Az általános hiedelem, vagy talán inkább az én nemzedékem (1940-ben születtem) tapasztalata szerint a gombfoci (elegánsabban: asztali labdarúgás, mai szaknyelvi meghatározással: szektorlabda) kimondottan magyar eredetű játék, amolyan hungarikum.
Tóth Lajos (FTC), Tuzson Béla (Juventus), Dobai István (Dinamo)
Tény, hogy már öt-hat éves koromban édesapámmal a nagy szabóasztalon a régi, Mihály királyt ábrázoló fém 100 lejesekkel játszva tanultam meg (kezdetleges pöckölési technikával) a játék alapjait. Az első gombcsapatokat a háború utáni években gyártottuk. Már kilenc éves koromban nagy „fertály-közi” meccseket játszottunk más környékbeli ellenfelekkel. A játékosok az abban a korban divatos nagyméretű, különböző kinézetű, főleg női télikabátokról származó gombok voltak, Marosvásárhelyen a szülészet betonkerítésén, mint erre igen alkalmas helyen „reszelve”. Ez más környékbeliek számára jelentős bérleti díj – értsd: gombok – ellenében engedélyeztetett az itteni banda által. Ekkor jelentek meg a több rétegű, szurokkal összeragasztott, emeletes gombok is, főleg a középhátvéd posztokon. Érdekes – különben ez a tény is a magyar eredetekre utal –, hogy bizonyos gombtípusokat a háború előtti magyar aranycsapat (az 1938-as világbajnokságon ezüstérmes gárdájára gondolok) játékosainak nevét hordozta: Szusza, Tóth Matyi, Zsengellér, Toldi (ezek mind sajátos kidolgozású és színű kabátgombok voltak, a Szusza-gomb például, ha megreszeltük az oldalát, a lekopó külső réteg alatt piros-fehér-zöld színekben három rétegűvé változott. Volt ezen kívül Dromi-modell – karikás és lapos típus egyaránt, az ún. Motoros, vagy náluk a vásárhelyi futball nagyjai után elnevezett Paci (Incze II.), vagy a Pápaszemes Gabi (Incze I.), a közismerten rövidlátó, viharosan száguldozó jobbszélső után, amely gombon a két lyuk körül egy magasított perem helyezkedett el, amitől olyan pápaszemes külseje lett, mint egy kobrának. Volt még Dándes, vagy Dungáló (nevükből is sejteni lehet, hogy ezek nagy, rudimentáris romboló védők voltak). Külön kincs volt az elefántcsontból készült nagy, emelt peremű gombtípus, amely sárga irigységet váltott ki a gombfoci társadalom tagjaiból. A kapusok élre állított, klubszínűre festett, ólommal töltött gyufásskatulyák voltak, a legerősebben lőtt labdák sem tudták ledönteni. Természetesen kirúgást végezhettek. A labdák különböző inggombok voltak. Idővel egyre elterjedtebbé vált a szabilabdának keresztelt inggomb fajta, amelynek egyik oldala lapos, a másik emelt volt, egyaránt alkalmas passzolásra és emelt lövésekre. Ezt leginkább falusi ingekről lehetett beszerezni. Én a Koronkából számunkra rendszeresen tejet hordó Laji bácsiról udvaroltam le piros szabilabdáit. Ezzel nagy sztár lettem, mint labdatulajdonos. A játékot meglehetősen egyhangúvá tette, hogy mindkét térfélről lehetett kapura lőni, gólt szerezni. Nagyjából ez a fajta játék, illetve gombállomány volt használatban az ötvenes években. Különböző, főleg a lakhelyekhez kapcsolható baráti körökben zajlottak a mérkőzések. Én egy eléggé népes Szentgyörgy-téri banda főszervezője voltam ötvenhatig, amikor Kolozsvárra mentem az egyetemre.
A gombfoci élet a hatvanas években indult virágzásnak. 1962-ben megjelent a Soós–Budai szerzőpáros (tudtommal a Budai nevű szerzőtárs a nagy aranycsapat jobbszélsőjének, Budai Lászlónak a fivére volt) szabálykönyve Asztali labdarúgás címen. Ez forradalmasította a játékot, gyerekes szórakozásból taktikai és technikai tudást, állóképességet igénylő sportszerű, a felnőttek által kedvelt és űzött játékká változott. Legfőbb újítás a színes, izgalmas mezőnyjátékot lehetővé tevő módosításoknak volt köszönhető. Röviden összefoglalva: kapura csak az ellenfél térfeléről, az úgynevezett támadó zónából lehetett. Ehhez társult a szektorszabály, amely szerint lehetőség nyílt több átadásból szőtt támadásépítés. Egy egyszerű és könnyen használható mérőeszköz alapján, ha sikerült saját játékoshoz bizonyos közelségbe passzolni a labdát, újra lehetett lépni. Így jó technikával lövő helyzetbe kerülhettek az előre tolt csatárok, illetve szervezett védőjátékkal, jó érzékkel felállított hátvédekkel lehetett hárítani az ellenfél támadásait. A játék a megfelelő edzések során oda fejlődött, hogy a sakkhoz hasonlóan több lépést lehetett előre megtervezni és kellő technikai tudással kivitelezni. Továbbá az új szabályzat büntette (különböző szabadrúgásokkal) a technikai hibákat. Ezzel elkerülhetővé vált az úgynevezett anti-játék (melyet a nagy fociban ma is gyakran láthatunk). Kockázatos a labdát csak úgy kivágni (ez „csapkodásnak” minősül), vagy az ellenfél játékosát félrelökni. Ezek mind gólveszélyt jelenthetnek a szabálytalanságot elkövetők számára. Ebből a szempontból az asztali labdarúgás folyamatosabb és sportszerűbb a „nagy focinál”.
Megindult a különböző, a személyiség adottságainak megfelelő taktikák kialakulása, megjelentek a különböző pszichológiai fogások. A játékosok a posztok követelményeinek megfelelően készültek. A játék két fő iránya az ún. körmös és a nyomópálcás (közkedvelt nevén: pöcis) stílus, illetve azok időnkénti keveredését is lehetett tapasztalni. Én a tiszta körmösök közé tartoztam, mondhatni utolsó mohikánja maradtam ennek a stílusnak. Ma már mindenki különböző anyagú és fesztávolságú nyomópálcával játszik. Van, aki akár hat-nyolc pöcit is használ, a játékhelyzeteknek megfelelően (védekezés, támadásszövés, kapura lövés stb., akár a golfozók).
A marosvásárhelyi gombfoci élet rohamos gyorsasággal fejlődött. Ebben jelentős szerepet játszott a kolozsvári Krizsán Zoltán, aki néhány évig az itteni Népi Alkotások Házánál dolgozott, és lehetővé tette, hogy a Kultúrpalota magasföldszintjén lévő irodájában késő éjszakáig játszhassunk. Hamar visszatért Kolozsvárra, ahol rövid idő alatt sikerült összeverbuválnia az érdeklődőket. Később a két város közti vetélkedők szervezésének, illetve a kolozsvári események nyilvántartásának a terén pótolhatatlan munkát végzett.
A játék korszerűsödésének egyik alapfeltétele a szabálykönyvnek megfelelő pályák biztosítása volt. A játékosok földre esését megakadályozó védőperemmel ellátott, szabványméretű pályák, kapuk, szektormérők és az egységes labdatípus legyártása után hamar kibontakozott a bajnokságok, kuparendezvények sorozata. A MALSZÖV-nek (Marosvásárhelyi Asztali Labdarúgó Szövetség) keresztelt klub Dobai István tagnak (építész, volt Balkán-bajnok atléta, a helyi sportszövetség aktivistája) köszönhetően a Szakszervezetek Házában kapott klubhelyiséget, szekrényt, biztosították az asztalok elhelyezhetőségét stb. Az addig lakásokon, irodában, a színi főiskola díszletervező műhelyében, a Bolyai Líceum színpadán többnyire féltitkos körülmények között játszott alkalmi mérkőzéseket felváltotta a szabályokon alapuló szervezett klubélet. Három klubnap (szerda és szombat délután, vasárnap délelőtt) zajlottak a bajnoki fordulók (heti egy forduló, kupamérkőzések) előre bejelentett és egyeztetett program alapján, kijelölt játékvezető beosztásával. Minden mérkőzésről feljegyzés készült, amely tartalmazta a góllövők nevét (minden játékosnak volt neve, vagy legalább azonosító száma, mert a bajnokság végén a gólkirályi cím is kihirdetésre került).
Az esetleges elfoglaltságok miatti kimentést időben kellett kérnie a játékosnak és a szervező bizottsággal egyeztetni a bepótlást. A kezdések időpontját is szigorúan be kellett tartani. Az 1965 és 1970 közötti korszakban működött a klub a legeredményesebben. A kezdetben tíz csapattal induló bajnokság hamarosan kétszintűvé vált. A tíz első- és 12 másodosztályú csapat bajnokijai mellett a klubtagok tartalékcsapatait foglalkoztató tizenhat résztvevővel működő utánpótlás-bajnokságra is évente sor került. Emellett a nyári szünidőben alkalmi tornák, kupaküzdelmek zajlottak, általában négy-hat résztvevővel. (Intergofó, Interpolis, Ilonka kupa stb.)
Kolozsváron hasonló módon szerveződött a klubtevékenység. A mérkőzések főleg lakásokban, családi otthonokban zajlottak, klubhelyiség nem volt. A Napokana Asztali Labdarúgó Klub minden évben Intéző Bizottságot (IB) választott (Többnyire Krizsán Zoltán újságíró, Liviu Vlad sebész főorvos voltak állandó tagjai). Mindkét városban bajnokságot és kupaküzdelmeket rendeztek. Egymást követő négy évben, 1966–1970-ig a kolozsvári, illetve a marosvásárhelyi győztesek számára a BTK (Bajnokok Transzilván Kupája) és a KTK (Kupagyőztesek Transzilván Kupája) döntőit vívtuk felváltva a két városban. Magam a négy BTK döntőből mindkét győzelmemet Kolozsváron szereztem Köszegi Géza ellenében, és Vásárhelyen ugyancsak Kőszegi ellen vesztettem. Egy TKK döntőt Bács Ferenc színművész nyert meg. Elsőként sikerült nemzetközi tornát rendezni a MALSZÖV otthonában a kolozsvári válogatott és a pécsi (az akkori magyarországi bajnokcsapat) részvételével. A négy-négy játékossal felálló csapatok minden tagja megmérkőzött az ellenfelek csapatának minden tagjával. A maratoni csapatversenyt Marosvásárhely nyerte Kolozsvár előtt, a magyar bajnok a harmadik helyre szorult (pedig szép formaruhában, klubszínű sapkával és labdafogó köténykével, igazi profi szerelésben léptek fel).
Érdemes a teljesség igénye nélkül áttekinteni, kik voltak a két erdélyi klub tagjai, hogy eloszlassuk a hiedelmet, miszerint komolytalan gyerekjátékról lenne szó. Marosvásárhelyen a csúcsidényekben 22 tag játszott rendszeresen. Közülük öt orvos (pl. Szabó Árpád idegsebész főorvos, a szervezésben is nagy szerepet játszó Tóth Lajos fogorvos), két színházi ember, két rádiós riporter, egy lelkész, két tanár (közülük Kovács József a kolozsvári bajnokságban kezdett, majd itthon folytatta), egy zeneszerző, két mérnök és több kiváló szakmunkás, köztük jeles fogtechnikus is, akik a klub eszköztárának, a játékosok készítésének terén esztétikai szempontból is kiemelkedőt alkottak (Tuzson Béla, Fülöp István, Szilágyi Gyula, Csiki István és mások). A fogtechnikusok által akrilból készített szép kivitelezésű játékosokat folyamatosan felváltották a plexiből esztergált, polírozott, klubszínekre festett, számokkal ellátott játékosok. A klub életéhez hozzátartozott a saját „médiabirodalom”. GÓÓÓL néven eredményhíradó, GOFÓ néven sporthetilap, TAKTIKA néven kéthavonként megjelenő géppel írt elméleti „folyóirat” jelent meg, több példányban sokszorosítva. Főmunkatársak: Dobai István, Tóth Lajos és jómagam voltunk. Mérkőzés leírások és humoros rovatok (ízelítő Dobai tollából: esélyes lehet dr. Tóth, a neves fogorvos, akinek egyszer állítólag sikerült fájdalommentesen lesegítenie egyik páciense nagykabátját). Reklám (pl. Legjobb a kolozsvári VLAD féle celluloid pöci!; Minden gólra Pepsi Cola stb. ), elméleti tanulmány (A holt terek kialakításának szerepe) stb. szerepelt ezekben az irományokban.
Kolozsváron az IB közleményeit Krizsán Zoltán szerkesztette. A két város között rendszeres volt a tájékoztató jellegű „média anyagok” cseréje. Az ottani klubban az eddig említettek mellett még két íróember is működött (Herz Sándor és Miklós László). Nekik is volt jeles fogtechnikusuk Paizs György személyében, valamint mérnök tagja is volt a klubnak.
Mindkét városban a leggyakoribb csapatnevek között a korszak élcsapatairól történtek az elnevezések: Real, Atletico, Liverpool, Manchester, Celtic, Benfica, Inter, Milan, Napoli, Fiorentina, Juventus, Santos, Palmeiras, Penarol, Boca Juniors, Botafogo, ill. Ferencváros, Honvéd, Újpest, Vasas. A helyiek közül Dinamo, ASA, RATA és voltak fantázia-nevek: Mytho, Venus, Senegal, Gamma stb.
A mai szektorlabda korszakban már nagyüzemű, profi tevékenység folyik. Azok a gyerekek, akik kiskorukban a mi klubunk ablakán leskelődve mérgeződtek meg a gofóval (köztük Soós János, Szakács Győző, Kilyén László és sokan mások), a tovább változó szabályok alapján haladva nagy pénzdíjakkal szervezett kontinens- és világbajnokságokon szerepelnek sikerrel. A babérok nagy százalékát magyar és erdélyi játékosok aratják mindmáig, köztük a vásárhelyi származású, többszörös bajnok Pákay György (volt motorversenyző is). A mai klub helyiségében hat-nyolc asztalon folynak a mérkőzések, van hely a nézőknek is. Tudunk arról, hogy létezik a játéknak egy brazil változata guruló labdával, melyet ott közel két millió nyilvántartott játékos műveli.
De hát ez már egy másik évezred gombfocija. A régi harcosok közül néhányan össze-összejövünk, és a hatvanas évek szabályai szerint nosztalgia-bajnokságokat rendezünk, sörözéssel egybekötve. Az új játék, amelyet magunk között „gombhoki”-nak hívunk, túl erőszakos és durva a mi szemünkben. De ez a nagy focival is így van. Sok ember ma is Puskás Öcsiék trükkös focijára esküszik. Mit mondjak? Vagyunk egy páran…
