Kakaslövés Apácán

A kakaslövés vagy kakas-ütés szokását először Zajzoni Rab István közölte a Vasárnapi Újság 1861. évi 42. számában. A közlést tőle Orbán Balázs is átvette, mondván, mert elveszhet és sokak figyelmét el is kerülhette. Ő sajátos hétfalusi csángó szokásnak tartotta a kakaslövést, amely ott is keletkezett. De úgy látta, hogy 1870 táján már nem gyakorolták.[1] Pedig nemcsak Apácán[2], hanem Oltszakadátban (Szeben megye)[3], a Hunyad megyei Nagypestényben[4] és az Udvarhely megyei Székelyzsomborban[5] is ismerik és megrendezik.

A kakaslövés is, mint a határkerülés, kerepelés, húsvéti öntözés stb. a tavaszi néphagyományok körébe tartozik, s mint Makkai Endre írja „az egykori tavaszi termékenységbiztosító emberáldozatok emléke él” benne.

Apáca a Barcaság északi sarkán fekvő falu. Hogy mikor keletkezett, pontosan nem tudjuk, de feltételezhető, hogy mint a többi barcasági falu, még a mongoldúlás előtti. A falu határában Nagy Lajos király várat építtetett. Talán éppen a várbeli hadiszolgáltból maradt fenn a kakas-ünnephez kapcsolódó lövésverseny hagyománya – Nagy Ödön szerint.

Minthogy azonban azok a községek, amelyekben még ma is él e néphagyomány, népszokás, szász lakosságú községek szomszédságában vannak, nagy a valószínűsége annak a feltevésnek, hogy a kakaslövést a szászoktól vették át a magyarok. Ezt a feltevést erősítik Orbán Balázs szász adatai is.

A kakaslövés-versenyt tavasz elején tartják, de már hetekkel azelőtt készül rá az arra kiválasztott ifjúság. Faíjas puskával gyakorolják a lövést, verseket, énekeket, párbeszédeket tanulnak meg. Hogy melyik időből valók ezek, nem tudni. Kéziratos füzetek hagyományozzák a szöveget nemzedékről nemzedékre.

A kakaslövés napján délben indulnak a versenyre. Egy vezető legény viszi a rúdra szegezett, nagy deszkatáblára festett, életnagyságú tarka kakast, melynek a hasa, illetve az oldala közepébe 2 cm átmérőjű fekete pontot festenek. Ez a céltábla. Két legény viszi a két élő kakast, melyeket a legénykéktől összegyűjtött pénzből vásárolnak. A lövésversenyen minden 13–15 éves apácai születésű fiúnak joga van részt venni. Van közöttük öt vezető fiú és egy középkorú férfi, egy családos ember, aki betanítja a párbeszédeket, s akinél a verseny végén a vacsora van.

A versenyre felkészült csapat az egész falu népével együtt kivonul a falu felett elterülő mezőre, éppen a hajdani vár feletti hegyoldalra, s megkezdődik a versenylövés, amit ének és párbeszédek előznek meg. Az első a veszekedés, amelyben négy fiú szerepel, négyzet alakban szembe állva egymással. A veszekedés lényege: három fiú összevesz azon, hogy lőjenek-e le két halálra ítélt kakast, vagy ne. Kettő védi a kakasokat, a harmadik nem akar kegyelmezni. Közben megjön a negyedik fiú, aki a harmadikhoz csatlakozik. A kakast védő [I. legényke – szerk. megj.] elleni felháborodásukban már őt akarják lelőni, mire az megijed, s inkább ő is beáll a kakaslövők közé.

Ezután következik a kakas búcsúztatása, melyet egy ötödik fiú mond el. A búcsúztatás után kezdődik a versenylövés. A nyilak hegye vasból van. Addig lőnek vele, míg egyikük eltalálja a fekete pontot. Ez a győztes!

 

A kakaslövés lefolyása

 

Az ifjak íjas puskával a hátukon rendbe állnak és kivonulnak a falu mellett lévő dombra, s ott folyik le az ünnepség. Mielőtt indulnának, ezt éneklik:

 

Óh, mi bajos az élete,

Kinek nincsen becsülete.

A kakasok is így jártak.

Egymás alá vermet ástak.

Szegény kakas, szegény kakas!

 

Azt gondolták, hogy jó volna.

Ha a gazda mindent tudna,

Melyért gyűlölségbe estek.

Fejükre halált szereztek.

Szegény kakas, szegény kakas!

 

Kicsi korukba csipegtek,

Hogy felnőttek kikiriltek,

Taréjukat félrecsapták.

A tyúkokat sarkantyúzták.

Szegény kakas, szegény kakas!

 

A szarkák és varjúk fészkét,

Ülü körmét elkerülték.

Midőn már felnevelkedtek.

Egy irigy törbe béestek.

Szegény kakas, szegény kakas!

 

Jertek hát, mi is kísérjük,

Tisztességünket megtegyük.

Hiszen ők már el is vesznek

Szegény kakas, szegény kakas!

 

Megindulnak és menetközben éneklik:

 

Aki indul a csatába, a kezébe puska kell,

Töltse meg porral, golyóval, ha vezér is, lője le.

Döng az ágyú, cseng a kard,

Gyáva, aki tőle tart.

 

Bár sivít a puskagolyó, bár sivít és cseng a kard.

Hát előre, mind előre, gyáva, ki otthon marad.

Csak előre, mind tovább.

Hős nép védi a hazát.

 

Mikor megérkeznek a dombra, a játék színhelyére, az I. fiú a többi elé kiáll és mondja:

 

Ide gyűlt szép község, halljatok egy szóra,

Mert még tizenkettőt nem ütött az óra,

Nem szabad ártatlan senkit elveszteni.

Ily dologban előbb törvényt kell ám tenni.

Én sok ideje, hogy törvénytevő lettem,

De az igazságot sohasem követtem,

Hanem én mindenkit rosszra igazgattam,

S akiket lehetett, azt én jól megcsaltam.

Azért ha itten is olyanok lennének,

Akik egymás között nem egyezhetnének,

Álljanak most elé, én megbékéltetem,

Én az igazságot nekik is megteszem.

 

Előlép a II. és a III. legényke:

A II. legényke mondja:

 

Felséges jó uram, reád van szükségem,

Ilyen derék legényt régen óhajt szívem.

Mert ez a gazember két kakast ártatlan

Halálra ítéle, mint egy háládatlan.

 

A III. legényke mondja:

 

Azt el sem kerülik, mert én nem engedem,

Inkább mindegyiknek nyakát kitekerem,

Mert én többé soha nem szenvedek értek.

Köszönjék meg azt, hogy eddig is éltek.

 

A II. legényke:

 

De mit is tudtál te szenvedni érettek,

Hiszen ők senkinek soha sem vétettek?

 

A III. legényke:

 

Neked nem vétettek, de vétettek másnak.

Nem győzök felelni a sok panaszlásnak.

 

A II. legényke:

 

Micsa panaszlásnak?

Hát kik panaszolnak?

Hiszen ők senkivel soha nem kuncogtak!

 

A III. legényke:

 

Igaz, nem kuncogtak, de kukorikoltak.

Melyért az asszonyok panaszra fakadtak,

Mert ha vaj egy titkot a háznál megtudtak,

A gazdáknak mindent megkukorikoltak.

Már félek, hogyha még a kakasok élnek.

Fára hág a bőrünk, nekünk, szegényeknek.

 

A II. legényke:

 

Nem bánom, de mégis azért meg nem halnak,

Szakállamra mondom, hogy megszabadulnak.

 

A III. legényke:

 

Inkább szakállodat töviből kitépem,

Mincsább életüket én meg nem engedem.

 

Az I. legényke:

 

Hallgassatok! Többé még egy szó se legyen!

Van, aki köztetek igazságot tegyen.

Én, aki ilyenben eleget forogtam,

A ti ügyeteket végig meghallgattam.

Minthogy pedig semmi nagyot nem találtam.

A kakashoz tehát én is mellé álltam.

Azt ítélem, hogy ők megmeneküljenek,

Senkitől az ülün kívül ne féljenek.

 

A III. legényke:

 

Vesszen el a híred, minden ítéleted!

Protestálok! Ezzel őket meg nem mented.

Mert a vitézek közt van nagyobb ítélő.

Aki, amint látom, ballag errefelé.

 

A IV. legényke előlép és mondja:

 

Mi bajotok vagyon? Itt minek lármáztok?

Honnan vagyon néktek ilyen szabadságtok?

 

A III. legényke:

 

Uram, íme itten hárman összevesztünk,

Hanem kérlek, hogy tégy igazságot köztünk.

 

Az I. legényke:

 

Itt vitéz uramnak semmi baja nincsen,

Amerről jött, arra elmehet, ismétlem.

 

A IV. legényke:

 

Ejnye, szedte-vette, hát még te parancsolsz?

Tudd meg azt, hogy itten keservesen lakolsz!

Barátom, beszéld el, hogy hát mit vétettek.

 

A III. legényke:

 

Azon két kakasnak életet ígértek,

Kik fejükre halált méltán érdemeltek.

Már mi vesztésükre, akik idegyűltünk,

Ismét gyalázattal kell-e hogy elmenjünk?

 

A IV. legényke:

 

Ne félj semmit pajtás, bízzál az inadba.

Meglátom, ki adja magát tanácsimba.

Én mint híres vitéz fegyverrel szolgáltam,

S a hazát rókától, nyúltól oltalmaztam.

Sőt ha veszekedni valahol hallottam,

Aki ott nem maradt, mind megszalasztottam.

 

Az I. legényke:

 

Jól tudom én azt is, milyen vitéz voltál,

Minap is féltedbe gagyádba csináltál.

Ha éjjel a mezőn egy bokrot megláttál,

Hatszáz mérföldnyire tőle elszaladtál.

 

A IV. legényke:

 

Tyű! be megcsúfoltál, ebszülte gujonja!

Ördögnek légy mántúl ítélő bírója! –

Na, vitéz bajtársim, fegyveres legények,

Felbíztatlak, hogy még máma kakast lövünk.

De látom, elsőbben embert kell, hogy öljünk.

Sehonna városból való ez nyilván,

Vagy egy rongyos peták nyomta meg a markát,

És a kakasoknak ezért fogja pártját.

Tehát, mi, vitézek, mitévők legyünk?

 

Felemelik a legénykét:

 

Kakast lőjünk!

 

A IV. legényke:

 

Hát ha meglőjük?

 

Felemelik a legénykét:

 

Megegyük!

 

A IV. legényke:

 

Jól van hát. Én is azt láttam az álmomba,

Hogy egy kakascombot fogtam a fogamba.

Tehát egy szó mint száz, a kakas meghaljon,

Nehogy haragjába hasa megfakadjon.

 

Az I. legényke:

 

Azt én nem engedem! Avval protestálok!

Az igazság mellett én holtig megállók!

 

A IV. legényke:

 

Nincs helye itt többé a protestálásnak,

Hanem vagy engedel, vagy halál fia vagy.

No, vitéz pajtásim, fegyveres legények,

Töltsetek puskára, lőjetek keményen

Az ebugattára!

 

Az I. legényke:

 

Megadom magamat, ne lőjetek hozzám,

Mert úgy megijedtem, hogy megtőt a gagyám.

Nem bánom, lőjetek bár húsz kakasokat.

Töltsétek meg vele rothadt hasatokat.

Hiszem nékem is jó veletek meghíznom,

Mincsább életemet értük feláldoznom.

 

A IV. legényke:

 

Eddig volt ideje, nem akart engedni,

Lőjétek már, nem kell őtet meghallgatni!

 

A II. legényke:

 

Kedves jó uraim, én érettem bárcsak,

Kérlek, az ő vérét nehogy kiontsátok!

 

A III. legényke:

 

Ha ennyibe vagyunk, hagyjuk őt vesztébe,

Lőjünk kakasokat inkább a helyébe!

 

Az V. legényke mondja el a KAKASBÚCSÚZTATÓT:

 

Jó uraim, mégcsak addig engedjetek,

Amíg a kakasok végső búcsút vesznek.

Kedves gazdasszonyok, köszönjük tinéktek,

Hogy minket ennyire ti felneveltetek.

Szarkáktól, varjaktól megoltalmaztatok,

Az ülü körméből is kiragadtatok.

De azt nem köszönjük, hogy elárultatok,

S minket ilyen kínos halálba adtatok.

Óh, bár anyáink is, mikor kotolának,

S minket ezen áron világra hozának,

Költöttek volna mind bagolyfiókákat,

Nem kéne most látni ezt a nagy kínokat.

Kikiriki helyett bút-bajt kiáltanánk,

Ezzel bosszújára senkinek sem járnánk.

De hiába! Így jár, ki kedvez urának,

És nem fogja pártját az ő asszonyának.

Átkozott legyen a szakács, aki minket

A fövő fazékban meg-megkavarintgat,

Húsunkból, csontunkból zsíros lé ne főjön,

Szalonna melléje sehonnan se jőjön.

Ha laskával főzik, az ragadjon össze,

Legyen egy nagy-hosszú hárskötél belőle.

Ha árpakásával főznének, akkor is ragadjon az össze,

Legyen olyan, mint egy kilencvenesztendős bihalnak a bőre

Mi inkább akarnók tormásnak főzzenek.

Hogy mikor ennének szemik könnyezzenek.

 

Ezután következik a versenylövés. Mikor vége a lövésnek, a fiúk énekelve indulnak hazafele. Az apácai fúvószenekar kísérete mellett éneklik:

 

Jertek, menjünk már haza, már haza,

Már eleget mulattunk, mulattunk.

E nap nekünk örömet okoza,

Egy kis dolgot vígságra hoza.

 

Mit akartunk, megtettük, megtettük.

Kakasokat meglőttük, meglőttük.

E nap nekünk örömet okoza,

Egy kis dolgot vígságra hoza.

 

Félre tőlünk búbánat, búbánat.

Kakast lőttünk, nem nádat, nem nádat.

E nap nekünk örömet okoza,

Egy kis dolgot vígságra hoza.

 

Jertek menjünk szállásra, szállásra,

Kakasoknak torára, torára.

E nap nekünk örömet okoza,

Egy kis dolgot vígságra hoza.

 

Énekelve és zene mellett mindenki hazamegy. Az íjas-puskás fiúk is megérkeznek a szállásra, vagyis annak az embernek a házába, aki vállalta a betanítást. Ennek az embernek a felesége már főzi a levest marhahúsból, megkopasztják a kakasokat is, s elkészíti paprikásnak. Ha elkészül, asztalhoz ülnek. A győztest ültetik az asztalfőre. Ő kapja a kakascombot, a kakas szívét és máját.

(Művelődés, 1968. május, XXI. évfolyam, 5 szám, 33–35. oldal)