan múlttal, aki a baloldali író vitaestjére rendőrséget hív és »guruló rubelekre« figyelmeztet. A Nemzeti Újság vezércikkírója, a Budapesti Hírlap új atyja, patina nélküli, akut ellenforradalmár még mindig” – állították róla a Korunk 1930 júliusi számában, hogy aztán rávarrják a legsúlyosabb vétket: a nép ellensége ő, mert azt merészelte írni a rendszerről: „Bolsevizmus, azaz néhány felesleges ember, akik a háborúból nem tudtak üzletet csinálni, most a nyomorból és kétségbeesésből akarnak meggazdagodni.” Érthető, miért mellőzték tehát műveit a második világháborút követő reményvesztett időszakban.
Azóta eltelt pár évtized, változtak az idők, és vele együtt az emberek. Változott a narratíva is, ezzel egy időben kezdjük újra felfedezni a munkásságát. Habár Surányit azzal vádolták, hogy írásai naivak, vágyképekkel telítettek, és szinte kizárólag egy társadalmi rétegre összpontosítanak – a lecsúszott, elszegényedett nemesekre, a dzsentrikre –, mégis kora egyik fontos írója lehetett, olyan irodalomtörténeti személyiség, aki hatást gyakorolt a kortárs irodalomra személyiségén, kisugárzásán keresztül. Lehet, hogy óriási jelentőségű művet nem alkotott, de állandó pesti jelenléte az első világháború után ismertséget és elismertséget hozott neki.
Az író konzervatív világfelfogását liberális gondolatok is jellemezték, ugyanakkor Surányi ódzkodott az 1918–1919-es évek forradalmi radikalizmusától, amelyet a magyar nemzettől idegen hatásra történt eltévelyedésnek tartott. Ez volt az oka annak, hogy megértette, honnan fakad a dzsentrik, és általában az arisztokraták nemzeti idealizmusa, és bírálta szűk látókörű, az új időkhöz igazodni képtelen felfogásukat. A munkáiban művelődéstörténeti vonatkozású szövegeket fedezhetünk fel, a kor művelődéstörténeti viszonyainak taglalásával találkozhatunk.
Tehetséges újságíróként, és talán nem túlzás azt állítani: tehetséges íróként állandó résztvevője volt az irodalmi rendezvényeknek, köröknek. Jó példa erre a Dohány utca 76. szám alatti Otthon Kör, ahol olyan személyiségek fordultak meg, mint József Attila vagy Móricz Zsigmond.
Életrajzi adatai szerint Surányi Miklós 1882-ben született a Baranya megyei Felsőmindszenten, gazdatiszti családban. Pécsett a ciszterci rend nagymúltú – Nagy Lajos király nevét viselő – gimnáziumában tanult, szinte egy időben Babits Mihállyal. A Pécsi Közlönyben Sigma aláírással egy amerikai művésznő1 szerepléséről írt cikket, amelyről utólag Brisits Frigyes a Napkeletben azt írta: „...a vidéki lapokban szokatlanul feltűnő költőiséggel és művészettel megírt”2 vélekedés volt. Még Pécsen tartózkodott, amikor megjelent első verse az Egyetemi Lapokban, de jogi tanulmányai végén hamarosan a fővárosba költözött, ahol 1903-tól a Magyarország parlamenti tudósítója lett. 1908-ban került Máramarosszigetre, ahol előbb vármegyei allevéltárosnak választották, majd a főlevéltárosi és a megye főispáni titkári tisztségét egy időben töltötte be. Máramarosszigeten 1909-től a helyi Máramaros című hetilap szerkesztője lett, irodalmi esteken saját és más szerzők műveit olvasta fel, gyakran látogatott el színházi előadásokra. Szerette a várost, jól érzte magát a megyeközpont hangulatos utcáin, éttermeiben, könnyen és gyorsan barátkozott. Surányi egy-kettőre népszerű figurája lett a máramarosszigeti kulturális életnek, szavaira felfigyeltek, munkáját nagyra értékelték. A kor helyi politikai elitjével szoros kapcsolatot ápolt, talán ennek is köszönhető titkári kinevezése a főispáni hivatalba. Máramarosszigeti tartózkodása évtizedében mély barátságot kötött Szamolányi Gyula költővel, akivel azután is élénk levelezést folytatott, hogy Budapestre költözött. Surányi és Szamolányi nemcsak költőtársak, barátok voltak, hanem vetélytársak is a szerelemben. Mindketten ugyanannak a lánynak udvaroltak, név szerint Filep Mária Annának, vagy ahogy szólították: Pannának. Panna eleinte nem tudott dönteni a két férfi érdeklődése és szerelme között. Mindketten állhatatosan csapták a szelet a lánynak, aki végül Szamolányit választotta, vagy talán helyesebb azt mondani, hogy Surányi lépett tovább. Erről az időszakról Panna az író halálának napján írt naplójába: „...Valamikor azt hittem, szeret engem Surányi annyira, hogy elvesz feleségül – de Zseni, a (későbbi3) felesége nagyobb erővel tudott rá hatni, mint én –, elengedett engem. Kár – ha akkor én erőszakosabb vagyok és Surányi erősebb akaratú –, ma én lennék a felesége...”4
Más személyiségekkel is baráti viszonyt ápolt, mint például Szongoth Miklós költővel, aki a századforduló után tevékenykedett, és 1918 után a két világháború közötti időszak máramarosi magyar nyelvű művelődésének jelentős alakja volt. Csakúgy, mint mások, polgári foglalkozása mellett Szongoth – a városi pénztár alkalmazottja volt – verseket írt, méghozzá olyan ügyesen, hogy kortársai a „Dalos” jelzővel illették. Egy alkalommal a már Pesten lakó Surányi kisegítette lakást kereső pályatársát, a fiatal Szongoth Miklóst, és rövid ideig házában biztosított számára „kosztot és kvártélyt”. Erre Surányi egy Szamolányinak címzett levelében utalt, ahol a következő szavakkal méltatta vendégét: „Az a fekete örmény, ki nálam lakott, mikor jöttél. Nagyon kedves fiú.”5
A Máramaros szerkesztőjeként Surányi számos ponton érintkezett a helybeli kulturális élet alakjaival, személyesen ismerte Krüzselyi Erzsébetet, Hollóssy Simont, Plány Ervint, Ferentzy Mártát, Halmi Bódogot6 (aki különben Juhász Gyula legközelebbi szigeti barátja volt). Nagyon szerette a munkáját, és nagyon megszerette a várost. Hiába volt azonban az a sok szoros barátság a helyi értelmiséggel, hiába volt hálás mindazért, amit itt tapasztalt... nem volt maradása. Surányi az első világháború végén költözött fel Pestre, ahol már ismert újságíróként üdvözölhették. Indulása előtt így búcsúzott a szigetiektől: „...szeretlek titeket, szeretem a várost, de nincs maradásom. Független... akarok lenni, hogy nyugodtan dolgozhassam föl azt, ami bennem forr.”7
A háború idején gyakran fordult meg a fővárosban, ahol A trianoni páva (1916) és a Szent hegy című regényei jelentek meg. Előbbit a Hét című lap közölte, míg utóbbit az Akadémia Péczely-díjat odaítélő bizottsága kiemelkedő elbeszélő munkaként értékelt, a kor erkölcsét zavaró erotikus tartalma miatt azonban nem javasolt jutalomra. A fővárosból is hatással volt a máramarosszigeti kulturális életre, hiszen számos ismeretsége révén koordinátora volt a helyi magyar nyelvű kulturális megnyilatkozásoknak. Ezt támasztja alá egy olyan levélrészlet, melyet szintén kedves barátjának Szamolányinak címzett: „Mindössze egy embert sikerült megnyernem: Kosztolányit, aki most a »Világ« munkatársa. Szívesen lemegy, csak lépj vele érintkezésbe levél útján, a kommünikéket is közli (…) Ady, mint Papp Viktor mondja, újabban nem kapható semmiféle felolvasásra, (...) Csáth Géza pedig orvosi teendőivel van elfoglalva.”8 A levél rávilágít arra a szervezői tevékenységre, amelyet a távolból is hatékonyan folytatott az író, ugyanakkor annak a szoros barátságnak is újabb bizonyítéka, mely az írót Szamolányihoz kötötte.
Surányi 1917-től a Petőfi Társaság tagja lett, vagyis olyan elit irodalmi társaságba került, amelynek többek között Herczeg Ferenc, Pekár Gyula, Babits Mihály, Gárdonyi Géza, Gulácsy Irén, Jankovics Marcell, Mikszáth Kálmán, Reviczky Gyula és Móra Ferenc is tagja volt. Utóbb a Kisfaludy Társaság szintén felvette tagjai közé Surányit, ezzel elismerve munkásságát. 1918-ban jelent meg harmadik regénye, a Kantate, amelyben mintegy megjósolta és szuggesztív képekkel szemléltette a Nagy Háború következményeit: „Amtmann bácsi vénasszony módjára siránkozott. – Nem hallgattak rám! Pedig én harminc esztendő alatt ötvennégy memorandumban figyelmeztettem az uralkodókat és a minisztériumokat, hogy ha nem csinálják meg az örök békét, összedől a világ. De nem hallgattak rám. És mi lett az eredmény? Lám, most itt van. Az egész világ összedől, és felfordul minden. Elfogyott a jókedv, a becsület, az erkölcs és az erő. Vége a népek, emberek, emberi lelkek régi szép szolidaritásának. Ez a vízözön. A legmagasabb hegyeket, a trónokat és a trónokon ülő bálványokat tízkönyöknyire elborítja a vízözön szennyes hullámáradata. Semmi sem marad meg, csak az én. Az ego. A szubjektív ember árva, szomorú, magára hagyott önzése.” Surányi, az ismert író ebben az évben (1918) kérte nyugdíjazását, és Budapestre költözött, ahol aztán az irodalomnak szentelte életét.
Legnagyobb sikerű regénye, A nápolyi asszony 1924-ben jelent meg Budapesten, és ez végre meghozta számára a Magyar Tudományos Akadémia Péczely-díját és vele együtt az országos elismerést. A regény népszerűségét jelzi az a tény, hogy pár éven belül ötször nyomtatták ki. A következő évben (1925) a Nemzeti Színház mutatta be egyik drámáját, A halhatatlan embert, majd újabb három regényt jelentetett meg: A szörnyeteg (1926), Noé bárkája (1928), Csodavárók (1929). Élete vége felé újabb fontos művekkel jelentkezett. Előbb 1934-ben az Aranybástya című színművel szerzett újabb elismerést a Magyar Tudományos Akadémiától, majd hozzáfogott egy nagyszabású életrajzi regény megírásához. A Széchenyi István életét feldolgozó eposzi műnek azonban csak az első részét készíthette el. Ez is elég volt ahhoz, hogy hatalmas vitát robbantson ki a magyar irodalmi és közéletben. Az Egyedül vagyunk ugyanis Széchenyi szenvedélyes szerelmét írja le sógornője, Karolina iránt, ami rendkívül kényes témának számított.
Az írói hivatásról egy azonos című cikkben értekezett, melyet a Máramaros című hetilap 1928 februárjában közölt. Surányi szerint az „író a legszánandóbb és leggyámoltalanabb teremtmény minden teremtények közül”, kinek „két lelke van. Az egyik a külvilág számára, a másik titokban a saját használatra”. A művészek lelkét szerinte a következők jellemzik: naivitás, feminin érzékenység, gyermekes fantázia és zsarnoki önzés. Surányi úgy véli, az író nem úri passzióból ír, hanem belső késztetésből: „Művésznek lenni: nem is passzió, nem is kenyérkereset, hanem lelki kényszer, megalázkodás. Mártírság. A lelki exhibicionizmus egy magasztos, de fájó esete. Szent őrület... alázatos és könnyes mutogatása legbensőbb énünknek, meggyónása bűneinknek, szomorúságunknak és titkos vágyainknak.” Ugyanakkor megállapítja, hogy az író munkája „szörnyű erőfeszítés, küzdelem a formával, az anyaggal, a nyelvvel, valóságos favágó munka, csupa verejték, tépelődés, kísérletezés – amíg a művész csak félig-meddig meg nem valósítja azt, amit meg akar valósítani. Az olvasó azt hiszi, hogy teremteni éppoly gyönyörűség, mint kész remekművet élvezni, vagy kritizálni. Hát ez a laikusok legelemibb tévedése.” Ugyanitt Surányi megemlíti azt is, hogy: „Arról lehet vitatkozni, hogy a művészet, irodalom célja az emberek szórakoztatása, de hogy az író, vagy művész szórakozik-e alkotás közben, arról éppen úgy nem lehet beszélni, mint hogy szülés közben szórakozik, vagy szenved-e az anya.” Szerinte az írói alkotásnak két fázisa van: az elsőben megjelenik az isteni szikra, az elgondolás, a lángész delíriumos álma, és csak a másodikban ölt formát az elképzelés, vagyis megtörténik a kivitelezés, a szent mesterember gyötrelmes erőlködése. A laikusoknak „a kész remekmű öröktől fogva valónak látszik, isteni ajándéknak, megvalósult álomnak, egy ihletett pillanat művének, amelyet odalehelt a térbe valami túlvilági szellem”,9 pedig mennyi erőfeszítés árán készül el a végleges változat, azt csak az író tudja. Mindezt nem panaszképpen említi meg, hiszen pontosan tudja, hogy a művésznek nincs más útja, mint kiállni az utcasarokra, és a lelkét mutogatni annak, akit ez érdekel.
Jegyzetek
1 Valószínűleg a korban ismert és népszerű Isadora Duncan amerikai táncosnőről lehet szó.
2 Brisits Frigyes: Surányi Miklós. In: Napkelet, 1936. 10.
3 Szerk. megjegyzése.
4 Szamolányi Panna naplója, 455. lap, II. oldal. In: Szamolányi Gyula hagyatéka.
5 Surányi Miklós aláírásával ellátott levele, amelyet Szamolányi Gyula költőnek címzett. In: http:// galeriasavaria.hu /termekek/reszletek/gyujtemeny/264350/Suranyi-Miklos-autograf-levelei-Szamolanyi-Gyulahoz/.
6 Krüzselyi Erzsébet költő, Hollóssy Simon, Plány Ervin és Ferentzy Márta festők, míg Halmi Bódog ügyvéd, járásbíró, jogi szakíró és irodalomkritikus volt.
7 Az író halálát követően megjelent, alá nem írott cikk: Surányi Miklós. In: Iza, 1936. június 28. 2.
8 In: http:// galeriasavaria.hu /termekek/reszletek/gyujtemeny/264350/Suranyi-Miklos-autograf-levelei-Szamolanyi-Gyulahoz.
9 Surányi Miklós: Az író hivatása. In: Máramaros. Máramaros eredeti tárcája. Máramarossziget, 1928. február 12. 2.
 Az 1841-ben beindult Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlési mozgalma Pesten (I., II. gyűlés), Besztercebányán (ma: Banská Bystrica, Szlovákia) tartott III. összejövetelük után 1843 nyarán, Temesváron tartották IV. vándor-, azaz nagygyűlésüket. A mozgalom történetének mindmáig legmegbízhatóbb áttekintése a budapesti Orvostörténeti Közlemények hasábjain jelent meg 1969-ben. |
 Szilágyi Andrást 1956. december végén legációba1 küldték a karácsonyi ünnepek idejére, a távoli Háromszékre, Papolcra a bűnbánati hétre. Brassón át Barátosra érkezett vonattal, és mivel szekér nem várta az állomáson, városi öltözetben gyalogolt el a havas országúton. Czegő V. András lelkész fogadta, és kérte, hogy egyéb tennivalói miatt vállalja át az ő feladatait is erre az időre. Szilágyi András bűnbánati prédikációi alkalmával az 1956-os magyarországi eseményekről is beszélt, a szabadságharcról, a lelkesedésről, az összeomlásról, a megtorlásokról. Nem is sejtette, hogy a gyülekezetben is lehetnek „téglák”. |
 Idén emlékezünk meg Pákei Lajos építész százhetvenedik születésnapjáról, s mivel építészként, főmérnökként, iparmúzeumi igazgatóként, előadóként, műemléki értékek közvetítőjeként oly sokat köszönhetünk neki, emlékezni is csak ünnepelve tudunk. A szakipari képzéssel kapcsolatos felvetései mai napig érvényesek, hiszen a mesterségbeli tudásnak, az iparos szorgalomnak, lelkiismeretességnek, s mindezek alapján a mesterember társadalmi megbecsülésének ma is híján vagyunk – az alábbi sorokban is kiáll ezek mindenkori szükségszerűsége mellett. Legyen hát ez az „ünnepi beszéd” Pákei Lajos születésnapi köszöntője. |
 Szilágyi András 1956-ban érettségizett Nagyenyeden. Már akkor tudta, hogy nem lesz könnyű szigetként megmaradni magyarnak, főleg hogy egy kis, mindenből kirekesztett sziget tagjaként élt addig is. Büntetett előéletű, elítélt apával az egyetemekre nem is pályázhatott a református kollégiumokat megjárt, művelt, olvasott fiú, akinek nagyapja a medgyesi református templom harangjának öntéséhez gyűjtött adományt a legszigorúbb időkben a maroknyi gyülekezettől. Az unoka megtalálta az egyetlen helyet, ahova ezzel a múlttal is fogadták, és ő jelesen meg is felelt ennek a bizalomnak. Felvették a kolozsvári református teológiára, ahol barátokra lelt. |
 A kor szokásaival ellentétben a festő magánéletére a diszkréció volt jellemző, a társaság nem pillanthatott be a múzsákhoz, modellekhez főződő kapcsolatába. Bár Grigorescu portréi között sok a férfitanulmány, úgy tűnik, hogy kedvenc modelljei mégis a nők voltak. Észrevette lényükben a költészetet, tekintetükben az álmodozást, a várakozást, a titkot. Dancs Máriát sokáig nézte, tudta, hogy megtalálta a legszebb modellt, akit valaha látott: az ifjúság állott előtte minden szépségével. |
 Szexualitást és vallást egy címben, még inkább egy tanulmányban említeni sokak számára meghökkentő, netán egyenesen megdöbbentő lehet. Ez azonban abból adódik, hogy az európai kollektív mentalitásban a két fogalom a kereszténység felvételével élesen elkülönült, így számunkra a hétköznapi, vulgáris, bohém, laikus, hedonista és materiális világ sajátosságaként értelmezett szexualitást nehéz egy térbe hozni a szakralitással, isteni ágenciával azonosított vallásossággal. A két fogalomnak ez az éles elkülönülése és jogi, térbeli és gyakorlati szétválasztása azonban nem minden történeti korban volt ennyire evidens. |
 A címben felsorakoztatott három fogalom furcsa társításának közös nevezője egy név: Babos Sándor. A Babos név a békebeli Kolozsvár egyik leggazdagabb polgárának, az órás és ékszerkereskedő Babos Sándornak a Szamos-híd Széchenyi téri sarkán ma is álló palotájának köszönheti fennmaradását a kolozsvári köztudatban. A mai kolozsváriak közül csak kevesen tudják, hogy ki is volt ő, azt pedig még kevesebben, hogy a szintén Babos Sándor nevet viselő fia és unokája milyen sikeres pályát futott be a magyar székesfővárosban. |
 Napjainkban a múlt kutatása sokak számára nem tűnik vonzó területnek, a régészeti felfedezésekről szóló hírek mégis rendre népszerűvé tudnak válni a nyilvánosságban, és felkeltik a társadalom érdeklődését. A megtalált leletekről gyakran hallunk és sokat olvashatunk, de tudunk-e eleget a régészek munkájáról vagy a szakterület jelenéről is? |
 Madách Imre korán érő fiatalember volt, gyenge egészsége visszatartotta őt a virtuskodástól, tizennégy évesen már Pesten tanult a jogi akadémián, majd joggyakornok (patvarista) volt. Édesanyja iránt tisztelettel vegyes szeretetet érzett, mindenben meghallgatta tanácsát. Húszévesen már fontos hivatalt töltött be, ügyvéd, majd táblabíró volt Balassagyarmaton, Nógrád vármegyében. A nőkkel nem volt sok szerencséje, barátjával, Szontágh Pállal részt vettek a város társasági életében, Madách azonban halk szavú, visszahúzódó maradt. |
 Tanári és emberi volta megkülönböztette Killyéni Pétert egy olyan időszakban, amikor az edzők „pofozógépek” hírében álltak. Sohasem idegeskedett, sohasem kiabált: „Nyugodt, csendes ember volt, ritkán emelte fel a hangját, a durvaság nagyon távol állt tőle, ellentétben azokkal, akik naponta leordították a fejünket, vagy szétpofoztak… Tőle tanultuk meg azt, hogy mi is az atlétika”. |
 A magyar történelemben, s különösen Erdély múltjában kevés olyan előkelő, magas rangú családot találunk, mint a Rhédeyeké. Királytól származtatják magukat, fejedelmet adtak Erdélynek, s még az angol királyi családdal is rokonságba kerültek. |
 Az 1848. március 15-i pesti események híre március 19-én ért Enyedre – Gaetano Biasini gyorskocsiutasai hozták a hírt. A kollégium diáksága nyomban megindult, népgyűlést hívtak össze a református vártemplomban, miközben Rákóczi-indulót énekeltek, hatalmas nemzeti színű zászlót bontottak, és felolvasták a Nemzeti dalt. Március 30-án, hatalmas tömeg részvételével megtartották a vártemplomban a Megyei Közgyűlést, majd kimondták Erdély unióját Magyarországgal. A kollégium bezárta kapuit, diáksága beállt nemzetőrnek, a tanárok egy része pedig honvédnek. |
 A Batthyány család 1398-ban Battyán faluról (ma Szabadbattyán) kapta a nevét. Eredetileg Kővágóörsi volt a nevük, és a Veszprém megyei Felsőörsről származtak. A török uralom idején a család nyugatabbra húzódott, Németújvárra tette át a székhelyét (Güssing, Burgenland), s azontúl a németújvári Batthyány megnevezést használták. A család első grófja Batthyány Ádám volt, aki 1630-ban kapott grófi címet. |
 „Erdély fővárosában végigsétáló idegen, a patinás, címerekkel ékeskedő, főúri paloták megtekintése után talán csodálkozva áll meg a Szent György-téren díszelgő egyetemi könyvtár hatalmas épülete előtt. Az idegen azonban jólesően veszi tudomásul, hogy a szerencsés elgondolással felépített könyvtár egy cseppet sem képez kirívó ellentétet a régi idők hagyományait híven őrző – Mátyás király szelleméről regélő – ódon város falai között.” E szavakkal jellemezte 1942-ben Csengery János klasszika-filológus professzor lánya, S. Csengery Ilona a kolozsvári Egyetemi Könyvtár palotáját. Az intézmény fennállásának 150., valamint az építési munkálatok befejezésének 115. évfordulója alkalmából érdemes feleleveníteni az első modern erdélyi könyvtár történetét, amely 1990-ben felvette Lucian Blaga nevét. |
 Báthory István erdélyi fejedelem 1581. május 12-én emelte akadémiai rangra a kolozsvári Jezsuita Nagykollégiumot. A 441. évforduló alkalmából négynyelvű – magyar, román, német és angol – emléktáblát lepleztek le a Farkas utcai romkert kerítésén, a Kolozsvári Református Kollégium épülete felőli sarkon. Az ünnepségen beszédet mondott Kovács Gergely gyulafehérvári érsek is, aki hangsúlyozta: „az emléktábla ösztönzés kell legyen arra, hogy egyetemes tartalommal, értékkel, élettel töltsük meg”1 az Academia Claudiopolitana utódját, a mai Babeș–Bolyai Tudományegyetemet. Ezen értékek egyike az elődök tisztelete. Mi most a Kolozsvári Egyetem közvetlen elődjére, az 1872-ig működő orvos-sebészi tanintézetre, és annak „sokat tudó” professzorára, Nagel Emilre (1817–1892) emlékezünk. |
 |
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
A Művelődés folyóirat megjelenik a Kolozs Megyei Tanács támogatásával / Revista Művelődés apare sub egida Consiliului Judetean Cluj
Új hozzászólás